Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

A Német költeményt Ernst Jandl 32 éves korában, 1957-ben írta. Én akkor 26 éves voltam, és előző évi forradalmi buzgalmam miatt éppen börtönben időztem. Tudtam, hogy életem döntő szakaszába léptem. A most következő években rám dőlhetnek, és széjjel mállaszthatnak a börtönfalak, de arra is esélyem nyílik, hogy jobbá váljak, mint amilyen lehetek. Ennek feltétele, hogy ne legyek olyanná, amilyenné alakítani akarnak. Hogy is mondja Jandl? „Nem akarok olyan lenni / amilyennek ti akartok”. Ezt a két sort akkor már csak azért sem ismerhettem, mert a My own song 1966 januárjában született meg, de az ellenállás „és csakazértis” kényszerét ismertem már.

A Német költemény kezdetén a vers hőse, a 13 éves Ernst Jandl még nem jutott el a My own song igazságáig. 1938, boldog bécsi népünnepély, a Harmadik Birodalom épp bekapja a boldogságban úszó Ausztriát, a város az utcán ünnepel. A gyermek Jandl lop tíz garast a mamájától, horogkeresztet vesz rajta, kitűzi, peckesen sétál a tömegben, és a „Heil Hitler” köszönést gyakorolja. Olyan akar lenni, amilyennek őt mások akarják. Apja társaságában a fogorvoshoz is horogkeresztesen megy, „és a fogorvos nem mondta te disznó / mert bűzlött a szám / hanem a horogkeresztre nézett és azt mondta apámnak / hogy még belevaló gyerek leszek” – vagyis a fogorvos, sőt a költő papája is olyan akart lenni, amilyennek mások akarták őket.

A Német költemény nem tartozik az elbeszélő művek sorába, mondandóját a költő nem egységes történet fonalára fűzte fel. Most én mégis a történettel kezdem, mert a történet rögzíti azt a hallatlanul fontos pillanatot, amikor a gyerek, akit történetesen Ernst Jandlnak hívtak, elindult a My Own Song igazsága felé. „Beékelve” állt a nagy tömegben, gondolom, 1939-ben, mert 14 évesnek mondja magát, tomboló antiszemita tüntetés sűrűjébe ékelődött, fölötte a düh. „És halált kiáltottak rájuk.” Az „ékelődés” szó zseniálisan jelzi, hogy a gyerek elvesztette önrendelkezési jogát: aki beékelődik valahova, az tán szilárdan áll a tömeg kellős közepén, amellyel egybeforrt, de mozogni nem tud. Vagyis nem szabad, de ha nem szabad, akkor nem is személy, csupán puszta létével reprezentálja a roppant tömegdüh rá eső részét, még akkor is, ha tartja a száját. Ekkor egy kis vakarcs, egy utcagyerek felugrott, hogy elérje a zakóját, „zsidó / adide / zsidó / adide”, a horogkeresztet akarta természetesen, és ebben a pillanatban az Ernst Jandl nevezetű kamaszt mondhatatlanul új érzés lepte meg, amelyről a versben csak annyit árult el, hogy azon nyomban elmesélte anyjának. Nyilván arra döbbent rá, hogy a tömeg, amelybe beékelődött, bárkit zsidónak tekinthet, tehát őt is, vagyis bárkire halált lehet kiáltani. Ez a felismerés kiszabadította az ékből. Ezért kezdtem a Német költemény elemzését a gyér történettel, mert ennek vége a költő életének legfontosabb elhatározását érzékelteti: ez az a pillanat, amikor megsejti, hogy ezentúl nem akar olyan lenni, amilyennek mások akarják.

A Német költemény Jandl legnagyobb szabású politikai műve. Leírom ezt a mondatot, és máris érzem: magyarázkodásra kényszerülök. A politikai költészet árfolyama olyan mélyre zuhant, hogy a legtöbb irodalmi börzén nem is jegyzik. Így volt ez már a vers születésének évében, 1957-ben is. Költeményéhez írott előszavában Jandl maga számol be róla, hogy éppen azok a költők, Gerhard Rühm és H. C. Artmann, akik a legközelebb álltak hozzá, a bécsi költői iskola, a „konkrét költészet” megalapítói „hevesen elutasították” a Német költeményt. „Feltételezem, hogy Artmann és Rühm akkortájt nem tartotta ildomosnak, ha valaki versben politizál; ez nyilván nem volt összeegyeztethető a művészet tisztaságáról kialakított elképzelésekkel. Én magam sohasem vallottam magaménak ezeket az elképzeléseket.” Ez nagy szerencse, mely költészetének az iskolán belül egyedülálló helyet biztosít.

Mindazonáltal nem hessenthető el a kérdés, hogy a konkrét költészet elméletében nincsenek-e olyan tételek, amelyek inkább Artmann és Rühm kategorikus politikaellenességét igazolják. Jandl megfogalmazása szerint a konkrét költészet „semmit sem tartalmaz, amit az ember »tudhat«”. Ez a meghatározás éppúgy nem alkalmazható a Német költeményre, mint az a másik, amely szerint „Ő (nevezetesen a konkrét költészet) autonóm, csak saját példáin mérhető”. Ezek a példák nem a versből kerültek a valóságba, hanem megfordítva, éppen ezért kétlem, hogy a konkrét költészet minden esetben „nyelven belüli lehetőségeket valósít meg, és a tárgyakat a nyelvből teremti meg”. Nekem úgy tetszik, hogy a nyelven belül megvalósított lehetőségek (például a Német költeményben a „beékelve” a maga hallatlanul sokrétű jelentésével) a nyelven kívülről, a közönséges valóságból kerülnek a nyelvbe. A Hitlert ünneplő és a zsidókra halált kiáltó tömeg sajnos nem a nyelv, hanem a valóság korszakalkotó ötlete volt. A nyelven kívülről áradó tények miriádjait aztán csakugyan a nyelven belül megvalósított lehetőségek segítségével formálta meg a költő. Pontosabban: a saját nyelvén belül megvalósított lehetőségek a perdöntőek itt, a nyelven kívülről áradó tények miriádjaiból megformált költői valóság az ő beszédmódját – vagyis személyiségét – rögzíti, és ez ajándékozza meg a „kívülről” jött tárgyakból összetevődő világot költői varázzsal. Aki tehát elvileg ellene van annak, hogy a tárgyak „kívülről” jöjjenek be a versbe, az nem sérti meg a saját logikáját, ha elutasítja a Német költeményt, már csak témája miatt is.

A politikai költészet rossz hírének persze megvoltak, és ma még inkább megvannak a maguk reális okai. Művelőit a diktatúrák megalázó szolgaszerepbe kényszerítették, a demokráciák költői pedig – tisztelet a kivételeknek – méltóságukon alulinak éreztek minden aktuális állásfoglalást, és a politikai költészetet a napi igényeket kiszolgáló zsurnalizmus alfajának tekintették. A helyzet tovább romlott a Szovjetunió összeomlása után, mert ekkorra az összes átfogó politikai világnézet elvesztette hitelét, és ma már az összefüggő világkép igénye is kihalófélben van. Az értelmiség többsége – köztük a művészek is – olyan szellemi környezetet próbálnak kialakítani, amelyben a tetteknek nincsenek következményeik, és amelyben minden és mindennek az ellenkezője egyformán elképzelhető. Az állítások igazságtartalma egyre kevesebb embert érdekel, a legtöbb gondolati energiát az emészti fel, hogy miként lehessen érdekesnek és eredetinek mutatkozni.

Mindennek persze nincs köze a művészethez. A művészetben csak az számít, aminek a gondolat és érzés szenvedélye ad hitelt. A gondolatok és az érzések között tematikai alapon nem állítható fel értékhierarchia. A szerelem, a halálfélelem, a természet csodálata, a nyelv bűvölete egyformán lehet a költészet forrása, ha a költő személyre szabott, csak rá jellemző szenvedélye hitelesíti. A politikai költészetet nevezhetnénk olyan szenvedélynek, amelyet az igazságosság vágya és az igazságtalanság miatt érzett düh hevít. Vannak emberek – köztük költők –, akik egyszerűen nem bírják elviselni az igazságtalanságot. Ernst Jandl például valamikor 1962-ben egyik verse tanúbizonysága szerint bement egy csemegeüzletbe, ahol nyulak lógtak kampókon. Erre megkérdezte a kiszolgálót, hogy „Hol lógnak a vadászok?”, ami azon kívül, hogy elsőrendű vicc, azt is kifejezi, hogy társadalmunk az egyenlőtlen esélyek világát becézi demokráciának: a nyúl akkor veszít, ha eltalálják, a vadász pedig akkor, ha nem talál. Az olyan költő, akiből – noha közben esetleg rejtett nyelvi összefüggések járnak az eszében – ilyen kérdések buknak ki, akkor is felháborodik a társadalmi egyenlőtlenségen, ha írói munkássága csak igen ritkán súrolja a napi politika világát, így hát elmondható róla, hogy politizál, azon a költői módon, ahogyan más nem tud, csakis ő. Például ír egy költeményt, amely hét darab „nem”-ből áll, és aláírja a címet: válasz hét fel nem tett kérdésre, amivel csak azt a viszonyt jellemezheti, amelyet a világrend általános állapotával kialakított. Amikor pedig olyan verseket ír, amelyek a társadalom legnyomorúságosabb páriáinak a nyelvéből és lealázó kényszereiből alkotnak költészetet, vagyis amikor beemeli az előkelő művészet világába a kirekesztetteket, leromlott nyelvükből művészileg tökéletes – a leromlást tökéletes nyelvi következetességgel szemléltető – nyelvet alkotva nekik, akkor egyben emancipálja is őket, vagyis elsőrendűen fontos politikai tettet hajt végre, anélkül hogy ennek a szándékának verbális nyomatékot adna.

További példák felsorolása helyett hadd adjak hangot annak a véleményemnek, hogy Jandl, anélkül hogy erre súlyt helyezett volna, politikai költő is volt abban a tág, humanista értelemben, ahogy ez a tradíció az ógörög kor óta élteti az európai kultúrát. A Német költemény az a műve, ahol a politikum az első sortól az utolsóig nyíltan a költői indulat középpontjában áll. De ez az indulat nem törhet ki nyílegyenesen: olyan rémséget és iszonyt vesz célba, amely csak kerülőutakon, viccek, halogató kitérők, elakadások, a tehetetlenséget repetitív technikával végtelenül felfokozó nyelvi játékok útján fejezhető ki.

Az irónia, a kétségbeesés és a gyász egyidejű, egymást felfokozó jelenléte legalább Heine óta nem ismeretlen a német költészetben. Legnagyobb szatirikus versében, a Németország. Téli rege címűben Hammonia, Hamburg védistennője megmutatta a költőnek Németország jövőjét. Ehhez fel kellett emelnie egy szék fedelét, azét a székét, amelyen Nagy Károly éjszaka trónolt, és be kellett dugnia mélyen a fejét a kerek nyílásba. A hatás megfelelt a várakozásnak: „Mit láttam ott? – Az eskü köt, / Maradjon hát titokban – Arról is aligha szólhatok, / ó, isten – mit szagoltam!” Heine elájult a német jövő illatától, majd az Istennő tágas kebelén ébredt fel, ami akár happy endnek is felfogható. A kortársak persze inkább a német haza gyűlöletét olvasták ki ebből, de ezzel nem zavarták meg Heine kacaját.

Jandl verse is tele van viccel, a nyelvi humor sziporkáival, amelyeket szinte komoran csodálunk. Aki ma olvassa Heine versét, az mondhatja, hogy a költő a maga árnyékszék-metaforájával megjósolta Hitler eljövetelét. Mintha megérezte volna, hogy jön a III. Birodalom. Mintha. De aki Jandl versét elolvassa, látja a különbséget: „kis / zsidónő / száraz / kis / száraz / zsidónő / kemencéből kipottyant / kemencéből kipottyant / / a roppant / vaskemencéből kipottyant”. A legszörnyebb iszonyatnak, amelyet Heine profetikus, tragikus humorral elképzelt, a Német költeményben cáfolhatatlan realitása van. Ez a realitás a leggroteszkebb csomagolásban sem ad lehetőséget megbékélésre vagy kacajra.

De létezik-e egyáltalán olyan stílus, amelynek segítségével ez a valóság ábrázolható? Megírtam már több műfajban, és most újra elregélem: amikor 1952-ben egy ifjúsági küldöttség tagjaként Auschwitzban jártam, különlegesen könnyű fehér kavicsokra lettem figyelmes: beborították az egész tájat, ott villogtak a nyirkos talajon, a gyér erdő fái közt. Érdeklődésemre felvilágosítottak: ezek nem kavicsok, hanem csontszilánkok, amelyek felszálltak a krematóriumok kéményeiből, majd lecsapódtak, és bepöttyözték a tájat. Hirtelen heves kísértést éreztem arra, hogy egybegyűjtsem őket – hátha össze tudom rakni belőlük a nagymamámat. Riza nagymamám ugyanis, és vele apám egész családja, ott röppent ki a krematórium kéményéből, nyolc évvel korábban.

Csontszilánkokból összerakni a nagymamát: micsoda tébolyult ötlet ez? Ezt kérdem magamtól, és máris kész a válaszom. Nem olyan tébolyult, mint a több évtizedes folyamat, amely végül létrehozta a csontszilánkokat. Nagy Károly reterátja, melyben a német jövendő bűzlik, szintén nem enynyire tébolyult ötlet. A valóság nevezetű rémálom, amely a legtébolyultabb ötleteket realizálta, a legtébolyultabb ötlet. Mit lehet vele költőileg kezdeni?

Dürrenmatt szerint egy színdarab akkor a legtökéletesebb, ha benne mindig a lehető legrosszabb fordulat következik be. Itt a valóság eleget tett ennek a dramaturgiai követelménynek. Nincs költői lehetőség arra, hogy bárki is lepipálja a valóságot. Pátosz nem érheti fel, az objektív leírás szükségképpen elmarad mögötte. Viccelődni sem lehet Heine módján, mert nem egy szarrakás a téma, hanem halottak és elhülyítettek milliói. A hagyományos realizmus eszközei szükségképpen csődöt mondanának egy olyan valósággal szemközt, amelynek létezése vitathatatlan ugyan, de egyben felfoghatatlan is olyannyira, hogy ösztönösen megtagadjuk tőle a realitás rangját. Jandl, akinek számára sosem jelentett problémát, hogy mit mondjon, csak az, hogy miképpen mondja, amit mondani akar, megérezhette, hogy huszárosan ennek a témának nem ronthat neki, hanem csak lopakodón, oldalról, a brutális megfogalmazásokat halogatva, repetitív technikával és befejezetlen gondolatmenetekkel. A Német költemény enyhe szóviccel vág neki a témának, „jüdin in / jüdin in / jüdin in / germany”, „in in”, „in in”, „in in” háromszor, míg eljut odáig, hogy kimondja: „germany”, a nekifutás élccel enyhített nehézsége máris érzékelhető. Később a „germany”-ból kiválik a „germ”, a „germ” már a betegség csírái felé kalauzol. Jandl különféle hangulati és indulati elemeket egymásra és egymás mellé halmozva összerakja a témát, ha nem is csontszilánkokból, hanem szavak, nyelvi ötletek és szójátékok törmelékeiből. Közben elmondódik a már említett történet is, mert ez a téma nem lehet objektív, nem vonatkozhat csupán ismeretlen emberek millióira, az ő lezárult sorsuk attól kap új értelmet, hogy még élő emberek magukra vonatkoztatják ezt a sorsot. A költőnek pedig meg is kell tennie ezt, különben a téma kihűl, és kihullik dermedt kezéből. De miközben a költő magára vonatkoztatja a témát, megváltozik a világ. A kamasz felnő, kiszabadul az ékből, de nem tud távozni arról a térről, ahol halált kiáltottak rájuk, és kígyókat csináltak lánycopfokból, és ahol rettenetes kínban, gyötrelmes szóviccek segítségével formálódott meg a bevonuló imperátor neve. Ott áll még most is, a szóvicceket, a keserű nekikészülődéseket hátrahagyva, érzelmeit immár szabadjára engedve áll ott: „combodra szorítom / a fejemet hamu / combodra szorítom / fejemet / ajkadra szorítom / a fejemet hamu / ajkadra szorítom / fejemet”. Láthatjuk: a szabadjára engedett érzelmek sem hagyják el a képtelenség birodalmát, amelyet maga a valóság alakított ki. Jandl a hamu combjára és a hamu ajkára szorítja fejét. Döbbenten ébredek rá arra, hogy ez nem nagyobb képtelenség, mint csontszilánkokból összerakni a nagymamát. Mindkét vállalkozás a végtelenbe vezet, ki az időből, mert ami ihlette őket, szintén túlnő az időn: „most / a 2056.-ik évben / most / a 3057.-ik évben / most a 4058.-ik évben / zengjük és mondjuk / a németek nyelvén”. A történelmi pillanat, amelybe a kamasz beékelődött, iszonyata folytán abszurditást és gyászt sugározva időtlenné válik. Ezzel a történelmi pillanat, amely a vers középpontjában áll, és az 1957-ben megfogalmazott költői reflexió megkapja azt a rangot, amely megilleti.

Most még szerénytelenül szólnék néhány szót a fordításról, és arról, hogy miért vonzott az a fordítói feladat, amelyet Jandl költészete kínált fel. Ami a Német költeményt illeti: ez már személyes okból is mélyen megérintett. Úgy éreztem, arra szólít fel, hogy rakjam belőle össze a legtávolabbi értelemben vett rokonaim értelmetlen tragédiáját. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy sem vallási, sem nemzeti szempontból nem tekintem magam zsidónak, ateista kozmopolita vagyok, akinek művészi anyanyelve a magyar költészet. De amit Auschwitznak vagy holokausztnak nevezünk, az 1944 óta gondolkodásom és érzelmi életem egyik legfontosabb vonatkozási pontja. Nem zsidó szolidaritást épített ki bennem, hanem valami általánosabb együttérzést az üldözöttekkel. Egyben persze a személyes gyász sem oszlik el. A kis száraz zsidónő, akik a kéményből kipottyantak: a nagyanyám, a nagynéném, ennek lánya és lányunokája. Most is megtalálhatók az Auschwitz környéki erdőkben és mezőkön, csontdarabkák formájában.

Jandl verse azért vonzott, mert a költői feladat megoldhatatlanságának tudatában nem rontott ajtóstul a háznak, hanem messziről kezdte, apró motívumokkal, komolytalannak tetsző halálos szójátékokkal, hogy aztán az idő teljességét betöltő átforgó képpé rakja őket össze. Munkára ösztönzött az is, hogy rögtön a vers kezdetén roppant szerencsém volt a szójátékokkal. Például: „Jüdin” magyarul „zsidóné” Germany vagy Deutschland: Németország. Jandl úgy játszott, hogy megismételte a „Jüdin”-ből az „in”-t, én pedig azt írhattam, hogy „zsidó / né / metországban”, ami ugyanolyan jó vicc, mint az eredeti. Szóösszerakósdi folyik, emlék-összerakósdi, szörnyűség-összerakósdi, mert a történet egy tömbben nem mondható ki: ez vonzott a leginkább, a csontszilánkok, amelyek különféleképpen rakhatók össze, mert egybetartoznak, de maradéktalanul mégsem simulhatnak egymásba.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges