Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Kedves Barátaim,

Azt hiszem tévedtetek, amikor a Beszélő májusi számának szerkesztésekor úgy gondoltátok, hogy olvasóitokat mi sem érdekelheti jobban, mint a Kövér László egykori titkosszolgálati miniszterrel készített interjú. Én magam például ezt a szöveget (a Beszélővel való évtizedes kapcsolatomban szokatlan módon) egyszerűen átlapoztam. Érteni vélem, hogy a közléssel Ti azt (is) akartátok demonstrálni, hogy párbeszédre, vitára, a dolgok tisztázására van szükség – ezt általában magam is így gondolom. E konkrét esetben mégis lapoztam, mivel nem hittem benne, hogy interjútok bármi olyan új dolgot tud előhozni e fiúból, ami megérné az olvasással elvesztegetett időt.

Magam régóta nem tartozom Kövér László fan-clubjába. Igazából már a rendszerváltás előtt is minimum különösnek tartottam, amikor leszegetett fejjel hajtogatta, hogy titkosszolgálati miniszter akar lenni. Persze, akkoriban ez inkább viccesnek tűnt, s az jutott róla az ember eszébe, hogy a nyaktilót is puszta humanizmusból találták fel. Kövér tíz-egynéhány éve (is) stílustalan, görcsös embernek tűnt, kevés szellemességgel, több komplexussal. Viccei inkább beszólások, ízléstelenségek voltak, hasonlóak ahhoz, hogy „internacionalista kutyából nem lesz nemzeti szalonna”. Azt azonban soha nem gondoltam volna e rossz stílusú fiúról, hogy a rendszerváltást követően az ő minisztersége idején lesznek újra belpolitikai csatározások eszközei a titkosszolgálatok. Hogy családi alapon is része lesz a „szervezett felvilág” (© Magyar Bálint) megteremtésében. Hogy olyan párt elnöke lesz, amelyet történelmi felelősség terhel majd azért, hogy szövetségesévé tette és a kormányzás előszobájába engedte az Európában szalonképtelen, demokráciaellenes, rasszista magyar szélsőjobbot. Ha akkor nem is gondoltuk ezt, az interjú készítésekor már évek óta tudtuk – a Beszélő olvasói legalább. Ezért túlzott önbizalom vagy különös naivitás volt azt hinnetek, hogy Kövér László, aki hosszú évek szívós munkájával, tudatosan verte szét Magyarországon a különböző gondolkodású emberek közti párbeszéd fórumait és lehetőségét, épp a Beszélőben szakít azzal a fideszes gyakorlattal, hogy bármit csak és kizárólag a politikai harc és annak hozadéka szempontjából kell mérlegelni. Lapoztam tehát, mert tudtam, hogy a Beszélőben is csak csúsztatni, hazudni, provokálni és rágalmazni fog. Ez pedig egyszerűen nem érdekelt.

Pechemre azonban, barátaim felhívták a figyelmem arra, hogy (ha közvetve is) érintve vagyok az interjúban, ezért mégis újra elő kellett vennem a lapot. S mivel a baj nem jár egyedül, az inkriminált rész a beszélgetés legvégén található – így az egészen át kellett rágnom magam. Amíg megtaláltam az engem (is) érintő rágalmakat, előzetes várakozásaimnak megfelelően megtudtam, hogy a médiában 2001-ben „80-90 százalékos a másik (értsd nem konzervatív és nem náci – F. T.) oldal túlsúlya”, hogy a jobboldali újságírókat „folyamatosan provokálják, megalázzák és megpróbálják erkölcsileg, egzisztenciálisan ellehetetleníteni”. Megtudtam, hogy Kövér Lászlónak egy roma holokauszt kutatóról elsőként az jut eszébe, hogy „bizonyára az illető hölgy már a Bokros-csomag idején is dollárezrekkel támogatta a romákat”, hogy a felvetésre, miszerint „Önhöz lehet kötni, hogy túlságosan jobbra ment a Fidesz” azt válaszolja, hogy „ez bizonyos értelemben hízelgő is”. Olvastam Kövér-idézetet, amit az 1951-es Szabad Népben szó szerint megtalálhatnánk: „a tavalyi kongresszuson többen is sürgették a pártvezetést, hogy teremtsen már egyensúlyt a médiában, kultúrában, gazdaságban”. Ilyen önkínzó őszinteséggel megfogalmazott, megrendítő valóságtartalmú kijelentések sorában Kövér László a Nemzeti Színház pályázat nélküli felépítését firtató kérdésre így válaszol: „Nem Rajk Lászlónak hívják azt, aki egy másvalaki által megnyert pályázat után a bécsi Collegium Hungaricum tervezési jogát pályázat nélkül elnyerte saját pártjának kultuszminisztériumától? És nem lehetne még ilyen példákat fölhozni tucatjával? De ezt senki nem kérdezte meg tőlük, mind a mai napig.” Erre kell válaszolnom.

Kövér Laci – hazudsz! Nem tévedsz, hanem tudatosan csúsztatsz, provokálsz, rágalmazol. Nem először, és tartok tőle, hogy nem is utoljára. Akkor vegyük sorra az állításaidat:

1. Nem igaz az, hogy a bécsi Collegium Hungaricum átépítésére bármikor is pályázatot írtak volna ki és a győztes helyett Rajk László kapta volna meg a tervezés jogát.

2. Ezzel szemben igaz az, hogy az Antall-kormány idején több vázlatterv készült Bécs városának különböző palotáira, hogy esetleg azokból alakítsanak ki magyar kultúrintézetet. Ezeket a terveket még az Antall-kormány idején elvetették.

3. Ugyancsak az Antall-kormány idején T. L. (akinek nevéhez a hetvenes évek számos vidéki művelődési házának tervezése köthető) készített egy vázlattervet a Collegium Hungaricum épületének tetejére építendő újabb szintekről. Ez a terv „csupán” azt nem vette figyelembe, hogy a bécsi Városépítési Szabályzat övezetekbe soroltan állapítja meg a beépítési magasságot. A Collegium Hungaricum centiméteres pontossággal éri el a lehetséges fölső határt, így kifejezetten tilos ráépíteni. T. L. terve tehát csak akkor lett volna megépíthető, ha a Duna-kanális keleti oldalára vonatkozó városrendezési előírást megváltoztatják, amivel kapcsolatban a bécsi építési hatóság közölte, hogy ezt elvben sem tartja elképzelhetőnek. Ezért a terv megvalósítását már az Antall-kormány idején elvetették.

4. 1995-re (ekkortól voltam a Collegium Hungaricum igazgatója) kormánydöntés volt arról, hogy Magyarország nem tud és nem is akar palotát vásárolni Bécsben, hanem az 1961 óta meglévő épületet kell tatarozni. Tehát: nem újat építünk, hanem a meglévőt tatarozzuk. Ennek során fel lehet újítani a gépészetet, racionálisabbá tenni az alaprajzot, kb. 300 négyzetméterrel (a szomszédos mellékutca frontján) bővíteni az alapterületet, kicserélni a burkolatokat, hőszigetelni és modernizálni a homlokzatot. E munka engedélyezési terveivel bíztam meg a Köztigon Kft.-t (amelynek társtulajdonosa Rajk László).

5. Számtalan vizsgálat volt azóta ezzel kapcsolatban, és mindegyik megállapította: jogosan tettem. Egyrészt, mert akkor még nem volt közbeszerzési törvény, ami előírta volna a kötelező pályáztatást. Később lett, de az is csak abban az esetben írt elő ilyet, ha a megbízás összege meghaladja az ötmillió forintot. A Collegium Hungaricum engedélyezési tervéért ennél kisebb összeget kellett fizetnünk. Tehát, ha az akkor még nem létező törvényt is figyelembe vettük volna, akkor sem kellett volna pályázatot kiírni az ötmillió forintnál kisebb összegre.

6. Hazudsz, Kövér Laci, akkor is, amikor azt állítod, hogy „ezt senki nem kérdezte meg tőlük, mind a mai napig”. Említettem, hogy több minisztériumi vizsgálatot indítottatok. (Amíg én voltam az igazgató, addig hármat.) Orbán Viktor írásban adott személyes utasítására vizsgálatot indított a Kormányzati Ellenőrzési Iroda is, ami a megbízással kapcsolatban szintén semmiféle szabálytalanságot nem tárt fel.

7. Ez volt az egyik első ügy, amivel az európai parlamentarizmus szégyenére elkezdtétek az ál-interpellációkat. Egy noname képviselőtök interpellált a Kulturális Örökség miniszteréhez ez ügyben, de még az általatok koreografált színjátékban se tudott az országházban Várhegyi Attila államtitkár jogszabálysértést megnevezni. Még az ál-interpelláció napján Stark Antal (aki helyettes államtitkár volt Magyar Bálint idején és Pokorninál is) nyilatkozatot adott ki, amiben pontról pontra bizonyította, hogy minden a jogszabályok szerint történt.

8. A fenti hazugságokon és rágalmazásokon túl ott is csúsztatsz, Kövér Laci, ahol egy meglévő épület tatarozását és kb. 300 négyzetméteres bővítését, az engedélyezési tervért kifizetett kevesebb mint ötmillió forintot próbálod meg úgy beállítani, mintha az bármiben is összevethető lenne a Schwajda-féle Nemzeti Színház ügyével.

9. Az Orbán-kormány milliárdos svindlijeit próbálod azzal relativizálni, hogy állítod: más ugyanezt tette. Ám mint látható, nem tudsz olyan projektet felmutatni, ami igazolná ezt, ezért inkább hazudsz.

Zárásul még egy apró kordokumentum a Fidesz-kormányzás utolsó évéből: a Collegium Hungaricum homlokzatára, vakolatdíszként két festett zászló került föl: a piros-fehér-zöld magyar, fölé pedig az Európai Unió kék zászlója. Mindez a bejárat fölött, nem messze attól a helytől, ahol (az osztrák építési előírásoknak megfelelően) egy kb. 20x20 centiméteres táblán áll(t) az építtető (a Művelődési Minisztérium), a tervező (Rajk László, Balázs János és Borsos Írisz), valamint a generálkivitelező (a Magyar Építő Rt.) neve és a kivitelezés ideje (1998-99). Idén tavasszal azonban nagy nyüzsgés támadt a Collegium Hungaricumban: Orbán Viktor miniszterelnök urat várták, aki a millenniumi kiállítást nyitotta meg a császárvárosban. A kultúrintézetet is kicsinosították az alkalomra, ami két dologból állt: leszerelték a Rajk László nevét tartalmazó arasznyi táblát, majd pedig fehérre festették az „SZDSZ-kék”-nek nevezett EU-s lobogót – elvégre mégiscsak megengedhetetlen, hogy ilyen provokációk fogadják az oda látogató sastekintetű miniszterelnök urat. Aztán Orbán Viktor hazajött, a Narancs pedig megírta a tábla esetét, így a botrányt elkerülendő gyorsan visszarakták azt a mellékutca egy eldugott szegletébe. A fehér zászló egy ideig még maradt, aminek azért lehet pozitív olvasata is a Fidesz-kormányzás utolsó esztendejében.

• Visszabeszélő