Babarczy Eszter, Litván György, Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Elszomorított és elképesztett a Beszélő legutóbbi számában megjelent Soros-interjúnak magára az alapítványra vonatkozó része. Szomorúságomat Soros György válaszai okozták, elképedésemet a kérdezők váltották ki.

Érthetően elfogult vagyok az ügyben, mert ott álltam az alapítvány bölcsőjénél, s működésének első éveiben elég aktívan tevékenykedtem is benne. Ezzel együtt le kell szögeznem, hogy létrehozásában részt vevők egyikének sincs – megközelítően sem – annyi joga az alapítvány működésének megítélésére, mint Soros Györgynek. Éspedig nem csupán azért, mert ő adta és adja hozzá a pénzt, hanem mert szellemileg is ő fektette belé a legtöbb munkát és erőfeszítést. Neki tehát joga van ahhoz is, hogy bármikor véleményt és irányt változtasson alapítványa ügyében.

Engem azonban elszomorít, hogy Soros korábbi, sokszor kinyilvánított véleményével teljes ellentétben, egyszerre kisebbíteni kezdi saját nagyszerű ötletének, szívós erőfeszítésének és minden várakozáson felüli sikerének jelentőségét, s részben maga is elhinni látszik, amit művének rágalmazói mondogatnak évek óta. Pedig amit most fanyalogva emleget, élete legnagyobb, történelmi tette volt: a nyolcvanas évek elején megragadta a kellő pillanatot, kitalálta a célhoz segítő, addig nem létezett eszközt, és a magyar értelmiség jóformán minden rétege számára – és az értelmiségen túl is sokaknak – kinyitotta az ajtókat és az ablakokat a világ felé.

Nem igaz, hogy ez egy „klientúra” privilégiuma volt. Az alapítvány évi jelentései, a most meghalt első igazgató, a feledhetetlen Kardos László által összeállított „Névsoros”, az éppen e napokban megjelent „Tény/Soros” (Nóvé Béla forrásokon és interjúkon alapuló történeti feldolgozása) ezernyi adattal, meggyőzően igazolja, hogy az utazási, tanulási, kölcsönös meghívási, könyv- és eszközbeszerzési, publikálási és előadási támogatások egyre szélesebb és változatosabb körökre terjedtek ki. Nemcsak ismert írók, művészek és tudósok, hanem addig ismeretlen vidéki művelődési körök vagy ambiciózus egyetemi, sőt középiskolai diákok életében ezek az évek, ezek a programok új fejezetet nyitottak.

Igen, kialakult egy „klientúra” is, nagy részben nagyon is érdemes és ráutalt, diszpreferált elemekből, ellenzéki vagy félellenzéki csoportokból és orgánumokból, kisebb részben pedig az ilyenkor mindig felbukkanó élősdiekből, ügyeskedőkből, ezek száma azonban elenyésző volt a támogatottak tömegében. S mire 1989-ben az alapítvány funkciója valóban megváltozhatott volna, az Antall–Boross-kormány gondoskodott róla, hogy – ha kisebb mértékben is – ismét legyenek az állami támogatástól megfosztott lapok és alkotó csoportok.

Soros György megfeledkezni látszik ezekről a körülményekről (akárcsak Vásárhelyi Miklós és Kardos László rendkívüli érdemeiről, az értékek, a szükségletek és a lehetőségek felismerésében tanúsított pompás érzékükről), bár más helyütt ő is elismeri, „ez igazán tökéletes volt. Ez volt az alapítvány hőskora.” Sok más hasonló ellentmondás is van ebben a nyilatkozatában, így például a magyar alapítvány önállóságáról és a ’89 utáni változás megvalósítóiról mondottakban. Talán nem figyelt eléggé oda, miközben a kérdezők szemmel láthatóan nem az igazságot akarták megtudni, hanem saját prekoncepciójukat az ő szavaival megerősíteni és érvényesíteni. Ilyen erőszakosan és „célratörően”, ennyire szakszerűtlenül és szájbarágósan kérdezni a mai Magyarországon csak a radikális jobboldalon szoktak. Ezért találtam meglepőnek az olyan „kérdéseket”, amelyekben ők maguk párhuzamot vontak az SZDSZ és az alapítvány története közé, kijelentve: „kevés kapcsolatuk volt a magyar népesség fennmaradó részével.” (!)

Az ő fejükben ugyanis „Soros-ország” külön ország, „kváziállamként működik, állampolgárai vannak, akik mintegy jogosultnak érezhetik magukat a jótéteményeire”. Majd újra: e külön ország „polgárai – akik életének keretét a Soros Alapítvány finanszírozta, a kutatásaikat, az ösztöndíjaikat, a publikációikat ez tette lehetővé – ily módon az alapítvány függvényeivé, dependenssé váltak”. Miben különbözik ez az alapítvány nemzetietlenségéről vagy nemzeten kívüliségéről szóló, sokszor elhangzott hazug rágalmaktól? De a folytatásból kiderül, hogy a történet alapelemeivel sincsenek tisztában, miközben bátran ítélkeznek. És jött Bakonyi Éva, az új igazgató, írják, „és azt mondja, ezután a kórházaknak és az iskoláknak adnak. Azt hiszem, ezt máig nem érti a magyar értelmiség.” (A „klientúra” mibenlétének elemzését csak akkor hagyják abba, amikor Soros kajánul közli, hogy a Beszélő is az ettől való elfordulásnak esett áldozatul. Ekkor sietve közlik: „Hát egy kulturális-politikai havilap Magyarországon nem tud megélni.”) A fentiekről annyit kell tudni, hogy az oktatási és egészségügyi ún. megaprogramok beindítását – több évre szólóan, súlyos dollármilliókkal – csakis maga Soros György határozhatta el, s ez nem is történt másképp. Bakonyi Éva és munkatársai pedig – az alapító és a Vásárhelyi vezette kuratórium döntései alapján – jól és pontosan végrehajtották e programokat. Emellett – szerencsére – változatlanul, sőt növekvő mértékben folyt tovább a kulturális és szociális programok meghirdetése és finanszírozása.

Soros György persze jól tudja mindezt, de – a stratégiaváltások iránti közismert vonzalmával – az új elemek hangsúlyozása közben talán nem figyelt a „részletekre”. A szerkesztőknek viszont figyelniük kellett volna. Elképedésemet, talán mondanom sem kell, éppen az okozza, hogy ez az interjú kedvenc folyóiratomban jelent meg.

Litván György

Válasz Litván Györgynek

Szomorúan vettük tudomásul, hogy lapunk megbecsült olvasójának és barátjának nem nyerte el tetszését az általunk Soros Györggyel készített interjú, mi több, elképedését váltotta ki.

Litván György úgy véli, kérdéseink szakszerűtlenek, nem az igazság felderítésére irányulnak, prekoncepciókra vallanak, sőt „szélsőjobboldali” módra „szájbarágósak”. Szívesen elismerjük, hogy az interjú tágabb műfaján belül itt – mint a sorozat címe (Beszélő-beszélgetés) is sugallja – „beszélgetésre” törekedtünk, így hát beszélgetőtársnak s nem mikrofonállványnak, képzeltük magunkat. Éppen ezért nem tartjuk bajnak, hogy kérdéseinkben koncepciók, azaz gondolatok látszanak megjelenni – az ellenkezőjét tartanánk annak. Felmerülhet persze az alapos gyanú, hogy a kérdéseinkből kiolvasható gondolatok némelyike nem csereszabatos Litván György vonatkozó gondolataival. Ez a mi Litván György iránti nagyrabecsülésünket nem csorbítja.

De bírálónk téved, ha azt feltételezi Soros Györgyről, hogy „nagyvonalúságában” nem törekedett a pontos fogalmazásra, vagy esetleg hagyta magát az orránál fogva vezettetni a ravasz és hipnotikus képességekkel rendelkező kérdezők által. Egyrészt szomorúan megvalljuk, hogy effajta készségekkel nem rendelkezünk, másrészt az interjú készítőiként ünnepélyesen kijelentjük, hogy Soros György nekünk nem tűnt könnyen az orránál fogva vezethető embernek.

Tiszteletteljes üdvözlettel,
Babarczy Eszter és Neményi László

• Visszabeszélő