Papp László Tamás

Nyomtatóbarát változat

A Gede Testvérek jóvoltából hazánkat is útba ejtette dedikálással egybekötött nemzetközi haknikörútján David Duke judeofób bestselleríró. A Ku-Klux-Klan reorganizációjában múlhatatlan érdemeket szerző hajdani kormányzójelölt, Louisiana szövetségi állam képviselőházának egykori tagja Zsidó szupremácizmus című művével vette célba a magyar könyvpiac bizonyos szegmenseit. Az ilyenfajta könyvek recenzeálásának, elemzésének, bírálatának szándéka rendszerint beleütközik egy olyanféle fenntartásba, melyet legtalálóbban az alábbi viccel lehetne illusztrálni: Valahol, messze, az őserdei rengetegben az okos és buta majom egymás mellett ülnek a dzsungelbéli banánfa ágán. A buta letör egyet a mellettük lévő banánfürtből, meghámozza és behabzsolja. Mire fajtársa is így tesz, de ő nem fosztja meg héjától a gyümölcsöt, hanem azzal együtt falja fel.

– Miért nem hámozod meg? – kérdezi a buta csimpánz.

– Minek, úgyis tudom, mi van benne! – feleli az okos.

A főáramú hazai nyilvánosság publicistáinak, szakkommentátorainak, de még elvben objektivitásra predesztinált, médiaképes történészeinek jelentős része is úgy viszonyul a zsidógyűlölő könyvek tárgyilagos elemzéséhez, mint a viccben szereplő okos majom a banánhoz. „Úgyis tudjuk, mi van benne.” Minek akkor vizslatni, tanulmányozni, belülről is ránézni? Nem megérteni kell (őket), hanem elítélni, elhatárolódást számon kérni, veszélyességüket hangsúlyozni. De mint a fenti vicc tanulságaként is kiderül, az a majom nem is annyira okos. Úriember ilyen újságokat, könyveket, tévé- és rádióműsorokat, honlapokat nem olvas/néz – hangzik a morálisan félig-meddig talán igen, de tudományosan aligha respektálható vélemény. Melynek egyenes következménye, hogy vitahelyzetben az illető csupán olyasvalamit tud kommunikálni, hogy „az antiszemitizmus csúnya dolog, zsidózni nem szabad”, ezzel bújván ki a tartalmi reagálás kényszere alól. Pedig a morális ítélet nem helyettesíti az adott balhit, téveszme, mítosz szakmai cáfolatának igényét. Ehhez tartva magát, a kritikus (a Beszélő-alapítók kádárizmusbeli „tegyünk úgy, mintha demokráciában lennénk” felfogásához hasonlóan) akképp viszonyul Duke állításaihoz, mintha azokat komolyan lehetne venni.

A fenti „moralizálva negligáló” álláspont paradox kettőssége, hogy miközben a tipikus médiafogyasztó felé a common sense jegyében azt sugallja, hogy ezek barbár, atavisztikus (tehát nevetséges) gondolatok, amelyekkel épeszű olvasó ugyanúgy nem vitatkozik, mint a Föld lapos voltát bizonygató nézetekkel, egyszersmind folyamatosan sulykolja a rasszizmus fenyegetésére való civil és politikai reagálás szükségességét. Ugyanilyen ellentmondás, hogy miközben az antiszemitákkal folytatott dialógust, vitát, szellemi produktumaik – akár kritika formájában történő – említését sokan az előítéletekkel szembeni küzdelem szempontjából kontraproduktív, „akaratlan ingyenreklámnak” tekintik, nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a folyamatos, tudományos igényű kontrázás alternatívájaként szorgalmazott tiltás (a hatósági vegzatúra körüli sajtóhírverés miatt) sokkal több bónusz-publicitást jelent az illetők számára.

Mely nem elhanyagolható faktor, tekintve, hogy az antiszemitizmus nemcsak világnézet, hanem piacképes iparág, amely mindenféle állami dotáció nélkül, önmagát finanszírozó rendszerként működik. Amire – a Vasárnapi Újság egynémely kereskedelmi műsorsávot is lepipáló hallgatottságán kívül – Duke könyváruházak polcain testet öltő pszeudotörténészi munkássága a legjobb bizonyíték. A helyi sárba ragadt, provinciális nacionalizmusok téglái között a zsidósággal szembeni generalizáló averzió képez cementet. Míg a Vasgárda hagyatékát gondozó román soviniszták és a Trianon-komplexusban szenvedő magyar irredenták érvei nemzetközi szinten jó eséllyel kioltják egymást, addig zsidó relációban ugyanazon előítélet globális érvényű üzenetté válik.

Mindenesetre a Bibó által találóan jellemzett előírásos filoszemita már a könyv címe alá írt mottója és a tartalomjegyzéket megelőző ajánlás olvastán is zavarba jöhet. „Az antiszemitizmus és a zsidó sovinizmus ellen csak egyidejűleg lehet küzdeni” – szól a citátum, melynek tartalmával demokrataként is azonosulhatunk. Az idézet forrása dr. Izrael Sahak, zsidó holokauszt-túlélő és izraeli állampolgár, aki Duke szerint „volt olyan bátor – mind morálisan, mind intellektuálisan –, hogy szembe mert szállni a zsidó szupremácizmussal, amely egyformán fenyeget zsidót és nem-zsidót”. Természetesen létezik a zsidóságon belül is más népekkel szembeni rasszizmus, amivel ugyanolyan jogos és indokolt szembeszállni, mint a fajgyűlölet egyebütt létező kinyilvánításaival. Más tészta, hogy összefüggéseiből kiragadva, leírójának akaratától függetlenül bármely (amúgy hátsó szándék nélküli) mondat válhat ordas indulatkeltés gyúanyagává. A könyv szerzője a továbbiakban is gyakran hivatkozik Izraellel, a zsidósággal szemben kritikus, emlegetetten zsidó származású közismert és tekintélyes személyekre. Az eredeti, teljes szövegek áttanulmányozása nélkül bajos lenne megállapítani, ezek közül melyik tekinthető a sportszerűen nemcsak a bennünket sújtó gyűlöletet, de önnön bigottságunkat is kiosztó világlátás józanságának, és hol kezdődik a „hinaus mit uns” túlkompenzáló öngyűlölete.

Mindenesetre a szegény néhai Sahak professzor antiszemitizmus és zsidó fajvédők elleni kétfrontos harcának követelményeit Duke enyhén szólva féloldalasan abszolválja. Már az előszóban hosszasan citál az Ószövetségből, bizonyítván a zsidók etnikai felsőbbrendűségbe vetett hitét.1 Hogy minden törzs, nemzet, vallás evolúciós forgatókönyvének lapjai adott klánszövetség, náció vagy hit többiekhez viszonyított kiválóságának ecsetelésétől nyüzsögtek, olcsó ellenérvnek tűnhet, de ennél jobbra nehezen bukkanhatnánk. Duke eme idézeteivel nem az a gond, hogy valótlanok, a probléma inkább azon, belőlük leszűrt véleménye, miszerint ez kizárólag (pontosabban nagyrészt) zsidó specifikum lenne, mégpedig azért, merthogy „a zsidók szupremácizmusával ellentétben a kereszténység egyetemes megváltást hirdet”2, a szeretet evolúciójának reprezentánsa, akárcsak az iszlám és más univerzalista vallások. Hogy a zsidó vallás szűkkeblűnek minősített bezárkózása miért roszszabb, mint az egyetemes felekezetek más hitűeket fegyverrel térítő, a rituáléik dogmákban gyökerező tilalomfáit elfogadni nem akarókat kardélre hányó, máglyán porrá égető, halálra kövező évszázados gyakorlata, nemigen akar kiderülni. Arról nem is beszélve, hogy magában az Újszövetségben is lehetne a kereszténység intoleráns, erőszakos jellegét kidomborító idézeteket találni. („Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.” Máté 10. 34–37.) Amúgy pedig a keresztény nemzetek a szertartásrendjében nemzetek feletti hitüket jól össze tudták egyeztetni önmaguk etnikai dominanciájának hangsúlyozásával. Duke mércéjének következetes alkalmazása esetén a lengyelek is bűnösök túlcsorduló faji gőgben, mi több, náluk ez súlyosbító tényezőként blaszfémiával jár együtt, mert nemzeti ethoszuk napjainkban is hősként tisztelt alakjai, Mickiewicz, Slowacki, Krasinski irodalmi munkásságát „vallásos messianizmus hatotta át, mely Lengyelországot Jézus Krisztussal azonosította, s a nemzetek megváltójaként mutatta be”3. De fenti standard konzekvens applikálása révén mi, magyarok is ugyanígy húzhatjuk a rövidebbet. Hisz nem más, mint Kazinczy Ferenc, nemzeti-irodalmi nyelvújításunk atyja mondta – annak idején széles körben osztott véleményt kifejtve –, hogy „az idegen tanuljon meg magyarul, vagy haljon éhen”4. A könyv írója által létrehozott önkényes értelmezési sávban tetszés szerint, bármelyik népnél igazolható, miszerint genezisétől fogva – a többi etnikumnál szignifikánsan magasabb szinten – erőszakos, uralkodni vágyó, imperialista. Bár maga Duke is beismeri, leírván, hogy, „az emberi történelem nagy része faji, törzsi, illetve népek közti háborúk összessége”5, viszont könyve csak a zsidó faji sovinizmus vélt bűneiről szól, más országok sötét nemzettörténeti fejezeteiről nem. Ez a mű speciálisan a zsidó rasszizmus vétkeit elemzi, miért kéne a többi nép szennyesével is foglalkozni? – kérdezhetné álnaivnak tűnően, bár nyilván őszintén Duke lelkes olvasóinak bármelyike. Nos azért, mivel egyetlen fajgyűlölő nacionalizmus sem a világűr légüres terében, mindentől izoláltan létezik. Hanem a szomszédos nemzetek, kisebbségek rokon értelmű ideológiai vadhajtásaival kölcsönhatásban. Aligha lehetne egy objektivitásra pályázó értekezést megírni a román ultranacionalizmusról a magyar kultúrfölény és irredentizmus érintése nélkül. Miként igazságtalan lenne Hitler uralomra jutásáért, világháborús és népirtó politikájáért kizárólag a német társadalmat felelőssé tenni, elhallgatva más, külső tényezők (a megalázó versailles-i békét kierőszakoló francia revansizmus, a ’29-es nemzetközi gazdasági válság, a német kisebbség diszkriminálása a Szudéta-vidéken és Lengyelországban stb.) hatását. Teljesen legitim cél a zsidóság soraiban (is) egzisztáló rasszista tendenciák vizsgálata, ám mindezt az antiszemitizmussal való párhuzamos, komparatív elemzés nélkül tenni prejudikációra és/vagy tudatlanságra utal.

Tipikus példa erre, amikor Duke az ókori zsidóságnak – napjaink felvilágosult embere számára kétségtelenül visszataszító – vegyesházasság-tilalmára hivatkozik. Most tekintsünk el attól, hogy akkor szinte minden embercsoportban léteztek a más törzs-vagy nem(zet)bélivel, vallásúval létesített párkapcsolatot büntető szabályok. Sokkal inkább az teszi nyilvánvalóvá a valódi, manipulatív szándékot, amikor Duke arra hivatkozik, Mózes a Kivonulás könyvében olyan moábita nők kivégzésére ad utasítást, akiknek egyetlen bűne, hogy zsidókkal létesítettek szexuális kapcsolatot.6 Hisz pont Mózes az élő példa, hogy a zsidóság a más népekkel való nemi érintkezés szankcionálásában nemigen volt konzekvens. Mózes gyermekei a madianita (midjáni) arab törzs főpapja, Jetro lányától, Cippórától származnak. Amikor nővére, Mirjam, a prófétanő – testvérével, Áronnal együtt – Mózes ellen fordult az idegennel kötött házasság miatt, büntetésből leprás lett, és Isten csak Mózes kérésére gyógyította meg.

Az, hogy a Duke által kizárólag a zsidóknak tulajdonított negatív attitűdök más népeknek is sajátjai, persze nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének csak egy bizonyos etnikumot jellemző kulturális sajátosságok. Nyilván többéves néprajzi kutatás után lehetne találni bőven csak a korabeli zsidóságot jellemző bizarr, averzív dolgokat. Ám ilyenek etikusan úgy közölhetők, ha melléjük rakjuk a jórészt csak zsidóknál létező pozitív vonásokat is. (Pl. nem engedték a szellemi vagy testi fogyatékos csecsemők megölését, ami pedig a görög-római civilizációban rendben lévő szelekciós normának minősült.)

Duke ezután tizennégy fejezeten át ismerteti a zsidó szupremáciának a keresztény majoritás elszenvedte tehertételeit. A legelső rögtön egy féligazságba burkolt, csúsztatásokkal megspékelt hazugsággal indít. Tényszerűen kétségtelenül igaz, hogy az oroszországi bolsevik hatalomátvétel vezérkarában felülreprezentáltak voltak a zsidó származású politikusok. Ettől függetlenül a zsidóság teljes egészét nézve inkább vesztese, mint nyertese volt az Ideiglenes Kormány megdöntésének, hisz az államosítások a zömében kereskedelemre, hitelügyletekre, vállalkozásokra szakosodott izraelitákat fokozottan sújtották. Másrészt Duke nagyvonalúan megfeledkezik a faktumról, miszerint nem a zsidóság volt az egyetlen a pártállami menedzsmentben felülreprezentált etnikum. A polgárháború éveiben ismert mondás volt, hogy „a szovjethatalom a zsidók agyán, a lettek bajonettjein és az oroszok hülyeségén alapszik”7. A lett hadosztály soraiból verbuválódtak a Téli Palota ostromlói, Lenin személyi testőrsége, azonkívül „számukat messze meghaladó arányban töltöttek be tisztségeket a párt- és állami életben s főként a Vörös Hadseregben”8. Mégsem beszél senki lett szupremácizmusról, mint ahogy grúz imperializmusról sem, pedig Sztálintól Ordzsonikidzén át, Jenukidzén és Lominadzén keresztül egészen Berijáig és Sevarnadzéig húzódik a Kreml csúcsvezetésébe került grúzok névsora. A manipuláció ott érhető tetten, amikor ismerteti a szovjet titkosrendőrség vezetőit, akik közül egyébként többen nem legfőbb irányítók, csupán helyettesek vagy beosztottak voltak.9 Ugyanakkor a lengyel nemesi sarj, Dzerzsinszkij, a grúz Berija és a színorosz Jezsov, akik a KGB elődszervezeteinek leghírhedtebb főnökei voltak, mintha nem is léteznének. Arra pedig semmi bizonyíték, hogy az izraelita gyökerű komisszárok puhább kézzel bántak volna ellenforradalmárnak bélyegzett hitsorsosaikkal. Az ellenkezőjére annál inkább. A Tanácsköztársaság véres kezű hóhérja, Szamuely Tibor Szolnokon tisztogatott, amikor „egy izraelita iskolás gyerek Szamuely elé járult, hogy kegyelmet kérjen az apjának, de őt is kivégezték, mert vadállatnak nevezte Szamuelyt”10.

Persze Duke szerint nemcsak a bolsevizmust, de a polgárjogi mozgalmat is a zsidók támogatták, mégpedig azért, mert az „ellentétben állt más erős afro-amerikai nacionalista mozgalmak vezetőivel, mint például Marcus Garvey-val vagy azokkal, akik az Iszlám Nemzete mozgalmat vezették…” akik olyanok, mint Louis Farrakhan, aki „minden szégyenkezés nélkül a saját fajtájának fennmaradásáért dolgozik”11. A fekete polgárjogi mozgalmak segítői között zsidók (is) voltak, kétségtelen. Hogy az Iszlám Nemzetét nem támogatták, abban talán az is szerepet játszhatott, hogy az Elijah Muhammad és Louis Farrakhan vezette tömörülés rasszista volt, lényegében a Ku-Klux-Klan afroamerikai verziójaként tekinthetünk rá. Groteszk olvasni, hogy Duke fehér rasszistaként egy olyan fekete szervezetet dicsér, mely szerint „minden fehér ember ördög – egy gonosz fekete tudós teremtette őket, és világuk el fog pusztulni az eljövendő faji Armageddon, a népek csatája során”12.

Duke igazán akkor van elemében, amikor a média zsidó annexióját kell bemutatnia. Itt tételesen felsoroltatik ki mindenki szupremácista a sajtó, a mozi, a televízió és a szórakoztatóipar világában. Módszere leginkább Virág elvtárséhoz hasonlít, akinél az a leggyanúsabb, aki nem gyanús. Rupert Murdoch például ugyan nem zsidó, de zsidóbérenc.13 A BBC-t is a zsidók által befolyásolt hírforrások közé sorolja, nem zavartatva attól, hogy pont a brit news media kapta a legtöbb panaszt cionista és izraeli körökből, vélelmezett arabbarátsága miatt. A fejezetből nem derül ki, hogy a nyilvánosság birtokosait – azon kívül, hogy zsidók – mi köti össze. Mitől alkotnának ezek a (nem mellesleg ádáz konkurenciaharcot, piaci tusát vívó) csatornák, lapkiadók egy csapatot. De miért is baj Duke szerint, hogy a népességhez viszonyított arányuknál több zsidó van a mass-mediában? Természetesen azért, mert így az őket negatív színben feltüntető írásműveket nem hajlandók megjelentetni. Példaként hozza fel Wilmot Robertson The Dispossessed Majority című könyvét, amelyben a „zsidó fajközpontúságról” írt.14 Csakhogy könnyen hozható ellenpélda, maga Duke idézi hat oldalon keresztül Williem L. Pierce cikkét a zsidó médiahegemóniáról.15 De éppen az Amerikai Náci Párt és a National Alliance rasszista szervezetek frontembereként tevékenykedő Pierce a releváns cáfolata Duke prekoncepciójának. A Pierce által írt Turner Diaries című judeofób és rasszista bestseller kiadója a zsidó Lyle Stuart, és a mű „egy rövid előszóval ellátva, de változatlan formában minden nehézség nélkül beszerezhető a legtöbb nagy amerikai könyvkereskedő láncon keresztül”16. Ennek oka (amit Duke nem hajlandó tudomásul venni), hogy a zsidók sem egyformák. Akad olyan, aki teljesen kritikátlan az identitásával kapcsolatban, és persze vannak (szerencsére nem csak zsidók) akik elvi alapon semmiféle kirekesztő, diktatúrákat népszerűsítő irodalmat nem hajlandóak megjelentetni. Mellettük, mint Stuart példája is bizonyítja, vannak zsidók, akik saját népük ellen gyűlöletet szító műveket is hajlandók publikálni, ha az kifizetődő. Amúgy a show-business nem igazán teszi lehetővé, hogy a producer önmaga szájízét, s ne a piaci igényt kövesse. Tehát az ilyenfajta, feltételezett zsidó ízlésterror valós akciórádiusza csekély lenne.

Ezután Duke rátér az USA-ban kialakult zsidó szupremáciára, ahol „Woodrow Wilson elnök »tanácsadóitól« kezdve – Bernard Baruch, Louis Brandeis – Bill Clinton Nemzetbiztonsági Tanácsának teljes irányítás alá vonásáig a zsidó uralom folyamatosan nő, ahogy az évszázad vége közeledik”17. Így az Államok vezetése lényegében egy Cionista Megszálló Kormány.18 Eme teória pont ott fut zátonyra, ahol Duke igazolni szeretné. Két példát hoz fel. Az egyik, amikor az 1967-es arab–izraeli háborúban a zsidó állam vadászgépei tüzelni kezdtek a U.S.S. Liberty amerikai felderítőhajóra. Duke szerint azért, mivel „a Liberty lehallgatta a rádióadásukat, és tartottak attól, hogy információk birtokába jutott a Szíria ellen tervezett invázió előkészületeiről”19. A következő, szintén bizonyító erejűnek gondolt hivatkozás Jonathan Pollard ügye. Pollard a haditengerészet kémszolgálatának elemzőjeként hosszú éveken át dolgozott a Moszadnak, amíg a katonai elhárítás le nem fogta, jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Na mármost, ha az USA kormányát Izrael dirigálja, akkor ugyan miért kellett volna félniük attól, hogy zsidó csapatmozgások adatai kerültek a Pentagon birtokába? Hisz csupán egyik zsebükből a másikba rakták a dossziét. Ha a Fehér Ház, a védelmi tárca és a diplomáciai testület vezetői Tel-Aviv csókosai, akkor ugyan mi szükség volt Pollard, vagyis egy beosztott közreműködésére? Ráadásul, ha a főnökök mind Moszad-protezsáltak, akkor miért tartóztatták le és zárták börtönbe haláláig saját emberüket? Mellesleg az USA-kabinetek zsidó származású minisztereinek izraeli ügynökként való beállítása valószínűleg jó ziccert kínál a Duke-fan román sovinisztáknak az RMDSZ-es kormánytagok relációjában, amíg a magyar olvasótábor nemigen gondolhat efféle innovatív reciklálásra.

Nem maradhat ki persze a zsidók rabszolga-kereskedelemben játszott kulcsszerepe sem.20 Magától értetődő, hogy mivel a zsidók (a feudális jogokból – pl. földbirtoklás – kizárva) nagyrészt kereskedelemmel foglalkoztak, így természetesen a rabszolgáknak a kor normái szerint teljesen rendjén lévő adásvételével is. Hasonlóan a szíriai arab kereskedőkhöz, akik legalább akkora szerepet játszottak benne, mint a zsidók. Tehát a rabszolga-kereskedelem Duke feltételezte „zsidó irányítása”21 mítosz csupán. Voltak zsidó és arab rabszolga-kereskedők, akik önállóan tevékenykedtek, különböző uralkodók, földesurak szolgálatában állottak, semmiféle központi irányításuk nem volt, miként azt gazdaságtörténészek nemegyszer leírták.22 Kérdés, miért lenne bűnösebb a zsidó (arab) kereskedő, aki eladja a rabszolgát, mint a goj (gyaur) többség, aki megveszi, használja, netán kínozza, sanyargatja őket. Szóba kerül persze a zsidók szervezett bűnözésben elfoglalt helye is. Mint írja, „a zsidók világméretű részvétele a szervezett bűnözésben a szicíliaiakat piti bűnözőkké fogja lealacsonyítani,”23 azt sugallva, hogy a zsidók kiszorították vagy alárendelték az olaszokat a maffiában. Valójában Lucky Luciano Meyer Lanskynak nem alárendeltje, hanem egyenrangú szövetségese volt. Azt is elhallgatja, hogy Lansky kiiktatta az olyan zsidó gengsztereket, mint Waxey Gordon, aki nem volt hajlandó a digókkal közösködni.24 Mindez nyilvánvalóan azért maradt ki, hogy sértetlenül hagyja a tételt, miszerint a zsidók képtelenek más etnikumokkal egyenrangú partnerként bánni.

Az antiszemita i-re a pontot természetesen az Izrael állam létrejöttével és a holokauszttal foglalkozó részek teszik fel. Precízen felsorolja a zsidó terrorizmus cselekedeteit, a Dávid Király Hotel felrobbantásától a Bernadotte-gyilkosságon keresztül egészen a deir-jaszini mészárlásig. Hogy a szálloda felrobbantása után Ben Gurion, későbbi miniszterelnök maga adta át a brit titkosszolgálatnak a merénylők listáját25, hogy a Zsidó Ügynökség két angol baka zsidó terroristák általi megölését „két ártatlan ember bűnözők által történt galád meggyilkolásának nevezte”26, fabatkát se nyom nála a latban. Az Irgun halálosztagai által megölt több száz arab civil vitán felül ugyanúgy a zsidó állam megalapításának legsötétebb fejezete, ahogy az ’56-os forradalomnak sem válik dicsőségére a Köztársaság téri lincselés. De ahogy a magyar szabadságharcot igazságtalan lenne néhány szórványos bűncselekménnyel azonosítani, akképp a szélsőséges cionisták igazolhatatlan tettei és Izrael állam közé sem tehető egyenlőségjel (még akkor sem, ha egyik-másik terroristából később az ország vezetője lett). Az 1982-ben a szabrai és satilai menekülttáborokban elkövetett vérengzés Duke általi tálalása bizonyítja, hogy őt nem elsősorban az áldozatok emléke vagy a tettesek kiléte foglalkoztatja, sokkal inkább az, hogy minél több gyilkosságot varrhasson a zsidók nyakába. Azt írja, „1982. szeptember 16-a estéjén Saron halálosztagokat küldött a palesztin szabrai és satilai menekülttáborokba”27. Hogy a vérengzést nem az izraeli hadsereg, hanem a libanoni arabokból verbuvált Falange keresztény milíciája hajtotta végre, kicsit sem hozza zavarba az írót. Mint ahogy az sem, hogy az izraeli média – a palesztin sajtóval szemben – mindig élen járt a saját bűnök leleplezésében. A libanoni mészárlást vizsgáló izraeli Kahane-bizottság ugyan csak Saron közvetett felelősségét állapította meg (ami a honvédelmi miniszter lemondásához vezetett), jogi elmarasztalására nem találtak elegendő bizonyítékot, de ettől függetlenül az ottani média jó része erkölcsileg lemeszelte a későbbi miniszterelnököt. A rendelkezésére álló tények bőségesen elegek lennének Duke-nak arra, hogy negatív színben tüntesse fel Saront, mint vétkesek közt néma cinkost, aki nem kezdeményezte bár, de eltűrte a borzalmat. Csakhogy ez nem kielégítő számára, hisz sérülne a koncepciója, amelyben mindig zsidók a gonosz tettek érdemi szerzői, a valódi elkövetők, így kimontírozza az összképből a Falange hóhérait.

A holokauszt valóságának megkérdőjelezését Duke azon verbális pergőtűzzel indítja és zárja, hogy „a média miért szinte kizárólag csak a zsidó szenvedést állítja a középpontba, és a tömeggyilkosságok más áldozatainak pedig kevés figyelmet szentel”, így nem láthatjuk filmeken „Kambodzsa gyilkos mezeinek halottait vagy Ruanda vértől csöpögő dzsungeleit”28. A dolog tényszerűen nem igaz, elég, ha a Roland Joffe által rendezett, a Vörös Khmer által véghezvitt genocídiumot bemutató Gyilkos mezőkre vagy Terry George Hotel Ruanda című filmjére gondolunk. Az persze kétségtelen, hogy mivel a kolimai haláltábort Auschwitz-Birkenauval ellentétben nem szabadították fel, a sztálini tömegsírok kihantolására nem pár hónapot vagy két-három évet, hanem majd fél évszázadot kellett várni, így nyilvánvalóan kevesebb film készülhetett róluk. Duke holokauszttagadó érveinek részletes cáfolata szétfeszítené e recenzió kereteit, csupán két jellegzetes argumentumot idéznénk. A gázkamrák létezését Rudolf Höss haláltábor-parancsnok állítólagos (lábjegyzet és idézőjel nélkül hivatkozott) vallomása alapján kívánja hitelteleníteni, mely szerint „miután több száz áldozatot elgázosítottak hidrogén-cianiddal, a munkások azonnal beléptek a kiszellőzetlen kamrákba, és gázmaszkok nélkül eltávolították a testeket”29. Ha valóban így lett volna, az nyilvánvaló képtelenség. De tudjuk, hogy mind az SS-gyilkosok, mind a zsidó segédszemélyzet gázmaszkot hordtak, a ventilációról pedig elektromos szívópumpákkal gondoskodtak. Igaz, még így is előfordult gázmérgezés, amelynek kezelése az auschwitzi tábor orvosi egységének feladata volt.30 A másik ilyen groteszk negációs trükk, hogy „az amerikai hadsereg toxikológiai szakemberekkel végeztetett boncolást több száz halotton a náci koncentrációs táborban. Az emberi maradványokon évekig meglátszanak a ciánmérgezés nyomai. Nem létezett semmiféle tudományos magyarázat még arról sem, hogy akár egyetlen áldozatot is elgázosítottak volna. Az orosz orvosok által a kelet-európai táborokban végzett boncolások sem mutatták semmi jelét sem az elgázosításnak.”31 Furcsa is lett volna, ha mutattak volna ilyet, hiszen, amikor például 1945 januárjának legvégén a Vörös Hadsereg felszabadította Auschwitzot, már több mint negyedéve abbamaradt a gázkamrák üzemeltetése. A krematóriumokat 1944 őszére felrobbantották, a Sonderkommando tagjait likvidálták. A holttestek, melyeket a szovjetek találtak, agyonlőtt vagy éhen halt zsidó foglyok tetemei voltak. A gázzal megölteket nehéz is lett volna boncolni, hisz még csontjaik is porrá és füstté váltak az égetőkemencében. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy Duke könyvében osztja az álláspontot, miszerint a náci drótsövény mögötti helyzet nem volt rosszabb az USA-beli japánok internálótáborainál, és alig pár ezer lehet a halálos áldozatok száma.32

Tévedünk, ha mindebből azt gondolnánk, Duke a tizenkettő egy tucat zsidógyűlölő pamfletgyárosok egyike. Határozottan eredeti például, ahogy utószavában körvonalazott vulgárdarwinizmusát jól összeegyezteti antijudaista istenhitével. Az Egyesült Államokban, ahol a szélsőjobboldalt domináló antiszemita (és kisebb mértékben filoszemita) keresztény fundamentalisták határozottan tagadják az evolúciót, ez nem kis teljesítmény. A másik unikális vonása, hogy arról beszél, miszerint a nem zsidók „sokkal inkább individualista erkölcsöt tanítottak, addig a zsidók egyfajta intenzív kollektivizmust”33. Mint közismert, a zsidók rendszerint a közösségi értékek respektálására képtelen, megátalkodott individualistaként tűnnek fel a judeofób mitológiában. Duke művének summázata, hogy amennyiben kicsit indulatmentesen nézünk rájuk, felfedezhetjük, az ordas eszmék is olyan sokszínűek, mint egy spektroszkóppal felbontott kép.

Jegyzetek

1   Dr. David Duke: Zsidó szupremácizmus. A zsidókérdés amerikai szemmel. Gede Testvérek Bt., Bp., 2006 (továbbiakban: Duke 2006), 12. o.

2   Duke 2006, 13. o.

3   Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és a 20. században. Napvilág Kiadó, Bp., 1998 (Romsics 1998), 77. o.

4   Romsics 1998, 88. o.

5   Duke 2006, 12. o.

6   Duke 2006, 60. o.

7   Bojtár Endre: Európa megrablása. Szabad Tér Kiadó, Bp., 1989 (Bojtár 1989), 11. o.

8   Uo.

9   Duke 2006, 47. o.

10  A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág, 281. o.

11  Uo. 39. o.; 104. o.

12  Paul Aron: Megoldatlan rejtélyek az amerikai történelemben. Palamart Kiadó, Bp., 2001 (Aron 2001), 213. o.

13  Duke 2006, 140. o.

14  Uo. 132–133. o.

15  Uo. 133–139. o.

16  Thomas Grumke: A „Turner Diaries” és az „Oklahoma City-i bombamerénylet”. Szélsőjobboldali mozgalom az USA-ban. In: Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Tanulmányok. Szerkesztette: Feitl István. Napvilág Kiadó, Bp., 1998, 207. o.

17  Duke 2006, 155. o.

18  Uo. 162., 169. o.

19  Uo. 260. o.

20  Uo. 197–202. o.

21  Uo.

22  Rondo Cameron: A világgazdaság története a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas Könyvek, Budapest – Talentum Kft., 1998 (Cameron 1998), 85., 92. o.

23  Duke 2006, 188. o.

24  Carl Sifakis: A Maffiaenciklopédia. Glória Press, 2001, 355. o.

25  V. P. Borovicka: Merénylők és áldozatok. Madách, Bp., 1976,  27. o.

26  Paul Johnson: A modern kor. A 20. század igazi arca. XX. Század Intézet, 2000, 548. o.

27  Duke 2006, 246. o.

28  Uo. 293., 336. o.

29  Uo. 308. o.

30  Karsai László: Holokauszt. Pannonica Kiadó, 2001, 111. o.

31  Duke 2006, 320. o.

32  Uo. 329. o.

33  Uo. 369. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges