Papp László Tamás

Nyomtatóbarát változat

Indul a mozaik-mozi…

Pont negyedszázada, hogy a sci-fi – időközben kultikussá vált – alkotója, recenziónk tárgyának géppapírra vetője 1982. március 2-án elhunyt. Bár nem egy rajongója úgy véli, szó sincs halálról, a Mester tudata csupán átkerült egy másik univerzumba. Tény, a mai napig jelen van a cybertérben hivatalos és rajongói szájtokon. De az iwiw nevű digitális szociometriai mátrix egyik rejtett zugában is megtalálható. Aki szereti a kirakós játékokat, az év legelején megjelent Philip K. Dick-novellaválogatásból¹  – hasonlóan egy széttépett fotó cakkos szélű papírdarabjainak összeragasztásához – helyreállíthatja szinte a teljes írói profilt. Bonyolultabb, mint szimplán egy hevenyészett pályaképből² meríteni, de cserébe szórakoztatóbb is. Dick munkássága – stílszerűen kellőképp fantasztikus képpel illusztrálva – olyan, mint amikor iszonyatos erővel széttörnek egy hatalmas tükröt. Szilánkjai az ütés energiájának köszönhetően messze, ugyanakkor a legkülönbözőbb irányba repülnek. Ráadásul ez csak látszólag egy közönséges falitükör. Merthogy nem csupán visszaadja, de üvegének összetett struktúrájában el is tárolja a képet. Mikor darabokra robbant, részekre szétválva a legkülönbözőbb dolgokat zárta a memóriájába. Amikor egybeillesztjük a ronccsá vált tükröt, a temérdek szögből megörökített képfoszlányok összességéből egyberakott mozaiknak látszólag semmi jelentése. De hirtelen összeáll, mint egy Gestalt. Mert hát „az egész több, mint a részek összege”. A tükörnek szét kell hasadnia, csak így tud keretéből kipattanva eljutni a látómezejének peremén túli régiókba. Dick kétségtelenül meghasadt elméje olyan képi erővel bíró, élethű transzrealitásba viszi olvasóit, amely túl van a mindennapi észlelésen. Ezt példázza a nagyrészt magyarul először kiadott (kisebb hányadban másodközölt, ám újrafordított) novellakonfiguráció is.

Démoni apakópia, múzsaszerepben

Az avatott szerkesztői kézzel összegereblyézett elbeszélésgyűjtemény nyitánya a Some kinds of life. Mely egy jövőbeli bolygóközi háború miatt széthullásra ítélt család történetébe ágyazott szatíra. A sztori azért van ennyire életszagúan (ha lehet sci-finél ilyet mondani) leírva, mert Dick átvitt értelemben maga is a háborúnak köszönhetően veszítette el az apját. Ha közvetlenül nem is, az apaképének torzulását előidéző gyerekkori trauma indirekt oka mindenképp a háború volt. 1928-ban született írónk nemzője, Joseph Edgar Dick szolgált az I. világháború frontján. Egy alkalommal megmutatta a négyéves Dick­nek a harctéri egyenruhájához járó – nyilván emlékként őrzött – vegyvédelmi felszerelését. A mérges gáztól elhullott katonákról szóló történetek sokkolták az amúgy is labilis gyereket, „a legjobban mégis az ijesztett meg, amikor apám felvette a gázmaszkot. Eltűnt az arca. Már nem az apám állt előttem. Nem is volt ember” – írja maga Dick a skizoid, kettős természetű apafigura által ihletett regényének szerzői végjegyzetében.³ Nem a hivatkozott mű az egyetlen, ahol hősünk kiírja magából ezt a lelki sebet. Ilyen az a novella is, melyben egy kisfiú rájön, szeretett apukája voltaképpen földönkívüli lény, aki megölte az igazi szüleit.⁴ Az elemeikre porladó családok, tönkrement (netán válságban lévő) házasságok Dick művei­nek rendszeres háttér- és kísérő motívumai. Ci­ni­kusnak tűnhet azt mondani, hogy a témáért neki az utcára sem volt szükséges kimennie, az bent volt a házban: szülei 1934-ben elváltak, ő maga pedig halá­lakor – 54 évesen – ötödik házasságát taposta. A Some kinds… igazából egyetlen kérdést vet fel: érdemes-e nélkülözhetetlennek gondolt nyersanyagokért hadat viselni? Mert az írásban bemutatott famíliából először az apát, utána a férfivá érő kissrácot, végül a nőt sorozzák be, küldik meghalni távoli égitestekre, ahol a Dick fantáziájából kisarjadt nevű ásványkincsek vannak. PKD válasza az, hogy nem. S ha kicsit belegondolunk, a végkövetkeztetés nem is annyira a fantázia terrénumába zárt dolog. Ahogy Rondo Came­ron gazdaságtörténész találóan megállapította, „a faszénné égethető fa hiánya volt az, amely elvezetett a koksz használatához a vasércolvasztásban. Sok más példa is akad, amikor valamilyen erőforrás ideiglenes vagy egy adott helyen jelentkező hiánya kényszerítette ki annak a helyettesítő megoldásnak a megtalálását, amely gyakran hatékonyabbnak vagy gazdaságosabbnak bizonyult.”⁵ Az erdők ritkulása miatt áttértünk a kőszénre, a bányák kimerülése okán az olajra. A közel-keleti helyzet bizonytalansága, az embargó pedig a maghasadásból/megújuló forrásokból nyert energia kiaknázására ösztönzött. Az erőszakos pótlás a hiányra, a szükségre adott legprimitívebb válasz – ez a novella tanulságlevonó summázata. Ha valami fogyatkozik, előbb gondolkodjunk, nem lehetne-e helyettesíteni valamivel, mielőtt fegyverhez nyúlunk – ezt pedig mi tesszük hozzá.

A paranoia-balladakör

Az elsőt követő Pat ajándéka a dicki humor egyik kiváló terméke, melyre leginkább a „tudományos-fantasztikus bohózat” kifejezés illene. Remek cáfolata annak, hogy Dicket olvasva csak a sötét víziók kedvelői találják meg számításukat. Ezért nem is vállalkoznánk a poéngyilkos szerepére. A sorban jövő mindhárom novella – a Nulla-T, az Urat szolgálni és a Shell game – a McCarthy-féle boszorkányüldözés, a hidegháborús kémhisztéria csúcspontján, az össztársadalmi paranoia jegyében született. Bár Dick maga is üldözéses elmezavarban szenvedett, zsenialitása pont abban állt, hogy betegségét képes volt önreflektív szarkazmussal, távolságtartó iróniával, mi több, hideg orvosi szemmel nézni. A Nulla-T hőse Lemuel, a defektes elmével született kamasz fiú. Érzelemmentes, amorális, ugyanakkor tehetséges szociopata, aki sorozatgyilkos lesz, hajléktalanokat ejt foglyul, hogy kísérletezzen rajtuk. Szülei beutaltatják kényszergyógykezelésre, de az elmegyógyintézet valójában egy titkos kormányzati projekt fedőszerve. Vezetője felfedezi Lemuelben a rokon lélek talentumot, és részesévé teszi a szigorúan bizalmas műveletnek. A fiú rideg, mániás karaktere lénye­gében prototípusa az Eye in the Sky című három évvel későbbi regényben⁶ szereplő Joan Reissnek. Az Urat szolgálni egy nukleáris világégés utáni Egyesült Ál­lamokban játszódik, ahol a túlélők cégek által üzemeltetett, föld alatti óvóhelyvárosokban élnek. A termeszvárszerű bunkerlabirintusokban vegetáló emberiségmaradvány létét az indiai kasztrendszerhez hasonló rendszabályok nyomorítják. Egyik cég alkalmazottja nem létesíthet büntetlenül szexuális kapcsolatot másik vállalat dolgozójával. A vezetés pszichotikusan bizalmatlan, mindenkitől fél, utasítást ad, hogy valamennyi robotot, amely épen maradt a harc lezárultával, meg kell semmisíteni. De az okot nem árulják el, s a háború után, a felszín alatt született emberek nem is tudják. Amíg az egyikük rá nem talál egy szakadékban fekvő, összezúzódott, de működőképes gépemberre. S ahelyett, hogy jelentené feletteseinek, kijavítja, és faggatni kezdi, miért akarják őket bedarálni. A váratlan fordulat(ok)at vevő történetet Dick – egy gyakorló paranoiáshoz méltatlan józansággal – oda futtatja ki, hogy a rigorózus konspirációra, beteges titkolózásra alapozott rendszerelv végül önmaga vesztét okozza. A nem a legsikerültebb címmagyarítású (Itt a piros) Shell game egy világtól elzárt katonai támaszponton játszódik, valahol a galaxis legszélén elhelyezkedő Betelgeuse II bolygón. A bá­zison lakó kolóniát a vadonból betörő arctalan támadók zaklatják. Egyszer a hidat döntik romba, máskor a ciszterna vizébe kevernek mérget. A militarizált, önellátó közösség parancsnokai úgy vélik, az ellenségnek ügynökei vannak a táboron belül. A történet felénél-harmadánál beigazolódik, amit a Dicken edzett olvasó az elejétől fogva gyaníthat: hogy itt valami sántít. Kiemelnek a mocsárból egy űrhajóroncsot. Fedélzetén hangfelvételt találnak, melyből az derül ki, a jármű kórházhajó volt, amivel elmegyógyintézeti ápoltakat szállítottak. Ettől kezdve a csoport egysége megbomlik, nem tudják, mit higgyenek: ők tényleg egy csapatnyi őrült, akik megszöktek, vagy ez csupán a front túloldaláról jövő dezinformáció? A megoldás itt is tipikusan dicki módra csavaros.

Kreatív fordításban

Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a hidegháborús pszichózis vadhajtásait futurisztikus szépirodalmi formában kritizáló szerzőnk valamiféle doktriner békeharcos, Moszkva-barát, hasznos idióta lett volna. Dick a náci/fasiszta rezsimek elutasítása mellett határozottan antikommunista, antitotaliter gondolkodásúnak bizonyult. Az egyik korábbi novellagyűjteményének zárótanulmányát jegyző Galamb Zoltán is megállapítja, hogy „bár általában véve bizalmatlan mindenféle hatalom és kormány iránt, mivel azok szerinte az egyéni szabadságot veszélyeztetik, elsősorban a szélsőbaloldali totalitárius államrendszerektől és a személyi kultusz különböző formáitól irtózik”.⁷ Amit különösen – a hivatkozott válogatásban olvasható – Apáink hite és Második változat című írásai bizonyítanak a legfényesebben. Dicket a vasfüggönyön túli rendszerekkel szembeni – alapszinten persze jogos – bizalmatlansága a mentális anomáliákkal kombinálva időnként groteszk felvetésekre sarkallta. Meg volt például győződve róla, hogy az ismert lengyel író, Stanislaw Lem a KGB és a varsói hírszerzés ügynöke. PKD kommunizmusról és a kollektivizmusról való határozottan negatív felfogása miatt regényei nem vagy csak cenzúrázva jelenhettek meg hazánkban. Ez történt az Elek­tro­nikus báránnyal, mely – enyhén szólva – „kreatív fordításban”, átszerkesztve jöhetett csak 1984-ben. Mint H. Nagy Péter írja a rendszerváltás után végre csonkítatlanul megjelent kiadás utószavában: „A cenzúra itt még egy sci-fi regény esetében is működött, hiszen Dick alkotása – sok más művéhez hasonlóan – a megírásához képesti közeljövőben játszódik. A szocialista érában viszont valami posztapokaliptikus víziónak a történelem belátható horizontján természetesen nem szabadott feltűnnie.”⁸ (A szándékos félrefordítást amúgy Gálvölgyi Judit követte el.) Érthető hát, hogy Dick bukéja és pedigréje Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig nem volt épp optimális a hatalom számára.

Szabadon választott téboly

De a pártállami despotizmus elítélése soha nem tartotta vissza attól, hogy szülőhazája politikusait is fantáziájának görbe tükrén át vizslassa. A Hulla vagy, Foster és a Yancy-profil című novelláit ugyanazon személy ihlette. Nem kisebb vad akadt tollának hegyére, mint Eisenhower. Előbbi művet a Fehér Ház akkori lakójának egyik, valóban félreérthető és/vagy vitatható nyilatkozata inspirálta. Amely szerint, ha a polgároknak maguknak kell(ene) megvenni a sugárzásbiztos óvóhelyet, és azt nem a kormány biztosítaná nekik, úgy jobban vigyáz(ná)nak rá. Dick nem hagyta ki a ziccert: papíron formába öntött egy olyan rémvilágot, ahol a kisembereknek saját zsebből kell leszurkolniuk a különbejáratú védművek árát. Aki – mint a Foster család – nem tud (vagy akar) fizetni, az háború esetén nem lesz hosszú életű. Írónk ragyogó stílusa, a remek helyzetábrázolás mellett a jövőbeli mobil bunkerek paramétereinek szórakoztató ecsetelésével is jó perceket szerez a műfaj szerelmeseinek. Yancy, akiről a másik novella szól – bevallottan az USA elnökéről mintázva –, személyével azt a Dicken és e sorok íróján kívül rengeteg írástudót gyötrő kérdést veti fel, hogy nem lehet-e bizonyos szituációkban egy pluralista államban is ugyanúgy manipulálni-kontrollálni a tömegeket, mint az egypártrendszerben. A művet olvasva hamar arra a következtetésre jutunk: annál, hogy erőszakkal fosztanak meg a gondolkodás szabadságától, csak egy rosszabb van: ha önként mondunk le róla. Claude Royt idézve: „igen gyakran nem az az eszelős, akit fölment az esztelensége a felelősség terhe alól, hanem az, aki maga választja a bolondságot, hogy szabaduljon attól a fojtogató csomótól, amelyet nem mer szétvágni.”⁹ A képzelet szülte kvázi-elnöki portrét megelőző Service call lapjain – a konformizmus totalitarizmusának jegyében – rémítő utópia bomlik ki: fajunkat a jövőben biomorf, telepatikus organizmus igázza le, amelyet korábban önmagunk fejlesztettünk ki. A szürkeállományunk hullámsávjára ráállt teremtmények biztosítják az uniformizált gondolkodást. És, őszintén szólva, a kritikus még a lehetőség felvetésétől is megborzongott, hogy ilyen technológia kifejlesz­tése milyen hatással lenne a privacy állagára. A justizmordot az teszi felülírhatóvá, hogy tudatában va­gyunk. Igazán félni akkor kezdhetünk, ha valamely hatalom ezt a tudatot próbálja meg kitörölni. Nem kevésbé borzongató, amikor földönkívüli betolakodók embertestbe bújnak, mint teszik a címadó novellában.

Paranormál szex

Nehéz sorrendet felállítani, de az egyik leginkább ötletdús munka a Tehetségek világa, amelyben olyan Dick-művek gegjei villannak fel kaleidoszkópszerűen, mint a Különvélemény, az Ubik vagy az Időugrás a Marson. Itt aztán van minden, ami jellemezni szokott egy PKD-alkotást: időutazás, gondolatolvasók, teleportáció, prekogok. Utóbbiak olyan személyek, akik paranormál képességük, a prekogníció révén előre tudják, mi fog történni. Emiatt persze maguk se tudnak kiszabadulni az önbeteljesítő jóslat metafizikai csapdájából. Vegyünk például egy jellegzetesen dickes jelenetet a Palmer Eldrich három…-ból: Barney és Roni, két, divattrendek előrejelzésével foglalkozó prekog összefut. Mindketten tudják, le fognak feküdni egymással, nem vesztegetik hát az időt… Ezzel át is térhetünk az időutazós novellákra. Miként az Aranyemberről¹⁰ – Dicknek hála – már nem(csak) a Jókai-regény ötlik fel bennünk, úgy Vízipókról sem csupán a rajzfilmfigura idéződik meg agyunkban. Azért nem tucatáru az írás, mert nem szimplán a múlt- vagy jövőutazást, hanem ennek a – sziporkázó agymunkával kidolgozott – paradoxonait is elénk vetíti. Tetejébe a műfajon belüli faction, vagyis kitalációt és valóságot ötvöző tényfantázia is, amelyet Dick Arthur Hailey mögött nem sokkal lemaradva¹¹ alkalmazott írói eszközként. Realitásmorzsák, valóságfalatkák profi adagolásával teszi iszonyatosan valószerűvé a történetet. Mely nagyrészt egy sci-fi kongresszuson játszódik, mesteri átkötésekkel a jövőbe. Aki élt pszichedelikus/pszichokémiai drogokkal, és/vagy kutatóként tanulmányozta azokat, tud(hat)ja, az LSD-mámorban észlelt ingerek életszagúbbak/ízűbbek, mint az „igazi” létsíkok. De ha a fokozott életszerűség lehet a valótlanság bizonyítéka, akkor egy abszurdan életszerűtlen cselekmény miért ne lehetne igaz? PKD munkáiban objektivitás és hallucináció nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Továbbmenve ezen az oksági lánchídon: vannak a spektrum- és frekvenciaskálán olyan hangok és színek, amelyeket nem látunk, de ettől még léteznek. De akkor, önmagában az, ha látunk valamit, talán bizonyíték arra, hogy egzisztál? Vagy csak (legalább?) annyira létezik, mint az időfúró, netán a Valami a tempunautáknak is jár című műben az időhurok. Melynek köszönhetően a jövőbe kilőtt „időhajós”, tempunauta rájön, visszatéréskor egy balesetben meg fog halni.

Egy hímsovén géniusz

Az Előszemélyek mint kifejezés borzongatóan zseniálisan hangzik. A novellakötet címadója is lehetett volna. Biztos, hogy frappánsabb, mint amelyre a szerkesztők választása ráesett. Hogy mégsem tették, annak valószínű oka, hogy az elbeszélés – finoman szólva – Dick legvitathatóbb üzenetű műve. Kiol­vas­va bízvást oszthatjuk Galamb Zoltán fentebb idézett jegyzetében hangoztatott véleményét, miszerint Dick írásaiból „néhol határozott nőgyűlölet érződik ki. Dick saját bevallása szerint is ellenérzéseket táplált a női nem iránt: szerinte minden nő fortélyos, trükkös és gonosz.”¹² Érzelmeiben vitán felül szerepe volt kudarcos magánéletének, párkapcsolati instabilitásának. A novella azután született, hogy az USA Legfelsőbb Bírósága 1973-ban engedélyezte a művi terhességmegszakítást. A Dick által elképzelt jövőben a tizenkét évnél fiatalabb gyerekeket megölhetik, mivel nincs lelkük, még csupán „pre-personnak” számítanak. Nem unikálisak Dicknél ez idő tájt az ilyen – még hozzá mérten is bizarr – víziók. A Flow my tears, the policeman said című regényének egyik jelenetében kiderül, a közeljövő rendőrállami Amerikájában a pedofília tizenkét éves kortól legális.¹³ Az író ekkor a temporal lobe epilepsy nevű tünetegyüttestől szenvedett, melynek szimptómái: hallucinációk, vallásos rögeszmék, íráskényszer. Ez adhatna némi fölmentést az írás abortuszklinika-romboló vagy terhességmegszakítást végző nőgyógyászokat gyilkoló terroristák – Michael Bray, Paul J. Hill – érveit¹⁴ megelőlegező végkövetkeztetése alól. Csakhogy Dick még részlegesen felgyógyulván, 1978-ban is büszkén vállalta az Előszemélyeket. Persze nem az a „hézag”, hogy PKD elítélte az abortuszt. Ez – ugyan a kritikus által nem osztott, de – vállalható nézőpont. Az viszont, hogy Dick tolmácsolásában a nők nemcsak hogy élnek az abortusszal, de kimondottan szeretik, trendi-menő dolognak vélik, meglehetősen ocsmány, feminofób téveszme. De a legnagyobb baj ott van a novellával, hogy nagyon jól van megírva. Hasonlóan H. P. Lovecraft Ő című rasszista („undorítóan hemzsegtek annak a városnak sárga, ferde szemű lakói”) elbeszéléséhez¹⁵, melyben tartalom és minőség úgyszintén fordítottan arányosak. A női önrendelkezést tekintve PKD nagyon is kora embere volt.

Lem a sivár földön¹⁶

Amikor a Szibülla szeme 1975-ben íródott, Dick mentálisan rokkant állapotban leledzett. Tulaj­don­képpen zavart, drogoktól (vagy megvonásuktól) kábult, skizoid fázisban lévén, nagyon is beleélte magát kettős személyiségű, párhuzamos valóságokban botladozó regényhősei dilemmáiba. Ekkoriban történt, hogy miközben az író folyamatosan attól rettegett, az FBI megfigyeli, tébolyult öntudatvakságban saját kezűleg írt denunciáló leveleket Stanislaw Lem és irodalmi ügynöke, Franz Rottensteiner KGB-ügynök voltáról.¹⁷ Az is megesett vele, hogy döbbenten észlelte, betörtek kaliforniai házába, miközben nagyon sanszos, hogy a tettet kábítószeres, memóriaroncsoló delíriumban ő maga követte el. Legalábbis Makai Péter vázlatos biográfiája így rekonstruálja.¹⁸ Ez volt a Scanner Darkly lehetséges valóságmagva, mely könyv a fenti novellához képest maga a gyémántkeménységű logika. Utóbbi tkp. ugrálás különböző emléknyomok – vagy inkább emlékgyomok – sűrű vadonjában.

Ehhez viszonyítva a betűtenger gátjának záróköveként funkcionáló Remélem, hamarosan megérkezem frissítő, ugyanakkor didergető, megrendítően jóleső utóízt hagyó írás az 1980-as év kiegyensúlyozott(abb), beérkezett Dickjétől. Szereplője, Victor Kemmings egy csillagközi űrhajó hibernált emberi rakományának tagjaként rádöbben: műszaki hiba okán tudatánál van ugyan, de a külvilági ingerektől elzárva. A hűtőtartályt a vezérlőkomputer nem nyithatja fel, ugyanis takarékossági okokból a járművön nincs levegő. Csak­hogy ébren, ám impulzusmentes környezetben tíz év alatt, míg az odaút tart, mentálisan leépül, vegetáló káposztafejjé korcsosul. Így a fiaskót észlelő bölcs gép úgy dönt, a férfi tudatküszöb alá földelt emlékeit hozza felszínre, azzal dolgoztatva szürkeállományát. De a lappangó memóriatöredékek szinte mindig depresszióba lökik az utast, akinek pszichés lövésnyomok árnyékolják be a múltját. A számítógép hamar rájön: ha nem talál valamilyen pozitív emléket, gyámolítottja meghal. A novella bizarrságában is megindító parafrázisa a közismert italreklámnak: „Úgy élj, hogy amennyiben a bedöglött hibernátorban lepereg életed filmje, érdemes legyen végignézni.” 1980 tavaszán PKD – ötödik felesége mellett – többé-kevésbé harmonikusan töltötte napjait. Defektes magánéletére önmagának olyan választ adott, hogy „az írás és saját intellektuális életem az első, hogy elsősorban író vagyok, és nem családias ember”.¹⁹ Általában mondható, hogy a teremtő írás kikövetel egyfajta magának való, elidegenedett, távolságtartó attitűdöt, ezért is van, hogy aki az olvasónak zseniális betűzsonglőr, az családjának gyakran egoista, mizantróp szörnyeteg. Ebbe a gyötrő kettősségbe (is) halt bele, rajongóinak fáj­dalmasan korán. Legfrissebb elbeszéléseiből összerakható a drámai pályaív. Az editori konfigurálást mindenesetre dicséret illeti. A novellák ügyes vegyítésével egyedi kémhatást sikerült produkálniuk. Ideális hangulatot teremtve egy PKD-biográfia kézbevételéhez.

Jegyzetek

1   Philip K. Dick: Már megint a felfedezők. Szerk. Csurgó Csaba és Pék Zoltán. Ford. Gálla Nóra, Pék Zoltán, Török Krisztina, Varga Bálint, Totth Benedek. Agave Könyvek, 2007, 334 o.

2   http://hu.wikipedia.org/wiki/Philip_K._Dick

3   Palmer Eldrich három stigmája. Fordította Pék Zoltán. Agave Könyvek, 2003, 209–210. o.

4   „Az álapa”, Szívélyes Fahrenheit. Szerk. Isaac Asimov & Martin H. Greenberg. Ford. Kappanyos András. Maecenas, 1990.

5   A világgazdaság rövid története. Maecenas Könyvek, Bp., 1998, 476. o.

6   Figyel az ég. Ford. Pék Zoltán. Agave Könyvek, 2005.

7   Philip K. Dick: Különvélemény. Szukits Kiadó, 2002, 347. o.

8   Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Ford. Pék Zoltán. Agave Könyvek, 2005, 200. o.

9   A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Bp., 2000, 414. o.

10  Lenn a sivár Földön. Agave Könyvek, 2005, 124–156. o. A hivatkozott novellát fordította: Varga Bálint.

11  Antal Zsolt, Gazsó Tibor, Kubínyi Tamás: Média­befolyásolási technikák kislexikona. Századvég Kiadó, Budapest, 2005, 53. o.

12  Különvélemény, 347. o.

13  Csordulj könnyem, mondta a rendőr. Fordította: Pék Zoltán. Agave Könyvek, 2006, 104–107. o.

14  Jonathan Barker: A terrorizmus. HVG Kiadó, 2003, 49–50. o.

15  Galaktika 40. Szerk. Kuczka Péter. Kozmosz Könyvek, Bp., 1980, 75–82. o.

16  A kritikus iróniával teli szójátéka, egyszerre utalván a Lem-afférra és Dick Lenn a sivár Földön c. novellájára (Agave, 2005).

17  A szürreális kémhisztéria részleteiről: Kém, 1997. december, 30–33. o.

18  http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=1122

19  Galaktika 52. Szerk. Kuczka Péter. Kozmosz Könyvek, Bp., 1983, 121. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges