Papp László Tamás

Nyomtatóbarát változat

Startol az ámokfutó-bajnokság

Daniel Pipes – idéntől magyar fordításban is olvasható – művének címe ez is lehetne: bevezetés a paranoia kultúrtörténetébe. Az összeesküvés-elméletek történetét az euroamerikai civilizációból kiindulva áttekintő kötet1 megkésett, hiánypótló úttörőnek számít a hazai könyvpiacon. Mert állítólagos vagy létező hatalmak feltételezett sötét cselszövéseire fényt derítő nyomdatermékekkel persze tele a digitális padlás.2 Olyanból, amely nem egy (vagy több) vélt szupertitkos manipulációt kívánna leleplezni, hanem magát a konspirációs teóriagyártás hatásmechanizmusát veszi górcső alá, már jóval kevesebb. Recenziónk tárgyát leszámítva mindössze két, címében jelezve is ezzel foglalkozó, relatíve friss kiadványt találtunk.3 Amelyeket viszont (enyhén szólva) nem igazán a bizonyítható és nyilvánvaló tényekhez való megátalkodott ragaszkodás jellemez. Pipes nagy ívű tanulmánya viszont – melynek erényeiről, illetve fogyatékosságairól alábbiakban bőven lesz majd szó –, bár tíz éve írták, alapjait tekintve mai napig keveset veszített érvényességéből. Mi több, a közelmúlt történései sokszorosan beigazolták a posztmodern babonának tekinthető összeesküvés-elméletek kutatásának időszerű voltát. A WTC-ikertornyok terroristák általi lerombolása önmagában előítéletek vezérelte tév- és rögeszmék, fantáziadús spekulációk garmadáját hozta világra.4 A 2000-es USA-elnökválasztás (és itthon a 2002-es parlamenti voksolás) alkalmával beköszöntött a világnézetileg aládúcolt üldözési mániával házalók Eldorádója: a szavazatszámlálást követően a vesztes fél holdudvara szervezett és tudatos csalást reklamált. Minálunk jobboldali körökben, a nagy víz túlpartján a Demokrata Párt félhivatalos, informális berkeiből indult suttogó propaganda az urnák meghamisított tartalmáról. Legutóbb pedig – ismételten hazabeszélve – a tavalyi zavargások apropóján terjengtek fantom- és árnyékhatalmak rejtelmes machinációit vizionáló szóbeszédek a belpolitikai demarkációs vonal mindkét oldalán. Az Apró-klán és/vagy a Moszad provokációjától jobboldali ultrák Orbánig nyúló fehérterrorista összeesküvéséig terjedtek a vitathatatlanul kreatív agymunkáról tanúskodó rémvízió-forgatókönyvek. Kétségtelenül nem haszontalan egy tudományos igénnyel fellépő agyrémkalauzt beszerezni.

Determinista bábszínház

„Véletlenek igenis léteznek” – eme szerzői félmondat akár a könyv mottójául is szolgálhatna. Az összeesküvés-elmélet ugyanis a káoszelmélet végletes antitézise: utóbbi alapján minden véletlen, előbbi szerint semmi nem az. Hanem mindnyájan vakon mozgó bábfigurái lennénk a Tervnek. A mindent behálózó cselszövésben való hit modern valláspótlék: eszerint Földünket – különbejáratú zsinórpadlásáról – drótokon rángatja a Nagy Marionettjátékos gonosz, kvázi-isteni lénye. Pipes könyvének első részében találó citátumokkal illusztrálja, miért is olyan vonzóak a konspirációs teóriák. Az effajta világmagyarázó agyszüleményekre „rákattant” személyek legtöbbször szinte vallási töltetű megvilágosodásként élik meg a tudás birtokukba kerülését. „Megváltoztatta az éle­tem… szédítő érzés volt” – jelentette antiszemita megtéréséről ki egyikük.5 Ellenben a mániából való kiábrándulás leginkább elvonókúrára hajaz. „Fájdalommal szedtem darabokra” – búcsúzik dédelgetett elmedefektjétől ugyanott a Kennedy-gyilkosságot több orvlövész egybehangolt művének tartó Dan E. Moldea. A JFK életére törő fantomgyilkosok mentális síkon való léte az ideggyógyászoknak jócskán adott munkát. Az egyik konspirációfüggő polgár „azt hitte, hogy a rendőrség kicserélte a lányát, ezért minden alkalommal, amikor hazatért az iskolából, levette az ujjlenyomatát” – dokumentálja az emberi tudatra gyakorolt pusztító hatást egy lappal arrébb. Ha a könyv által tett benyomás alapján kéne leírni, miért is ennyire „szexisek” rengeteg embertársunknak az összeesküvés-elméletek, talán azt mondhatnók: a valóság sokkal rémisztőbb. Gondoljunk csak bele kicsit jobban a dologba. Ha az általunk imádott – profi testőrök seregétől kísért – politikust, egyházfőt, világsztárt beépített, áruló ügynökök és nyolc irányból tüzelő sasszemű lesipuskások ölik meg, az iszonyú ugyan, de lelkileg feldolgozható. Hisz akármennyire jól őriznek valakit, belefér, hogy egy nagyhatalmú, titkos szervezet hivatásos gyilkosaival szemben alulmaradnak. De a szomorú realitás, miszerint nincs szükség egy ördögi géniusz tervére, mert egy pszichésen labilis, magánytól frusztrált amatőr is képes rá (méghozzá egy fegyverboltban kapható szabvány revolverrel vagy csomagküldő szolgálattól rendelhető vadászflintával is), hogy kioltsa valamely híresség életét, nagyságrendekkel lehangolóbb. Valljuk be, sokkal ijesztőbb, miszerint egy hétköznapi, nem túl ravasz lúzer éppúgy képes áttörni a biztonsági gyűrűt – amint ezt a JFK, Rabin vagy Reagan merénylője bizonyította –, mintha egy szervezett csapat tenné ugyanezt. A reaktorbalesetek, légikatasztrófák, tőzsdekrachok és határincidensből fegyveres konfliktussá eszkalálódó lövöldözések oroszlánrésze nem tudatos rosszakarat, hanem szerencsétlenül összejátszó véletlenek folyománya. A káoszelmélet alapból lepipálja a vizionált összeesküvések horror­kvóciensét. Ha a világméretű kihatású haváriák egy jól izolálható csoport művei, akkor elég őket lefülelni és begyűjteni, aztán „a démoni seregek mind egy szálig elpusztulnak, a világ megszabadul a fojtogató poliptól, s egy új kor köszönt be”,6 idézi Pipes Norman Cohnt, a konspirációvallás eszkatológiá­jának kutatóját. Az összeesküvésekben hívő ember világa – paradox mó­don – nagyon is komfortos univerzum. Deter­mi­nista világegyetem, ahol minden okkal történik, nincsenek öncélú, téves, netán kontraproduktív dolgok. Ki­számítható hely, melyet ha felmérsz, leszakíthatod magad a Nagy Marionett­játékos zsinegéről. De ha kiderül, a nukleáris erőmű hanyagság és inkompetencia miatt röpült levegőbe, az óriásgép lezuhanását műszaki hiba okozta, az ár­folyam bekalkulálhatatlan vis maior okán süllyed a bányászbékáig, a háborút pedig egy saját árnyékától beparázott kiskatona robbantotta ki, aki átlőtt a szögesdrót túloldalára – akkor lakályosra berendezett otthonunkat szétzúzza a vakvéletlen. Ami bármikor lecsaphat, képtelenség utána nyomozni, pellengérre állítani, dekonspirációval neutralizálni.

Vietkong a spájzban

Mikor valamely honi közszereplő meredek, a valósággal harmonizálni az istennek se akaró nyilat­ko­zatot tesz, még lassan két évtizednyi demokrácia­praxis után is hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy bezzeg a fejlett és nagybetűs Nyugaton ilyen – minden alap híján lévő – elmehunyt félmondatot senki politikus nem kockáztat(hat)na meg. A Pipes-könyv lapjain tallózgatva meg kell állapítanunk: eme vélekedés – legalábbis az USA-t illetően – alapos revízióra szorul. Nem kisebb személy, mint George E. Pataki, New York állam kormányzója fejtette ki, miszerint az ír burgonyavész „a britek szándékos hadjárata volt, ekképpen vonva meg az írektől a túléléshez szükséges élelmet”.7 S korántsem ő az egyetlen. Helen Chenoweth, a Kongresszus idahói tagja egy világkormány államokbeli hatalomátvételét előkészítő, azonosító jelzés nélküli fekete helikopterekről delirál,8 Charles Duke coloradói szenátor pedig úgy véli, az amerikai csecsemők fejébe mikrochip kerül, „amelyeket felnőttkori viselkedésük irányítására helyeztek el”.9 Nem tudni, ezzel visszhangozta, netán megerősítette az oklahomai tömeggyilkos robbantó, Timothy McVeigh felvetését, aki úgy gondolta, a szövetségi kormány elektronikus azonosítót operált a testébe. Amint azt Sinkovits Imre halhatatlanmód konstatálta: amennyiben a megszállók tényleg ott lapulnak az éléskamrában, röhögjünk a dolgon, mást úgyse nagyon tehetünk. De – paradox szituáció gyanánt – ott, ahol józan ésszel nem várható okkupáció, legalább annyira (vagy tán még inkább) ret­teg­(het)­nek tőle, mint köztörténetileg huzatosabb vidékeken. Azon fóbia, miszerint az ország széle mentén in­vá­ziós erők rejtőznek, talán az USA genezisétől jelen lévő határvidék-pszichózissal magyarázható. Akár­ho­gyan is, a szerző precízen felsorolja az amerikai jobboldal szélső pólusának visszatérő képzelgését a Mexikó felől beszivárgó – zsidó, kínai, vietnami és szovjet – kommunista hadoszlopokról. A potenciális hódítók száma és nemzetisége attól függően változik, hogy a Minuteman, a John Birch Society, esetleg a Posse Comitatus vezetői dobják be a témát.10 Híveik többségét a Szovjetunió kollapszusa is képtelen volt megnyugtatni. Egyfelől úgy látták, a keleti blokk felbomlása csak ravasz dezinformációs hadművelet, mások pedig arra vettek mérget, hogy Moszkva szerepét az ENSZ vette át, amely máris beindította az észak-amerikai szárazföld elözönlését. 300 ezer főt számláló „orosz, hongkongi és gurka csapatok rejtőznek az Egyesült Államok körüli bázisokon. A jelentések időnként rendkívüli pontossággal emlegetnek 40 ezer fős ENSZ-csapatokat San Diegóban, 14 ezer főt a kikötőhelyeken, és egy zászlóalj gurkát Mon­tanában.”11 Bizarr ízt ad, hogy az USA vesztére törő idegen hódítókat vezérlő, kons­piratív célokkal hírbe hozott intézményrendszert tekintve az elmélet lényegében a kelet-közép-európai jobb- és baloldali extremista mitológia tükörverziója. A megszállást irányító szervezetek – egyebek közt – az IMF, a Vi­lág­bank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). Amelyek lefedik a mű születése – a 90-es évek dereka – körül Magyarországon is divatban lévő ügyeletes mumusokat. Csak míg nálunk a fenti három szervezet az amerikai (és izraeli) karvalytőke létérdekeit képviselte, addig a filoszemita irányultságú Pat Robertson szerint ezeknek célja, hogy „Európa magához ragadja az amerikai pénzvagyont a világvalután és a Világbankon keresztül”.12 De ennél is sokkal morbidabb az az – 1920 környékén igencsak népszerű – Ku-Klux-Klan promotálta lidércnyomásos feltételezés, hogy „az Egyesült Államok törvényhozásának épülete közelében lévő hat katolikus templom Georgetownnal és a katolikus egyetemekkel együtt valójában titkos katonai bázisok, ahonnan megszállni tervezik Washingtont, és az elnök helyébe a pápát ültetik”.13 Ugyanezen forrásvidék közeléből származnak a nemlétező cselvetést felfedő rémhírek, tájékoztatván az Egyesült Államok polgárait, hogy a Vatikán számítógépes adatbázisban tárolt halállistát vezet a protestánsokról, amellett elmegyógyintézetekben rabosítják a makacs hitvallókat.

Sajnos Pipes nemigen ad kielégítő választ, mi végre képesek a piacképesség feltételeinek (túl)teljesítésére ezek az überabszurdba oltott pszeudointellektuális szürreállomány-kreatúrák. Mert tagadhatatlan, hogy az ilyenféle, faktum-kompatibilitási rendellenességgel világra jött, torzszülött szellemi produktumoknak az USA-ban (is) komoly vásárlóközönsége akad. Hogy az Elbától keletre milyen történelmi hagyományok csináltak imponáló fogyasztói szegmenst a demonstrált gondolkodáshelyettesítő sablonokra, tudjuk. De a sok évtizede kontinuus népszuverenitás áldásaiban leledző szuperhatalom polgára miért osztja – ha nem is többségi, de jelentős hányadban – az ismertetett pszichedelikus víziókat? Talán épp amiatt, hogy a pluralista berendezkedést – a hozzájuk legközelebb sorolható a nyugat-európai országok zömével szemben – soha nem váltotta fel náluk diktatórikus megszállás, fegyveres hatalomátvétel, világboldogító terroruralom. Gyakorlatilag mázli, eszmetörténeti síkon viszont pech, hogy csak indirekt módon tapasztalták a kontrollvesztett politika ámokfutását. A Fal romjain inneni kisembert politikaundora – a totális államhatalom képviselői (és formailag demokratikus örököseik) időnként hisztérikus ellenségképéből való kiábrándulás – felruházta némi törékeny immunitással a neofita, bűnbakgyártó kém- és ügynökmánia tekintetében. Tehát passzív, legyintő elutasítással kezeli az újnak tűnő, de csupán átcímkézett grandiózus világmagyarázatokat. Ezzel az elitista óvilági parlamentarizmussal szemben a helyi demokráciát preferáló közép-nyugati, Biblia-övezeti, tágabb értelemben a kis- és elővárosi polgár valamiféle aktivista bizalmatlanságot táplál a fullbürokrata – részben közvetett, elektoriális rendszer által legitimált – szövetségi kormány irányában. Hogy aztán a leírt (amúgy nagyon is egészséges, organikus liberális gyökerekkel bíró) szkeptikus attitűd kinél megy át paranoiába hajló gyanakvásba, az nyilván egyéni habitus függvénye is.

Mr. Yacub lombikja    

Pipes – ismerve az óceán másik partján dívó véleményklímát – borotvaéles, egyszersmind síkos terepre manőverez a tudományos narráció ösvényein, amikor kijelenti: „a politikától elhidegült rétegek közül a feketék közössége és a szélsőjobboldal hajlik leginkább összeesküvés-elméletek kovácsolására,” mi több, „az összeesküvés-elméletek a legerőteljesebben Amerika fekete közösségeiben vannak jelen”.14 Rögtön ezután idézetek jönnek: Bill Cosby szerint az AIDS-t okozó vírust „egyesek azért indították útjára, hogy végezzenek azokkal, akiket ők nem szeretnek”. Spike Lee afroamerikai kultrendező ennyire sem kertel, beszédében nyíltan utalt rá, „az AIDS a kormány által irányított betegség”, a rapsztár Kool Moe Dee – a műfaja diktálta érdesebb stílusban – kerekperec úgy definiálta az AIDS-t, mint „a feketék ellen irányuló fajirtó összeesküvést”. Valamint gazdasági adatok, hogy cigaretta-, üdítőital- és ruhamárkák sorának – Kool and Uptown cigaretták, Troop Sport ruhák, Church-féle sült csirke és a Snapple üdítő – eladási mutatói estek drámai módon, miután a feketék körében olyan hírek terjedtek erdőtűz gyorsaságával, hogy a Ku-Klux-Klan sterilitást és impotenciát okozó mérgekkel preparálta őket. Továbbá felmérések, hogy 1990-ben „a New Yorkban élő feketék 29 százaléka úgy gondolja: az AIDS-t szándékosan hozták létre a laboratóriumokban, hogy megfertőzzék a feketéket, és 60 százalékuk hiszi azt, hogy a kormány szándékosan teszi a drogot könnyen elérhetővé a szegény feketék számára”.15 Ösztönösen a nyelvünk hegyén fickándozik a politikailag korrekt riposzt. Mely valahogy úgy hangzana: minden etnikumban léteznek szalon- és partiképtelen, előítéletességüket ragályként terjesztő ultrák. S nem helyes, mi több, prejudikációra vall olyat mondani, egyik népcsoport előítéletesebb, ordas ideákra fogékonyabb a másiknál. Vonzó elv – a gond vele csak az, hogy tetszetősen hamis. Elég csak tekintetünket a rasszizmust monitorozó szociológiai kutatásokra vetni. Amelyekbe beleolvasva láthatjuk: X nemzet fiai/lányai közt 16 százaléknyi antiszemita van, Y etnikum soraiban viszont a zsidógyűlöleti ráta 27 percentnyi. Ha igaz lenne a fenti okoskodás, úgy egy ilyen társadalomtudományi kérdőív feldolgozása is rasszizmusnak minősülne. Holott nem az. Nagyobb gyűlöletkoncentráció tárgyszerű detektálása aligha egyenlő a kollektív megbélyegzéssel. A fajgyűlölők konspirációs teóriáinak legtöbbje „alapból” logikátlan, szelektív ténykezelésről tanúskodó, a rációba ütköző. De ha megrendeznék a balhitek világbajnokságát, a primitív, infantilis stupiditás kategóriában joggal számíthatna dobogós helyre az Iszlám Nemzet, a nácizmus afroamerikai klónverziójának disztribútora. Vezetője, Louis Farrakhan etnogenezis-mitológiájából kiindulva „a feketék az eredendő emberi lények, és a fehér faj akkor jött létre, amikor egy gonosz fekete tudós, Mr. Yacub létrehozta őket, hogy rávezesse a feketéket az iszlámhoz, az igazi valláshoz való visszatérés halaszthatatlan szükségletére”.16 A puszta tény, hogy egy ilyen – a Föld lapos voltát bizonygatókkal konkuráló, mellesleg az iszlám antropológiai univerzalizmusának ellentmondó – tan képes volt feketék tömegeit mozgalomba szervezni, felveti az ok kiderítésének igényét. Miért van, hogy – egy Pipes által hivatkozott klinikai pszichológus legalábbis ezt hangsúlyozza – „egy afroamerikaiakat is érintő összeesküvés valószínűleg soha nem lehet eléggé erőszakolt, bizarr vagy szövevényes”.17 A mű egyik legfájóbb – végül ki nem egyenlített – adóssága, hogy írója a fent írt súlyos diagnózis kimondása után megelégszik a tünetleírással, az előidéző okokról nemigen beszél. A kritikus ezt – legalábbis az állítás tőkesúlyához méltó terjedelemben – aligha képes pótolni helyette. Legfeljebb pár evidenciát mondhat ki. Elsősorban azt, hogy tény: a mainstream amerikai közvélemény-formálás a rossz lelkiismeret miatti túlkompenzációból kifolyólag megbocsátóbb/elnézőbb a minoritások – kiemelten a fekete populáció – irányából jövő, faji alapú uszítással, mint a többségi rasszizmus esetén. Mindennek következménye, hogy színes bőrű rendező, énekes, mozisztár, politikus megengedhet önmagának olyan kijelentést is, amelyért fehér kollégája rögtön interdiktummal sújtatna. A fenti – rendkívül kártékony – szemlélet miatt az így kondicionált afroamerikaiak „saját” előítéletességgel kapcsolatos ingerküszöbe magasabb lett. Ez nyilván csak úgy lehetséges, hogy a terhes múltbéli hagyományok fundamentuma jó alapot kínált erre. A konspirációfóbia lélektana ama tételen nyugszik, hogy attól, miszerint tényleg üldöznek, még lehetek paranoiás is, attól, hogy valóban összeesküdtek ellenem, még bedőlhetek kamu cselszövések fikciójának. Demokratikus gondolkodású ember nem tagadhatja: a feketéket a rabszolgatartás időszakától napjainkig számokkal aligha kifejezhető nagyságrendű elnyomás, hátrány, sérelem, atrocitás érte. Ezen, nehezen vitatható faktumok járulékos következményeiről viszont már jóval kevesebb szó esik. Jelesül, hogy a feketék jó része – emberileg teljesen logikus módon – nehezen dolgozza fel, hogy a „történelmileg így alakult” objektív helyzetéből adódó képzettségi, foglalkoztatási, műveltségi, jövedelmi, társadalmi reprezentációs deficit csak lassan, türelmes és kemény munkával dolgozható le. Sokkal népszerűbb lehet egy olyan teória, amely az afroamerikai rétegek körében létező magasabb szegénységi, bűnözési és rosszabb népegészségügyi mutatókat nem históriai, szociális, kulturális eredőkkel, hanem valamely démoni ármány hatásával magyarázza. Hiszen akkor felesleges, nem is kell generációkon át szorgalmasan küzdeni a felzárkózásért, csupán a népünk géniuszát lebénító összeesküvést kell semlegesíteni.

Textuális fekete lyukak

Pipes munkájának különösen hatásos részei azok, melyekben hazája közéleti peremvidéke irracionális fóbiáinak lázgörbéit igyekszik vázolni. Különösen a teóriagyárosok arcképcsarnokának megrajzolásával Pat Buchanantól a Magyarországon a Hit Gyüle­ke­zete által sztárolt Pat Robertsonon keresztül, Lyndon Larouche-on át egészen az USA belpolitikájának olyan veszettjeiig, mint Ross Perot és Spiro Agnew. A szerző előtt rendkívüli lehetőségek nyíltak – volna. Amennyiben (a kaptafánál maradva) részletekbe jobban belemenően elemző, oksági lánc kialakítására törekvő attitűddel feltárja az Egyesült Államok múltjának – időnként kuriozitásba hajló módon unikális és atipikus – paranoid vadhajtásait. De ehelyett a mű lexikonprecizitású kényszerképzetgyűjtésből felületes világtörténelmi tárlatvezetéssé öblösödik. Mely a summázatig jutva vegyes összhatást eredményez. Amennyire szórakoztatóan olvasmányos, ígéretes felütéseket adó a bevezető rész, olyannyira ellaposodik a titkos machinációkban való hit kisarjadásának időszakát boncolgató alfejezetek sora. A kezdeti – módszertan-részletező, újvilági jelen­korba elkalauzoló – rész polikróm színorgiáját a folytatás néhány unásig ismert panel túlanalizálására redukálja. Az összeesküvés-elméletek legfőbb specifikuma, hogy felcímkéző/beskatulyázó sztereotipizálásuk akárkiből potenciális elkövetőt csinálhat. Ehhez képest Pipes alaposan leszűkíti a spektrumot. Vizsgálódásának tárgya a zsidók, titkos társaságok (főként szabadkőművesek), illetve az angolszász kultúrkör. Az ő koholt cselvetéseik bemutatására szorítkozik, amivel elszalasztja a sanszot,  hogy bemutassa a konspiráció világmozgató létében hívők ultrabizarr világának állatorvosi lovát. Tény, hogy az általa kitárgyalt szegmensek az elméletmanufaktúrák leggyakoribb termékei. De egy enciklopédia/útikönyv jellegű, tényhalmozó összeállításnak törekedni kell(ene) a rendhagyó, kevéssé ismert – pont ezért a figyelmet jobban megragadó – tendenciák prezentálására is. Másfelől, ha a deklarált generatív cél a judeo- és anglofóbiás, USA-mániás titkos szervezetekre koncentráló rémlátomások bemutatása, akkor sem haszontalan illusztrálni: az ő definiálásukra használt kliséket más, a reflektorfényen kívül eső csoportokra ugyanúgy ráhúzták már. Ezek igazolatlan hiányzása (vagy alulreprezentáltsága) fekete lyukként tátong a szövegben. A teljesség igénye nélkül érdemes lett volna meríteni az Elbától keletre lévő (vagy akár a fejlődő világot határokkal szabdaló) nemzetek, törzsek, klánok lokális összeesküvés-elméleteiből. Valószínűleg a tengerentúli olvasóközönség is értékelné a legendát, miszerint trianoni balsorsunkhoz hozzájárultak a román kormány által a Párizs-környéki békekonferencia vezetőire ráeresztett prosti­tuáltak, akik szolgálataikkal igyekeztek az antant döntéshozóit Bukarest számára kedvező irányba orientálni.18 Melyre a románok a magyarok által pénzelt – és természetszerűleg a jogos területi igényeiket megfúrni akaró – állami örömlányok hungarofób tükörmítoszával reagáltak. A meleg közösség legalább annyi összeesküvés bizonyítékok nélkül is vélelmezett tettese, mint a zsidók. Az utóbbiak relációjában a Pipes tollából is hivatkozott Mahathir Mohamad malajziai kormányfő az azonos neműek kapcsolatáról úgy vélte, az ilyen mentalitás „kül­földről jön, és tönkreteszi az ázsiai értékeket”.19 Az Európán kívüli vezetők sora – beleértve a másban erőszakmentességet tanító Gandhi – tartotta a homo­szexualitást a kultúrájukra veszélyt jelentő idegen cselvetésnek. De a szerző országából is lehetne találni homofób összeesküvés-elméleteket. 1950-ben nem kisebb presztízsű orgánum tudósított arról, hogy „az elmúlt években perverz szexualitású egyének szivárogtak be a kormányhivatalokba”, akik „talán éppolyan veszélyesek, mint a valódi kommunisták”, mint a New York Times.20 A melegekhez hasonlóan a vizionált konspirációk méltatlanul kevésszer elemzett szenvedő alanyai voltak az esz­pe­rantisták is, akiket írónk ugyancsak kihagy a szórásból. Pipes azt hangsúlyozza, az összeesküvés-elmélet a nyugati civilizáció szüleménye, a paranoiás afro­ázsiai diktátorok, spirituális vezetők hozott anyagként vették át tőlünk. Csakhogy azért vannak kivételek, amelyek legalábbis erősen próbára teszik ezt a szabályt. A. C. Bhaktivednata Swami Prabhupáda, a Krisna-tudat egyházának főpapja a Védákra hivatkozva kreált – vitán felül eredetiségről tanúskodó – összeesküvést, amely szerint az 1969-es Holdra szállásként „csupán egy jól megkonstruált trükköt láthattak a tévénézők, amely a hidegháborúban az oroszok megfélemlítésére szolgált”.21 Ha már kiléptünk az űrbe, ne hagyjuk ki az intelligens földön kívüli lényeket sem, akik – Tunguzka, Roswell, 51-es körzet – az ilyenről értekező tudományimitáló spekulációk állandó (és rendkívül hálás) témái. De Pipes (két, mellékesen odalökött, nyúlfarknyi említést leszámítva22) nem üti le a magas labdát. Pedig az UFO-mánia (illetve a paranormál manipulációk illúzióvilága) valódi kincsesbánya a képzelgések vájárainak. Visszatérve a Földre, a pszichiáterek is helyet kaphattak volna a bomladozó elmék projektálta cselszövők atlaszában. A szcientológusok „dátum nélkül megjelentetett kiadványa (The Rise of Senseless Violence in Society; Psychiatry’s Role in the Creation of Crime – Az erőszak újraéledése és elterjedése a társadalomban; a pszichiátria szerepe a bűnözés kialakulásában) 64 oldalon keresztül a jogsértő pszichiátriai gyakorlatról, az emberellenes, jogsértő kezelési módszerekről, a beteg bizalmával való visszaélésről, súlyos bűntényekről ír, amelyeket a szcientológusok állítása szerint mind-mind a pszichiáterek követtek el. Magyarországon szintén az egyik leggyakoribb támadási célpont a pszichiátria: a szcientológusok legenyhébb ellene felhozott vádja a sarlatanizmus, a hozzá-nem-értés s a beteg anyagi kizsákmányolása”.23 Pipes még nagyobb hiányérzetet kelt, amikor jó érzékkel tenyerel valamilyen releváns darázsfészekbe, hogy pár sort követően forró sültkrumpliként ejtse a témát. Belevág a hímsoviniszta összeesküvés – az ortodox feminista diskurzusban tényként kezelt – mítoszába, amelyben „a kormány, jogászok, tudósok, a média, a divattervezők és Hollywood” egyaránt benne vannak,24 de mire az olvasó kezdene belemelegedni, új vizekre evez. Ugyanígy felfedi, hogy amiként a judeofóbok körében létezik a biboldó világszolidaritás mítosza, zsidó viszonylatban is emlegethetnek goj összeesküvést. Citál is egy olyan mondatot, amely szerint „a nyugati kormányok zsidók ellen irányuló titkos előítéletei alkotják a közel-keleti béke egyetlen óriási akadályát”,25 ám itt se gombolyítja tovább az okfejtés fonalát. Pedig zsidógyűlölők kedvenc foglalatossága, hogy izraeli ultracionista/fundamentalista politikusok és közírók műveiből idézgetnek bő lére eresztve rasszista kitételeket, azokkal illusztrálva a zsidók genetikailag kódolt felsőbbrendűség-tudatát. Aminek legjobb ellenszere, ha egy, a zsidóság iránt averzióval nem viseltető történész könyörtelenül leleplezi/megcáfolja antiszemitáink zsidó tükörképeit. Magyar szerző hivatkozásában olvasható egy francia esettanulmány részlete, amely leírja, a filoszemiták hajlamosak a spontán és passzív antiszemita prejudikáció mögé olyankor is tudatos, szervezett cselszövést vizionálni, amikor ilyenről szó sincs. Bemutatván, „hogyan jön létre a baloldali liberális párizsi értelmiség antiszemita-összeesküvést feltételező ellenmítosza”.26 Sajnos Pipes túl sok felkínálkozó opciót hagy ki, ami a tanulmány minőségén is negatív előjellel hagy nyomot.

Ennek dacára a könyv helyesen írja le, miszerint az összeesküvés-elméletek földrészünkön (és az észak-amerikai kontinensen) a XVIII. századtól váltak iparággá. Nyilvánvaló összefüggésben azzal, hogy a polgárosodás révén beindult alfabétizáció az olvasást fokozatosan luxusból a mindennapok alapszükségletévé változtatta. Szálka ott csúszik analízisének szövete alá, mikor kijelenti „az összeesküvéselmélet-gyártás először a francia forradalom után ért el politikai jelentőséget, és akkoriban elsősorban még jobboldali jellege volt”.27 A fenti érvelés hitelességét legalábbis gyengíti, hogy az 1789-ben született kontinentális politikai baloldal szinte konyhakész formában megkapta (s villámgyorsan adaptálta) a spontán népi mitológia téveszméit, amelyek a Nagy Félelem idején „arisztokrata összeesküvésről, külföldi csapatok támadásáról, a termést megsemmisítő banditákról” szóló rémhírekben csapódtak le, aztán az 1792. szeptemberi mészárlások idején „a börtönökben szőtt ellenforradalmi összeesküvésről terjesztett” rémhírekben kulmináltak”.28 Igaz, maga Pipes is rácáfol saját feltevésére, amikor elismeri, „Maxi­mi­lien de Robespierre és más forradalmárok részletes összeesküvés-elméleteket dolgoztak ki”.29 Máshol is előfordul, hogy a szerző árnyékra vetődik. Amikor megjegyzi, „az a gondolat, hogy a zsidók egy konfliktusban mindkét részről hasznot húznak, az Irak és Irán közötti 1980–88-as háború idején ütötte fel újra a fejét, amikor a központi zsidó vezetést azzal vádolták, hogy saját céljából húzza el a háborút”,30 az bizony öngól a javából. Hisz azóta az egyik legilletékesebbtől hallhattunk beismerést, amely szerint „Izrael voltaképpen haszonélvezője volt a nyolc éven át tartó vérontásnak, ugyanis máshová terelődött át a közel-keleti konfliktusok fókusza”.31 De rossz néven vehető-e az utcai járókelőtől, ha örvendezik azon, hogy két peremkerületi huligán, ahelyett hogy újfent őbelé kötne bele, egymást püföli?

Koporsókészítők összeesküvése  

A Pipes tálalta elméletekben hívők pszichológiai Achilles-sarka, hogy ott is manipulációt sejdítenek, ahol annak nyoma sincs. Ezt fonákjánál nézvén leszögezhető: a könyv gyenge láncszeme, hogy ott is alaptalannak véli az üldözöttség gyanúját, ahol nyomós érvek szólhatnak mellette. Idézi Erich Priebke háborús bűnös nácit, aki „1996 augusztusában kijelentette, hogy a zsidók a nyomában vannak”,32 aztán Szudoplatov tábornokot, az NKVD külföldön gyilkoló halálbrigádja főnökének mondatát, mely szerint „azt hittük, hogy minden nyugati ország minket gyűlöl, és a pusztulásunkat kívánja”,33 végül azzal zárja a sort, hogy „a fundamentalista muszlimok és Szad­dám Huszeinhez és Moamer al-Kadhafihoz hasonló zsarnokok olyan mérhetetlen mértékű, összeesküvés-alapú félelmet táplálnak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia irányában, amely már komolyan gátolja az értelmes politizálást”.34 Ezek – finoman szólva – nem a legütősebb példák a teljesen irracionális konspiráció-fóbiákra. A számos vétekkel terhelt náci ugyan miért ne félhetne attól, hogy a Moszad-osztagok a nyomában lihegnek? Volt már rá precedens, hogy egy tömeggyilkost ők raboltak el. A bolsevik totalitarizmus kulcsemberei szemszögéből ugyan mi végre lenne alap nélküli a hozzájuk – jogosan – nem sok pozitívumot társító nyugati országok tevékenységével kapcsolatos félelem? Attól, hogy rengeteg szovjet polgárt hamis kémváddal adtak hóhérkézre, a demokratikus államok titkosszolgálatainak még léteztek valódi ügynökei a Politbüro és a Népbiztosok Tanácsa holdudvarában. A terrorpatrónus líbiai rezsimet az USA hol bombázta, máskor haditengerészeti zárlata alá vonta. 1990. augusztus 2-a után Szaddám is joggal láthatta magát Langley célkeresztjében. A sártekénk legtébolyultabb rezsimjeit irányító muszlim teokraták nemkülönben. Pusztán attól, hogy a diktátorok összeesküvésektől való félelme abszurditásig fokozódik, nem jelenti, hogy a rettegésnek nincs igazságmagva. Az, hogy Sztálin úgy vélte, hogy Churchill 1941 tavaszán „háborút akar provokálni a két totalitárius állam közt”,35 elviekben nem volt alaptalan. A brit titkosszolgálat Jugoszláviát is szándékosan rántotta bele – a Cvetkovics-kormányt megbuktató, Londonból távvezérelt puccsal – a háborúba, és ugyanígy létérdeke volt az angol demokráciának, hogy a szörnyállami barátságot hadakozássá változtassa. Más tészta, hogy a nácik a brit intrikáktól teljesen függetlenül valóban készültek az invázióra.

Amiért – minden koncepcionális bibi dacára – érdemes olvasni Pipest, az (sok egyéb közt) az összeesküvés-elméletek kovászaként szolgáló cui bono? és cui prodest?-típusú fejtegetésekben való rendületlen hit megingatására tett intellektuális kísérlet. Ha ugyanis készpénznek vesszük, hogy amennyiben valamely cselekményből egy bizonyos csoportnak haszna származott, úgy ők állnak mögötte, akkor – Pipes szellemes hivatkozása nyomán – a Szov­jet­unió felbomlását a bélyeggyűjtők okozták, hisz a filatelista konspirátorok nyertek a legtöbbet azzal, hogy új államok – s velük friss postabélyegek – jöttek létre. S ilyen erővel (ezt már a kritikus teszi hozzá) a háborúk mögött viszont a koporsókészítő temetkezési vállalkozók állnak. Tiszta sor, hogy akárki győz, ők kasszírozni fognak…

Jegyzetek

1   Daniel Pipes: Összeesküvések. Bp., Agave Könyvek, 2007. Fordította Szécsi Noémi. (Továbbiakban: Pipes 2007.)

2   A Google kapásból 274 ezer, illetve több mint 40 ezer találatot dob az összeesküvés-(elmélet) tárgyszavakra.

3   Mathias Bröckers: Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai. Kétezeregy Kiadó Bt., 2003; David Southwell – Sean Twist: Rejtélyes ese­­tek. A legérdekesebb összeesküvés-elméletek. Ale­xand­­ra, 2006.

4   A WTC-mondakör főbb paranoid toposzainak összefoglalása megtalálható Marinov Iván – Dezső András – Pál Attila: Legendavadászat. Szóbeszédek, tévhitek, átverések nyomában. HVG, 2006, 266–274. o.

5   Pipes 2007, 43. o.

6   Uo. 179. o.

7   Pipes 2007, 15. o.

8   Uő 242. o.

9   Uo.

10  Pipes 2007, 64. o.

11  Uo. 23. o.

12  Uo. 26. o.

13  Uo. 52. o.

14  Uo. 15. o.

15  Uo. 17–18. o.

16  Uo. 216. o.

17  Uo. 15. o.

18  Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. In: Mítoszok, le­gendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemből. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Osiris, 2003, 155. o.

19  Vanessa Baird: A szexuális sokféleség. Bp., HVG Kiadói Rt., 2003, 15. o.

20  Uo. 75. o.

21  Szekták – új vallási jelenségek. Pannonica Kiadó, 1998, 166. o. (Továbbiakban: Szekták 1998.)

22  Pipes 2007, 34., 243. o.

23  Szekták 1998, 229. o.

24  Pipes 2007, 218. o.

25  Uo. 71. o.

26  Kende Tamás: Vérvád. Bp., Osiris, 1995, 10. o.

27  Pipes 2007, 218. o.

28  Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopédiája. Bp., Minerva, 1989, 120., 155. o.

29  Pipes 2007, 112. o.

30  Uo. 123. o.

31  Efraim Halevy: A Moszad főnöke voltam. 1998–2002. JLX Kiadó, 2007, 23. o.

32  Pipes 2007, 83. o.

33  Uo. 145. o.

34  Uo. 173. o.

35  Uo. 259. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges