Neményi László

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

A november eleji, ciklus közepi választásokon elszenvedett republikánus vereséget a kommentátorok egybecsengő véleménye szerint elsősorban a Bush-adminisztráció iraki politikájának kudarcai váltották ki. A választók büntettek. Most, miután az új kongresszus felesküdött, az a legégetőbb kérdés, hogy milyen hatással lesz az amerikai belpolitikai erőviszonyokban bekövetkezett eltolódás az amerikaiak iraki stratégiájára.

Normális körülmények között az amerikai külpolitikát alig befolyásolja, ha az elnök pártja a kongresszusban elveszíti többségét. Egyfelől a törvényhozás összetétele éppen a külpolitikát befolyásolhatja a legcsekélyebb mértékben. A külpolitika megfogalmazása az elnök előjoga, a szenátus ebben tanácsadóként áll mellette, a képviselőház pedig csak költségvetési eszközökkel fejezheti ki véleményét. De ez utóbbi igen durva módszernek számít, ellentmond a szokásjognak, még ha van is rá egy-két történelmi példa, hogy a kongresszus költségvetési eszközökkel zabolázta meg egy elnök háborús ambícióit. Másfelől az amerikai politikai rendszerben nem anomália, ha nem ugyanaz a párt adja az elnököt és a kongresszusi többséget. Sokak szerint ez kifejezetten üdvös: így működik hatékonyabban a fékek és ellensúlyok rendszere. És mivel a főbb külpolitikai célokban a pártok általában egyetértenek, a külpolitika területén a kongresszusi többség akkor sem ellenkezik az elnökkel, ha más színű.

De a körülmények korántsem normálisak. Irakban a helyzet napról napra romlik, és nemcsak hogy a fény nem látszik az alagút végén, hanem egyre inkább fenyeget az ország totális káoszba süllyedése. Az iraki jelenlét az elviselhetőség határát súroló katonai veszteségekkel (több mint háromezer amerikai halott) jár, rengeteg pénzébe (eddig 350 milliárd dollárjába) kerül az amerikai adófizetőknek, és érezhetően korlátozza Amerika cselekvőképességét más területeken. És ezért minden kétséget kizáróan a Bush-adminisztráció a felelős.

Lehet, hogy az iraki háború túlságosan ambiciózus célja – Irak mintademokráciává változtatása, melynek példáját közel-keleti országok sora követi – eleve megvalósíthatatlan volt. De az meg biztos, hogy a Bush-adminisztráció a háború katonai értelemben vett megnyerése után mindent elkövetett, hogy a sikernek esélye se legyen. Ezt tovább súlyosbította az a valóságtól teljesen elrugaszkodott kincstári optimizmus, amely a legutóbbi hetekig haladást látott ott, ahol fokozódó káosz van, és legfeljebb a haladás ütemével volt elégedetlen.

A Baker–Hamilton-féle kékszalag-bizottság

Az Iraq Study Group (Irak kutatócsoport) nevű kékszalag-bizottság december elején meglehetős fanfárral nyilvánosságra hozott jelentésének pont az a jelentősége, hogy kényszerítette Bush elnököt, legalább némileg nézzen szembe a valósággal. Mert ugyan az ilyen kékszalag-bizottságoknak nincs alkotmányos státuszuk, javaslataik nem többek baráti jó tanácsnál, de ezt a bizottságot a Fehér Ház jóváhagyásával hozta létre a kongresszus, egyik társelnöke James Baker volt, az idősebb Bush külügyminisztere, aki kulcsszerepet játszott a Bush–Gore-elnökválasztási csata alkotmánybírósági útra terelésében és a Bush számára kedvező kimenetel elérésében (a másik elnök Lee Hamilton, korábban a képviselőház demokrata tagja). A bizottság tagja volt Sandra O’Connor is, nyugalomba vonult alkotmánybíró, aki a szoros alkotmánybírósági határozat meghozatalakor Bush javára döntött. Egy további tagja pedig Robert Gates, akire Bush Rumsfeld védelmi minisztert cserélte. Tehát a bizottság értékelését lehetetlen pártos célpesszimizmusként az asztalról lesöpörni.

A bizottság összetételét figyelembe véve meglepő a jelentés kíméletlen hangja. A jelentés frontális támadás a Bush-adminisztráció Irak-politikája ellen. A súlyosabbnál súlyosabb kijelentések ostorcsapásokként hatnak. Az iraki hadsereg egységeinek rossz a vezetésük; nincs felszerelésük; nincs elég emberük; nincs ellátásuk. Ami talán nem is akkora baj, ha azt vesszük, hogy komoly kétség fér lojalitásukhoz. A rendőrség lényegesen rosszabb állapotban van, mint a katonaság. Ami pedig a minisztériumok védelmével megbízott karhatalmi erőket illeti, ők inkompetensek, diszfunkcionálisak vagy szubverzívek. A politikai helyzet csaknem reménytelen. A gazdasági helyzet még ennél is rosszabb. Az amerikai helyreállítási kísérlet kudarcot vallott. Ha a sikertelen politika folytatódik, nőni fog a káosz, többet fog szenvedni az iraki nép, humanitárius katasztrófa fog bekövetkezni, az etnikai tisztogatás eszkalálódni fog, regionális háború tör ki, összecsapásokra kerül sor a szunniták és síiták között szerte az iszlám világban, meredeken emelkedni fog az olaj ára, a terroristáknak még erősebb támaszpontjaik lesznek, csökken Amerika globális befolyása, nő az afganisztáni kudarc esélye.

A jelentés hetvenkilenc pontban tesz javaslatot a helyzet javítására. Ezek a javaslatok a legtöbb kommentátor szerint nem olyan meggyőzőek, mint a diagnózis. De a jelentés nem is ad garanciát arra, hogy javaslataik megvalósításával sikert lehet elérni. Csak azt állítják, hogy javaslataik jobbak, mint az alternatívák. E javaslatok némelyike szintén szembefordul a Bush-adminisztráció legkedvesebb dogmáinak egyikével-másikával. A kékszalag-bizottság kiáll például a diplomácia jogaiba való visszahelyezéséért, felszólítja a Bush-adminisztrációt, hogy folytasson tárgyalásokat Iránnal és Szíriával, valamint gyakoroljon nyomást Izraelre az izraeli–palesztin megbékélés megkönnyítése érdekében. Ha az elsietett és túl korai kivonulás ellen foglal is állást, javasolja a csapatok létszámának folyamatos csökkentését, vagyis a „méltóságteljes távozásra” rímelő megoldásban látszik gondolkodni – amelyet Bush mindig mereven elutasított –, még ha meg is engedi a csapatlétszám ideiglenes felemelését, ha ezt egy jól kigondolt stratégia megköveteli. Persze egy javaslat attól még nem feltétlenül működőképes, hogy nem George W. Bush szája íze szerint való. Iránnal és Szíriával tárgyalásokat folytatni kívánatos lehet, az izraeli–palesztin megegyezést elősegíteni is, de Irakban az igazi politikai probléma az iraki nemzeti megbékélés hiánya.

A siker lehetséges

Alig egy héttel a Baker–Hamilton-csoport jelentésének nyilvánosságra hozatala után egy másik csoport is előállt egy jelentéssel az iraki helyzetről. Ez a csoport a neokonzervatív héjákhoz áll közel, az American Enterprise Institute bábáskodása mellett, Jack Keane tábornok vezetésével jött létre, aki a szárazföldi erők megbízott vezérkari főnöke és vezérkari főnökhelyettese volt. A katonai elemzőkből álló csoport sokkal optimistább képet fest az iraki lehetőségekről, mint a Baker–Hamilton-panel, amit már jelentésük címe is kifejez: Choosing Victory: A Plan for Success (A győzelem választása: terv a sikerért). Ez a jelentés azt állítja magáról, hogy a biztonsági helyzet javítására koncentráló és sikerrel kecsegtető új stratégiát tartalmaz, amelynek megvalósításához pótlólagosan összesen 25 ezer főből álló új csapatokra van szükség.

Közben a Fehér Ház is azzal bízott meg katonai tervezőket és költségvetési szakértőket, hogy vizsgálják meg az iraki csapatlétszám húszezer vagy több fővel való emelésének lehetőségeit. A nagyobb létszámra azért van szükség, hogy megvédjék egymástól az irakiakat, véget vessenek a szektariánus gyilkosságoknak. A szektariánus erőszak ugyanis olyan riasztó mértékben növekszik, hogy Washington nem várhat arra, amíg az iraki erők képesek ezt megtenni – érvelnek a létszámemelés támogatói. Eddig a tábornokok azt mondták, hogy a biztonság megteremtésére irányuló katonai stratégia csak akkor működhet, ha az irakiak ezzel párhuzamosan lépéseket tesznek a politikai megbékélés felé, ami – így a számítás – csökkentené a szunnik körében a felkelés támogatottságát. Most viszont a létszámemelés támogatói úgy érvelnek, hogy addig nem lehet politikailag előrelépni, amíg nem sikerül csökkenteni a szunni felkelés intenzitását, és így javítani a biztonsági helyzetet. A Fehér Ház kritikusai ezzel szemben arra mutatnak rá, hogy ez már ki lett próbálva. Tavaly augusztusban tizenötezer fős katonai erőt küldtek Bagdadba a biztonsági helyzet javítása érdekében, de a felkelők gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, és a szektariánus gyilkosságok száma rövid ideig tartó csökkenés után ismét az egekbe szökött.

Pártos alternatívák

A kongresszus demokrata tagjainak nagy többsége elvben ellenez bármiféle csapatlétszám-emelést, mélységesen szkeptikus a Fehér Ház terveivel szemben (Bush elnöknek az új stratégiát bemutató január 11-ei beszédére lapzárta után kerül sor), és az Irakból való gyorsabb vagy lassabb kivonulás híve. Még inkább így vannak ezzel választóik, különösen azok a választóik, akik a nemsokára esedékes előválasztásokon a 2008-as demokrata elnökjelöltet fogják kiválasztani. Az előválasztások alacsony részvétel mellett zajlanak, és mindkét párt legelkötelezettebb, legideologikusabb, legtudatosabb hívei vesznek részt rajtuk. Tehát a demokrata törvényhozók politikai számításból is érezhetnek ösztönzést arra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel akadályozzák Bush elnök terveit. Pechükre azonban a hajlíthatatlanság egy ilyen sorsdöntő kérdésben súlyos politikai kockázatokkal is jár. Nem biztos, hogy az amerikai választók többsége látni szeretné, ahogy a főparancsnokot csata közben lerángatják az övéi a lóról, még ha olyan népszerűtlen is, mint Bush. A finanszírozás megtagadása könnyen fordítva sülhet el. Az elnöknek alkotmány által biztosított joga csapatokat küldeni Irakba, és ha a kongresszustól erre nem kap pénzt, ez értelmezhető úgy, hogy a demokraták cserbenhagyták a parancsot teljesítő katonákat. Ráadásul a csapot-papot otthagyó kivonulás kikényszerítése nem is lenne bölcs és erényes lépés, ami több demokrata törvényhozó döntéshozatalát is befolyásolhatja.

A kongresszusi republikánusok, sincsenek könnyű helyzetben. Sok kollégájuk veszítette el az állását Bush és Irak miatt, az elnök melletti kiállás sokuk esetében saját állásukat is kockára teheti. Ahogy Michael Tomasky fogalmazott a New York Review of Books január 11-i számában, a Baker–Hamilton-jelentés mozgásba hozta a kivonulás logikáját, és mentséget adott az ingadozó republikánusoknak arra, hogy elhagyják a hajót. Ez alapján persze rövid távú magatartásukat – például azt, hogy mekkora lelkesedéssel és bizakodással fogadják Bush új stratégiáját – nehéz megjósolni. De középtávon, legkésőbb a 2008-as elnökválasztás után, ahogy szavazóik egyre inkább belefáradnak az iraki háborúba, ők is a kivonulást fogják szorgalmazni.

És hogy mi lesz Irakkal? Az a szomorú, hogy ez egyre kisebb szerepet fog játszani az amerikai döntéshozatalban. Egy iraki szunni politikus, Ajad Al-Szammarai, azt mondta a Washington Postnak a Baker–Hamilton-jelentésről: „ez a jelentés amerikai problémákról szól, nem Irak problémáiról.” Peter Beinart mutat rá a New Republic december 18-i számában, hogy egy dologban kezdenek egyetérteni a politikusok és szakértők mind a jobboldalon, mind a baloldalon: az irakiak a hibásak. Könnyű belátni, miért vonzó ez az érv mindkét politikai táborban. A liberálisok szemében az irakiak hibáztatása igazolja a kivonulást: ha az irakiak javíthatatlanok, akkor az amerikai csapatok semmit sem tudnak tenni. A konzervatívok szemében felmenti a Bush-adminisztrációt: ha az irakiak javíthatatlanok, akkor a katasztrófa az ő hibájuk, nem a Bush-adminisztrációé.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges