Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Hetek óta két téma uralja az amerikai politikai életet, beleértve az elnökválasztási küzdelmet is: Irak és a 2001. szeptember 11-ei terroristatámadásokat vizsgáló független bizottság munkája. A tévéhíradók szinte másról sem szólnak, egyes csatornák élőben közvetítik a bizottsági meghallgatásokat és az iraki megszálló erők napi sajtótájékoztatóit, majd szakértők és kommentátorok hada értelmezi a hallottakat. Április 16-án, amikor e sorokat írom, a New York Times online keresője szerint az elmúlt harminc napban több mint nyolcvan olyan cikk jelent meg a lapban, amely tartalmazza a „9/11 Commission” szókapcsolatot, naponta csaknem három. Irak neve több mint nyolcszáz cikkben fordul elő ugyanebben az időszakban. A lapot szemrevételezve megállapítható, hogy a nemzetközi és országos politikának szentelt rész negyede-harmada az iraki helyzettel és a vizsgálóbizottság munkájával, az előtte tett vallomásokkal foglalkozik. A könyvesboltokban a feltűnően prezentált politikai tárgyú könyvek nagy többsége vagy arról szól, amit a vizsgálóbizottság is igyekszik kideríteni – hogyan következhetett be, ami 2001. szeptember 11-én bekövetkezett –, vagy pedig Irakról, a Közel-Keletről, a politikai iszlám és az arab szekuláris diktatúrák természetrajzáról, a terrorizmusról, a jelenlegi és a megelőző amerikai adminisztrációk Irak-, Közel-Kelet- és antiterrorizmus-politikájáról. Az iraki helyzet és szeptember 11-e nemcsak a „fecsegő osztálynak” nyújt kimeríthetetlen beszédtémát, hanem a menedzsereknek és talán a vízvezeték-szerelőknek is.

Tagadhatatlanul van ebben a mindent elöntő információáradatban valami művi. A furiózus tájékoztatási orgia részben önmagát táplálja. Most nem is olyan aprópénzre váltható az Irakkal, Afganisztánnal, az iszlámmal, a terrorizmussal kapcsolatos szaktudás, a különböző amerikai kormányok döntéshozatali mechanizmusairól szerzett tapasztalat. Csak szűk tudományos körökben ismert szobatudósok és normális körülmények között anonim biztonságpolitikai közszolgák egyik napról a másikra bestseller-szerzők és médiasztárok lehetnek. Ha egy médiabirodalom könyvkiadója leleplező könyvet ad ki, ugyanezen médiabirodalom televízió-csatornája ezt hírként tálalja, és vitaműsorokat szentel a műnek. És mivel mindez az elnökválasztási küzdelem idején folyik, minden elhangzott vagy leírt szónak legalább két interpretációja van, és ez a körülmény szintén növeli az információáradat volumenét.

Tehát az információözön üzlet is, politika is. De ez nem diszkreditálja eleve annak a hitelességét, amit ez az áradat a felszínre hoz. Ha a közvélemény kíváncsiságának kielégítése nem lenne üzlet, ha a végrehajtó hatalom ellenőrzéséhez nem fűződne önös pártpolitikai érdek, nem került volna napvilágra az a hihetetlen mennyiségű információ, amely napvilágra került.

Az „Egyesült Államok elleni terroristatámadásokat vizsgáló nemzeti bizottság”

A független vizsgálóbizottság sajátos intézmény. Független vizsgálóbizottságot a kongresszus törvénnyel hív életre, meghatározott időre, meghatározott ügy kivizsgálására. A törvény akkor lép életbe, ha az elnök aláírja. A vizsgálóbizottság attól független, hogy tagjai tekintélyes magánemberek, akik sem a törvényhozásnak nem tagjai, sem a végrehajtó hatalomban nem vesznek részt. De a tekintélyességnek nyilvánvalóan kritériuma a jelentős politikusi múlt. A jelenlegi vizsgálóbizottság tíz tagja között van két volt szenátor, két volt kormányzó, két volt kongresszusi képviselő és négy magas rangú kormányzati tényező korábbi amerikai adminisztrációkból. A vizsgálóbizottság kétpárti, tagjait a két párt jelöli paritásos alapon, tehát függetlensége nem feltétlenül jelenti azt, hogy tagjai pártpolitikailag elfogulatlanok. A független vizsgálóbizottságokat általában széles körű jogosítványokkal és jelentékeny hatalommal ruházza fel az őket megteremtő törvény. Egy elnököt, Nixont, már elűzött a hatalomból egy független vizsgálóbizottság, egy másikat pedig, Clintont, hajszál híján lemondásra kényszerített egy hasonló filozófia alapján kinevezett független ügyész. Ezért érthető, hogy a hivatalban lévő elnök és pártja általában vonakodik belegyezését adni egy független vizsgálóbizottság felállításához, míg a mindenkori ellenzék a végrehajtó hatalom felügyeletének és ellenőrzésének szükségességére hivatkozva támogatja azt.

Így volt ez a jelenlegi esetben is. A Bush-adminisztráció óvatos obstrukciós politikát folytatva igyekezett megúszni a vizsgálóbizottság felállítását, de végül nem tudott ellenállni a demokraták és főleg a közvélemény nyomásának. A vizsgálóbizottság felállításának kedvező klíma megteremtésében fontos szerepet játszott a szeptember 11-ei áldozatok négy hozzátartozójának fáradhatatlan kampányolása és lobbizása. Végül a kongresszus meghozta, az elnök pedig aláírta (2002. november 27-én) azt a törvényt, amely lehetővé tette a bizottság megalakítását. A bizottság mandátuma két fő területre terjed ki. Egyrészt fel kell tárnia a 2001. szeptember 11-ei terroristatámadások tényeit és okait, beleértve azt is, hogy mennyire volt felkészülve az Egyesült Államok a támadásra. Másrészt javaslatokat kell tennie az elnöknek és a kongreszszusnak olyan intézkedések meghozatalára, amelyek megakadályozzák az esetleges későbbi terroristatámadásokat. Feladatának teljesítése érdekében a bizottságnak hatalmában áll bárkit eskü alatti vallomástételre kényszeríteni és bármelyik kormányhivatal bármilyen iratába betekinteni.

A bizottság feladatát rendkívül átfogóan értelmezi. Nyolc munkacsoportot szervezett nyolc különböző területen való vizsgálódásra (a megszavazott tizenötmillió dolláros költségvetéséből futja alkalmazotti stáb fenntartására is). Vizsgálják, hogy mit lehet tudni az al-Kaidáról és a szeptember 11-ei támadás megszervezéséről, illetve azokról az országokról, amelyek menedéket és bázist nyújtottak és nyújtanak terroristáknak. Vizsgálják és értékelik az amerikai hírszerzés minőségét, a terrorizmus finanszírozását, az amerikai határvédelmet, a rendőri szervek és a belföldi hírszerzés együttműködését és a támadásra helyi, szövetségi állami és szövetségi szinten adott közvetlen válaszokat. Március 15-ig a bizottság saját statisztikája szerint több mint ezer személyt hallgatott meg tíz országban. Azóta újabb hónap telt el, a meginterjúvoltak száma több tucattal nőtt, és tartottak két újabb nyilvános meghallgatás-sorozatot is, amely a bizottság munkájának leglátványosabb, legdrámaibb része. A televíziók nyilvánossága előtt válaszolt a bizottság kérdéseire Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, George J. Tenet, a CIA igazgatója, Robert S. Mueller, az FBI igazgatója, Louis J. Freeh, az FBI volt igazgatója, John Ashcroft igazságügy-miniszter és Janet Reno volt igazságügy-miniszter. Április elején Clinton ex-elnöknek is a bizottság rendelkezésére kellett állnia. Hamarosan Bush elnök és Cheney alelnök is sorra fog kerülni. Egy korábbi nyilvános meghallgatáson Richard Clarke-ot faggatták, aki még Nixon idején lett biztonságpolitikai köztisztviselő, rendületlenül haladt előre a ranglétrán, Clinton nevezte ki 1998-ban az akkor létrehozott biztonsági, infrastruktúravédelmi és terrorizmus-elhárítási országos koordinátor posztjára, Bush elnök is meghagyta a helyén, és így a lehető legilletékesebbként élte át szeptember 11-ét. Clarke meghallgatását különösen pikánssá tette az a körülmény, hogy éppen könyve jelent meg Against All Enemy (Minden ellenséggel szemben) címen, amelyben azzal vádolja a Bush-adminisztrációt, hogy 2001. szeptember 11-e előtt nem vette kellőképpen komolyan sem az al-Kaidát, sem általában a terrorizmus elleni küzdelmet, és ignorálta a veszélyjeleket; a terrortámadás után pedig primitív és unilaterális stratégiát választott a terrorizmus elleni küzdelemben, amivel nemhogy csökkentette volna, de növelte a terrorveszélyt.

Természetesen lehet kételkedni abban, hogy minden meghallgatott az igazat, csak az igazat és a teljes igazságot mondja-e. A vallomások gyakran feleselnek egymással, a tanúknak néha elég célzottan hagy ki az emlékezetük. De nehéz feltételezni, hogy bármelyik tanú ordas hazugságokat merészelne megetetni a bizottsággal. Eskü alatt tesznek tanúvallomást, és a hamis tanúzás bűncselekmény. Mivel a bizottság hihetetlen részletességgel igyekszik rekonstruálni az eseményeket, és ennek érdekében elképesztő mennyiségű apróbb-nagyobb, több forrásból megerősített tényt halmozott fel, az emberi képességeket meghaladó feladat lenne egy tanúnak koherens és az ismert tényekkel összhangban lévő – ráadásul még valamilyen racionális célt is szolgáló – hazugságot kitalálnia. És mennyivel elképzelhetetlenebb az, hogy bárki vagy bármilyen összeesküvő csoport képes lenne jóval több mint ezer tanút úgy koordinálni, hivatalos iratokat úgy válogatni, hamisítani és megsemmisíteni, hogy egy számára kívánatos hamis összkép alakuljon ki a bizottságban és a közvéleményben.

Vagyis a bizottság jelentése (melynek elkészítésére még van több mint három hónapjuk július végéig) képes lesz igen közel kerülni az igazsághoz. Ellent fog mondani a még mindig forgalomban lévő, hol egészen nagyszabású, hol kisstílű összeesküvés-elméleteknek és primitív monokauzális magyarázatoknak. Igen, a 2001. szeptember 11-ei támadásokat az al-Kaida követte el, és nem a CIA vagy a Moszad; ha a gondatlanság és az inkompetencia megkönnyítette az al-Kaida dolgát, ez a gondatlanság és inkompetencia nem szabotázs következménye volt, amelyet azért követtek el, hogy a Bush-adminisztráció casus bellire tegyen szert Afganisztán és Irak ellen. Ez persze az összeesküvés-elméletek szerelmeseit nem fogja zavarni.

A politikailag legkényesebb kérdés, amelyre mind a független bizottság, mind a közvélemény választ keres, így hangzik: meg lehetett volna-e akadályozni a terroristatámadást? Ha igen, akkor ki a felelős azért, hogy mégsem lett megakadályozva? A Bush-adminisztráció a legszívesebben azt vette volna, ha ezeket a kérdéseket nem firtatják alaposabban, különösen nem egy független vizsgálóbizottság. Mert még ha tiszta is a lelkiismeretük, a szörnyűség akkor történt, amikor ők álltak őrségben, és ennek mindenképpen rossz az optikája. Az adminisztrációnak az felelne meg a legjobban, ha a közvélemény belenyugodna: a támadásokat nem lehetett megakadályozni, és Oszama Bin Laden a felelős értük. A demokrata párti ellenzék ezzel szemben természetesen azért szorgalmazta a független vizsgálóbizottság felállítását, mert politikai tőkét kívánt kovácsolni abból a tényből, hogy a World Trade Center akkor omlott össze, amikor a republikánusok álltak őrségben. Abban bíztak és bíznak, hogy a vizsgálódás olyan tényeket bányászik elő, amely kínos az adminisztrációnak és aláássa a kompetenciájába vetett, korántsem általános bizalmat. És tényleg kerültek nyilvánosságra olyasfajta tények, amelyeket éppenséggel lehet kompromittálóaknak tekinteni az adminisztrációra nézve. Legutóbb például a 2001. augusztus 6-ai napi elnöki tájékoztató, amelyben az áll, hogy vannak arra mutató jelek: az al-Kaida repülőgép-eltérítésre vagy valami más akcióra készül. Lehet természetesen úgy érvelni, hogy ezt és más figyelmeztetéseket olvasván Bush-nak riadót kellett volna fújnia, de az adminisztráció védekezése, miszerint ezek a figyelmeztetések túlságosan általánosak voltak, ezek alapján nem lehetett specifikus megelőző intézkedéseket hozni, szintén nem söpörhető le az asztalról. Aztán a republikánusoknak is van lehetőségük a demokraták hibáztatására. Ha a terrortámadásokat meg lehetett volna akadályozni, akkor ezt Clinton tehette volna meg – állítják. De Clinton elmulasztotta megöletni Bin Ladent, amikor megtehette volna, alulfinanszírozta a CIA-t és az FBI-t, az emberi és a polgári jogokért aggódó vérző szívű liberálisként falat húzott a bűnüldözés és a hírszerzés közé, és ezzel ő okozta azokat a strukturális problémákat, amelyek aláásták a CIA és az FBI hatékonyságát.

A legtöbb amerikainak persze nincs tapasztalata hírszerzési adatok értékelését illetően, nem tudja, hogy miként kellene működtetni a CIA-t és az FBI-t, ennélfogva véleményét aligha objektív mérlegelés során alakítja ki. Támaszkodik egyfelől a szakértők értelmezésére (akikből, legalábbis a képernyőkön, kétféle van: demokrata és republikánus), másfelől pedig arra az összbenyomásra, amelyet a tanúkról szerez. Condoleezza Rice tanúvallomásának fogadtatása mutatja, hogy az utóbbi milyen fontos szerepet játszik. Condoleezza Rice minden kétséget kizáróan sok kérdésre kitérő választ adott és sokat köntörfalazott. A közvélemény nagy többsége mégis szavahihetőnek nyilvánította: attraktív és szofisztikált fiatal nő, aki jól mutat a képernyőn. Ráadásul nyilván az is segítette, hogy a demokratáknak az a része, amelyik szívből utálja például Ashcroft igazságügy-minisztert, ösztönösen egy fekete nő pártjára áll, ha azt látja, hogy fehér férfiak támadnak rá.

De összességében a bizottság munkája és az azt körülvevő publicitás alighanem mégis többet árt a Bush-adminisztrációnak és a republikánusoknak, mint a demokratáknak. Ennek félreérthetetlen jele, hogy míg a demokraták néha pátosszal teli szavakkal beszélnek a bizottság munkájáról („a Köztársaság működik”), a republikánusok éles szavakkal támadják a bizottságot. Tom DeLay például, a többségben lévő republikánus képviselőházi frakció vezetője felszólította a független vizsgálóbizottság – egyébként republikánus – elnökét, hogy a bizottság tagjai fogják vissza magukat a „pártos sárdobálással”, mert ez alá fogja ásni jelentésük hitelességét. Mindenesetre a republikánus propagandisták mindent megtesznek, hogy profilaktikusan aláássák a leendő jelentés hitelét. A vonal: a bizottság demokrata párti „harci kutyáinak” pártos céljuk van, nevezetesen Bush legyőzése novemberben. És erre jobban vágynak, mint arra, hogy az Egyesült Államok megnyerje a terror elleni háborút...

Az iraki helyzet


„Az elmúlt néhány hét nehéz volt, és az előttünk álló napok is biztosan fognak kihívásokat hozni magukkal” – ismerte el George W. Bush a Tony Blairrel közösen tartott, április 16-ai washingtoni sajtóértekezleten. Visszafogottabban már nem is fogalmazhatott volna. Amióta egy baathista és iszlámista csőcselék a szunnita Falludzsáhban brutálisan lemészárolt négy amerikai civilt, a helyzet Irakban rosszról katasztrofálisra fordult. A „szunnita háromszögben” a megszállással szemben tanúsított ellenállás átterjedt a síita délre, kétségbe vonva azt a vigaszt nyújtó premisszát, hogy Irak demokratizálása csak a baathista maradványok által lázított szunnita kisebbségnek van ellenére, amely nem akar belenyugodni domináló státusának elvesztésébe. A túszejtések terjedése drámai módon hívja fel a figyelmet az ingatag biztonsági helyzetre, és ez bizonyosan hátráltatni fogja az ENSZ iraki visszatérését, hiába lenne hajlandó most már a Bush-adminisztráció is átengedni az ENSZ-nek a politikai folyamatok irányításában a vezető szerepet. Az iraki rendőrségnek és hadseregnek az utóbbi hetekben mutatott teljesítménye – nemcsak azt tagadták meg, hogy a felkelők ellen harcoljanak, hanem némelyikük csatlakozott is hozzájuk – nyilvánvalóvá tette, hogy bármilyen testületnek is adja át a politikai hatalmat a Koalíciós Átmeneti Hatóság június végén, kompetens és megbízható iraki biztonsági erők nem lesznek, a rend és a közbiztonság fenntartásának „irakizálása” egyelőre a távoli jövő zenéje. És miközben a helyzet látványosan romlott, a koalíciós – főleg amerikai – erők súlyos veszteségeket szenvedtek. Ráadásul az sem világos, hogy Bush konkrétan mit óhajt csinálni, mivel az adott helyzetben nehezen értelmezhető az az állandóan ismételgetett ígéret, hogy „szilárd” marad és „kitart irányvonala mellett”.

Mindezt figyelembe véve meg lehet érteni, hogy Európában – nálunk is – sokan azt tartanák logikusnak, ha Bush már borzalmas politikai pácban lenne vagy hamarosan abba kerülne. Az igazságtalan háború, a jogtalan agresszió szenvedést okoz, célját nem értheti el, és erre előbb-utóbb az amerikai közvéleménynek is rá kell ébrednie – spekulálhatnak azok, akik így gondolkodnak. Például a BBC honlapjára április 17-én hajnalban felkerült cikk, amely Bush és Blair közös sajtóértekezletéről számol be, azt jósolja, hogy Bob Woodward rövidesen megjelenő könyve, a Plan of Attack (Támadási terv), a kudarcokkal a háttérben „feléleszti azokat a vitákat, amelyek a háborúba vonulás megnevezett okairól és az eddig meg nem talált tömegpusztító fegyverekre vonatkozó állításokról folynak”. (Woodward a könyvben azt állítja, hogy Bush 2001 novemberében, nem sokkal az után, hogy csapatokat küldött Afganisztánba a talibán rezsim megbuktatására, utasította tanácsadóit, hogy készítsenek haditervet az Irak elleni háborúra.) Ez bizonyára így is lesz az amerikai közvélemény egy szegmensében: az egyetemi értelmiségiek, az antiglobalista-antiimperialista baloldaliak, a hidegháborús „galambok” ideológiai örököseinek körében. De nem véletlenül szorul ez a vita felélesztésre. Azért fogyott ki belőle eddig mindig a szufla, mert politikailag csaknem teljesen irreleváns. Egyrészt azért, mert ha még maradéktalanul elfogadjuk is a vádat, hogy Bush tudván tudva hamis ürüggyel rohanta le Irakot, miközben hazudozott, hamis látszatokat keltett, vagyis becsapta az amerikai népet, ebből semmiféle következtetéseket nem lehet levonni arra nézve, hogy most mi a helyes stratégia Irakban. Másrészt azért, mert a pártpolitikai csatározásban sem jó muníció, hiszen ha Bush becsapta az amerikai népet, akkor ehhez a demokrata párt néhány nevezetes kivételtől eltekintve lelkesen asszisztált. Végül azért irreleváns, mert az amerikai nép – ahogy ezt minden közvélemény-kutatás bizonyítja – dacosan nem tekinti magát becsapottnak.

Egyesek ezt lényegében azzal magyarázzák – nálunk főleg a jobboldalon, nyugatabbra főleg a baloldalon –, hogy a világról mit sem tudó, agymosott, hamburgerzabáló amerikaiak képtelenek átlátni a szitán. Most függetlenül attól, hogy az amerikaiakkal szemben érzett kulturális fölényérzet mennyire indokolt és mennyire nem, ez a magyarázat (elismerem, léteznek szofisztikáltabb megfogalmazásai is) téves. Az amerikaiak jelentékeny többsége egyfelől azért nem érzi becsapottnak magát, mert a tömegpusztító fegyverek létezésének feltételezését becsületes tévedésnek tekinti, másfelől pedig azért nem, mert Szaddám Huszein diktatúrájának eltakarítását vívmánynak tartja.

És ezekhez a következtetésekhez egészen intelligens gondolatmenetek is elvezethetnek. A tömegpusztító fegyverek kérdésében a többségi amerikai közvéleménynek egyszerűen igaza van. Lehetséges, hogy Bush a háború szükségessége melletti érvelését alátámasztandó bizonyítékokat fabrikált, bizonytalan információkat turbózott fel, de kétség nem férhet hozzá, hogy meg volt győződve az iraki tömegpusztító fegyverek létezéséről. Ahogy – függetlenül az amerikaiaktól – mindenki más is, beleértve Hans Blixet, az ENSZ fegyverzetellenőrét, akinek egyébként kemény csatái voltak a Bush-adminisztrációval.

A baath-rezsim megdöntése természetesen bizonyulhat még iszonyatosan költséges vívmánynak, nagyon kis súlynak a mérleg egyik serpenyőjében, de lehet azt gondolni, hogy egy Amerikával szemben végletesen ellenséges véres diktatúra kiiktatása egy veszélyforrást eliminált és egyúttal jótétemény volt e diktatúra sanyargatott alattvalóival szemben. Lehet azt gondolni, hogy a terrorizmus kordában tartásához a közel-keleti társadalmak demokratizálásán át vezet az út, és lehet azt gondolni, hogy Bush Irakban erre tesz kísérletet. Természetesen az ellenkezőjét is lehet gondolni, azt, hogy bebizonyosodott: a baath-rezsim megdöntése több kárt okozott, mint hasznot, és az irakiak – legalábbis az amerikaiak kezéből – nem akarnak demokráciát. De a háborút visszacsinálni és Szaddám Huszeint a hatalomba visszaültetni akkor sem lehet.

Tehát az amerikaiak többsége a kudarcokat látva és Bob Woodward oknyomozásának gyümölcseit olvasva sem fog rádöbbenni, hogy Bush „igazságtalanul” döntötte meg Szaddám uralmát. Éppen ezért nem kell azzal számolni, hogy az amerikaiak iraki katonai jelenlétének és Bush iraki politikájának támogatottsága egyik napról a másikra elillan. Az amerikaiak többsége (beleértve azokat is, akik ellenezték a háborút) érti, hogy Irakból nem lehet sértődötten vagy bűnbánóan kivonulni. Ezért is nincs „békepárti” elnökjelölt: nem lenne rá kereslet.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az iraki helyzet nem válhat igen veszélyessé Bush számára. Kerülhet bajba, de nem azért, mert a háborút elindította, hanem azért, ahogy a háború megnyerése után az iraki problémát menedzselte. De ehhez egyelőre valószínűleg nem elegendőek azok a kudarcok, amelyeket politikája Irakban elszenved. Annyira egyelőre még nem katasztrofális a helyzet. (Ami persze változhat.) Ahhoz, hogy Bush iraki politikája miatt szenvedjen vereséget a novemberi elnökválasztáson, az is kellene, hogy Kerry, a demokrata párti elnökjelölt, rendelkezzék egy olyan cselekvési tervvel, amelyről legalább öt percig folyamatosan lehet beszélni. De egyelőre Kerry csak azt hajtogatja: az ENSZ-hez fordulna, hogy kisebb teher nehezedjék Amerika vállára.

• Folyamatos jelen