Skip to main content

Fáziskésésben

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ha emberi számításaink nem csalnak meg bennünket, akkor mindaz, amit a kormány a közigazgatási reform címszava alatt tesz (próbál tenni, kísérletezik, erőltet – a megfelelőt kéretik kiválasztani), szembemegy mindazzal, amit az Európai Unió elvárna tőlünk. Ennek következményeivel minden valószínűség szerint csak 2007 után találkozhatunk. A legfájdalmasabb talán az lehet, hogy az EU új támogatási rendszerében a rendelkezésünkre álló uniós forrásokat nem vagy csak kínkeservvel leszünk képesek fölhasználni. A helyzet ugyanis az, hogy mielőtt még kiépítettük volna azt a rendszert, amely hitünk – vagy inkább a kormány hite – szerint megfelelt volna az EU-követelményeknek, az idő már meg is haladta azt.

Fáziskésésben vagyunk.

Nézzük, mi történt eddig. Bár a Medgyessy-kabinet folyamatosan azt kommunikálja, hogy a közigazgatási reform jó ütemben halad, ennek a fele sem igaz. A kormányváltáskor Lamperth Mónika belügyminiszter bejelentette, hogy 2006-tól fölállnak a választott régiók, vagyis addigra kiürítik a megyéket, és számos állami feladatot decentralizálnak. Annak jegyében hozta létre az IDEA-csoportot Ágh Attila vezetésével, hogy dolgozza ki a közigazgatási reform alapjait. Tehát nem ennek a csoportnak kellett kijegecesítenie a reform lépéseit, hanem előre meghatározták, hogy hová kell eljutnia (a választott régiókig). Ez eleve behatárolta a szakemberek mozgásterét. A kormány ezt azzal is tetézte, hogy amíg lehetett, életben tartotta azt a tévhitet, hogy a választott régiókat azért kell mindenképpen létrehozni, mert az EU csakis így ad nekünk támogatást. Már régóta tudjuk: ez nem így van. Ennek ellenére a választott régiók kialakítása továbbra is kitűzött cél. Erre utal, hogy a belügyminiszter néhány héttel ezelőtt azt nyilatkozta: bármi is történjék a jövőben, mindenképpen lesznek önkormányzati régiók. Igaz, hogy ezek kialakításához kétharmados parlamenti jóváhagyás kell, de ha azt nem kapják meg, akkor majd megoldják a problémát más módon. A „más mód” részletezésére Lamperth Mónika nem tett kísérletet. Jobban is tette: valószínűleg botrány lett volna belőle.

Az IDEA-csoport tehát az előre megadott elvek alapján meghatározta az államigazgatás új területi rendszerét: az eddigi hármas szintet – önkormányzatok, megyék, állam – papíron eltolta úgy, hogy az önkormányzatok kistérségekké szerveződnek, a megyék választott régiókká, az állam pedig feladatokat és eszközöket oszt le.

Mindebből eddig semmi nem valósult meg. Az önkormányzatok kötelező kistérségi társulása elbukott. Részben azért, mert a települések nem tudják, hogy így milyen jogosítványaiktól fosztják meg magukat, továbbá iszonyú erővel védelmezik a túlélésük zálogának tartott (valószínűleg majdan sokuk bukását okozó) iskoláikat. A választott régiók kialakítása pedig a jelenlegi politikai légkörben egyszerűen kivitelezhetetlen. Ennek ellenére a kormány újra és újra nekirugaszkodik azzal a szándékkal, hogy végső soron az ellenzéket lehessen kárhoztatni a reform egyébként előre kódolható kudarcáért.

Amíg mi idehaza küszködünk, az EU lassan, de biztosan nagyot fordult. 2003 májusában új térszerkezeti lehatárolást tett közzé. A térszerkezeti lehatárolásra – ez a sokat hivatkozott NUTS-rendszer – azért van szükség, hogy statisztikai és területfejlesztési szempontból még kezelhető nagyságú területi egységek jöjjenek létre. Korábban a NUTS 1-es szint Magyarország esetében csak és kizárólag az ország egész területére volt értelmezhető, ezt követte a NUTS 2-es, ami a régiókéra. Az EU ezt megváltoztatta úgy, hogy a NUTS 1-es szintet népességszámhoz kötötte. Az új NUTS 1 szintbe a három- és a hétmilliós lélekszámú területek tartoznak. Elemzők szerint ezt az EU-elhatározást elsősorban az indokolta, hogy a csatlakozó országokkal annyi új régióval kell számolni, amennyi Brüsszelből már kezelhetetlennek tűnik. A másik ok pedig az volt, hogy az unió megunta az írek packázását, s attól tartott, hogy példájukat mások is követik majd. Az írek ugyanis azt csinálták, hogy a régiós határaikat állandóan – és nagy összpontosítással, fegyelemmel – megváltoztatták, mindig attól függően, hogy épp milyen célra akartak pénzt igénybe venni. Ha a pénzszerző uniós csatornák egy adott célra a népességszámhoz kötötték a támogatást, akkor az írek a szerint növelték vagy épp csökkentették régióik területét. Ez eredményes módszernek bizonyult: még az igencsak edzett uniós döntéshozók is csak ámultak e furmányon, mígnem egy csapással – az új területi lehatárolással – véget nem vetettek az ír trükknek.

Az EU eddigi rendszere szerint a támogatott célterületek valóban a régiók voltak. Magyarország a régiós követelményeknek megfelel azóta, hogy 1996-ban, a területfejlesztési törvényben meghatározta hét, úgynevezett tervezési-statisztikai régióját. Elméletileg ez lehetővé teszi, hogy jelenleg is eredményesen pályázzunk uniós forrásokra. A gyakorlatban ez nem így van, de ennek okai szövevényesek, és nem a területi rendszerben keresendők. 2007-től azonban az EU új támogatási rendszert vezet be. Az új NUTS-lehatárolásból egyértelműen az olvasható ki, hogy a támogatott területek már nem elsősorban a csökkenő jelentőségű régiók lesznek, hanem az új NUTS 1-es szintek, vagyis azok a területi egységek, ahol legalább hárommillióan, legfeljebb pedig hétmillióan élnek. Ennek megfelelően a NUTS 2-es (régiós) szint úgy változott, hogy területén legalább 800 ezren, legfeljebb hárommillióan lakhatnak, míg az EU által még területfejlesztési egységként értékelt NUTS 3-as szintnek azok a területek felelnek meg, amelyek lakosságszáma 150 ezer és 800 ezer között van.

Ez merőben új helyzetet teremt, amellyel a kormánynak mindenképpen számolnia kell. Az első következtetés: a NUTS 3-as szint maga a megye. A magyarországi megyék átlagos népessége 509 ezer lakos, tehát alapvetően beleférnek az EU által meghatározott népességküszöbbe. Továbbá: intézményhálózatuk, döntési mechanizmusuk kiérlelt, statisztikai mérésekre (és területfejlesztési elképzelésekre) alkalmas nagyságúak.

A második következtetés: továbbra sem indokolja semmi a választott régiók kialakítását. Elsősorban azért nem, mert az új NUTS-szabályozás szelleméből az következik, hogy a megyéket nem szabad a jelenleginél is jobban kiüríteni és feladataikat a régiókhoz sorolni, épp ellenkezőleg, a megyei közigazgatást újra erősíteni kell. Másodsorban azért nem, mert az EU 2007-től bevezetendő új rendszerében az elsődleges támogatási célpontok már nem a régiók lesznek. Harmadsorban azért nem, mert a jelenlegi régiós rendszer (a regionális területfejlesztési bizottságokkal) tökéletesen megfelel az EU elvárásainak.

A harmadik – és a legfontosabb – következtetés: föl kell építeni és intézményesíteni is kell az új NUTS 1-es szinteket. Ez Magyarországon értelemszerűen csak három területi egység lehet: a Dunántúl, Közép-Magyarország (Budapest és Pest megye), valamint Kelet-Magyarország. Ebben az értelemben tehát a Budapestet és Pest megyét szétválasztani kívánó kormányzati törekvések (Baráth Etele) tehát tökéletesen szembemennek az Európai Uniós folyamatokkal.

A helyzet tehát – nagyon lecsupaszítva – a következő: ha nem felelünk meg az EU-kívánalmaknak, 2007-től nem jutunk hozzá az uniós forrásokhoz. Mindaz, amit jelenleg a kormány tesz, nem illeszthető az új uniós elvárásokhoz. Nem beszélve arról, hogy tökéletesen érthetetlen, a kabinet miért is ragaszkodik még mindig foggal-körömmel ahhoz az elképzeléshez, amit nem csak az ellenzék, hanem maguk az érintettek is elleneznek. A kormány közigazgatási reformtervei politikai szempontból kudarcra vannak ítélve. Az eredményesség szempontjából – csökönyös kísérletek ide vagy oda – szintúgy. Eközben viszont a károk lassan mérhetetlenek. Mivel egyértelműen látszik, hogy az Országgyűlésen a választott régiók kialakítására tett javaslat elvérzik, a kormány saját hatáskörében hoz olyan döntéseket, amelyek később nagy valószínűséggel visszaütnek majd. Ezek közé sorolható például a Központi Statisztikai Hivatal megyei egységeinek fölszámolása és a közigazgatási hivatalok regionalizálása. Ezek az intézkedések nem az ésszerűség irányába mutatnak, inkább valamiféle kurucos dacot sejtetnek: ha nem megy szép szóval, majd megy másképpen. Csak a célt eközben valahol nagyon elveszítettük. Meg kéne keresni.

Vannak azonban biztató jelek. Ezek egyike, hogy Magyarország új EU-biztosa, Balázs Péter a közelmúltban egy beszédében már utalt arra, hogy a dolgok rossz irányba haladnak. Ő is azt mondja (megerősítve Zongor Gábor TÖOSZ-főtitkár és más szakemberek érvelését): az EU új térszerkezeti lehatárolásából az következik, hogy nem szabad szétverni a megyéket, a három új területi egységet pedig (jelesül a Dunántúlt, Kelet-Magyarországot és Közép-Magyarországot) közigazgatási szempontból föl kell építeni. Ha a kormány ezt nem veszi figyelembe, akkor az, ami jelenleg még menthető fáziskésésnek tűnik, katasztrofális következményekkel járó tévúttá válhat. Az pedig már csak és kizárólag a kormány felelőssége lesz. Sok mindenért igen, de ezért a tévútért az ellenzéket már nem lehet kárhoztatni.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon