Szikinger István

Nyomtatóbarát változat

Kiszolgáltatottság

Van-e összefüggés Gyurcsány Ferenc leleplező (és lelepleződött) beszéde, az annak nyilvánosságra kerülését követő utcai zavargások, valamint a megszorító intézkedések között? A válasz kézenfekvő: igen, hiszen a megmozdulások éppen annak érdekében szerveződtek, hogy a miniszterelnök távozzon az általa mondottak miatt, a csomagot pedig vonják vissza. Ezzel persze nem jutunk messzire, hiszen a dolgok egymáshoz viszonyított értelme nem magyarázza azok – közös vagy eltérő – indítóokait.

Szerintem van olyan tényező, amely közelebb visz a problémák bizonyos tekintetben közös gyökereihez. Ez pedig nem más, mint a kiszolgáltatottság. Az elhíresült beszéd minden komplexitásával együtt döntően azt az üzenetet adta át az embereknek, hogy a politika azt teheti velük, amit akar. Sajátos módon éppen ezt a mondanivalót erősítette a kormányfő és a mögötte álló politikai csoportok további magatartása: a megszorító intézkedéseket akkor is véghezvisszük, ha senki nem fogadja el. Nem érdekel bennünket az orvosok, a tanárok, a hallgatók (és sorolhatnánk tovább) ellenvéleménye, a meghirdetett úton végig kell menni. Az utca embere pedig nem mehet be a Parlamentbe politizálni, nem mehet be a televízióba a petíciójával, tehát elkeseredetten lázad.

A magyarázat persze nem igazolás, főleg nem az erőszakra. Az ország vezetőinek azonban el kell gondolkodni azon: hogyan jutottunk idáig.

Attól persze, hogy a kiszolgáltatottságot mint közös tényezőt megneveztem, még mindig nem sokat mentünk előre. A kiszolgáltatottság ugyanis nem más, mint az emberi kapcsolatok része. Az ember társadalmi lény, élete és szinte minden megnyilvánulása függ másoktól, akiknek bizonyos értelemben ki van szolgáltatva.

A kölcsönös kiszolgáltatottságnak azonban mindig és mindenütt van valamiféle rendje, ami az adott társadalom vagy csoport keretén belül kialakul, és viszonylag tartóssá válik. Nyilván más a helyzete egy rabszolgának, egy jobbágynak, egy modern bérmunkásnak vagy éppen egy szerződéses vállalkozónak ahhoz viszonyítva, akinek a számára munkát végez.

A modern társadalmakban a közhatalomhoz képest ez a kiszolgáltatottság elvileg alapvetően megváltozik. Azért csak elvileg, mert az alkotmányos berendezkedés, valamint az állam, a helyi önkormányzatok és az emberek viszonyrendszere a valóságban sehol nem felel meg az alaptörvényben és más jogszabályokban leírtaknak. Mégis van egyfajta erős viszonyítási alap, sőt: olyan intézmények is kialakulnak, amelyek megpróbálják ellensúlyozni az alkotmányos arányok megbomlását, rendeltetésük szerint azok fenntartása, védelme érdekében működnek. Jellemző például, hogy az alkotmánybíróságok – noha maga az alkotmánybíráskodás gondolata a XIX. század elején megjelenik az amerikai Legfelsőbb Bíróság ítélkezésében – a XX. század első harmadától kezdődően jönnek létre, de igazán a II. világháborút követően terjednek el a világban. Előzményként tapasztalható mindenekelőtt a kormányok hatalmának megerősödése, az operatív cselekvés igényének előtérbe kerülése a hosszú távra szóló törvényhozási fontolgatások helyett, majd az emberi jogok tömeges és súlyos megsértésének megállapítása, valamint védelmük megerősítésének igénye.

Többen felvetették, hogy miniszterelnökünk önleleplező beszédét követően kormányválság, sőt: alkotmányos krízis alakult ki Magyarországon. Az utóbbit firtató kérdésekre akkor nemmel feleltem, hiszen egy nyilatkozat – ami ráadásul először nem is hivatalos kormányfői beszédként hangzott el – természetesen nem változtat semmit az alkotmányos viszonyokon.

Ezt a következtetésemet azonban felülvizsgáltam, mert rájöttem: van válság, eljött az ideje az alaptörvényi garanciák átalakításának és az értékek védelme megerősítésének. Továbbra is tartom azonban, hogy a válság nem önmagában a közelmúlt magyar politikai történéseinek hatására, hanem a rendszerváltás óta tapasztalható rendőrállami fejlődés miatt állt elő. A szélsőséges megnyilvánulások mögött a hatalom és a jogalkotás több mint másfél évtizedes – legfőképpen mulasztásokban megvalósuló – bűnei állnak.

Rendőrállamiság

Amint említettem: az alkotmány és a valóság soha, sehol nem feleltek meg egymásnak, ez azonban nem von le semmit az alaptörvény társadalmi értékéből és abból a szerepéből, amellyel hozzájárult a polgári értékvilág intézményesedéséhez. A másik „caveat”, amit a további fejtegetések előtt közzé kell tennem: természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a modern közhatalmak működésének alapjául szolgáló jogi keretek a mai világban még kevésbé alkalmasak mindennapjaink életének regulálására, mint kialakulásuk idején, vagy akár a XIX. században. A hatalommegosztás klasszikus elképzelésével szemben már régen nem pusztán törvényhozásra, végrehajtásra és bíráskodásra tagolható az állam szervezete és működése, a helyi önkormányzatok szerepéről nem is beszélve. Azt is hozzáteszem: a rendőrség és a titkosszolgálatok – általam a maga általánosságában egyáltalában nem megkérdőjelezett – működése mellett illuzórikus a magánélet hagyományos védelmére gondolni.

A kérdés az, hogy mindezek az alkotmánynak mint a kölcsönös kiszolgáltatottság rendjét biztosító intézménynek a feladását, vagy éppen a sajátosságok és a történelmi helyzet által megkívánt módon történő erősítését teszik-e szükségessé. A magam részéről ez utóbbira szavazok. Annál inkább, mivel Magyarországon a rendszerváltás – 1956-ra is visszatekintő és hivatkozó – indoka éppen a polgári alkotmányosság megteremtésének igénye volt, szemben a diktatúra másfajta kiszolgáltatottságot jelentő struktúrájával. Azt gondolom tehát, hogy ma a polgári alkotmányosság értékein alapuló társadalom és közhatalom követelményének nincs igazi alternatívája. Sem általános társadalmi, sem pedig alkotmányjogi szinten.

Még mindig probléma, hogy lehetséges-e egyáltalában a mai világban olyan eszközöket találni, amelyek elősegíthetik a társadalmi szerződés eszméjének fenntartását, továbbvitelét. Erre szerintem csak közhelyszerű vagy leegyszerűsítő válasz adható. A lényeg: legalább meg kell próbálni.

Az alkotmánybíróság példáját már említettem olyan elemként, amely a megbomlott egyensúly helyreállítására – legalább részben – alkalmas. Lehet azonban hivatkozni az ombudsman intézményének a XX. század második felében történt gyors és széles körben történt bevezetésére. Az ombudsman a maga eljárásának rugalmasságával és az államszervezet, illetőleg az általa ellenőrzött más szervezetek munkája zavarásának mellőzésével igen hatékonynak bizonyult az emberi jogok megsértésével és az alkotmányos visszásságokkal szembeni fellépésben. Hasonlóképpen kiemelhető a személyes adatok védelme, ami lényegében nem más, mint a számítógépes adatfeldolgozás veszélyeivel szemben egyfajta új emberi jog megjelenése a múlt század végén.

Mindjárt itt megjegyzem, hogy a posztmodern alkotmányos törekvéseknek és jogalkotásnak – mint mindennek – nem csupán pozitívumai, hanem veszélyei is vannak. Ha ugyanis az alaptörvényi értékeket és normákat, mindenekelőtt az emberi jogokat védő intézmények akár szándékosan, akár csupán a tevékenységük során észrevétlenül kialakuló szemléletváltozás menetében átveszik a rendőrállami felfogást, akkor működésük nem védeni, hanem rombolni fog. Hogy ne a levegőbe beszéljek: a magyar Alkotmánybíróság egy határozatában kimondta: a fegyveres szervek sajátosságaikból adódóan bizonyos – de meg nem határozott – körülmények között eltérhetnek attól a követelménytől, hogy a törvényeket mindenkinek tiszteletben kell tartania [8/2004 (III. 25.) AB-határozat]. Az adatvédelmi ombudsman jogállása pedig kezdettől fogva hordozza a hatósági jegyeket, amelyeket a 2005. évi XIX. törvény meg is erősített anélkül, hogy a határozatok által érintett alanyok számára eljárási garanciákat iktattak volna törvénybe.

Némileg leegyszerűsítve, de a dolog lényegét mégis kifejezve, azt lehet mondani, hogy a demokratikus jogállam és a rendőrállam megközelítése és gyakorlata viaskodik a rendszerváltás óta Magyarországon megfigyelhető hatalomfejlesztésben. A demokratikus jogállamban a szilárd alapértékeket elfogadó és törvényben is kifejező társadalom irányítja a közhatalmat, a rendőrállamban ez fordítva van. Amikor tehát kormányunk és miniszterelnökünk az érintettek és a lakosság széles tömegeinek véleménye és akarata ellenére kíván megszorító – vagy bármilyen – intézkedéseket tenni, akkor ez tipikusan rendőrállami megnyilvánulás (ami persze nem érinti azok indokoltságát a gazdasági vagy más racionalitás mentén). Nem is rejtik véka alá: ők tudják, mi jó az országnak (nem pedig mi: az ország, a nemzet). Amikor azután az is kiderül, hogy a hatalom gyakorlói rútul rászedték az embereket, akkor már kevés választás van: szinte törvényszerű, hogy kimennek az utcára. De még az is törvényszerű, hogy az ilyen megmozdulások nem tarthatók szigorúan törvényes keretek között. Hogyan is volnának, amikor a kiváltó okok maguk is az alkotmányos rend tagadását testesítik meg. Mindez persze nem pontosan így tudatosodik az emberekben – a hatalom oldalán sem –, hiszen a társadalmi cselekvés mindennapjait sehol nem szokás közvetlen alkotmányalkalmazásként átélni. Köznapi nyelvre lefordítva: amikor a polgárok azt érzékelik, hogy egyébként nincs esélyük a hatalommal szemben, akkor átlépik a törvény határait.

A miniszterelnök szeptemberi, a hazugságokról és a semmittevésről szóló beszédét követően sokan a Parlament elé vonultak, és hangot adtak felháborodásuknak, követelték Gyurcsány Ferenc lemondását. A közélet iránt érzékeny emberekről lévén szó, okszerűen feltételezhetjük, hogy tudták: Magyarországon minden közterületi tüntetést, csoportos tiltakozást a tervezett időpont előtt legalább három nappal be kell jelenteni. Ez nem történt meg, a hatalom azonban úgy értékelte: egy – a törvény által egyébként kötelezően előírt – feloszlatás ebben az esetben csak olaj volna a tűzre. A rendőrség számára törvényesen megkerülhetetlen cselekvés helyett azonban szánalmas magyarázkodás következett: választási időszakban politikai gyűlések szabadon tarthatók. Jól hangzik, de nem igaz. A tétel helyesen: választási gyűlések tarthatók bejelentés nélkül. A miniszterelnök távozását követelő, szavain erkölcsileg felháborodott tömeg összejövetele azonban természetesen nem tekinthető választási gyűlésnek. A hatósági beavatkozás elmaradása miatt (is) egyesek vérszemet kaptak. A tiltakozás elfajulása innentől kezdve már csak idő kérdése. Hozzá kell tenni: ebben a stádiumban már a hatalom is kiszolgáltatott.

Teljesen logikus, hogy ezen a helyzeten csak a kölcsönös függés rendjének újragondolásával lehet változtatni. Mivel pedig a demokratikus jogállamnak nincs értelmes alternatívája, ezért álláspontom szerint az ellenkező bizonyításáig az alkotmányos alapértékek erősítése adja a legnagyobb esélyt a mostanihoz hasonló válságok elkerülésére.

A kiszolgáltatottság mértékének csökkentése egyben a biztonság erősödését is jelzi. Első pillanatra meghökkentőnek tűnik ez a kijelentés, hiszen az említett értékek visszaszorítása egyre gyakrabban éppen a biztonsági szükségletekre hivatkozva megy végbe. Ha azonban a biztonságot úgy akarjuk elérni, hogy valakire vagy valakikre rábízzuk annak oltalmazását, akkor nem szilárdítottuk azt, csupán kiengedtük ellenőrzésünk alól. Ezzel a kiszolgáltatottság nő, a biztonság nem feltétlenül. Elég a Budapesten 2006. augusztus 20-án történtekre utalni, amikor senki nem intézkedett a tömegrendezvény idején fellépő vihar miatt az emberek időben történő mentéséről.

Tudni kell, hogy a biztonság nem az alapvető jogok korlátozása, hanem azok minél teljesebb körben történő érvényesülése révén célozható meg a legnagyobb eséllyel. Az élethez való jog például azt jelenti, hogy létünket nem fenyegeti a közhatalom részéről veszély, mindent megtesz továbbá az állam a helyi önkormányzatokkal együtt annak érdekében, hogy az élet környezeti és egyéb feltételei megvalósuljanak, sőt: lehetőség szerint javuljanak.

Maradjunk az élethez való jognál. Ez a legalapvetőbb, legalábbis a magyar alkotmányos rendszerben, az emberi méltósággal együtt. A halálbüntetés alkotmányellenességének kimondásáról szóló 23/1990 (X. 31.) AB-határozat szerint az emberi élet és a méltóság elválaszthatatlan, ennek megfelelően a védelmüket szolgáló jogok is olyan egységet alkotnak, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjogot testesít meg. Másképpen fogalmazva: mind az élet, mind pedig a méltóság esetében abszolút jogról van szó, amely semmilyen körülmények között nem csorbítható.

Nézzük ehhez képest a jogalkotási gyakorlatot. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény egyebek mellett a következőket tartalmazza:

„132. § (1) A Magyar Köztársaság légterének oltalmazásában részt vevő nemzeti és szövetséges légvédelmi készenléti erők fegyvereivel figyelmeztető vagy megsemmisítő tűz nyitható az ország légterében tartózkodó légi járműre, ha az

a) fedélzeti fegyverzetét alkalmazza, vagy

b) más módon (más fegyverrel vagy eszközzel) az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos, erőszakos cselekményt követ el, illetve katasztrófát idéz elő, vagy

c) egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az a) vagy a b) pont szerinti cselekmény elkövetésére törekszik, és a légvédelmi készenléti erők felszólításának szándékosan nem tesz eleget.”

Nem tudom, ki látott már légi járművet bármilyen erőszakos cselekmény elkövetésére törekedni. Szerintem egy repülőgépnek nincs akarata, nincsenek szándékai. A repülőgépet vezetik. Nos, ilyen törvényeket alkotnak Magyarországon az élethez való jog megsértésének abszolút tilalma mellett. Pedig véresen komoly dologról van szó. Nem csupán a megmosolyogtató szövegezés okoz problémát, hanem főképp az, hogy nem lehet tudni: ki vagy kik állnak a „repülőgép” kifejezés mögött.

Amikor nálunk először kiszivárgott, hogy adott esetben polgári repülőgépre is tüzet lehet nyitni, akkor jelentkeztem e folyóirat szerkesztőjénél – aki egy napilapnak is dolgozik –, hogy felhívnám a figyelmet a veszélyre. Lebeszélt az ötletről, és megnyugtatott, hogy ilyesmire csak akkor kerülhet sor, ha a gép valamilyen népes épület felé tart, az utasok pedig úgyis meghalnának, ha bekövetkezne a becsapódás. A fenti törvényhely elolvasásakor azonban nyomát sem látjuk az ilyenfajta korlátozásnak. Amennyiben a „légi jármű” az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos, erőszakos cselekményt követ el, akkor meg lehet semmisíteni. Mivel pedig a gépen többnyire emberek vannak, a megsemmisítés értelemszerűen rájuk is kiterjed. Eszerint a halálbüntetés tilalma úgy módosul, hogy a tiltott magatartás miatt az elkövetők az ártatlan személyzettel vagy utasokkal együtt megölhetők, ha viszont már nem tartózkodnak az ország légterében, akkor már a tetteseket sem lehet kivégezni.

Természetesen lehet gondolkodni az élethez való jog abszolút jellegén. Egyet azonban egy alkotmányos jogállamban nem lehet. Abszolút jognak is tekinteni és egyidejűleg ilyen módon leértékelni alaptörvényünk legfontosabb értékét.

Egy ilyen példa is hátborzongató. Sajnos azonban több is van. A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 57. §-ának (1) bekezdése a törvény többszöri módosítása ellenére – amelyek során lett volna lehetőség ennek a szörnyűségnek a korrigálására – még mindig azt tartalmazza, hogy „lőfegyverhasználatnak tömegben, csoportosulásban lévő személlyel szemben nincs helye, kivéve, ha az egyes személy elleni fegyverhasználat feltételei… fennállnak. A lőfegyverhasználatnak az egyes személy ellen kell irányulnia.” Tetszik érteni? A jogalkotó nyilvánvalóan védeni kívánta a megcélozható személy körüli ártatlan embereket, tudván, hogy ilyen esetekben óriási veszélye van az elvétésnek. Ezért fő szabályként – helyesen – kimondta a törvény, hogy csoportosulásban, tömegben lévő személyre nem lövünk. Ez alól egyetlen kivétel van. Éspedig az, ha az illetőre akkor is lőhetnénk, ha magányosan álldogálna. De ha a vele szembeni fegyverhasználat feltételei nem állnak fenn, akkor semmiképpen sem lőhetünk rá a tömegben. És azon kívül? Ha az egyes személy elleni fegyverhasználat feltételei nem állnak fenn, akkor nem lehet lőni az egyes személyre. Sehol. Ha pedig fennállnak, akkor a jelenlegi törvény szerint „tök’ mindegy”, hogy tömegben van, vagy nincs. Csak azt nem tudom, miért kell ehhez ilyen nyakatekert szabályozás? Tömegben, csoportosulásban lévő személyre ugyanúgy lehet lőni, mintha egyedül volna. Ja, van egy garanciális szabály. Ha a tömegben lévő személyre lehet lövést leadni, akkor annak ellene kell irányulnia. Még jó.

Ez utóbbi példa már közvetlenül érintheti, érinthette volna a miniszterelnöki beszédet követő zavargások bűnelkövetőit. Más kérdés, hogy a legsúlyosabb kényszerítő eszköz használatát a parancsnok nem engedélyezte, ami persze újabb problémákat vet fel, hiszen a nagyobb utcakövek rendőrökre hajigálása már a közbiztonság őreinek életét veszélyezteti (volt is példa életveszélyes sérülésre). Ilyen körülmények között kategorikusan tiltani a jogos védelem gyakorlásának adott esetben egyetlen célravezető eszközét alkotmányosan szintén nem elfogadható, hiszen a parancs nem írhatja felül a törvényt.

Alkotmányunk és 1990-es alkotmánybírósági gyakorlatunk megerősíti azt az egyébként is kézenfekvő tételt, hogy a közhatalom legfontosabb célja az emberi élet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóság védelme. Láttuk a példákon, hogyan tesz eleget a Magyar Köztársaság ennek az elsőrendű kötelességének. Mit várhatunk akkor az olyan, kevésbé privilegizált jogok oltalmazása terén, mint például a szociális biztonság?

A Kossuth téren összegyűlt tömeg és vezetői eljutottak ahhoz a gondolathoz és követeléshez, hogy új alkotmányra volna szükség. Ebben van igazság. Más kérdés, hogy az alkotmányozó gyűlés összetételében vagy az új alkotmány tartalmában nem valószínű, hogy egyetértenék velük. A szélsőséges kiszolgáltatottsággal szemben azonban csak valódi, komolyan vett alkotmány nyújthat – ha nem is tökéletes – biztosítékot és védelmet.

Alapjogaink oltalmazása terén korántsem merítettük még ki a rendelkezésre álló lehetőségeket. Igaz, a közhatalomnak esze ágában sem volt kimeríteni azokat. Ennek során azonban óvakodni kell az álgaranciáktól, az alibi megoldásoktól. A titkos információgyűjtés, illetőleg adatszerzés bírói engedélyezése tipikusan ilyen. Jól hangzik, de semmi értelme. A bíró nem tudja, nem is tudhatja, mennyire indokolt a lehallgatás, hiszen a dolog természeténél fogva csak a kezdeményezők információira támaszkodhat. Azok meg nem kérték volna az engedélyt, ha nem szeretnék megkapni. Valódi garancia volna viszont ilyen esetekben az utólagos értesítés, a legszűkebben vett titokvédelmi szempontok érvényesítése mellett az információk átadása az érintettnek, aki ezek birtokában élhetne jogorvoslati lehetőségével. Erről jut eszembe az, ami a hatalom gyakorlóinak figyelmét mindmáig elkerülte: nem lehetne nekünk, polgároknak a hivatalok telefonjaira lehallgatási, valamint az állami és önkormányzati szervek számítógépes rendszerébe való bármikori belépési lehetőséget biztosítani? Természetesen itt is a feltétlenül szükséges védett területek kivételével.

Az alkotmányos rend következetes kiépítése, az emberi jogok komolyan vétele és a demokratikus jogállam értékeinek a valódi védelme az egyetlen esélyünk arra, hogy a jövőben a 2006. szeptemberi helyzethez hasonló válságokat elkerüljük.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges