Szikinger István

Nyomtatóbarát változat

Az 1848. márciusi követelések sorában fontos alkotmányos elvet fejezett ki a 8. pont, amely a korábbi igazságszolgáltatási rendszer felszámolását és a polgári egyenlőségen alapuló bíráskodás bevezetését célozta meg. Az úriszék eltörlése és az esküdtszék intézményének törvénybe iktatása révén a forradalom hatalmas lépéseket tett ennek a történelmi változásnak a véghezvitelében.

Mára a helyzet gyökeresen megváltozott, a márciusi gondolatok és törekvések mégsem helyezhetők egyszerűen a történelem lomtárába.

Az esküdtszék például nem az egyetlen üdvözítő megoldás az ítélkezés függetlenségének és pártatlanságának biztosítására, de a mostani népi ülnöki rendszer totális csődjéhez képest minden bizonnyal erősítené az igazságosságba és a jogállamiságba vetett bizalmat. Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények elbírálásában mindenképpen fontolóra kellene venni az esküdtszéki bíráskodás bevezetését.

A bírói függetlenség szervezeti keretei jórészt adottak. Mégis vannak olyan jelenségek, amelyek az igazságszolgáltatás kifinomultabb, ám éppen ezért igen veszélyes befolyásolására utalnak. A kormány tagjainak egyes konkrét ügyekhez kapcsolódó nyilatkozatai árulkodnak a színfalak mögött zajló nyomásgyakorlásról. Mind a társadalomban, mind pedig magában a bírói karban visszatetszést kelt, ha például egy miniszter ügyét viharos gyorsasággal napirendre tűzik és tárgyalják, miközben a „kisemberek” perei évekig vesztegelnek, a letartóztatottak pedig hosszú hónapokat töltenek a világtól elzárva anélkül, hogy bármi történne az adott eljárásban. Ha formálisan nem is, de érdemben mindenféleképpen a bírói függetlenség csorbítására vezetnek azok a titkos nyomozati módszerek, amelyek lényegében kész tények elé állítják a döntéshozókat anélkül, hogy a védelem vagy akár az eljárás más résztvevői a tények egészét vizsgálat és bírálat alá vehetnék. Ennek szélsőséges változata a büntetőeljárásra tartozó ügyek „informális” elintézése (bomlasztás, kiszorítás stb.), ami már túl is mutat a bírói függetlenség kérdésén: az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elvét sérti.

A végrehajtó hatalom oldaláról fenyegető veszélyekkel szemben védelmet jelenthet a törvények pontosabb meghatározása, a közvetlenül és áttételeken keresztül megnyilvánuló akaratérvényesítési törekvések szigorú szabályozással való meghiúsítása. A bírói függetlenséget azonban még a törvényhozással szemben is oltalmazni kell. A büntetés „középmértékhez” igazításának előírásával – de más döntésekkel is – az Országgyűlés félreérthetetlenül jelezte: a mérlegelési szabadság egy részét magához kívánja vonni.

A bíróságok ma szervezetileg függetlenek, az ítélkező bíró azonban a mondottak szerint számos alkotmányosan elfogadhatatlan hatásnak lehet kitéve. Az igazságszolgáltatás anyagi-technikai és személyi hátterének helyenként katasztrofális helyzete a gyakorlatban szintén veszélyezteti a függetlenség lényegét: azt tudniillik, hogy a bíró az esetre és a jogszabályokra összpontosítva, minden más zavaró tényező kiiktatásával hozhassa meg a tudása és lelkiismerete szerinti legjobb döntést.

A bírói függetlenség nem jelenthet teljes felelőtlenséget.  A bíró tévedhet, de a törvények tudatos megsértése számára sem megengedhető. A feleknek a bírósággal szembeni jogérvényesítési eszközei azonban ma kevéssé teszik lehetővé a súlyos és gyakran nyilvánvaló törvénysértések és azok súlyos következményeinek elhárítását.

• Márciusi tézisek