Skip to main content

6. Közös teherviselés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Mit kívánna ma a magyar nemzet?”


Hölgyeim és uraim! Én itt egyre növekvő zavarodottsággal, szinte pánikban hallgattam tanult és igen nagy tiszteletű barátaim veretes szavait. Én ugyanis főállásban és szabadidőmben kizárólag közgazda vagyok, és ilyen forradalmi gyújtó szavakat és nagy beszédeket azelőtt legalábbis nem szoktam mondani. Ezért is lehetséges, ahogy megfigyelhették, hogy ők valamennyien saját papírjaikból saját gondolataikat adták elő, én viszont Joe Stiglitz kormányzati finanszírozásról szóló alaptankönyvét hoztam magammal támaszként. Mindaz, amit a hatékony, méltányos, igazságos, szakszerű és átlátható adórendszerről és a közpénzek elköltésének szabályairól én tudok, az ebben a könyvben jórészt mind megtalálható. Ajánlom önöknek is okulásul, bár ez talán – ne vegyék rossz néven – kevésbé fontos. Sokkal fontosabb volna, ha e könyvet azok olvasnák, akik ma a közfinanszírozás ügyeit nálunk intézik. Ők biztosan nem ismerik, hiszen ha ismernék, költségvetésünk bizonyosan másképp nézne ki. Akár itt mindjárt össze is gyűjthetnénk a pénzt, hogy egy példányt vegyünk, s elküldjük nekik.

A téma ügyében is vannak gondjaim, mert hiszen tanult barátaim előttem könnyedén olvashatták a jelenlegi kormány fejére, hogy mindazt, ami 1848-ban fontos volt, azt azóta is csak mérsékelten valósították meg. Amennyire én tudom, a közös teherviselésen akkor elsősorban azt értették, hogy ne legyenek születési privilégiumokkal felruházott osztályok, akik emiatt nem fizetnek adót. Mármost ha ezt ilyen szorosan és szűken vesszük, akkor ma nincsenek ilyen természetű osztályok, a tizenkét pontból ez tehát megvalósult. Az persze igaz, hogy a fennálló adórendszerrel semmilyen formában nem vagyunk a legkevésbé sem elégedettek, és az itt ülők közül is nagyon sokan igyekeztek a legkülönbözőbb javaslatokat tenni adórendszerünk javítása érdekében. Őszintén be kell azonban vallani, hogy ez nem könnyű dolog, az emberek más országokban is, gyakorlatilag mindenhol nagyon elégedetlenek az ő adórendszerükkel. És az igaz ugyan, hogy a mi mostani adórendszerünk ügyében kapásból száz tételt fel tudnék sorolni, amivel mindjárt gyorsan meg tudnám javítani adószabályainkat. És akkor nekem jobban is tetszene. Kezdve a nehezen átlátható ilyen-olyan levonások, nem egészen nyilvánvaló célzatú kedvezmények jövedelem-újraelosztó hatásától, amelyik méltányosnak sem nagyon nevezhető, az adókulcsok szintjén és progresszivitásán át mindenféle egyéb problémákig. De amennyire én az általunk irigyelt fejlett országok, polgári demokráciák adórendszereit ismerem, ugyanezeket a sirámokat ők is elő szokták adni, következésképpen valószínűleg ez nem egy ilyen egyszerű, forradalmi hevülettel megoldható probléma.

Éppen ezért, bár az adókat szidalmazni mindig nagyon népszerű dolog, én most nem erről beszélnék. Hanem arról, hogy vajon akkor, amikor 1848-ban ez a pont bekerült a 12 közé, akkor miért csak a közös terhekről volt szó, és arról miért nem, hogy a beszedett adókat hogyan kell elkölteni. Ennek, vélhetőleg, viszonylag egyszerű mennyiségi oka van. A XIX. század egészében az akkor fejlettebbnek tekinthető országokban, s ezért vélhetőleg a korabeli Magyarországon is, az összes adóbevételnek az összes nemzeti produktumhoz, nemzeti jövedelemhez való viszonya egészen más volt, mint ma. Ez az arány jóval tíz százalék alatt volt, vagyis az állam akkor a nemzeti jövedelem kevesebb mint tíz százalékát vonta el adóként, és fordította arra, amit akkor közcélnak tekintettek. Ez az arány aztán lassan emelkedni kezdett, de a két világháború között is még csak húsz százalék körül mozgott. A közügyeknek tekintett, és ezért adókból közfinanszírozással megoldott dolgok, problémák s ezzel a közterhek a második világháború után kezdtek el jelentősen növekedni, mi ma körülbelül 40 százalékát fizetjük be az összes országosan létrehozott jövedelmünknek a közkasszába, s ez az arány nem tér el jelentősen a fejlett országokban tapasztalttól.

E megváltozott arány miatt azt gondolom, hogy ma nem elég kizárólag az adók beszedésének módjáról beszélni, hanem arra is gondolni kell, hogy az akár mégoly igazságosan összegyűjtött összes adóbevétel hogyan és mire kerül felhasználásra. Hiszen lehet az adórendszer akár méltányos is, ha az így begyűjtött pénzt ellenőrizetlenül és igazságtalanul újraosztják, vagy nemtelen célokra fordítják, az hatásában ugyanaz, mint a közterhek aránytalan vagy méltánytalan kirovása. Tanult barátaim, tudós kollégáim előttem erről a maguk szakterületén mindenféle korholó megjegyzéseket tettek már, hadd tegyek én egy teljesen általánosat. Szerintem azt kellene kívánnunk, elvárnunk most és a jövőben mindig a mindenkori kormányunktól, hogy a tőlünk adó formájában elvett pénzt legalább akkora gonddal és felelősséggel költse el, mint ahogy mi magunk tennénk. Hogy mindenki s a kormány számára is legyen nyilvánvaló, hogy akkor, amikor mi az adónkat befizetjük, akkor azért a pénzért a gyereknek cipőt, ruhát könyvet, fagylaltot, a családnak nyaralást vagy bármilyen más hasznos dolgot vásárolhattunk volna. Elvárjuk a kormányunktól, hogy úgy költse el a tőlünk elvett pénzt, hogy legalább olyan értéket hozzon létre a tőlünk elvont pénz felhasználásával, mint amennyi értéket mi elveszítettünk akkor, amikor az adót befizettük.








Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon