Skip to main content

11. A politikai státusfoglyok szabadon bocsátassanak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Mit kívánna ma a magyar nemzet?”


A politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak – hangzik a 11. pont. Politikai státusfoglyok – remélem, nemcsak még – nincsenek. Tehát ha azt akarom, hogy ma is aktuális legyen ez a pont, át kell fogalmaznom. Talán úgy hangozhatna, hogy a politikai jogok szabadon és teljes mértékben érvényesüljenek. Mert ma nem érvényesülnek szabadon és teljes mértékben. Kollégáim tételesen kifejtették az első tíz pont kapcsán, hogy miért nem. Hadd utaljak röviden azokra a jelenségekre, amelyek aláássák politikai szabadságjogainkat. A közszolgálati médiumok egyoldalú, pimasz megszállására gondolok. A felelőtlen agrár-, környezetvédelmi és honvédelmi minisztériumokra, a közpénzek teljesen átláthatatlan herdálására. Az országgyűlési munka és a parlament ellenőrző szerepének a kiüresítésére. Arra, hogy más mércével mérnek a bűnüldöző szervek, ha egy bűncselekményt átlagpolgár követett el, mint akkor, ha egy kormány- vagy Fidesz-közeli gyanúsított. Arra, hogy bizonyos polgárok gépkocsijait gyanús körülmények között felgyújtják. Arra, hogy a kormányszóvivő arrogánsan, strucc módjára reagál a romapolitikát érő jogos európai bírálatokra. Arra, hogy csalók a történelmi igazságtétel ürügyén, történelmietlen bosszúvágyat gerjesztve tönkreteszik a még működő szövetkezeteket is. A Nemzeti Bank elleni több éven át tartó alattomos és alaptalan kormányzati támadásokra gondolok. A független bírákra nehezedő nyomásra és az ítélőtáblák létrehozásának elszabotálására. Több mint százezer magyar állampolgár kinyilvánított akaratának semmibevételére a sorkatonai szolgálat eltörlésével kapcsolatban. Miért alakult mindez így? Egy szélesebb közönségnek szóló ünnepi beszédből idézek. Vannak olyan polgártársaink, magasabb, választott pozíciókban, akik sokallják a szabadságot. Akik hangosan elgondolkodnak azon, hogy a sajtószabadság, az ellenzék jogai, a lelkiismeret- és vallásszabadság nehezítik a hatékony kormányzást. Akik a sokszínűséget zavarónak és fölöslegesnek érzik. Mert akadályozza az általuk kedvelt értékrend érvényesülését. Én nem gondolom, hogy ezek a polgártársaink rosszindulatúak. Én azt gondolom, hogy tévednek. Nem gondolom, hogy az elnyomás a céljuk. Úgy gondolom, hogy ők jót akarnak, csak éppen úgy vélik, hogy jobban tudják, hogy mi a jó nekünk, mint mi magunk. Ezért tekintik megengedhetőnek szabadságunk kisebb-nagyobb mértékben történő korlátozását. Márpedig ez a szabadságellenes retorika akkor is veszélyes, ha nem követik szabadságkorlátozó tettek. És nem szállunk szembe ezekkel a törekvésekkel olyan határozottan, ahogy kellene, nem vitatkozunk velük elég meggyőzően. A Beszélő eddig lehetőségeihez mérten meggyőzően érvelt, és meggyőzően vitatkozott. Ezért kívánok a lapnak további húszéves sikeres működést.


Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon