Molnár Gusztáv

Nyomtatóbarát változat

1848. május 26-án, pár nappal a 12. pontot törvénybe iktató, de a szászok vonakodása és a románok nyílt ellenkezése miatt azt demokratikus értelemben nem legitimáló kolozsvári diéta összeülése előtt lelkes pesti decemvirek küldöttsége érkezett Kolozsvárra, „bevégezni Erdély históriai végestéjét”, és „felderíteni az egyesült Magyarhon dicső hajnalát”. Egyikük, egy bizonyos Székely József, az alkalomhoz illő „gyönyörű költeményt” írt. A Királyhágón című vers negyedik szakasza így szól:

A testvérek kezet fognak,
Leomlik a Királyhágó,
S Bukarestig magyar földön,
Leng a háromszínű zászló.

Miután 30-án a kolozsvári országgyűlés hangos kardcsörtetéssel, éljenzéssel és kendőlobogtatással „nyilatkozott”, az azonmód Unió-utcává átkeresztelt Monostor-utcai Redoute (a mai Néprajzi Múzeum) udvarát elárasztó tömeg éltetni kezdte a megszeppent szászokat és az uniót megszavazó egyetlen románt, Lemény görög katolikus püspököt. Miközben Schmidt szebeni követ és „a patriarchális kinézésű tisztes agg” a tömegnek köszönetet mondva szónokolt, „kezökbe lobogó jutott, melyen – a szemtanú Kővári László szerint – történetesen e szavak valának: Unió vagy halál!”

„Bekövetkezett végre a nagyszerű perc: Erdélynek mint országnak megsemmisülése.” A történetíró Kővári László szavait véssük jól emlékezetünkbe, hogy eszünkbe jusson, valahányszor Erdély mostoha sorsa miatt búnak eresztenénk a fejünk.

Az egységes nemzet megteremtésének szent hevülete persze nemcsak a magyarokra volt jellemző. A csehek például ezeréves német-római birodalmi múlt után hirtelen rádöbbentek, hogy szlávok, és mély áhítattal fordultak fajtestvéreik felé. Egy csehországi német demokrata ekképpen fejezte ki a jelenség fölött érzett döbbenetét: „Micsoda, a horvátot, a szlovákot, az oroszt, a montenegróit közelebb állónak tekintitek, mint a németeket, akikhez évszázadok óta rokoni szálak kötnek, akiknek műveltsége a tietekké is vált, akiknek a nyelve kultúrátok nyelve? A régi kötelékeket széttéptétek, és itt az elvadulás.”

De lelkes pánromán volt az általunk – joggal – nagyra becsült Nicolae Bălcescu is, aki a saját szemével látta, „elvörösödve a szégyentől, hogyan harcoltak a románok a szabadságért a legocsmányabb, a legkegyetlenebb és legócskább despotizmus zászlaja alatt”. „Megteremteni egy nemzetet – kiáltott fel Párizsban a román hazafi. – Egy testvérekből, szabad polgárokból álló nemzetet! Ez az a szent és nagy cselekedet, románjaim, melyet Isten ruházott ránk.” Nem számított, hogy az életre varázsolt idea, a megtestesülő szellem abból a gyűlöletből is táplálkozott, amelyet „ama rettenetes mócok éreztek ellenségeikkel szemben” (minden nép így érez nemzeti háborúiban – tette Bălcescu megnyugtatólag hozzá), nem számított, hogy „a nemzet géniusza” az „idegen ellenségek sírjai fölött” lebegve zengte különös himnuszát.

Akkoriban mindenki a nemzet-, vagy legalábbis az államépítés lázában égett. Még az osztrák konzervatívok is, akikről – mint a kitűnő szegedi történész, Deák Ágnes leírja – a korabeli Bécsben a következő anekdota járta: „A kérdésre, hol alkotják meg az új Ausztriát, a válasz: majd kinyomtatják az udvari nyomdában.”

Csak a klerikális reakció volt szkeptikus. És – most az egyszer – milyen igaza volt! Tudom, hogy – itt és ma – ez valóságos szentségtöréssel ér fel, de – engedelmükkel – az 1849 nyarán Bécsben összegyűlt érsekek és püspökök pásztorleveléből idézek: „Így lett a népek egészséges szeretete történelmük, nyelvük és beléjük rögzült szokásaik iránt… mesterségesen felkorbácsolt beteg lázőrületté, mely minden más nyelvet beszélő szomszédban halálos ellenséget fedez fel, saját házát is lángokba borítja, csakhogy a szomszédét is megsemmisítse. Ez egyáltalán nem előrehaladás a fejlődésben, ahogy pedig ezt nevezik; siratandó visszalépés… a pogányság sötét barbársága felé; a nemzetiség aranyborjúvá vált, imádása a zabolátlan szenvedélyek tüzében pedig gyakran vadállati fajharc, az emberiség szégyene, borzasztó bűn Isten előtt.”

A nemzet mint kollektív személyiség, mint ilyen értelemben vett élő organizmus – a XXI. század elején ezt nem nehéz megállapítanunk – halott. Ezzel persze nem tűnik el látókörünkből, csak éppen új oldaláról mutatkozik meg. Mint ahogy a vallást is egészen más fényben látjuk azóta, hogy képtelenek vagyunk igazán hinni. François Bocholier, egy fiatal francia doktorandus mondta nekem nemrég Kolozsváron, miután elolvasta a Provincia legújabb számait: „Posztnacionális nézőpontból szemlélni a nemzetet olyan, mint hitetlenként vizsgálni az istent. Így az igazán érdekes, és meglepő.” Pontosabban nem az isten érdekes és meglepő ekképp – hiszen aki őt nem hiszi, nyilván nem is látja –, hanem mindaz, amit élőként eltakart és elfedett előlünk.

Harald Roth, Heidelbergben élő erdélyi történész írt arról nemrég, hogy a historiográfiában nem megengedhető a többes szám első személy, a „mi” használata. Ennél plasztikusabban nem is lehetne kifejezni, hogy a nemzet mint történelmi lény kétségtelenül létezik valahol, de számunkra megoldhatatlan kérdés kapcsolatba lépni vele.

Ebből a posztnacionális perspektívából szemügyre véve a mai Magyarország politikai életét, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy abban a mai napig a hagyományos („negyvennyolcas”) nemzeti sémák az uralkodók, azok határozzák meg a magyar politikusok beszédmódját.

Most csak a liberális politikusokról beszélek, mert a többieknek vagy fogalmuk sincs a nemzetről, vagy a „legocsmányabb, legkegyetlenebb és legócskább” nacionalizmus széttépett zászlajának cafatjait szorongatják a kezükben. A jobboldali liberálisok (akik között, nem sok haszonnal, egy darabig magam is forgolódtam) ma összesöprik a maradékot mindabból, ami Kossuth 15 millió magyart elképzelő ’48-as víziójából megmaradt. Kossuth ebbe a 15 millióba – teljesen logikusan – a polgárinak álmodott történelmi Magyarország minden polgárát, tehát a horvátokat is beleértette. Ma azokat a nemzetpolgárokat értik bele, akik – függetlenül attól, hogy magyar vagy nem magyar állampolgárok – történelmi, kulturális és jogi értelemben egyaránt a jobboldali politikusok és ideológusok által egységesnek elképzelt magyar nemzethez való tartozásukat tekintik meghatározónak.

A baloldali liberálisok ebben az anakronisztikus és a valóságos társadalmi és politikai folyamatokkal alig érintkező igyekezetben nemzeti kizárólagosságot és burkolt irredentizmust látnak. Ezért helyette a magyar, a román és a többi politikai nemzet nem kevésbé anakronisztikus sémáit ajánlják figyelmünkbe, mintha nem tudnák és nem látnák a saját szemükkel, hogy a nemzetek összetartó és asszimiláló ereje a múlté. A nemzet mint politikai közösség politikusi sztereotípia, mely jobb híján elvegetál még egy darabig, de nem élő kerete többé az egyéni életutakból építkező legkülönfélébb társadalmi és politikai szövedékeknek.

A mind országosan és regionálisan, mind európai és világszinten egyaránt érzékelhető dezintegrálódási folyamatban a haza mint olyan megszűnt létezni. Ezért amikor én ma, 13 év magyarországi lét után kijelentem, hogy ez az ország – ahol egyébként nem érzem rosszul magam, végtére is Magyarország egy kellemes hely – nekem nem a hazám, tulajdonképpen csak egy közhelyet mondok ki, amit mindenki érez. Csak én azért érzem ezt valamivel intenzívebben, mert amíg abban a másik országban éltem, amelynek kollektív lénye természetesen idegen volt tőlem, szentül meg voltam győződve róla, hogy van ilyen haza.

Erdély azért válhatott rendkívül fontossá néhány magyar, román és német értelmiségi számára (többről e pillanatban nincs szó), mert ott van rá némi esély, hogy a transznacionalitás váljon természetessé. Nem abban az értelemben, hogy senkinek sincs nemzeti identitása, hanem abban, hogy mindenkinek van, pontosabban mindenkiről feltételezzük, hogy van neki, de igazi tétje csak az új, most megteremtődő transznacionális térben van a dolgoknak. Akárcsak Európában. Erdélyben tehát a legkevésbé sem az az érdekes, hogy ott magyarok élnek. Élnek itt is elegen, és én kíváncsian szemlélem, mire mennek vele. Ami itt végpont, esetleg holtpont, ott kiindulópont.

Ebben az értelemben váltam én erdélyivé, unió ide vagy oda, itt Budapesten, annak ellenére, hogy négy nagyszülőm közül három a mai Magyarország területén született, és a negyedik sem a Királyhágón túl, hanem Biharban. És Erdélyről – hogy a mai történelmi évfordulónál maradjunk – sokkal többet mondd nekem az 1863–64-es nagyszebeni országgyűlés, amely Erdélynek mint polgári alapokon álló transznacionális politikai közösségnek a megteremtésére tett kísérletet, mint az uniót kimondó kolozsvári, mint ahogy a mai föderális Európa alakulóban lévő régi-új felépítését is jobban megérteti velem a morvaországi Kremsierben ülésező, de Erdély és Horvátország számára is modellt kínáló Lajtán túli alkotmányozó gyűlés, mint a német birodalmi parlament helyszíne, a frankfurti Paulskirche, amelyet a negyvennyolcas magyar forradalmárok Mekkájuknak tekintettek.

Erdélyiként a mai magyar politikai helyzetről, mellesleg, az a véleményem, hogy a Fidesz másodszor is meg fogja nyerni a választásokat, beviszi az országot az Európai Unióba, és akkor fog kiderülni, hogy politikusainak fogalmuk sincs, hová kerültek. Ekkor jöhet el az ideje egy olyan alternatív politikai erőnek Magyarországon, amely a radikális politikai decentralizáció, a belső és külső föderalizmus jelszavával talán képes lesz megmozgatni a politikát ironikus, néha dühös távolságtartással figyelő magyar tömegeket. Akkor talán, a kissé hosszúra nyúlt perem-európai évszázadok után, Magyarország – az államhatalom területi megosztását nemcsak Budapest, hanem a (vidéki) régiók vonatkozásában is magáévá téve – bekapcsolódhat végre a karoling Európába.

Akármilyen különösen is hangzik ez ma, itt, de az elmaradottabb Erdély a múlt század közepén is közelebb volt, és ma is közelebb van ehhez az Európához, mint Magyarország. Ha Budapest felzárkózik, ha képes lesz a nemzetállami béklyóktól megszabadulni, hozzá is közelebb kerülhet.

• Márciusi tézisek