Skip to main content

Jövő-menő Ferdinándok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Geo ex machina


„Kategorikusan a régi Románia híve vagyok!” – mondta Lucian Pintilie legújabb filmje, a Felejthetetlen nyár Örökmozgó-beli (egyszeri) vetítése után. Ezt ugyan megtoldotta néhány félrevezető gondolattal a királyságról, a kommunizmus előtti korszak ideális viszonyairól, de a Petru Dumitriu novellája alapján készült, 1925-ben, az akkori román–bolgár határon játszódó filmen és Pintilie szavain elmerengve lassan kiderült, hogy a „régi Románia” kifejezés alatt itt egészen mást kell érteni, ami immár nem L. P. ellenzéki román értelmiségi, hanem a film tulajdonképpeni üzenete.

Valami olyasmit, amit a baloldali-anarchista, románul romlatlan máramarosi tájszólásban beszélő francia kultúrantropológus Claude Kamoouh is mondogat egyfolytában: azt az archaikus világot, amelyhez képest kapitalizmus és kommunizmus végeredményben egykutya: az álértékek rabszolgaságban vagy szabadságban összehordott társadalmi piramisa. Pintiliénél is, a felszínen, két ilyen pszeudovilág viaskodik egymással: a frissen megteremtett, nagyhatalmi allűrökkel fellépő – Dobrudzsában, a Székelyföldön és Besszarábiában gyarmatosítót játszó – Nagy-Románia frivol barbarizmusa, és a külsőségeiben rendezettnek, erkölcsiségében hibátlannak és kifogástalannak tűnő porosz-katonai-akadémiás, magyar-arisztokrata-feleséges K. und K.-pedantéria, amely írásbeli parancs nélkül nem hajlandó legyilkolni ártatlan parasztokat, sőt pénzt is ad nekik kerti munkálkodásukért, mielőtt a parancsot zokszó nélkül teljesítők lekaszabolnák őket.

A mai komolytalan, szeszélyes Európát jelképező „mozarti” házaspár világa ugyanolyan korlátolt és álságos, mint a gyerekeivel angolul beszélő, magyarul meg sem szólaló asszonyt egyszerűen bangyinnak nevező, Dobrudzsában is Párizst mímelő román „úri” társaság tagjai, akik – hogy a Pintilie által nagyrabecsült Ciorant idézzem – „a Szalonokban forgolódó lótolvajokra valló mézesmázos vigyorgásukkal” verték át akkor is és verik át most is Európát – és önmagukat.

Pintilie filmje végül is az archaizmus, az „igazi” balkáni és „igazi” kaukázusi emberek apoteózisa. Azoké a „macedón” komitácsik tettei miatt túszként fogva tartott, ruházatukat, beszédmódjukat, viselkedésüket tekintve tökéletesen „román” bolgár parasztoké, akik a ’12-es, ’13-as Balkán-háborúkban még Ferdinánd bolgár cár, ’16-ban azonban már Ferdinánd román király hadaiban szolgáltak, és azoké az embereik kivégzése után talpig feketébe öltözött asszonyoké, akik a film befejező jelenetében a görög tragédiák kórusának kérlelhetetlenségével mondják ki a maguk gyönyörű gesztusnyelvén a végső tanulságot: ami történt, azért nemcsak a balkáni lótolvajok fognak bűnhődni, de bűnhődni fog – ugyanúgy! – Európa.

Az üzenet esztétikai értelemben tökéletesen meggyőző – csak éppen nem igaz. De ez már nem a filmhez tartozik, csak utólagos, kényszerű kommentár, ami annak kivételes értékéből nem von le semmit. Nem arról van szó, hogy „Európa” ne érdemelné meg a sorsát. Nem itt hibázik Pintilie filozófiája. Bár nem kezdő művész, úgy tűnik, még nem jutott el az „oláh semmi” (le néant valaque), vagy általánosabban: a balkáni, a kaukázusi semmi, vagy még általánosabban: az emberi semmi megértésében a ciorani mélységekig. Hiszi, hogy a jövő-menő Ferdinándok világa alatt van egy hamisítatlan, igazi világ, amelynek inherens törvényei még mindig érinthetetlenek. Csakhogy ennek a mai agyonmediatizált és -manipulált korszakban, a mai technikai lehetőségek közepette egyszer s mindenkorra vége. Az utolsó balkáni falu, az utolsó kaukázusi völgy, az utolsó berber is belekerült – valóságosan vagy virtuálisan, tetteivel vagy propagandistáktól kölcsönvett szavaival – a közvetítettségek véres, öldöklő forgatagába.

A halált már nem vállaló nyugati civilizáció és a kommunizmusból épp kikecmergő rossz, félbarbár utánzatai körül mintha most formálódna a halálból építkező népek pokoli tánca. Az életcentrikus Nyugat kiürült értékeivel szemben ott sötétlik a tragikum méltóságától megfosztott, elbagatellizált és elherdált, egyszóval „elnyugatosodott” halál szimmetrikus ellenkultúrája. A jövő-menő Ferdinándok a tévé és az aknavető segítségével a maguk képére hasonították mindenütt a világot.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon