„Kategorikusan a régi Románia híve vagyok!” – mondta Lucian Pintilie legújabb filmje, a Felejthetetlen nyár Örökmozgó-beli (egyszeri) vetítése után. Ezt ugyan megtoldotta néhány félrevezető gondolattal a királyságról, a kommunizmus előtti korszak ideális viszonyairól, de a Petru Dumitriu novellája alapján készült, 1925-ben, az akkori román–bolgár határon játszódó filmen és Pintilie szavain elmerengve lassan kiderült, hogy a „régi Románia” kifejezés alatt itt egészen mást kell érteni, ami immár nem L. P. ellenzéki román értelmiségi, hanem a film tulajdonképpeni üzenete.
Valami olyasmit, amit a baloldali-anarchista, románul romlatlan máramarosi tájszólásban beszélő francia kultúrantropológus Claude Kamoouh is mondogat egyfolytában: azt az archaikus világot, amelyhez képest kapitalizmus és kommunizmus végeredményben egykutya: az álértékek rabszolgaságban vagy szabadságban összehordott társadalmi piramisa. Pintiliénél is, a felszínen, két ilyen pszeudovilág viaskodik egymással: a frissen megteremtett, nagyhatalmi allűrökkel fellépő – Dobrudzsában, a Székelyföldön és Besszarábiában gyarmatosítót játszó – Nagy-Románia frivol barbarizmusa, és a külsőségeiben rendezettnek, erkölcsiségében hibátlannak és kifogástalannak tűnő porosz-katonai-akadémiás, magyar-arisztokrata-feleséges K. und K.-pedantéria, amely írásbeli parancs nélkül nem hajlandó legyilkolni ártatlan parasztokat, sőt pénzt is ad nekik kerti munkálkodásukért, mielőtt a parancsot zokszó nélkül teljesítők lekaszabolnák őket.
A mai komolytalan, szeszélyes Európát jelképező „mozarti” házaspár világa ugyanolyan korlátolt és álságos, mint a gyerekeivel angolul beszélő, magyarul meg sem szólaló asszonyt egyszerűen bangyinnak nevező, Dobrudzsában is Párizst mímelő román „úri” társaság tagjai, akik – hogy a Pintilie által nagyrabecsült Ciorant idézzem – „a Szalonokban forgolódó lótolvajokra valló mézesmázos vigyorgásukkal” verték át akkor is és verik át most is Európát – és önmagukat.
Pintilie filmje végül is az archaizmus, az „igazi” balkáni és „igazi” kaukázusi emberek apoteózisa. Azoké a „macedón” komitácsik tettei miatt túszként fogva tartott, ruházatukat, beszédmódjukat, viselkedésüket tekintve tökéletesen „román” bolgár parasztoké, akik a ’12-es, ’13-as Balkán-háborúkban még Ferdinánd bolgár cár, ’16-ban azonban már Ferdinánd román király hadaiban szolgáltak, és azoké az embereik kivégzése után talpig feketébe öltözött asszonyoké, akik a film befejező jelenetében a görög tragédiák kórusának kérlelhetetlenségével mondják ki a maguk gyönyörű gesztusnyelvén a végső tanulságot: ami történt, azért nemcsak a balkáni lótolvajok fognak bűnhődni, de bűnhődni fog – ugyanúgy! – Európa.
Az üzenet esztétikai értelemben tökéletesen meggyőző – csak éppen nem igaz. De ez már nem a filmhez tartozik, csak utólagos, kényszerű kommentár, ami annak kivételes értékéből nem von le semmit. Nem arról van szó, hogy „Európa” ne érdemelné meg a sorsát. Nem itt hibázik Pintilie filozófiája. Bár nem kezdő művész, úgy tűnik, még nem jutott el az „oláh semmi” (le néant valaque), vagy általánosabban: a balkáni, a kaukázusi semmi, vagy még általánosabban: az emberi semmi megértésében a ciorani mélységekig. Hiszi, hogy a jövő-menő Ferdinándok világa alatt van egy hamisítatlan, igazi világ, amelynek inherens törvényei még mindig érinthetetlenek. Csakhogy ennek a mai agyonmediatizált és -manipulált korszakban, a mai technikai lehetőségek közepette egyszer s mindenkorra vége. Az utolsó balkáni falu, az utolsó kaukázusi völgy, az utolsó berber is belekerült – valóságosan vagy virtuálisan, tetteivel vagy propagandistáktól kölcsönvett szavaival – a közvetítettségek véres, öldöklő forgatagába.
A halált már nem vállaló nyugati civilizáció és a kommunizmusból épp kikecmergő rossz, félbarbár utánzatai körül mintha most formálódna a halálból építkező népek pokoli tánca. Az életcentrikus Nyugat kiürült értékeivel szemben ott sötétlik a tragikum méltóságától megfosztott, elbagatellizált és elherdált, egyszóval „elnyugatosodott” halál szimmetrikus ellenkultúrája. A jövő-menő Ferdinándok a tévé és az aknavető segítségével a maguk képére hasonították mindenütt a világot.
- Külföld [6]