Demszky Gábor

Nyomtatóbarát változat

A  politikát emberek csinálják. Emberek, akik általában élvezik a hatalmat, és szeretnek többnek mutatkozni, mint amennyit valójában érnek, s a dölyfösségük ellenére bizalmukba kell férkőzni ahhoz, hogy elérjünk valamit. Ez nekem általában nem ment. Lerítt rólam, hogy mit gondolok róluk. Mindig nagyon igyekeztem megfelelni a választóknak, de a magyar politikusok között különc maradtam. Külföldön nagyobb megbecsülésnek örvendtem, mint a hazai politikai körökben. Tudom, hogy ez elsősorban rajtam múlott. Lélekben a régi ellenzéki maradtam akkor is, amikor már régen a politikai élet befolyásos tagjának tartottak. Holott a valóságos befolyásom a dolgok menetére igen korlátozott volt. Igazából csak a fővárosi ügyekben volt jelentős, országos ügyekben alig. Pártom vezetői el is várták tőlem, hogy tartsam távol magam az országos ügyektől, s azokban engedjem át a terepet nekik. Ha úgy tetszik, alkut kötöttünk, enyém a város, és Budapesten békén hagynak cserébe azért, hogy a liberálisok országos politikáját ők formálhassák. Én jól elvoltam ezzel, illetve lettem volna, ha nem látom, hogy a párt már 1998-ban is csak a fővárosnak köszönhette, hogy nem pottyant ki a parlamentből. A véleményemnek néha hangot is adtam. Nagyon utálhattak érte, de inkább azt kellett volna bemutatniuk, hogy a liberálisok a budapesti szavazatok nélkül is talpon tudnak maradni. Ehelyett azt gondolták, hogy a párt fővárosi pozíciói adottak, ezért nem is kell tenni semmit. Budapest más, gondolta számos jeles liberális, az itteni eredményeinknek semmi közük ahhoz, hogy az önkormányzatban mennyire vagyunk erősek. Óriásit tévedtek. Azokban a városokban, ahol elveszítettük a polgármesteri pozíciót, hamarosan a párt is elnémult, a szavazóink is elpártoltak. Ez a folyamat indult el 1998-ban. A szabad demokratákról egyre többen, egyre több helyen gondolták, hogy nem tudnak semmit sem nyújtani.

Kritikus nyilatkozataim miatt az SZDSZ vezetői gyakran úgy érezhették, hogy valamiféle kivételességtudatom van. Az a tévhit éltet, hogy csak én tudok győzni, a főváros összes eredményét magamnak tulajdonítom, pedig azok csak Budapest sajátosságaival függenek össze. Egyrészt a város szellemével, másrészt azzal a pozícióval, amit ebben a centralizált országban kizárólag Budapest tölthet be. Ráadásul módfelett bosszantotta őket, hogy nagymértékben függetlenítettem magam a párttól, és ezt a törekvést a fővárosban politikai elvvé tettem. Valóban ezt tettem, mert ezt kellett tennem. Világos volt, hogy Budapestnek sokkal többet hozhat, ha a főváros pártállástól függetlenül szövetségeseket talál magának, és a vidékkel egy platformon képviseli a magyarországi önkormányzatok érdekeit. Ennek a „leválásnak” és az önkormányzatok érdekképviseletének sokat köszönhettem az 1994-es és 1998-as választásokon.

Ebben a ciklusban a magyar liberálisoknak lecsúszásuk megállítása végett két kérdésre kellett volna határozott választ adniuk. Egy: van-e más pártokétól markánsan eltérő mondanivalójuk, és át tudnak-e térni egy korszerűbb döntéshozatali mechanizmusra, hatékonyabb, menedzsment jellegű vezetésre. Ezen múlik, lesz-e a pártjuknak jövője, pólusképző ereje.

A korszellemen nem múlott. A fejlett demokráciákban mindenütt azt láttuk, hogy a kor legfontosabb kérdéseire mindenhol liberális válaszok születnek. Az SZDSZ-nek a hazai viszonyok között újra végig kellett gondolnia, hogy mi az állam feladata. Miért felelős, és miért nem? Mi a kötelessége, és mi az, amihez semmi köze? A nemzeti kormányok szerepe fokozatosan csökkent. Ez megállíthatatlan trend volt. Konkrétan az EU-csatlakozás miatt is, de általában a gazdasági és a kulturális globalizáció következményeként is. Akár tetszik nekünk, akár nem, a világot egyre inkább univerzális törvények szervezik.

Elég egyetlen adatot említeni: 1989 és 1998 között 80 százalékkal nőtt a világkereskedelem. A kormányok fokozatosan kiszorultak a gazdaságból. Az ostoba kormányok igyekeztek ellenállni maguk és országuk kárára, az okos kormányok pedig önszántukból mondtak le bizonyos döntési jogosítványokról. Többek között erre van kitalálva az Európai Unió.

A rendszerváltás előtt és alatt azért küzdöttünk, hogy az államtól minél több jogot szerezhessünk meg a polgárok számára. Sok mindent el is értünk.

Én tíz évvel később is azt képviseltem minden lehetséges fórumon, hogy a hatalom minél nagyobb részének a szavazók, a polgárok kezében kell lennie. Nekik kell meghatározniuk az állam jogainak és kötelességeinek a határát, és nem fordítva. Mindez triviálisnak tűnik, nem is volt magyar politikus, aki nyíltan vitatta volna, de annál több, akinek nem jutott eszébe, amikor hatalmat gyakorolt. Ez részben érthető volt, hiszen mindannyian a pöffeszkedő kiskirályok világában nevelkedtünk, ahol ez volt a természetes. És nem az, hogy a miniszter, kormányfő, polgármester a munkavállalók egyike, akinek a közjó szolgálata a munkaköri feladata, a hivatali főnöke, munkájának ellenőre pedig a választó. Remélem, hogy ez a különbség ebben a ciklusban az ország és a főváros vezetésében meg is látszott.

Orbán Viktor büszke volt rá, hogy erős államgépezetet épít. Az SZDSZ ezzel szemben egyáltalán nem kívánta úgy erősíteni az államgépezetet, hogy csökkenjen az egyén, a polgár hatalma. Nem a bürokrácia, hanem az egyén hatalmában – én úgy neveztem: az egyén felhatalmasításában – hitt. Ha például az állam beleszól a sport ügyeibe, elszívja a levegőt a civil szervezetektől. Ha diktál az abortusz ügyében, a nők jogai sérülnek. Ha a médiában diktál, a szólásszabadságot pusztítja.

Egy túlméretezett állam sokkal több problémát okoz, mint amennyit megold. Az állam nem tud a gazdaságban munkahelyet teremteni, arra csak a magánszektor képes. Az állam nem tud gyereket nevelni, erre csak a család és az iskola, a társadalmi közegébe jól beépült iskola képes. Az állam nem tud erkölcsi tartást adni a nemzetnek, csak az egyházak, az iskolák, a családok, a civil szervezetek, a kulturális és szellemi élet.

Az állam legfontosabb feladata az esélyegyenlőség biztosítása. A gazdaságban, az oktatásban, az egészségügyben és a kultúrában egyaránt.

Az egyén hatalmának, hatókörének a kiterjesztését jelentette az informatikai forradalom. Az államnak tehát kiemelkedő feladata ezt a forradalmat támogatni. Az informatikai versenyben a nyugati társadalmakkal együtt álltunk a startvonalon. Létfontosságú volt, hogy mi se ragadjunk be a startnál. Erre fel is készültünk, erről szólt a Magyar Bálint által indított Sulinet program. A Fidesz egyik első intézkedése ennek, az információs esélyegyenlőség iskolai hálózatának a megtorpedózása volt. Ez volt legnagyobb bűneinek egyike. Az informatika alapvetően változtatta meg az állam és polgárainak viszonyát. A magyar bankok néhány év alatt korszerű informatikai rendszert telepítettek. Egy kártyával bárhol a világon pillanatok alatt hozzáférhettünk a számlánkhoz és a pénzünkhöz. De ha felhívtunk egy minisztériumot, a legegyszerűbb kérdéseinkre is harminc nap alatt kaptunk választ. Az információs esélyegyenlőség megteremtése igazán nagy demokratikus vívmány lehetett volna. Elsőként ebben szűnhetett volna meg szegény és gazdag, falu és város közti különbség. Ebben az országban mindenki azt szerette volna, ha a politika végre titokmentessé válik. Képzeljük el, ha nemcsak néhány beavatott ismerte volna a Postabank valódi helyzetét, hanem a több százezer kisbefektető is! Nem duzzadt volna a betétállomány, a kisbefektetők évekkel azelőtt máshová vitték volna a pénzüket, és 1999-ben nem kellett volna konszolidálni a bankot 150 milliárd forintért, melynek nagy részéről azóta sem tudjuk, mire ment, kinek ment, mert az erről szóló vizsgálati jelentést titkosították. Ezért beszéltünk ekkoriban arról, hogy a bankok valós pénzügyi beszámolóit az interneten mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

A szabad demokraták ’99-es küldöttgyűlésén arról is beszéltem, hogy egy párt nem működhet úgy, mint egy társadalmi vitakör. A társadalmi viták jellemzője, hogy a vélemények nagyon sokfélék és széttartanak, ezért nem is szoktak olyan konklúzióval végződni, amiből világos cselekvési irány következne. Egy pártnak azonban mégiscsak el kell ide jutnia. Az SZDSZ ma egy olyan kormányos nyolcas, melyben heten üvöltenek kapitányként a szócsőbe, és egy szerencsétlen evez. Ezzel a szövegemmel sem lettem túl népszerű.

Szembe kellett néznünk azzal, hogy a politizálásnak nem csak elvi szintje van. A politika a 20. század végére a szórakoztatóipar, a cirkuszművészet részévé vált. Itt vannak drukkerek, szurkolótáborok, akik a csapatuktól győzelmet várnak, és nekik is meg kell felelni. Sokan voltak, akik ezt a megközelítést színtiszta populizmusnak tekintették. Nem volt igazuk. Ma már úgy gondolom, hogy alaposabban meg kellett volna ezt tárgyalnunk, hogy feloldjuk a populizmussal kapcsolatos görcsös és maradi előítéleteket, melyek megmérgezték a légkört a pártban.

Ekkoriban sokszor elmondtam: a szavazóink elvárják tőlünk, hogy mi is vegyünk részt a gladiátorharcban. De mi csak sopánkodunk, hogy az ellenfélnek hosszabb a kardja vagy erősebb a páncélzata. A sopánkodás nem segít, csak szánalmassá tesz. Ha az ellenfélnek hosszabb a kardja, más harcmodort kell választani. A PR a modern politika alapvető eleme, egyébként pedig a demokrácia fontos része. A Fidesszel nem az a baj, hogy ezzel tisztában van, az SZDSZ-nek meg nem abban kell különböznie tőle, hogy bezárkózik a parlamentbe, és kizárólag ott vívja a harcait.

Számtalanszor elismételtem én is, amit Bruck Gábortól oly sokszor hallottam: az igazi csatatér nem a parlament, hanem az emberek feje.

Az SZDSZ akkor rosszkedvű, depressziós pártként mutatkozott a nyilvánosság előtt, miközben a Fidesz még mindig egy jókedvű, aktív párt képét mutatta.

2000 végétől pártelnökként próbáltam változtatni a dolgokon, de mielőtt erről beszámolnék, még meg kell emlékeznem egy „felejthetetlen” intermezzóról.

(...)

Egyedül nem ment – rövid elnökségem története

„Minden nemzetnek olyan a kormányzata, amilyet megérdemel.” Joseph de Maistre eme híres aforizmája alapján írta Esterházy Péter: „Azért van Fidesz-kormány, mert bizonyos értelemben, igaz, hogy alig, de megfelel ennek az országnak. Aztán ha menniük kell, majd jön egy szocialista, amely szintén alig fog megfelelni... Azt remélem, ha egyszer-kétszer megfordul így a kormányzat, talán valamilyen gyakorlatiasabb ész kezd el működni. Látják majd, hogy nem örökre rendezkedtek be, s jöhet végre a racionalitás.” Hát, én is remélem. Hogy egyszer majd…

2000-ben számtalan fővárosellenes kormányzati erőfitogtatás veszteseként úgy gondoltam, a magyar politikai elit kollektíve felelős azért, hogy a polgárok elvárásai ilyen alacsonyak. Kevés reményt láttam rá, hogy majd kiforogják magukat a dolgok, ha a politikai élet a Fidesz és az MSZP által óhajtott kétpártrendszer vágányára kerül.

Kende Péter 1996 márciusában azt írta egy levelében erről:

„…legjobb meggyőződésem szerint a kétosztatú politikai struktúra Magyarország számára tragikus volna. Ez, rövidre fogva, a hideg polgárháború képlete, amelybe már sok demokrácia belerokkant. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a kétpártiság mint a jól működő demokrácia ideálja egyike a szakpolitológusok ökörségeinek. Ez a képlet még az angolszász világban sem működik olyan olajozottan és problémamentesen, mint ahogy ezt hívei állítják. Másutt nem is próbálkoznak vele, evidenciának veszik, hogy a tradíciók és a problémamegoldások sokféleségére egy ilyen szimplifikáló képlet nem húzható rá.

Magyarország esetében nem a szimplifikálás szól a kétosztatúság ellen, hanem az 1918 óta eltelt nyolcvan év. Ebben az országban, ahol háromnegyed évszázadon át vagy baloldali, vagy jobboldali diktatúra volt, a demokrácia egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a politikai erők felállása a »bal-jobb« polarizációra »egyszerűsödjön« le. (...) Mármost ahhoz a képlethez, amely leginkább megfelel a magyar politikai társadalom jelenlegi megoszlásának – azaz a három-, illetve négyosztatúsághoz –, erős politikai közép kell. Méghozzá olyan, amelynek baloldali és jobboldali komponense van.”

2000 decemberében azért vállalkoztam az SZDSZ vezetésére, hogy tegyek valamit az ellen, hogy a magyar politika a kétpártrendszer vakvágányára fusson. Biztos voltam benne, hogy a magyar polgárok hosszú távon nem fogják hagyni magukat két táborba bezárni.

Pártelnökségem előzményeihez tartozik a szabad demokrata önkormányzatok és a pártelnökség közötti régi ellentét, ami minden évben kiéleződött, amikor arról volt szó, mennyi pénz maradjon az önkormányzatoknál. A polgármesterek a teljesítményeikkel próbálták igazolni: rászolgáltak arra, hogy a párt álljon ki az önkormányzati szféra követelései mellett. A párt gazdaságpolitikusai pedig kitértek ez elől. A stabilizációs politika eredményeit épp a sikeres és ezáltal konfliktusképes polgármesterektől féltették. Az önkormányzati érdekeket tévesen holmi részérdekként, lobbiérdekként azonosították, holott az önkormányzatok nem igényeltek különleges bánásmódot, csupán arányos teherviselést. Az igényeik pedig szerkezetátalakítási, racionalizálási törekvésekkel párosultak. Az önkormányzati szférában tudatos liberális felfogás jelent meg, és ez került összeütközésbe egy nem liberális felfogással – a liberális párton belül. Sajnos mindig mennyiségi kérdéssé fokozódott le az önkormányzatiság anyagi megalapozásának elvi kérdése. A központi újraelosztás egyre jobban eltorzult, az SZDSZ országos vezetése pedig ehhez többnyire némán asszisztált. A Pénzügyminisztérium és az SZDSZ gazdaságpolitikusai egyaránt fenyegetve érezték magukat az „önkormányzati lobbitól”. Ez azok esetében valamelyest érthető, akik tartottak a mindenképpen szükséges, szigorú pénzügypolitika felhígulásától, és ellenálltak a kiadások növelésére irányuló minden más nyomásnak is. De ha érthető is, sajnálatos, hogy nem ismerték fel: a ténylegesen önkormányzó települések léte a demokratikus berendezkedés egyik alappillére. Ezt a helyzetértékelésemet először 1997. szeptember 27-én a szabad demokrata polgármesterek országos értekezletén adtam elő Gyulán, aztán pedig több cikkben és tanulmányban.

Nem voltam képviselő, így külső pozícióból bíráltam a Horn-kormányt. A közvélemény-kutatások szerint népszerű voltam, ám a pártvezetésben inkább „külsős tagként” vettem részt.

Az 1998-as megrázó választási szereplés után Kuncze Gábor lemondott, és Magyar Bálint lett a párt elnöke. Kuncze távozásának nem örültem. Ő a színrelépése óta szinte mindig játékban volt, vette a lapot, ügyesen és szellemesen replikázott. Ebben ő volt a legjobb közöttünk. Tudta, hogy ha meg tudja nevettetni az ellenfelét, akkor már nyert ügye van, és ez számtalanszor segített a szocik nyomulásával szemben.

Amint Magyar elnök lett, Csillag István és egy szélesebb szakértői kör közreműködésével programalkotásba kezdett, és 2000-re ki is hozták a „Korszakváltás Programja” című dokumentumot, amit én az SZDSZ utolsó, valóban korszakváltó alapvetésének tekintek. Ám Magyar Bálint elnökként nem volt és talán nem is lehetett igazán sikeres. Azok a liberális szavazók, akik elfordultak az SZDSZ-től, a Horn-kormány oktatási miniszterét látták benne, és az általa bevezetett reformok szükségképpen megosztották a társadalmat. A Sulinet programot bevezető, a Nemzeti Alaptantervet kiharcoló, a felsőoktatási reform elfogadásáért küzdő miniszterről én egyértelműen pozitív képet alkottam, és ennek hangot is adtam, de tény, hogy a pedagógustársadalom nem jelentéktelen része szembekerült a miniszterrel, mert a reformok érdeksérelmeket okoztak. Magyar Bálinttal csak kisebb jelentőségű kérdésekben, egyes fővárosi színházak átvétele és a Nemzeti Színház felépítése kapcsán voltak vitáink, de ezeket én egyáltalán nem tekintettem szakítópróbának.

2000 nyarán az SZDSZ támogatottsága a bejutási küszöb fölött volt, de nem növekedett. Magyar Bálint egy ügyvivői testületi ülésen vetette fel először, hogy vállaljam el a pártlista vezetését. Korábban egy OT-ülésen a tőle megszokott gyors zárójeles megjegyzéssel előbb Kunczéra mutatott: „előttem az elődöm”, majd rám, „jobbra pedig az utódom ül”. A környezetemben erősen biztattak, hogy próbáljam meg a főpolgármesterként szerzett hitelemet a párt javára kamatoztatni. Óriási nyomás alá kerültem. Ebben az időszakban elsősorban Bruck Gábor, Bőhm András és Atkári János voltak azok, akiknek mindig kikértem a véleményét, mielőtt politikai döntést hoztam. A rábeszélésükre végül is igent mondtam. Azt gondoltuk, hogy ez a párt megmaradásának utolsó esélye.

A belső csapat tagjai mindig is szenvedélyesen lojálisak voltak hozzám, ismertek az összes erényemmel és gyengeségemmel együtt, és minden fontos döntést együtt hoztunk. Ez történt ekkor is. Kitűnő csapatom volt, de rosszul mértük fel, mire vállalkozunk. A Városházán azt gondoltuk, hogy a liberális párt lassan felszámolja magát. Egy világosan körvonalazódó veszély árnyékában cselekedtünk. Ám nagyon rosszkor, túlságosan korán indítottuk el az offenzívát, és rosszul időzítettük az erőteljes belső kritika megfogalmazását. Különösen sajnálom, hogy néhány méltánytalan megjegyzéssel magam ellen fordítottam a párt korábbi elnökeit. Erre igazán nem volt szükség, és ez súlyosan rontotta később a párt helyzetét is meg az enyémet is.

Levelet írtam Magyar Bálintnak, amelyben bejelentettem, hogy felfüggesztem ügyvivői tagságomat a következő küldöttgyűlés összehívásáig. Az elnökségre való kandidálásomat azzal a kijelentéssel kezdtem, hogy „ha én leszek az elnök, nincs természetes szövetség az SZDSZ és az MSZP között”. Azt soha nem mondtam, hogy „egyenlő távolságot” akarok tartani az MSZP-től és a Fidesztől. Ez csupán az újság­írók és vitapartnereim interpretációja volt.

Az én kiindulópontom az volt, hogy az MSZP-n ne a múltját kérjük számon, hanem a jelenét. Az antikommunizmus ideje lejárt. A Fidesz azért kommunistázta az MSZP-t, mert más fogást nem talált rajta. Hiszen bármilyen valódi kritikát mondott volna róla, saját magát is el kellett volna ítélnie. Nekünk az MSZP jelenével van bajunk, mert ma is túlméretezett államban, túlméretezett újraelosztásban, a társadalom fölötti állami gyámkodásban gondolkodik. Számára természetes bizonyos gazdasági körök kivételező támogatása, és az is, hogy a kivételezetteket bevonja a gazdasági döntéshozatalba.

A kétpártrendszer állandósított és könyörtelen ideológiai háború, a menny és a pokol harca, a megváltás ígérete minden negyedik évben, majd négy évig tartó egypártrendszer. A két párt egymás alibije a zsákmányszerzésre, a klientúraépítésre, mivel, úgymond, a másik is ezt csinálja. Vagyis a két blokkra szakadó politika: a korrupció összeesküvése. A kétpólusú politikai rendszer híve abból hamis tételből indul ki, hogy Magyarországon kétféle ember van: a kisember, aki nosztalgiát érez a Kádár-rendszer iránt, gyanakszik a demokráciára és a piacgazdaságra, visszasírja a 3,60-as kenyeret és a teljes foglalkoztatottságot, másfelől meg a szocializmusban deklasszálódott úriember és a hozzá hasonulni kívánó törtető, aki nacionalista, a vallásosságát a kabáthajtókáján hordja, a demokrácia tiszteletét a gyengék előítéletének tartja, és repes az örömtől, hogy most az övéi lophatnak. Ez az ország azonban akkor sem volt ilyen, és még ma sem. A legdurvább hiba lett volna elhinni, hogy a nemzet végérvényesen kettészakadt. Nem volt itt olyan választóvonal, amely a nemzetet két, ennyire ellenséges táborra osztotta volna. A magyar polgárok unottan ásítottak, amikor a képzelt polgárháború hadijelentéseit olvasták az újságokban. És azt várták, hogy végre jöjjön valaki, jöjjön egy párt, mely túllép ezen az őrületen.

A pártelnöki programomban négy alapelvet fogalmaztam meg:

1. Az SZDSZ polgári középpárt, liberális állameszménnyel. A polgári értékrend hozzátartozik az SZDSZ múltjához és jelenéhez. Ez identitásunk alapja. A demokratikus ellenzéket olyan emberek hozták létre, akik polgárként éltek. A szolidaritás, a jogtisztelet, a magántulajdon és az egyéni szabadság védelme olyan polgári értékek, amelyekből semmilyen körülmények között sem engedhetünk.

2. Az SZDSZ nyitott minden irányba. Nem a jelenleg magukat jobb- vagy baloldalinak nevező pártok felé, hanem a választók felé kell nyitottnak lennünk. A Fideszt és az MSZP-t a maradékelv alapján választó liberális polgárok lehetnek szövetségeseink.

3. Az SZDSZ-nek mint középpártnak a feladata, hogy meghiú­sítsa a magyar közélet két ellenséges táborra szakadását, és megakadályozza a kétpártrendszer létrejöttét.

4. Az SZDSZ magyar párt. Mi nem vonjuk kétségbe azok hazaszeretetét, akik másként gondolkodnak, más politikai eszményekben hisznek, mint mi. De elvárjuk, hogy a miénket se vonja kétségbe senki. Nem rettenünk meg a kurzuslovagok patetikus jelszavaitól, és beszélni fogunk arról, hogy miért vagyunk büszkék Magyarországra.

A decemberi küldöttgyűlés előtt a Dunapark kávéházba invitáltam a szabad demokraták politikáját formáló frakciótagokat, ügyvivőket és az értelmiségi holdudvarunkat is. A kávéház tele volt, a beszédemet udvariasan megtapsolták, de éreztem, hogy a szoclib értelmiségnek épp az üzenet lényegével van baja. A szocikról való leválás explicit felvállalása számukra politikai kalandorságnak tűnt. Az SZDSZ politikai gyakorlata akkor kimondatlanul is a szocialistákhoz kötődő szövetségi politika volt. A szocialisták természetes szövetségeseként kezelt bennünket a média és a szocialista párt elitje is. Így volt ez egészen a koalíció 2008-as felbomlásáig, sőt, a frakció egy része még azután is így gondolkozott. Egy politikai tabut törtem meg a Dunapark kávéházban, és ezzel lavinát indítottam el. Ott helyben csak néhány figyelmeztető megjegyzés hangzott el. Litván György óvatosságra intett, és finomabb megfogalmazást javasolt, de egyáltalán nem volt ellenséges, sőt baráti hangon érvelt. De sokan már el sem jöttek. A sértődési hullám sokakat elsodort, mások pedig kivártak. Kuncze Gábor távol maradt, Pető Iván, ha kérdezték, fanyalgott, Magyar Bálint eleinte támogatónak tűnt. Úgy gondolom, ő volt a legambivalensebb. Örömmel vette, hogy átadhatja a stafétabotot, de nem bízott abban, hogy a Városházáról hozott csapatommal véghez tudom vinni a fordulatot. Kőszeg Feri, Rajk, Haraszti és Konrád egyetértettek a kiindulópontommal, és nyilvánosan is mellém álltak. Ám a radikális indítás a szocialistákhoz való viszonnyal kapcsolatban Magyarnak sem volt ínyére. Horn Gábor támogatott, de később elmondta, hogy túl korán kezdtem hozzá, ki kellett volna várni, amíg az egész pártelit és a pártszervezetek kikövetelik a váltást.

November 20-án Tölgyessy Péterrel együtt tartottunk politikai fórumot a Marczibányi téri művelődési házban. A beszélgetést a zsúfolásig megtelt teremben Baló György moderálta. Azzal indítottam, hogy az Orbán–Torgyán korlátolt felelősségű társaság megbukott, ennek a koalíciónak nincs jövője.

A kormányt bíráló szavaim tetszést arattak, de amikor áttértem a nyugati szociáldemokráciától nagyon távol álló szocialisták kemény bírálatára, érzékelhető volt a közönség ellenszenve.

Tölgyessy akkor azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy a szocik 2002-ben egyedül is abszolút többséget szereznek, az SZDSZ kis párt marad, és az elnökségem ezen nem változtat.

Bauer Tamás az Országos Tanács ülésén, valamikor 2000 novemberében azt mondta, hogy a főpolgármesterséggel összeegyeztethetetlen, amibe belekezdtem. A Városházán a szocikkal vagyok koalícióban, a szavazótáborom nagyobb része szocialista vagy egyszerűen baloldali érzelmű ember. Őket el fogom veszíteni, ha így folytatom. Bauernak ebben teljesen igaza volt! Már akkor is azt gondoltam, hogy Bauert meg kellett volna hallgatnom, mielőtt levelet írok Magyarnak ügyvivőségem felfüggesztéséről.

Akkoriban rengeteg nyilvános szereplésem volt, megpróbáltam mindegyikre alaposan felkészülni, de éreztem, hogy egyre inkább magamra maradok. A közvélemény-kutatások az első hónapban a párt népszerűségének a növekedését mutatták. A Medián 2001 márciusában 10 százalék körüli eredményt mért a biztos szavazók körében, de ez a javulás nem bizonyult tartósnak, rövid időn belül a korábbihoz hasonló eredmények születtek. Csúsztunk vissza megállíthatatlanul. A párt kasszája üres volt, olyannyira, hogy a bérfizetés is gondot jelentett. A központi apparátus és a megyei szervezők bére elvitte a párfinanszírozásra kapott állami támogatást.

Rövid elnökségem idején kétszer körbejártam az országot. Programot hirdettem, és támogatókat kerestem. Meggyőződtem arról, hogy az a lelkes kemény mag, amely az SZDSZ-t fenntartja és működteti, nem bővül, és nincs szerves kapcsolata a potenciális szavazótáborral. Voltak, akik ezt azzal magyarázták, hogy a régiek nem akarnak újakat maguk közé engedni. Kevés az önkormányzati képviselői hely, és a pártlista esélyes helyezettjei közé is nagyon nehéz bekerülni. Ez az elzárkózás kirekesztette a helyi értelmiségi elit meghatározó egyéniségeit és a fiatalokat is, akiket a programommal meg akartam szólítani. Ez volt az alaphelyzet, amivel minden utódomnak is szembe kellett néznie. Az SZDSZ egyik fele hiperkritikus volt, a másik része pedig adottságnak vette a túlélő kispárti szerepet.

Főpolgármesterként biztos szavazóim közé tartoztak azok a nyugdíjasok, akik a Budapesti Nyugdíjas Szövetséget létrehozták és működtették. Elnökségük hivatalos találkozót kért tőlem. Az elnök asszonnyal viszonylag sűrűn találkoztunk, ám ilyen formális tárgyalásra korábban nem került sor. Most az elnök asszony ezzel kezdte: „Főpolgármester úr, szövetségünk az önkormányzati választásokon mindig önt támogatta. Az elmúlt hetekben tett nyilatkozatai azonban zavarba hoznak bennünket. Tagságunk számára lelkiismereti és politikai okokból kérdésessé vált az Ön támogatása. Nem azt kifogásoljuk, hogy ön támadja az MSZP-t. Számunkra az a kijelentése elfogadhatatlan, miszerint ön »nem baloldali«. Főpolgármester úr, az elnökség azt a határozatot hozta, hogy ön nem mondhatja azt, hogy nem baloldali. Fontolja meg, de ha ezt a retorikát folytatja, akkor ránk nem számíthat.”

Sértettek voltak, és eltökéltek: egész múltjukat és legmélyebb meggyőződéseiket nem kérdőjelezhetem meg.

Röviden válaszoltam: végiggondolom, amit mondtak, de számomra nem a retorikai elemek fontosak, hanem az, hogy szélesítsük a szavazótáborunkat, megerősödjünk, és legyőzzük Orbán Viktort. Néhány nap múlva felhívtam az elnök asszonyt, újra elismételtem, hogy megértem őket, és ez számomra nem retorikai kérdés, lemondok az általuk kifogásolt fordulat használatáról. Politikai értelemben nem kapituláltam, de tudtam, hogy ezt az intelmet nagyon komolyan kell vennem, mert a 2002-es megválasztásom múlhat rajta. A szüleim nemzedékének a képviselőivel találkoztam, azokkal a baloldali szavazókkal, akik a „szocik + Demszky” választáshoz ragaszkodtak. Semmiképpen nem akartam elveszíteni őket, mert tudtam, hogy az a politikai pályám végét jelentené.

Rövid elnökségem alatt a média objektív tájékoztatására sem számíthattam. Szokatlan volt nekem, hogy bármit mondtam, a sajtó és az elektronikus média csak az „egyenlő távolság” keretében volt hajlandó foglalkozni velem. Ezzel kezdték és ezzel zárták a tudósításaikat. Sikerült jól bevésniük ezt a baloldali választóinkat elriasztó formulát.

Ebben a helyzetben állított nekünk csapdát a fővárosban az MSZP. Ekkor kaptuk az első előterjesztéseket a kabinetben arról, hogy az MSZP használt hannoveri villamosokat akar vásárolni. Ebből az ügyből szakítópróba lett. Soha jobbkor nem jöhetett volna egy ilyen konfliktus az MSZP-nek, hiszen a Fidesz képviselőivel együtt 2001. február 22-én megszavazott villamosvásárlással demonstrálni tudták, hogy a frakciójuk – persze az MSZP országos elnökségének a támogatásával – ki tudja ütni az SZDSZ-t és a főpolgármestert a döntéshozatalból Budapesten is. A koalíciós várospolitikát széthasította a két párt országos pozícióharca.

A fővárosi szabad demokraták deklarálták, hogy az MSZP-nek sem engedhetik meg, hogy nyilvános pályázat nélkül, a közbeszerzési törvény durva megsértésével döntsön kétmilliárd forint felhasználásáról. Az MSZP tisztában volt a Fidesszel való együttszavazás, a vele való közös törvénysértés következményeivel. Az SZDSZ ezt úgy értékelte, hogy az MSZP egyoldalúan felmondta a koalíciót. Bőhm András frakcióvezetővel együtt azt javasoltuk, hogy a közgyűlés tárgyalja újra a villamosvásárlás ügyét, és bejelentettük, hogy a közbeszerzési eljárással kapcsolatos törvényességi aggályainkkal a Közbeszerzési Döntőbizottsághoz fordulunk. Lehetőséget kívántunk biztosítani az MSZP számára, hogy fontolja meg döntésének a következményeit, és állítsa helyre a törvényességet.

Időzavarba kerültünk. Március első napjaiban meg kellett alkotni a költségvetést ahhoz, hogy megfeleljünk a törvény előírásainak, és Budapestet ne érje kár. Felszólítottuk az MSZP-frakciót, hogy mivel Budapest alapvető érdeke, hogy elfogadott költségvetése legyen, döntse el, hogy a Fidesszel vagy az SZDSZ-szel szavaz, de működjön közre a 2001-es költségvetés elfogadásában.

Az MSZP elnökétől érkezett válasz: tárgyalást javasolt a koalíciós feszültség feloldására. Erre március 1-jén került sor. Kovács László nem akart a Városházára jönni, én pedig a Köztársaság térre nem akartam, végül a Fehér Házban találkoztunk. A kétórás megbeszélés során – amelyhez hasonló szintű tárgyalás városházi ügyekben soha nem volt – olyan kompromisszumra jutottunk, amely tükrözte a kényszerhelyzetet, amibe kerültünk. „A büdzsé überelte a hannoverit” – így kommentálta a megállapodást egy újságíró.

A megállapodás lényege az volt, hogy felújítjuk a villamosparkot, új és – esetleg – használt villamosokat is veszünk, de kizárólag a közbeszerzési törvény betartásával. Az MSZP pedig visszatér a koalíciós megállapodáshoz, mely szerint csak egyeztetett megállapodást terjeszt a közgyűlés elé. Főpolgármesterként örülnöm kellett annak, hogy lesz költségvetésünk, pártelnökként viszont vereséget szenvedtem. Az MSZP bizonyítani tudta ennek a konfliktusnak a kiélezésével, hogy a fővárosban függünk tőle. Az ügyből származó presztízsveszteséget nem tudtam kezelni. A média egyértelműen Demszky vereségeként és Kovács győzelmeként könyvelte el a megállapodást. Ez a mese bizony arról is szólt, hogy a pártelnöki és a főpolgármesteri szerep gyengíti egymást.

Az egyik velem kapcsolatos legenda az volt, hogy mindig is a média kedvencei közé tartoztam. Egykor talán. De ennek valamikor 2000 körül végleg vége lett. Ha jobban megnézzük, a sajtóbeli vélemények korábban is eléggé kiegyenlítettek voltak, de az újraválasztások miatt a választókban mégis az maradt meg, ami ebben az első évtizedben pozitív volt. A sajtónak először 2001 tavaszán, aztán pedig 2004 nyarán sikerült megrendítenie a közvélemény irántam való bizalmát, de mindkétszer talpra álltam.

2001 februárjában, két nappal Orbán Viktor országértékelése előtt a Thália Színházban arról beszéltem, hogy privilégiumok nélküli Magyarországot akarok. Szűnjenek meg az előjogok a politikában, a gazdaságban és a kultúrában. Valódi versenyt akarok, igazi szabad piacot, mert csak ezáltal érhető el a jólét.

Példaként felhoztam a vállalkozó két típusát. Az egyik a piaci vállalkozó, mondjuk, egy kárpitos, aki igyekszik a legjobb, legkényelmesebb fotelokat előállítani, és azokat versenyképes áron piacra dobni. Vele szemben áll a politikus vállalkozó, aki kapcsolatai révén korlátozni akarja a piac szereplőit, állami megrendelésért, állami támogatásért kuncsorog. Így akarja azzal a hokedlivel meghódítani a fotelpiacot, amelyet lopott fából barkácsoltatott össze feketén foglalkoztatott munkásokkal. Mind a Fidesz, mind az MSZP a politikus vállalkozók pártján áll, csak abban nem tudnak megegyezni, hogy melyik legyen az a személyi kör, amelyet sikeres vállalkozónak, piacvezetőnek neveznek ki. Vita köztük csak azért van, mert a kliensi körük nem esik egybe.

Egy országban vagy a piaci vállalkozók prosperálnak, vagy a politikus vállalkozók. Azt ígérem, hogy ha az SZDSZ kormányra kerül, biztosítani fogjuk, hogy a piacon fair versenyfeltételek legyenek. Állítsanak bármit is azok, akik rettegnek a versenytől, a szabad piac nem dzsungelháború, hanem nagyon is civilizált intézmény. Világosan lefektetett szabályai vannak, melyek esélyegyenlőséget biztosítanak. A versenyben lemaradókat, a szegényeket pedig átlátható szociálpolitikával fogjuk támogatni. Úgy, ahogy azt Budapesten tíz éve csináljuk. A liberális eszményeknek megfelelően működő kormány nem telepszik rá az élet minden területére; de hatékonyan őrködik a mindenkire érvényes szabályok betartásán.

Ha megszűnnek az előjogok, ha nem számít származás, politikai szimpátia, csak a tehetség és a szorgalom, rögtön kevesebb lesz az irigység, kisebb a sikeresekkel és a gazdagokkal szembeni ellenérzés. És akkor majd a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali antikapitalista demagógiára is kevesebben lesznek fogékonyak. A normálisan működő piac hozzájárul majd ahhoz, hogy normális országban éljünk.

Március 15-én a Petőfi-szobornál óriási tömeg volt, és kormányváltó hangulat. Arról beszéltem, hogy nincs olyan nemzeti cél, amelyért érdemes lenne feláldozni a szabadságot. Ma magas választott pozícióban vannak olyanok, akik sokallják az egyén szabadságát. A polgároknak kevés döntési lehetőséget biztosító kormány akkor is veszélyes a szabadságra, ha az emberek számára vonzóak a céljai.

2001 májusában – hosszas egyeztetést követően – az Országos Tanács ülésén az alábbi – szerintem mutatis mutandis mára is érvényes – helyzetértékelést adtam elő: Orbán Viktor meghirdette a konszolidációt. A Fidesz sikerrel szállta meg a gazdasági pozíciókat, uralja a média nagy részét. A többség megszerzése érdekében nem ragadt le középen, hanem onnan jobbra mozdult el. Nyilvánvaló célja a MIÉP-es szavazók jelentős részének megszerzése. Az országban eluralkodik a titkosszolgálatoktól, az APEH-től való félelem, ami a gazdasági szabadságot is fenyegeti. Semmi nem valósul meg az egészségügyi, társadalombiztosítási és adóreformból, megszakították a nyugdíjreformot, ellehetetlenítik az önkormányzatokat, romokban van a mezőgazdaság. Az Országgyűlés a parlamentarizmus karikatúrájává vált, a kormány ellenőrzése illúzió. A Fidesz-klientúrán túli gazdaság a túlélésért küzd, a kormányzati szintű korrupció lassan a gazdaság működésének megszokott feltételévé válik. Erősödik a kultúra befolyásolásának szándéka, a sajtó szabadsága zsugorodik. Ideologikus rendpárti kurzus épül. A miniszterelnök úgy viselkedik, mintha az ország kormányzója lenne, egyetlen döntés sem születhet az ő egyetértése nélkül.

Mindaz, ami az Orbán-kormány tevékenységéből elfogadhatatlan, nem a konzervatív értékrend sajátja. Az elfogult gyűlölettel nem fertőzött konzervatív választók is elutasítják a gőgöt, fölényességet, hazugságot, korrupciót, az ostobaságot, a szervezett blöffök cirkuszát. A demokrácia megmentésének esélye, hogy az SZDSZ körül olyan harmadik erő képződjön, amivel lehetővé válik az Orbán-kormány leváltása és az új kormányban programunk hatékony képviselete. Az SZDSZ nélkül nem lehet leváltani ezt a kormányt, az SZDSZ pedig le akarja váltani ezt a kormányt! A 2002-es választás során nincs lehetőség arra, hogy az SZDSZ a Fidesszel bármilyen módon is együttműködjék.

Az MSZP egyedül nem képes a Fidesz leváltására! A 2002-es választásokon együtt fogunk működni az MSZP-vel annak érdekében, hogy le lehessen váltani a Fidesz-kormányt. Előzetes választási szövetséget az MSZP-vel nem kötünk, az első forduló eredményeinek ismeretében kísérelünk meg megállapodni a szocialistákkal a kölcsönösség és arányosság alapján annak érdekében, hogy a kormányváltásra sor kerülhessen.

Ezekben a napokban kaptam a párt korábbi elnökeivel együtt az alábbi e-mailt Csillag Istvántól, ami tükrözi az akkori idők hangulatát:

„Kedves Elnökök!

1) Már alig 312 nap van hátra a választásokig, és – ha jól látom – Ti még mindig egymással foglalkoztok, és nem a választókkal. Orbán Viktor nem abban jobb, hogy okosabb, ötletesebb vagy kedvesebb, hanem abban, hogy ő tudja, hogy a választások a választókról, a választók jövőjéről (bár mellesleg ő sem fog rosszul járni) szólnak.

2) Azért hisznek inkább neki (ld. nem romlik nagyon a közvélemény-kutatások szerint a kormány és a miniszterelnök megítélése), mert nem arról szó, hogy mi van Torgyánnal, Kövérrel stb., hanem arról, hogy mit tesz és mit akar tenni a választóért.

3) Az SZDSZ valahai hármas jelszavából (»Tudjuk, merjük, tesszük!!«) semmi sem maradt. Ezért bármennyire középre álltunk – mint a belgák –, csak azt látják, hogy mi inkább balgák, azaz balfaszok vagyunk. Ebből azonban nem az következik, hogy a pozíciót kell feladni, hanem arról kellene szólni, hogy mit akarunk a választó jövőjével, miért gondoljuk, hogy jobb lesz a választónak vagy gyerekének a jövője, ha bennünket választ.

4) Látszik, hogy Demszkyről – bármennyire is tettre kész volt, és ezt el is hitték neki – a villamos-kaland óta »lehámlott« a tettrekészség, hiszen kiderült (ez a mi baromságunk, a felderítés és a szocialistákra vonatkozó információk elemi hiánya) csak »lamentálunk«, mint a megerőszakolt, frigid szűzlány.

5) Nincs olyan vezetőnk, aki önmagában (személyénél fogva) képes lenne hordozni a »tetterőt«. (Ld. Csillagok háborújából »Elhagyta őt az erő«) Pető az önironikus, dilemmázó értelmiségi; Kuncze a kedves, csípősen fogalmazó maci, Magyar a hőzöngő, elemző, kötekedő értelmiségi, Fodor a csillogó szemű, puhakezű »kisherceg«, Bauer az önpusztító doktriner.

6) A tetterő visszanyerése és a választó jövőjére való orientáltság a SZDSZ megmaradásának kulcsa.”

Az OT ülésén elhangzott helyzetértékelésemet követően többen is úgy gondoltuk, hogy a nyári szünetre és a kampánykezdetre tekintettel helyes volna tárgyalni a volt elnökökkel a kiegyezés reményében. Békét akartunk és egyetértést a sikeres kampány érdekében. Pető Iván előre megkapta az általam előadott helyzetértékelést, és az ő javaslatára a június 5-i találkozóra meghívtuk Bauer Tamást, Hack Pétert és Bőhm Andrást is. A négy és fél órás megbeszélés eredménytelen volt. Hiába ajánlottam fel Kuncze Gábornak a frakcióvezetést, új elnökválasztást vagy frontemberi szerepet a kampányban, Kuncze csak annyit válaszolt, hogy nem találja itt a helyét, és kifejezte aggodalmát, hogy rossz irányba mennek a dolgok, alkalmatlan emberek vezetik a pártot, és nagyon dühös „a Magyar-ellenes puccs” résztvevőire.

Nálam jobban senki sem akarta a megegyezést, ezért végtelenül csalódott voltam. De persze a történethez hozzátartozik, hogy egy elszólásommal még a történet legelején én bántottam meg Kunczét. Magyar egyébként kifejezetten támogatott a pártelnöki kampányban Fodor Gáborral szemben, és a leköszönő beszédében is mellettem szólt, tehát nem igazán pontos ellene szervezett puccsnak nevezni, ami az ősszel történt.

Fodor és Bauer megkérdőjelezte az egész összejövetel értelmét. Hiába éreztem vidéki útjaim során, hogy a többség egyetért a liberális közép megközelítéssel, a párt vezetésében lényegében egyedül maradtam. Azok, akik kifelé megjelenítették az SZDSZ-t, szinte kivétel nélkül kivártak vagy nyíltan ellenem fordultak. A négy elnök kiegyezéséből semmi sem lett.

Pár nappal később be is jelentettem, hogy június 16-i hatállyal lemondok a pártelnökségről. Lemondásomat addig képviselt álláspontom megerősítése után a következőképp indokoltam: „A hármas teher – pártelnökség, listavezetés és főpolgármesterség – együttes viselése meghaladta erőmet. Elnökként én vagyok a felelős, hogy nem sikerült megteremteni a két irányzat közötti összhangot. Egységes politikai akarat nélkül pedig nem lehet eredményes választási kampányt folytatni. Ezért a mai napon lemondok pártbeli tisztségeimről, és a főpolgármesteri feladataimra fogok összpontosítani. Bárki is legyen a párt új elnöke, minden segítséget megadok neki abban, hogy az SZDSZ önálló liberális pártként megerősödjön; hogy megalkuvás nélkül képviselhessük a liberális szavazók érdekeit.”

Miért mondtam le? Mert elvesztettem a hitemet abban, hogy szövetségesek nélkül újra tudom pozicionálni a Szabad Demokraták Szövetségét. Ma is úgy gondolom, hogy az általam képviselt koncepció a politikai tér háromosztatúvá tételéről helyes volt. Ezzel a programmal értünk el jó eredményt az európai uniós választásokon 2004-ben.

2000-ben – egyedül – nem ment.

Részlet Demszky Gábor novemberben megjelenő Elveszett szabadság c. önéletrajzából. Egyik másik részlet a könyvből az E-kikötő rovatunkban olvasható.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges