Demszky Gábor 2012. október 14.

Nyomtatóbarát változat

A 2008-as nagy gazdasági válság megrendítette a nagyvilágban a piac szabályozó erejébe vetett bizalmat. Az EU is egyre nagyobb bajba került. A kapitalizmusba és a demokráciába vetett bizalom gyengülése a populistáknak kedvezett. Árnyék vetült a legfontosabb értékeinkre. A mi közös európai világunk épp akkor, amikor közelebb került hozzánk, hirtelen a legrosszabb arcát mutatta felénk. A válság okozta káosz éppen azokat a liberális gazdaságpolitikai célokat és az ezekből következő közszolgáltatási reformokat kérdőjelezte meg, amelyeket több mint másfél évtizede hirdettünk. Ebben a helyzetben a kormánynak is, a válságnak is kiszolgáltatott főváros imponáló erőt aligha mutathatott. Defenzívába kerültünk, mentegetőzni kezdtünk, amivel még inkább magunkra húztuk a problémákat. Magyarországon is a liberálisokat kezdték mindenért felelőssé tenni. Így szaladtunk bele 2009-ben a megsemmisítő vereséghez vezető európai parlamenti választásba. A padlóra kerültünk, és már nem is tudtunk onnan felállni.

2009. június 16-án volt Nagy Imréék újratemetésének: a baloldali paternalista diktatúrából a polgári demokráciába való átmenet fordulópontjának a huszadik évfordulója. A június 7-i EP választás pedig egy ellenirányú folyamat fordulópontja volt: a demokráciából a jobboldali tekintélyuralomba való átmeneté.

Az európai polgárok a biztonságuk megőrzését a jobboldaltól remélték. Az EU államaiban majdnem mindenütt vesztettek a szocdemek, nyertek a konzervatívok, és valamelyest erősödött a szélsőjobb is. De csak Magyarországon kapott a jobboldal 50%-nál többet, és – Hollandia, valamint Ausztria mellett – itt erősödött meg leginkább a szélsőjobb, mégpedig – és ez a legsúlyosabb – egy kimondottan náci, az erőszakot hirdető és üdvözító, nyíltan antiszemita és eszelősen cigányellenes, fajgyűlölő párt. Az EU-ban a liberálisok nagyjából megőrizték pozícióikat. Magyarországon úgyszólván megsemmisültek.

A fővárosban is elterjedt az a nézet, hogy eddigi eredményeink is kizárólag a túlzott eladósodás következményei. Lábra kapott az erőteljes állami szabályozás igénye. A piacba vetett bizalom csökkenése miatt egyszerűen lehetetlen volt továbbhaladni a piacosítás irányába az egészségügyben vagy a közmű szolgáltatásokban. Tudtam, hogy a hisztéria alaptalan, hogy a piac, mint olyan, nem mondhat csődöt, de a publikum immár mást akart hallani és másokra figyelt. Ebben a helyzetben a régi politikusok szükségképpen csődöt mondanak. A liberálisok olvadó kis táborában ez az elbizonytalanodás sodorta el – bonyolult belső harcok után – előbb Kóka Jánost, majd Fodor Gábort. A piacgazdaságba vetett bizalom csökkenése óhatatlanul bizalmatlanságot szül egy piacpárti párton belül is. Meggyőződésem, hogy az áldatlan belharc az SZDSZ-ben ennek az egyik tünete volt. Egyre rosszkedvűbb lettem, és nem tudtam tiszta szívvel kapcsolódni a pártomon belül egyik táborhoz sem.

A két domináns párt, a Fidesz és az MSZP egyaránt az embereket hitelből megvásárló kádárista politikát folytatott kormányon és ellenzékben egyaránt. Amikor aztán Gyurcsány, majd Bajnai rákényszerült a válságkezelésre, az MSZP csak félszívvel állt mögötte, a Fidesz pedig gátlástalan demagógiával támadta. Ez így együtt csakis a megszorításokat támogató, piacbarát pártok, főként az amúgy is kis bázisú SZDSZ óriási vereségét eredményezhette.

Ráadásul életkori okból is kihalóban volt az a szavazótábor, amely automatikusan a baloldalra szavaz. A kádári békeidők utáni nosztalgiát részben behelyettesítette, részben kiegészítette a Horthy-korszak békés, konszolidált szakasza iránti nosztalgia. A jobboldal az életszínvonalat csökkentő válságban érzelmi-ideológiai kárpótlást tudott nyújtani: a nacionalizmust, etnicizmust, irredentizmust. A szélsőjobb ugyanezt kínálta meghatványozva és agresszívan. Az eszmeileg kiüresedett baloldal meg nem kínált semmit.

A magyar liberalizmus mindig kisebbségben volt, de a demokratikus ellenzék révén 1989 után a szabadelvűség néhány évig népszerű lett, ám a sok szempontból kiábrándító gyakorlat, a szellemi holdudvar és a liberális pártvezetés közötti szakadás, valamint a világtrendek miatt a liberalizmus újra népszerűtlen lett. Még így is lenne Magyarországon többszázezer liberális választó, de korábbi pártjuk, az SZDSZ részben szükségszerűen, részben saját hibái miatt 15 év alatt leamortizálódott. Sorba veszem ezeket a hibákat:

– A Medgyessy-féle felelőtlen osztogatás támogatása, ezzel az ország adósságállományának megtöbbszörözése.

– A vállalkozóknak kedvező, adócsökkentésen alapuló gazdaságpolitikához és a rászorultság-elvű szociálpolitikához való elszánt ragaszkodás hiánya.

– Az új életformákkal és életminőséggel összefüggő szabadelvű politikák hiánya (például a sorkötelezettség eltörlése ilyen volt – de kevés volt.).

– Az önkormányzatok korrupciós ügyei és az azoktól való markáns elhatárolódás hiánya.

– 2006 után az ép ésszel követhetetlen cikk-cakk politika a kormány támogatásával kapcsolatban.

– Az eleve bukásra ítélt egészségügyi reform felvállalása, amikor ebben már kis pártként lényegében egyedül voltunk.

(Ez utóbbi tétellel kapcsolatban felidézem naplójegyzeteimből, miként láttuk munkatársaimmal ennek a reform folyamatnak a Budapestet legközelebbről érintő állomását:

„2007. január 12.

Óriási vihart kavart Molnár Lajos. Mindenki elégedetlen a miniszter által tett ágyszám-javaslatokkal. Munkatársaim szerint veszélybe kerülne a betegellátás, ha a törvénynek megfelelően három hónap alatt 2000 ággyal csökkentenék a fővárosi kórházak 8000 aktív kórházi ágyának a számát.

Ez legoptimistább módon öt év alatt, feszített módon három év alatt valósítható meg.

Három hónap alatt csak 836 ágyat tudunk leépíteni, állítja a szakma, amit tolmácsoltam a miniszternek. Felhívtam Molnár Lajos figyelmét arra is, hogy az elmúlt években bezártunk kórházakat és 1500 ággyal csökkentettük az ágyak számát. A következő években EU forrásokból kell finanszírozni azokat az átalakításokat, amelyek lehetővé teszik az ilyen mértékű kapacitáscsökkentést.

Szolnoki Andrea szerint nem oldható meg 5800 ágy leépítése a központi régióban. Érteni vélem Molnár Lajos szándékát, ám a fideszes többségű regionális egészségügyi tanácsok nem fogják elfogadni a miniszter ajánlásait, amire nem megfelelő válasz, hogy amennyiben a döntés nem születik meg, akkor a miniszter maga dönt a finanszírozásról. /.../

A Schöpf-Mérey kórházban nagy hagyományú koraszülött-ellátás is folyik, amely nagymértékben hozzájárult a koraszülött halálozás visszaszorításához. Fel kellett emelnem a szavamat a kórház megtartása mellett.

Arra kértem Molnár Lajost, hogy gondolja végig újra a javaslatát. Az a helyes, ha pontosítja és korrigálja azt. Az SZDSZ országos tanácsa kiállt Molnár Lajos kapacitáscsökkenő javaslatai mellett, és számos bírálatot kaptam a nyílt levelemben közzétett aggályaim miatt.”)

A liberális választók többsége 2009. június 7-én otthon maradt. Akik elmentek, azok közül az idősebbek a Jobbiktól félve inkább az erősebb – és a rasszista uszítás ellen (megalkothatatlannak bizonyult) törvényeket ígérgető – MSZP-re szavaznak már, a fiatalok pedig a politika és a hatalom kompromisszumaiban megkopott SZDSZ helyett az LMP-re vagy – Bokros Lajos kedvéért – az MDF-re.

A helyzetet józanul értékelve már 2009-ben be kellett látnunk, hogy minimálisra csökkent az esélye annak, hogy az SZDSZ 2010-ben bejusson a parlamentbe. Egyetértettem azokkal, akik azt mondták: a régieknek félre kell állniuk. Velem együtt, természetesen. Ha volt esély a párt talpra állítására, az már nem a mi esélyünk volt. Az SZDSZ nagy témái, az emberi jogok, az egyéni szabadság képviselete, valamint a szabad piac védelme nem lesz széles körben népszerű a következő években. De lesznek, mert lenniük kell olyan választói csoportoknak Magyarországon, melyeknek továbbra is fontosak ezek a liberális alapértékek. Lezárult egy korszak, melyben nem volt hiány kudarcokban, melyben voltak jó és rossz kompromisszumok,   de amely Magyarországnak mégis nem kevés jót hozott, s melynek volt sok szép, emelkedett pillanata is.

Magyar Bálint még az EP választások előtt pár héttel, megismételve a pártelnökségem alatt oly sokszor elhangzott érveket, a bonszaigigászok harcáról szóló szellemes cikkében a középerők összefogását sürgette. (Polgári közép, vagy bonszaigigászok harca?, Népszabadság, 2009. május 15.) Magyar a rendszerváltó pártokat nevezte bonszaigigászoknak, s vitairatában megállapítja, hogy „lepkesúlyúak” versengenek egymással a „közép” elfoglalásáért, miközben egyiknek sincs igazán esélye rá, hogy egymaga harmadik erővé váljon, bár igény lenne egy ilyen erőre. Magyar szerint az SZDSZ-nek a koalícióból való távozása, 2008 áprilisa után „elképzelhető lett volna egy másik történet is: a racionális diskurzus kultúráján alapuló parlamenten kívüli elitmegújító igény találkozhatott volna egy parlamenten belüli MDF-SZDSZ együttműködéssel és nyitottsággal. Legalább a parlamenten belül megpróbálhattuk volna háromosztatúvá tenni a politikai teret: felmutatva a felelős ellenzék értékrendjét és pozícióját a felelőtlen ellenzék és a vergődő szocialisták között. Ez viszonyítási-csatlakozási pontot jelenthetett volna a polgári értékrendet támogatók számára, és egyszerre próbálhattunk volna kitörni a hideg polgárháborús logika kereteiből, valamint a populizmus csapdájából. Persze egy ilyen együttműködésnek komoly korlátai vannak. Például a múlt és a jelen. A két rendszerváltó párt a kilencvenes évek politikai küzdelmeiben egyaránt adott és kapott sebeket. Volt itt népi-urbánus ellentét, mucsázás és nemzetietlenezés, taxisblokád, Kónya-Pető vita és médiaháború. Ráadásul a személyi ellentétek is hátráltató tényezők: a zsigeri elutasítás, a zsugorodó pozíciók kicsinyes féltése. És persze a szűkkeblű pártbüszkeség, amely minden helyzetben az igazság egyedüli letéteményeseként akarja magát látni és láttatni.”

Magyar Bálint abban bízott, hogy a válság majd kiérleli a középerők összefogását, de nem érlelte. A Népszava fél évvel később arról értesült, hogy a közeljövőben választási szövetséget köt az MDF és az SZDSZ. 2010. január 14-én a napilap arról számolt be, hogy a listát Bokros Lajos vezetné, cserébe a budapesti lista élére a szabad demokraták jelölhetnének valakit. Január 29-én egy újságírói kérdésre azt nyilatkoztam, hogy reális és vállalható alternatívát jelenhet az MDF kormányfőjelöltjének programja azoknak, aki nem akarják a Fidesz kétharmados parlamenti többségét. Mivel akkor már nem vettem részt a pártpolitikában, hozzátettem, hogy magánemberként fogalmaztam meg a választási együttműködéssel kapcsolatos álláspontomat.

Ennek a régóta várt együttműködésnek a Fidesz által kézivezérelt ügyészség vetett véget. Ebben az időszakban kezdődött az a támadássorozat, amelynek a célja a megállapodást előkészítő Dávid Ibolya, Herényi Károly és Mesterházy Ernő kriminalizálása volt. Nem lehet véletlen, hogy a két párt között közvetítő Mesterházyt éppen két nappal a megállapodás aláírása előtt vették őrizetbe. Beleborzongtam, hogy a választási kampánynak akár ártatlanul megvádolt emberek is a kárvallottjai vagy áldozatai lehetnek.

Az EP választások idején már Bajnai Gordon volt a miniszterelnök. Gyurcsány Ferenc 2009. március 21-én lemondott. A lemondása nem egy előre kidolgozott forgatókönyv része volt. A szocialisták pánikszerűen keresték az utódot egy olyan konszolidációs feladatra, ami nyilvánvalóan csak egy évre szólt. Ám mivel kisebbségben kormányoztak, olyan jelöltre volt szükségük, akit a szabad demokraták is támogatnak. Fodor Gábor elnöksége alatt a Kóka János által vezetett frakció többsége alkotta a párton belüli ellenzék látható és befolyásos részét. A párt megosztottságával a szocik is tisztában voltak, és azt is pontosan tudták, hogy csak az lehet alkalmas jelölt, aki egyaránt bírja a párt és a frakció támogatását. Bajnai Gordon jelölésekor a szabad demokrata ügyvivők egy részénél betelt a pohár: ők nem fognak szocialista miniszterelnök jelöltre szavazni, bárki is legyen az. Új választással akartak véget vetni a kisebbségi kormányzásnak.

Ezekben a napokban nem voltam Budapesten. Lendvai Ildikó, akivel a budapesti pártelnöksége óta jó viszonyban voltam, felhívott és rávett, hogy azonnal utazzak vissza a fővárosba. Mások is ezt kérték tőlem, mert kiderült, hogy az ügyvivői testületen belül meg lehet nyerni néhány ingadozót, és rajtuk múlik majd az SZDSZ állásfoglalása. Lendvai másokkal együtt biztosított róla, hogy Bajnai Gordon meg fogja oldani azt a feladatot, amit Gyurcsány képtelen volt. Hosszú távú finanszírozási megállapodással rendezni fogjuk a BKV ügyét. Azt gondoltam, hogy teljes politikai csőddel érne fel a választások azonnali kiírása, és bíztam abban, hogy a konszolidációs program támogatása szavazatokban mérhető eredményt hozhat a szabad demokratáknak is. (Hát, ez nem jött be.) Érthető okokból azt sem akartam, hogy az utolsó ciklusom utolsó évét Orbán mellett polgármesterkedjem végig. Az ügyvivők és a frakció vasárnap délután közös ülést tartott, amire Fodor Gábor elnöksége alatt korábban nem volt példa, és a többség Bajnai Gordon jelölését támogatta. Az ülés előtt beszéltem azokkal, akikről tudtam, hogy kíváncsiak rá, miképp fogok szavazni. Utólag nehéz rekonstruálni, hogy mi volt a tétje az állásfoglalásomnak, csak annyi bizonyos, hogy a magamén kívül legalább még egy támogató szavazatot hoztam Bajnainak.

2009 decemberében megkönnyebbültem, amikor sokéves várakozás és kormányzati hitegetés után végre aláírhattam Bajnai Gordonnal azt a megállapodást, ami valódi mentőövet jelentett a csőd szélén álló BKV számára. Bajnai Gordon állta a szavát és a stabilizációs programja is sikeres volt.

Részlet Demszky Gábor megjelenés alatt alló Elveszett szabadság c. önéletrajzából. Egy másik részlet a könyvből a nyomtatott Beszélő 2012. novemberi számában olvasható.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges