Anna Bikont 2014. április 17.

Nyomtatóbarát változat

1998 őszén Jacek Kuroń¹ újabb súlyos műtéten esett át. Ekkor már egy évtizede műtétek sorozatát hajtották végre rajta, melyek szinte folyamatos szenvedéssé tették az életét. A műtét közben, amellyel az egyik nyaki verőér elzáródását próbálták kiiktatni, súlyos szívrohamot is kapott, a szíve egy időre leállt.

Amikor magához tért a kómából, nem tudta, hol és mely időben van. Hallucinált: azt hitte, hogy börtönben van, ahol a titkosszolgálat, az őrök és az orvosok összesküvése nyomán megkínozták. Egyik barátjának, aki a kórházban meglátogatta, bonyolult történetet adott elő. 

A barátja némi nehézségek után azt tudta belőle kihámozni, hogy Jacek azt képzeli, Varsóban van, 1943-ban, a német megszállás idején, és éppen egy SS parancsnokkal, valamint a Honi Hadsereg és a Zsidó Ellenállók főparancsnokával beszélget, és megpróbálja rávenni őket a megbékélésre. A látogatás után nem sokkal ez a barát, Joanna Szczęsna elmesélte nekem, hogy miközben Jacek hallucinációit hallgatta, az ragadta meg a leginkább, hogy e fantazmagóriákban felismerte a régi Jaceket, a benne rejlő nemességet, azt a rendíthetetlen hitét, hogy minden helyzetben a kölcsönös megértésre kell törekedni.

A fanatikus hit gyakran a szélsőségek iránti hajlammal párosul. Jacek viszont olyan ember volt, aki fanatikusan hitt a kompromisszumban és a megértésben. Akkor is ilyen volt, amikor a KOR, azaz a Munkásvédelmi Bizottság² tagjaként meghirdette híressé vált jelszavát, midőn a munkások tiltakozó megmozdulásai során a tüntetők helyi kommunista pártbizottságokat gyújtottak fel: “Ne égess fel bizottságokat, inkább alapítsd meg a magadét!”

És akkor is, amikor az “első” Szolidaritás idején szünet nélkül járta az egész országot, minden válság-gócot felkeresett, és kitartóan közvetített a helyi hatóságok és a Szolidaritás helyi szervezete között. Sztrájkokat állított le. Képes volt tömegtüntetéseket lecsillapítani. Emiatt sokan kíméletlenül támadták őt a Szolidaritáson belül és az ellenzék más csoportjai részéről is, ami sok fájdalmat okozott neki. Néhány hónappal a szükségállapot bevezetése, 1981 decembere előtt, amikor a Szolidaritás és a hatalom viszonya már végleg elmérgesedett, Jacek egy nemzeti koalíciós kormány felállításának ötletével állt elő, amely három pilléren nyugodott volna: a kommunisták, az egyház és a Szolidaritás egyaránt helyett kapott volna benne. Intenzív tárgyalásokba is kezdett ennek érdekében. A Szolidaritás utolsó találkozóján a Gdański Hajógyárban, 1981. december 12-én este, amikor már áramlottak a hírek a hadsereg és a pártmilícia mozgósításáról, a tartalékosok behívásáról, a telefonvonalak megszakításáról, valamint arról, hogy a kórházakban ágyakat szabadítanak fel, Jacek közreadta “Egy nemzeti kormány” c. cikkét, amelyet stencilgépen sokszorosítottak. Arról próbált meggyőzni mindenkit, hogy a Szolidaritás vezetése sorakozzon fel e mögé a program mögé. Néhány órával a letartóztatása előtt persze tudnia kellett, hogy ez az elgondolás teljesen irreális. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a megegyezésre való hajlandóság demonstrálásának ennek ellenére is van értelme.

Így amikor 1988 végén a kerekasztal-tárgyalások megkezdésének lehetősége kézzelfogható közelségbe került, semmi kétsége nem volt afelől, hogy le kell ülni a tárgyalóasztalhoz. A hatalom azonban az utolsó pillanatig ragaszkodott ahhoz, hogy se Kuroń, se Adam Michnik ne vegyen részt a tárgyalásokon. Lech Wałęsa viszont nem volt hajlandó nélkülük tárgyalni. E huzavona miatt aztán a tárgyalások megkezdése jelentős késedelmet szenvedett. Furcsa ellentmondás volt, hogy éppen a tárgyalásos rendezés legelszántabb hívének számító Kuroń volt az, akit a hatalom a legjobban gyűlölt és szó szerint démonizált. Jaruzelski később azt mondta nekem: “Úgy hittük, Kuroń alig várja, hogy akasztófára jutasson bennünket. Ő és Michnik mindig szerepelt az elénk tárt jelentésekben. Már torkig voltunk velük. Ma már úgy látom, ezek a belügyi jelentések erősen túloztak, de nem akarok ezzel takarózni. Mind úgy véltük: a munkásmozgalom alapvetően egészséges, jó úton jár, és ha nem lenne ez a két ördögi alak, Kuroń és Michnik, akkor minden rendben lenne.”

A kerekasztal-tárgyalások első ülésnapjára érkezőben Kuroń, amint fölment az Elnöki Palota lépcsőjén, a lépcső tetején szembe találta magát Kiszczak tábornokkal, a rezsim belügyminiszterével. Michnik ugyanebben a helyzetben, amilyen gyorsan csak tudott, elsuhant Kiszczak mellett. Jacek azonban odalépett hozzá, kezet nyújtott, és így szólt: “Jacek Kuroń vagyok”. Senkinek a kerekasztalnál ülő ellenzékiek közül nem lett volna több elszámolnivalója Kiszczak tábornokkal, mint neki.

Kiszczak belügyminiszterként szinte teljhatalommal bírva döntött arról, hogy a fontosabb ellenzékiek közül kit internáljanak, kit tartsanak fogva hosszabb ideig, és kit engedjenek olykor kegyesen szabadon. Őneki kellett döntenie arról is, hogy ne csak Jaceket, és a fiát Macieket tartóztassák le, hanem a feleségét, Gaját is internálják. Ennek következtében Jacek súlyosan beteg édesapja, aki velük élt, hiszen Jacek édesanyja már meghalt, ellátás nélkül maradt. Henryk Kuroń szinte teljesen vak volt, és nagyon gyenge. Három évvel korábban szívinfarktuson esett át, amikor szembeszállt egy belügyes osztaggal, amely éppen berontott Kurońék lakásába, hogy megakadályozzon egy repülő egyetemi előadást. Az akció közben súlyosan bántalmazták Macieket és Gaját is.

Jacek apja később kérelmet írt, hogy meglátogathassa a fiát a börtönben. Már nagyon rosszul volt, és jelezte, hogy valószínűleg ez lenne az utolsó találkozásuk. A kérelmét elutasították. Az idős ember nem sokkal később a televízión látta Czesław Kiszczakot beszélni a gdański megállapodás második évfordulóján kitört tüntetések leverése után, amely halálos áldozatokat is követelt. A belügyminiszter azt hangoztatta, hogy a lázadások felbujtói a felelősök az áldozatokért. Ebből Henryk Kuroń arra következtetett, hogy a fiára vészterhes jövő vár, és újabb szívinfarktust kapott. A másodikat, amely ezúttal halálosnak bizonyult.

Amikor Gaja az internálótáborban súlyosan megbetegedett, Kiszczak megpróbált ebből is előnyt kovácsolni. Megzsarolta Kurońt, hogy hagyja el az országot a feleségével együtt, aki így külföldön rendes gyógykezelést kaphat. Jacek kész volt arra, hogy ezt megtegye. 1982. július 11-i keltezésű levelében, amelyet becsempésztek Gajának, így ír:”Csak te számítasz, és érted mindenre habozás nélkül kész vagyok. Van kötelességem azokkal a fiúkkal és lányokkal szemben, akik ma börtönben vannak, hiszen egyike vagyok azoknak, akiket követve oda kerültek. Bár nincs eszköz, amellyel e felelősség súlyát pontosan lemérhetnénk, kötelességünk azt számításba venni. Vagyis ezt mindenkinek egyedül kell mérlegelnie. Ezeknek a fiúknak és lányoknak most azt mondják majd: lám, vezető nélkül maradtatok, … és íme, a másik oldalon Kiszczak miniszter emberiessége. De nem én vagyok az egyetlen vezető, te viszont számomra az egyetlen vagy, aki nélkül én sem lennék.”

Eldöntötte tehát, hogy elmenne vele. De Gajka ezt nem akarta. Semmilyen körülmények között nem akarta, hogy Jacek őérte kompromittálja magát azzal, hogy elfogadja a hatalom ajánlatát. Legalábbis ezt mondta nekem Marek Edelman, aki Gaját kórházba vitte, miután kiengedték az internálótáborból.

De a legrosszabb azon a napon történt, amikor Gaja meghalt³. Jaceket kihozták a varsói börtönből, hogy láthassa. Mielőtt belépett volna a kórterembe, ahol Gaja feküdt, Edelman félrevonta, és megmondta neki, hogy Gaja hamarosan meghal. “Oxigéncső volt a szájában” – emlékezett Jacek. “Olyan gyönyörű volt, és olyan bölcs. Szóltunk egymáshoz, de nem a szavak jelentése számított. Becsapva éreztem magam. Mindent, amit tettem, érte tettem. A börtönévek, a Szolidaritás, mind-mind csak érte.” Jacek tudta, hogy Gaja haldoklik, és szeretett volna mellette maradni éjszakára, de átvitték egy rendőrörs cellájába Łódźba. Nem tudott a feleségével lenni a halála órájában.

Hogyan volt képes ezek után kezet rázni Kiszczakkal? Valójában ezt mind a mai napig nehéz elképzelni. Később azt írta: “És akkor Gaja halála… Megbocsátható, hogy nem engedték, hogy a halála előtt együtt legyünk? Hogy azokban az utolsó napokban egyedül maradt, se én, se Maciek nem lehettünk mellette? Megbocsáthatom, hogy vak édesapámat egyedül, ápolás és gondoskodás nélkül hagyták?”

A felesége utolsó napjainak és óráinak az emléke élete végéig kísértette. Nem válaszolt arra a kérdésre, megbocsáthat-e. Valószínűleg azért, mert nem bocsátott meg. Nem felejtett és nem bocsátott meg, de nem kezdett el gyűlölni sem. “Mindig azt mondtam magamnak: ügyelj arra, hogy ne kezdj gyűlölni, mert a gyűlölet elpusztítja azt, aki gyűlöl.” – írta.

Nem volt kétsége affelől, hogy az teremt esélyt a békés átmenetre, ha képesek leszünk megtartóztatni magunkat a gyűlölettől, és együttműködni a korábbi elnyomókkal. Az esze ezt súgta neki. De miképpen tudta kezelni az érzéseit? Különösen, mivel Jacek mindig kimutatta az érzéseit, sőt, mintha másból sem állt volna, mint spontán feltörő érzelmek megtestesüléséből. Bizonyos, hogy pszichológiai értelemben rengeteget dolgozott ezen, és ehhez volt is tengernyi ideje az egymás után sorjázó börtönévek alatt.

Jacek a börtönéveit összehasonlíthatatlanul rosszabb viszonyok között töltötte, mint a többi ismertebb politikai fogoly. 1968 márciusában, amikor élete során másodszor kellett börtönbe mennie, a Wronki börtönben abba az épületszárnyba tették, amely a pszichopaták, szociopaták és értelmi fogyatékosok részlege volt. “Olyanok voltak, mint a ketrecbe zárt vadállatok, mint az őrült vadmacska, amely bárminek nekiugrik, bárkibe belemar.” – írta Jacek a fogolytársairól. “Az idegen különösen veszedelmes számukra. Ezért merő félelemből keresnek valamit, amivel meggyaláznak, ami védtelen prédává tesz.” Az önéletrajzában Jacek alig beszél arról, hogyan volt képes ő, az idegen közöttük, mindezt túlélni. Vajon minden nap félelelemben ébredt? Hányszor került veszélyes helyzetbe? Említi, hogy elterjesztették róla, hogy besúgó, hogy befeketítsék a köztörvényes bűnözők szemében, amivel közvetlen életveszélybe sodorták. Jacek tudta, hogy a hatalom szándékosan kínozza, teszi pokollá az életét, de mégsem hagyta magát gyűlöletbe hajszolni.

Feltűnően pozitív volt a hozzáállása a börtönélethez. Megvédte a börtönőröket, rámutatott arra, milyen nehéz munkájuk van. Azt ismételgette, hogy a rendszer, és nem az emberek ellen kell harcolni, vagyis nincs értelme az őrökkel veszekedni. Szinte minden fogolytársát, akivel együtt volt a börtönben, bosszantotta és idegesítette ez a hozzáállás.

Nemcsak a börtönőrökkel volt szívélyes és megértő, hanem a nyomába eresztett titkosügynökökkel is, amikor szabadlábon volt. Úgy vélte, a házkutatást végző ügynök is megérdemli, hogy megkínálják egy csésze teával, hiszen benne is látnunk kell az emberi lényt. Gajka, aki mindenben mögötte állt, ebben az egy dologban nem értett vele egyet: az ügynököket nem volt hajlandó a vendégeinek tekinteni. Jacek általában társalgott velük, míg a felesége, rezzenéstelen, megvető arccal hallgatott. Egyszer, amikor Jacek megdicsérte az egyik ügynököt, Gaja felcsattant: “Arról beszélsz, amelyik kicsavarta a karomat?” Nem sokkal halála előtt Jacek elvállalta, hogy szerepel egy filmben, amelynek egyik hőse ő volt, a másik pedig az az egykori államvédelmi tiszt, akit éppen őrá állítottak: egy különösen elvetemült gazember, akinek később, már a szabad Lengyelországban Jacek segített munkát találni. A filmben Jacek a következőket mondja: “A kihallgatások során mindig azt mondtam: maga is profi, én is profi vagyok. Profikként kénytelenek vagyunk harcolni egymással, de emberként szeretnünk kell egymást.” Azt mondta, mindig rosszul érezte magát, ha ellenséges volt a légkör, és mindig, mindenhol és mindenkivel arra törekedett, hogy kapcsolatot építsen a másik féllel.

A kerekasztal-tárgyalások kezdetekor kijelentette: “Az a kilenc év, amit börtönben töltöttem, igazán nem fontos, hiszen mindig szabad ember voltam. Egyáltalán nem haragszom senkire.” Amikor tárgyalt, az ellenfeléhez egyszerre fordult hivatalosan és magánemberként. Mindenkihez ugyanúgy szólt, mindenkivel ugyanúgy bánt, legyen az prosti vagy államelnök, hajléktalan csavargó vagy Nobel-díjas tudós. Sosem volt távolságtartó, a beszélgetőtársa egyből a cimborájává lett, és Jacek, ez a kedves fickó, mindig kész volt arra, hogy lelkesen szónokoljon, megbeszéljen bármit, egy jót nevessen vagy igyon.

Ami azt illeti, ezzel sok ellenzéki társát gyakran igencsak meghökkentette. Adam Michnik úgy emlékezik, hogy Jacek például villámgyorsan rendezte egy, a Vörös Hadseregből megszökött katona ügyét, aki már fél éve bujkált Wrocławban, és Svédországba akart menekülni. Kiszczak végül legyintett: “Nyugodtan eresszék útnak, a határőrök nem fogják észrevenni!”

A kerekasztal-tárgyalások lezárása után, amikor összeült a Szolidaritás vezetősége, hogy megtárgyalja, vajon a szövetség indítson-e jelölteket a június 4-re kiírt parlamenti választásokra_, sok aktivista hevesen ellenkezett, mondván, a Szolidaritásnak nem szabad bepiszkolnia a kezét. Jacek kiabálni kezdett velük: “Nemzedékek sora harapott fűbe ezért a Lengyelországért! Történelmi esély nyílt ma előttünk. Ha kötitek az ebet a karóhoz, akkor nagy szarban leszünk!” Jacek rühellt mindenfajta pátoszt, mindig ebben a stílusban beszélt, ha valami nagyon fontosat akart mondani.

Így kezdődött tehát. Kuroń a Szolidaritás egyik jelöltje lett, és a választási gyűléseken mindig felhívta a figyelmet arra: “Biztosítanunk kell a kommunistákat arról, hogy később nem lesz boszorkányüldözés. Hinniük kell nekünk, mert ha nem, akkor ez a választás így vagy úgy, de puccsba fog torkollani.”

Amikor átvette a Munkaügyi és Közjóléti Minisztérium irányítását, az első napon biztosított mindenkit, hogy senkit sem fog kirúgni. A parlamentben is ugyanígy bánt mindenkivel. Helena Łuczywo emlékszik egy vele folytatott beszélgetésre, melynek során Jacek azt mondta: szinte képtelen bemenni a parlamentbe, és együtt lenni azokkal a képviselőkel, akik minduntalan kifejezik megvetésüket az ún. vörösök iránt. “Nem bírom elviselni, ahogyan embereket megaláznak és lekezelnek” – mondta könnyeivel küszködve.

“Miért tárgyalnának velünk a kommunisták?” – írta Kuroń, amikor az országban antikommunista és átvilágításpárti hangulat kezdett terjedni. “Ez az állásukról, a pozíciójukról, a lakásaikról, a kiváltságaikról szól, vagy arról, mi a jó az országnak? Mindig azt mondtam, engem nem érdekel. Azonban most úgy vélem, hogy ugyanannak az elvnek kell érvényesülnie akkor is, amikor az emberek mozgatórugóit próbáljuk megérteni, mint amely a jogalkalmazásban is használatos: kétely esetén mindig a vádlott javára kell ítélnünk.”

Nyilvánosan életében talán csak egyszer engedte szabadjára az indulatait. Ez 1991 novemberében történt. A Parlament a különleges juttatásokról szóló jogszabályt tárgyalta. Az egyik posztkommunista képviselő, Andrzej Sidor a pártja nevében azt javasolta, hogy a nyugdíjszámlákat vegyék ki ebből a körből. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy a nyugdíjasok juttatásai alig követik a vágtató inflációt, az árak rohamos növekedését. Az átlagos nyugdíjasoknak esélyük sem lett volna arra, hogy kihúzzák a hó végéig.

Korábban, a hatvanas években, amikor Kuroń éppen Sztumban ült a rács mögött, az említett parlamenti képviselő volt a börtön orvosa. Azon az estén, a félig üres és szokatlanul csendes parlamenti ülésteremben Jacek Kuroń emlékeztette erre. Így fakadt ki: “Ismertem orvosokat, akik durván bántak velem, akik megtagadták tőlem az orvosi segítséget, és úgy kezeltek, mint egy ócska szemétládát. Arra kényszerítettek, hogy meztelenül álljak kopaszra borotvált fejjel, és az elítélteknek cigarettát osztogattak, hogy erőszakoljanak meg. Ha nem az utcán nőttem volna fel, most nem állnék itt e Házban ma. Ha fényes szalonokban nőttem volna fel, ha nem lett volna bennem sok rossz és nem tudtam volna káromkodni, akkor már halott lennék.”

Később bocsánatot kért a képviselőtől, akire rátámadt. Egyszer elmondta, hogy akárhányszor vitába keveredett vele, magában mindig azt ismételgette: “Megkíméllek, smasszer, azért is megkíméllek, és nem fogok semmit sem mondani.” “Aznap hoztam föl ezt először, valahogyan előtört belőlem.” – tette hozzá.

A beismerés, hogy állandóan ismételgetnie kellett magában, hogy “megkíméllek, smasszer, azért is megkíméllek” az egyetlen jele annak, hogy Jaceknek folyamatos belső küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy ne engedjen át magát a gyűlöletnek. Nem úgy volt tehát, hogy egyszer és mindenkorra ki tudta volna iktatni ezt az érzést.

Kuroń eltökélt törekvése a párbeszédre, a kompromisszumokra, a kapcsolatteremtésre nemcsak a barikád túlsó oldalán álló embereknek okozott fejtörést. A Szolidaritás egyik legtekintélyesebb vezetője, Władysław Frasyniuk mondta Jacekről: “Mindig úgy próbálta alakítani a beszélgetést, hogy megértse a másik fél álláspontját. Sokszor már leírtunk embereket, amikor ő még mindig látott bennük valamit. Hihetetlenül türelmesen próbált mindennkit egy fokkal magasabbra emelni, és megtalálni benne azt, ami tiszteletreméltóő. Emlékszem, Michnik egy alkalommal ki is kelt magából emiatt, és kiabált vele: `Attól nem fog senki egyszeriben megváltozni, mert te feltételezel benne valami jót.` De Jaceket a kudarc sem térítette el ettől a hozzáállástól.”

Ebben az értelemben Jacek nem volt tipikus ellenzéki. Az ellenzékiekről a leggyakrabban – és nem is alaptalanul – azt gondolják, hogy olyan emberek, akik hajthatatlanul hisznek az igazukban. Máskülönben honnan merítenék az eltökéltséget és a bátorságot? Ez az atipikus ellenzéki magatartás, nevezetesen, hogy Jaceket mindig nyitott volt mások véleményére és tiszteletben tartotta mások döntését, választását az életük alakításával kapcsolatban, nemcsak a rendszerváltás idején jellemezte őt, hanem korábban is, az ellenzéki időkben. Kuroń egyesítette az embereket. Amikor a Munkásvédelmi Bizottság informális vezetője volt, akkor is együtt tudott tartani nagyon különböző embereket. Mindenféle vonatkozásban egészen különleges személyiség volt. Ha Jacek ma élne, biztosan Ukrajnában lenne, az oxigénmaszkjában a tolókocsijával. Tele volt ellentmondással. Ő, aki a megbékítés és az érvek embere volt, az átmenet idején vad szabadpiac-párti lett. Az élete vége felé ezt éppen annyira megbánta, mint amilyen erővel korábban támogatta a szabad piaci reformokat. De ez már egy másik történet.

Anna Bikont (1954) a Gazeta Wiborcza újágírója, a Szolidaritás történetének kutatója, jelenleg Jacek Kuroń életrajzán dolgozik. A fenti szöveg az oxfordi Saint Anthony’s College-ban 2014. február 21-én tartott előadás szerkesztett változata. 

Fordította: Mink András

Jegyzetek

(A kép forrása: http://filmjidysz.blox.pl)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges