Szakolczai Attila 2013. június 5.

Nyomtatóbarát változat

Budapest Főváros Levéltárában, a Budapesti Katonai Ügyészség iratainak rendezése közben bukkantam arra az ügyre, amelyből most huszonnégy jegyzőkönyvet közreadok. Az ügy maga érdektelen; a tanúk egy részétől felvett kihallgatási jegyzőkönyvek azonban az 1956-os forradalmat követő megtorlásnak egy eddig kevéssé ismert oldalát mutatják meg: ahogy azt a perbe fogottak (és kivégzettek) hozzátartozói kényszerültek megélni. A fogságot, a pert, az ítéletet; a kivégzést és a végtisztesség nélküli elhantolást; majd a katonai ügyészség (és a politikai rendőrség) vegzatúráját.

Az ügy elsőrendű vádlottja, Vida Mihály büntetés-végrehajtási törzsőrmester a Kozma utcai gyűjtőfogházban, korabeli nevén a Budapesti Országos Börtönben teljesített szolgálatot. 1957-ben egy ideig a siralomházként használt Kisfogházban, később a börtön elmemegfigyelő osztályán. Egy házban lakott Hoffmann Bélával, aki 1958-tól a Rákoskeresztúri új köztemetőben volt sírgondozó, és akinek 1959 második felében a 301-es melletti parcellák sírjainak gondozása volt a feladata. Arrafelé dolgozott Ács István sírgondozó is, Hoffmann barátja. Vida, aki munkahelyéről általában a temetőn keresztül járt haza, többször megállt beszélgetni Hoffmann-nal és Áccsal, akiknek – talán hogy jól értesültségét fitogtassa – rendre elmondta, hogy másnap vagy a közeli napokban milyen újabb kivégzetteket fognak a temetőbe hozni: újpestieket, Thököly útiakat stb.¹

1959 novemberében azonban Vida és Hoffmann haragba kerültek, Vida könnyű testi sértés és magánlaksértés vádjával feljelentette Hoffmannt,² mire ő (és Ács István) feljelentették Vidát, hogy velük államtitkot képező adatokat közölt: a gyűjtőfogházban végrehajtott kivégzések adatait. Az ennek kapcsán elrendelt nyomozás során gyanúba kerültek a feljelentő sírgondozók is. A Belső reakció elhárító osztály ugyanis már 1958 második felétől operatív nyomozást folytatott egy fiatal nő, Klimkó Ágnes ellen, aki – információik szerint – kapcsolatot tartott különböző perbe fogottakkal, elítéltekkel, valamint elítéltek, köztük kivégzettek hozzátartozóival. Az operatív nyomozás során szerzett egyik információ szerint Klimkó lefizette a sírásókat, akiktől így megszerezte egyes kivégzettek sírjának pontos helyét.³ Hoffmannt és Ácsot 1960. november közepén még tanúként hallgatták ki Vida ügyében, vélhetően a Belső reakció elhárító osztálytól kapott tájékoztatás alapján december 15-én már együtt helyezték előzetes letartóztatásba a feljelentőket és a feljelentettet. Mivel Vida egy fegyveres testület, a büntetés-végrehajtás hivatásos állományú tagja volt, az ügyben a katonai ügyészség és bíróság volt illetékes.

Hoffmann és Ács kezdettől beismerésben volt, Vida mindvégig tagadta a terhére rótt cselekményeket. A nyomozók munkáját megkönnyítette Hoffmann és Vida személyes ellentéte, illetve Ács törekvése arra, hogy részletekbe menően feltáró, a nyomozók érdekeit teljes mértékben kiszolgálni törekvő vallomásaival biztosítsa a maga számára ügye kedvező elbírálását. Hoffmann és Ács részletesen beszámoltak vád tárgyává tett cselekményeikről, és többeket megneveztek azok közül, akiknek megmutatták kivégzett hozzátartozójuk sírját, illetve akiktől pénzt fogadtak el a sírok megcsinálásáért és gondozásáért. (A sírgondozóknak tilos volt gondozni a 301-es parcellában lévő sírokat.) Miután vallomásaik megalapozottnak mutatták a velük szemben emelt gyanút, 1961 januárjában megkezdődött a tanúk kihallgatása. Mivel Hoffmann és Ács 1959 második felében dolgozott a 301-essel szomszédos parcellákban, leginkább azoknak a gyászolóknak kellett tanúvallomást tenniük, akik abban az időben vesztették el hozzátartozójukat. A tanúzásra kötelezetteket a Fő utca 70.-be, a Budapesti Katonai Ügyészségre idézték be, ugyanabba az épületbe, amelynek hátsó traktusában (a Gyorskocsi utcában) az ávó utódjának, a BM Politikai Nyomozó Főosztály vizsgálati osztályának irodái, kihallgató szobái és börtöncellái voltak. Ahol korábban hozzátartozóikat tartották fogva ügyük rendőrségi vizsgálata idején (és néhány esetben később is).

A vizsgálat feladata annak tisztázása volt, hogy a gyászolók valóban a sírgondozóktól, illetve rajtuk keresztül Vida Mihály büntetés-végrehajtási törzsőrmestertől szereztek-e értesülést hozzátartozójuk kivégzéséről és sírhelyéről, vagyis hogy a vádlottak elkövették-e az államtitoksértés bűntettét. A tanúknak ezért kellett számot adniuk arról, hogyan tartották a kapcsolatot szerettükkel annak őrizetbe vételét követően, hogyan értesültek az ítéletről, a kivégzésről és a temetésről, illetve a végső nyughelyről. Nem a (zömmel férjüket) gyászolók újabb meggyötrése volt a cél, ám kétségtelen, hogy a szervek érdekeivel nem volt ellentétes az „ellenforradalmárok” hozzátartozóinak újabb meghurcolása. A tanúzásra kötelezettek nagy többsége a kivégzett ötvenhatos felesége vagy élettársa volt. Feltehetően azért, mert a sírgondozók alig néhány gyászolónak tudták a nevét, a többiekhez azokon keresztül, a nyilvántartásba vett ötvenhatosok adatai alapján jutott el az ügyészség. A feleségek lakcíme tehát nem igényelt nyomozó munkát, az özvegyek számára azonnal postázni lehetett az idézést.

A nyomozást így sem sikerült határidőre befejezni, Mayer Béla rendőr főhadnagy katonai ügyésznek egy hónap hosszabbításra volt szüksége ahhoz, hogy 1961. február 16-ra el tudja készíteni a vádiratot. A Budapesti Katonai Bíróság március 2-án hirdetett ítéletet. Mindhárom vádlottat bűnösnek találta államtitok megsértésének bűntettében, ezért az elsőrendű Vida Mihályt nyolc-, a másodrendű Hoffmann Bélát hat-, a harmadrendű Ács Istvánt pedig négy hónap végrehajtandó börtönbüntetésre ítélte. Hoffmannt és Ácsot, akiket a Mundi János hadbíró alezredes vezette tanács vesztegetésben is bűnösnek talált, pénz mellékbüntetéssel is sújtották. A katonai felsőbíróság Sömjén György hadbíró alezredes vezette tanácsa azonban megalapozatlannak, számos lényeges körülményt figyelmen kívül hagyónak értékelte az elsőfokú bíróság ítéletét, azt felülbírálásra alkalmatlannak nevezte, és május 10-én hozott végzésében a budapesti hadbíróságot új eljárásra utasította. A megismételt elsőfokú eljárásban a Budapesti Katonai Bíróság Somos József hadbíró százados vezette tanácsa június 29-én Vida Mihályt bizonyítottság hiányában felmentette az ellene emelt vád alól, Hoffmannt öt-, Ácsot három hónap börtönbüntetésre ítélte, Ács büntetésének végrehajtását pedig három év próbaidőre felfüggesztette. A katonai felsőbíróság (a tanácsvezető ezúttal is Sömjén György volt) szeptember 6-án helybenhagyta Vida felmentését, Hoffmannt és Ácsot pedig – szintén bizonyítékok hiányában – felmentette a vádak alól. A pereskedés polgári büntetőbíróság előtt folytatódott, mert Vida hamis vád bűntettének vádjával feljelentette Hoffmannt és Ácsot, akiket a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1962. július 31-én hat-, illetve három hónap börtönbüntetésre ítélt.⁴ Ezen ítéletre hivatkozva Vida perújítási eljárást kezdeményezett, amelynek eredményeképpen a Budapesti Katonai Bíróság Rabóczki Ede hadbíró főhadnagy vezette tanácsa 1963. április 18-án nem bizonyítékok, hanem bűntett hiányában mentette fel az ellene emelt vádak alól.⁵

A büntetőeljárás így is számos eredményt hozott. A fecsegő börtönőrt ugyan a bíróság teljes mértékben felmentette, ám addig két teljes hónapot kellett előzetes letartóztatásban töltenie, állásából pedig elbocsátották. A 301-es parcellában kivégzettek sírjait felhantoló, azokat a hozzátartozók kérésére gondozó sírgondozókat – ha nem is az eredetileg ellenük emelt vád alapján – végül jogerős börtönbüntetéssel sújtották. A hatalom pedig biztos lehetett abban, hogy a tárgyalt ügyben nem érintett kivégzettek hozzátartozói is értesülni fognak arról – azokon az informális csatornákon keresztül, amelyeket az alább közölt vallomások is jól mutatnak –, milyen következményekkel jár a hatvanas évek Magyarországán egy olyan emberi kötelesség teljesítése, mint az elhunyt családtag, rokon végső nyughelyének gondozása.

A jegyzőkönyvek ezúttal sem szó szerint tartalmazzák a tanúk vallomását. A katonai ügyész kikérdezte őket, majd az elhangzottak után és alapján ő szerkesztette meg a jegyzőkönyveket. Ebből ered a szövegek erős belső feszültsége: azok a gyászoló hozzátartozók vallomásait a hivatal, az ügyész nézőpontjából, az ő átiratában, hangszerelésében tartalmazzák. A férj, a fiú elvesztésének tragédiájáról adott személyes beszámolók (beszámoltatások) egy ellenséges hivatal rideg racionalitásának szűrőjén keresztül monoton ismétlődéssé váltak.

Mayer főhadnagy igyekezett körültekintően bizonyítani a terheltek bűnösségét, ezért tanúk sokaságát hallgatta ki. Különösen a tanúkihallgatások kezdetén végzett nagy munkát, amikor több nap is sorban álltak a tanúzásra kényszerített rokonok irodájának ajtaja előtt. 1961. január 11-re hét hozzátartozót (egy testvért, egy sógornőt és öt özvegyet), valamint egy közeli ismerőst idézett be, mindössze fél órát szánva egy-egy, családtagját (vagy ismerősét) alig egy éve elvesztett nő kihallgatására és a jegyzőkönyv felvételére. Január 19-én kilenc gyászolót (egy testvért, egy anyát és hét özvegyet) hallgatott ki. Azt az özvegyet, aki első kihallgatásakor elhallgatta, hogy Hoffmann Bélának pénzt adott azért, mert megmutatta a sírokat, ahova élettársát és a vele egy perben halálra ítélt kivégzetteket temették, illetve megcsináltatta azt a sírt, amelyet élettársáénak gondolt, Mayer főhadnagy egy héten belül ismét beidézte, és ismét kihallgatta, miután Hoffmann részletes, feltáró vallomást tett a vele történt találkozásairól. A 301-es parcellát legkésőbb 1959 végén – egy évvel a gyanúsítottak első kihallgatása előtt – operatív ellenőrzés alá vonták, erre mutat, hogy azt az özvegyet is kihallgatták, akinek férjét 1959. december végén, vagyis akkor végeztek ki, amikor Hoffmannéknak már lehetőségük sem volt a hozzátartozók tájékoztatására. (Halottak napja után a sírgondozók már nem mentek ki a parcellákba.) Tizenkét asszonynak a bírósági tárgyaláson is vallomást kellett tennie.

A gyászolók többsége – jegyzőkönyvbe vett vallomásaik szerint – mit sem tudott családtagja, hozzátartozója ötvenhatos cselekményeiről. Nem politikai alapon kerültek szembe kihallgatójukkal, tágabban a katonai ügyészséggel, a megtorló apparátussal, a hatalommal. Egy több évezredes civilizációs törvénynek engedelmeskedtek, amikor áthágták a kádári diktatúra – ismereteink szerint jogszabályba soha nem foglalt – rendelkezését, amely meg akarta fosztani a kegyelettől is azokat, akiket ellenségének tekintett. Tudták, hogy ha nem is büntetendő, de tilalmas dolgot cselekszenek, ezért azt nyilván kisebbíteni igyekeztek kihallgatásukkor. A tanúzásra kényszerített asszonyok közül többen nem éltek jól kivégzett férjükkel – ezt kihallgatásukon sem hallgatták el –, ám úgy tekintették, hogy a halál után már nincs helye ítélkezésnek, mindenkinek joga van a végső nyugalomra, amelyet a családtagoknak kötelességük biztosítani az elhunytak számára.

Az ügyben felvett tanúvallomások közül csak azon ötvenhatos kivégzettek hozzátartozóival készült jegyzőkönyveket közöljük, akik voltak kint a 301-es parcellában. A jegyzőkönyveket nem a kihallgatások sorrendjében közöljük. Az egy ügyben, általában egyszerre kivégzettek hozzátartozóinak jegyzőkönyveit egymás mellé tettük, abban a sorrendben, ahogy a bíróság elítélte őket. Időrend és perbeli rend, rendűség szerint. Utóbbit az indokolja, hogy a vallomásokból kitűnően az elsőrendű vádlottak özvegyeit mintha a közös gyászban is elsőnek tekintették volna sorstársaik.

---

A jegyzőkönyvekben említett kivégzettek perének főbb adatai:

Bosnyák Gábor (1930–1958)

1956. októberben részt vett a fegyveres harcban, a fegyverszünet után nemzetőr lett.

1958. május 28-án tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Fekete László vezette tanácsa 1957. október 31-én 20 év börtönbüntetésre ítélte. Ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1958. április 21-én halálbüntetésre súlyosbította. Április 24-én kivégezték.

Lukács László (1923–1959)

1957-ben adatokat gyűjtött a forradalmat követő megtorlásról az ENSZ különbizottsága részére.

1958. március 17-én tartóztatták le.

A Budapesti Katonai Bíróság Csohány László hadbíró százados vezette tanácsa 1958. október 1-jén halálra ítélte. Ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Sömjén György hadbíró őrnagy vezette különtanácsa 1957. január 7-én emelte jogerőre. Január 13-án kivégezték.

Nagy József (1936–1959) és Szabó Lajos (1930–1959)

Nagy József a Corvin közben vett részt az októberi harcokban. A fordulat után mindketten nemzetőrök lettek, november 4-én pedig felvették a harcot a támadó szovjet csapatokkal. A fegyveres harc bukása után röplapokat készítettek és terjesztettek.

Nagy Józsefet 1957. október 21-én, Szabó Lajost 1957. május 7-én tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa 1958. május 22-én (két másik pertársukkal, Bárány Jánossal és Ivicz Györggyel együtt) halálra ítélte őket. Ítéletüket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1959. február 10-én emelte jogerőre. Február 18-án végezték ki őket.

Kósa Pál (1921–1959), Csehi Károly (1928–1959), Gémes József (1909–1959), Rajki Márton (1901–1959), S. Nagy Sándor (1902–1959)

Kósa Pál és vele egy perbe vont társai az újpesti forradalmi bizottság, illetve a november 4-e utáni újpesti harcok vezetői voltak.

Kósa Pált és Csehi Károlyt 1956. november 12-én, S. Nagy Sándort 1956. december 13-án, Gémes Józsefet 1957. április 1-jén, Rajki Mártont pedig 1957. május 10-én, tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Halász Pál vezette népbírósági tanácsa 1959. március 15-én mindannyiukat halálra ítélte. Ítéletüket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1959. július 23-án emelte jogerőre. Csehi Károlyt, S. Nagy Sándort, Gémes Józsefet, Rajki Mártont (valamint a perben ugyancsak halálra ítélt Koszterna Gyulát) július 30-án végezték ki. Kósa Pálon augusztus 5-én, a perben szintén halálra ítélt Gábor Lászlón pedig szeptember 23-án hajtották végre a halálos ítéletet.

Tutsch József (1929–1959)

Tutsch József Pestlőrincen kapcsolódott be a fegyveres felkelésbe. Tagja lett az ott alakult nemzetőrségnek, november 4-e után ott vett részt a fegyveres harcban, majd annak bukása után a politikai ellenállásban.

1958. március 28-án tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Halász Pál vezette népbírósági tanácsa 1959. május 7-én halálra ítélte. Ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1959. szeptember 22-én emelte jogerőre. 24-én végezték ki.

Gombos László (1924–1959)

Budán vett részt a fegyveres felkelésben és a fegyveres harcban.

1959. március 5-én tartóztatták le.

A Pest Megyei Bíróság Barnaföldi János vezette tanácsa 1959. május 21-én halálra ítélte. Ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Lakatos Imre vezette tanácsa 1959. szeptember 9-én emelte jogerőre. Október 10-én végezték ki.

Futó János (1936–1959), Keller Károly (1925–1959), Németh József (1912–1959), Grosszmann Frigyes (1920–1959), Csermák János (1928–1959), Barabás Tibor (1917–1959), Szivák István (1934–1959), Krausz Gyula (1934–1959)

Futó János és vele egy perbe vont társai november 4-e után a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésében szálltak harcba a támadó szovjet csapatokkal.

Futó Jánost 1958. június 14-én, Keller Károlyt, Németh Józsefet, Grosszmann Frigyest, Csermák Jánost, Barabás Tibort 1958. október 1-jén, Szivák Istvánt és Krausz Gyulát 1959. február 3-án tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa 1959. május 26-án mindannyiukat halálra ítélte. Ítéletüket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1959. október 26-án emelte jogerőre. A perben rajtuk kívül halálra ítélték, és kivégezték Magori Máriát, Csányi Sándort és Kondorosi Imrét. A kivégzéseket 1959. október 28-án hajtották végre.

Huzián István (1924–1959)

Huzián István a VII. kerületi nemzetőrségnek volt a tagja.

1958. december 2-án tartóztatták le.

A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa 1959. augusztus 7-én halálra ítélte. Ítéletét a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Borbély János elnökletével 1959. december 18-án emelte jogerőre. December 22-én végezték ki. Vele együtt végezték ki két pertársát, Dobi Károlyt és Tóth Tibort, az elsőrendű Fáncsik Györgyöt pedig 1960. január 3-án.

---

Bosnyák Gáborné (1926, betanított munkás), 1961. január 21.

„Kérdésre elmondom, hogy férjemmel, Bosnyák Gáborral 1954-től éltem házas életet. Mivel lakásunk nem volt, így közös háztartásban nem tudtunk élni. Férjem, aki egyenruházott államvédelmi szakaszvezető volt, általam ismeretlen körülmények között 1955-ben leszerelt. 1956-ban tudomásom szerint férjem ellenforradalmi ügybe keveredett bele, ami miatt 1957. május 27-én letartóztatták. Letartóztatása után több ízben látogattam őt az engedélyezett látogatások keretében. 1958. április 24-én ellenforradalmi cselekménye miatt férjemet kivégezték. Kivégzéséről előzőleg az ügyvéden keresztül értesültem, aki közölte velem, hogy férjemet ki fogják végezni április 24-én. Kivégzése előtt én férjemnél nem voltam bent látogatóban, ellenben reggel korán kimentem az új köztemetőbe, és mivel már előzőleg tudtam egy kivégzett ismerősöm hozzátartozójától, hogy a kivégzetteket hová temetik el, így tisztában voltam azzal, hogy férjemet is oda fogják eltemetni. Miután a köztemetőbe korán reggel kimentem, a kivégzettek eltemetésére szolgáló parcellában körülnéztem, és egy sírhelyet találtam kiásva. A temetőben kb. egy óra hosszáig tartózkodtam, majd eltávoztam a temetőből. A temetőben ez alkalommal senkivel nem beszéltem. Délután, a későbbi órákban visszamentem a temetőbe, és akkor már az előzőleg kiásott sírhelyet betemetve találtam, sőt, mellette is találtam egy betemetett sírhelyet. Egy idős asszonyt is találtam ott, a kivégzettek eltemetésére szolgáló parcellában, akitől érdeklődtem, hogy nem-e látott itt temetést. Ez a személy, akinek a nevét nem tudom, tájékoztatott engem arról, hogy beszélgetésünk előtt kb. egy fél órával egy nagy és egy kis koporsót helyeztek sírba.⁶ Megmutatta, hogy melyikbe tették a nagy koporsót, és melyikbe a kis koporsót. Így, mivel ügyvédem előzőleg tájékoztatott, hogy azon a napon végzik ki a férjemet, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a férjem abban a sírban fekszik, amelyiket az illető asszony mutatott, olyan sírnak, amelybe a nagy koporsót tették. Én azóta is abban a meggyőződésben vagyok, hogy férjem abban a sírban fekszik, és azt a sírt gondozom. Bár esetenként a mellette lévő sírt is szoktam gondozni.”

Lukács Lászlóné (1927, gyógypedagógiai tanár), 1961. január 23.

„Férjemmel, Lukács Lászlóval 1951-től éltem házas életet. 1958-ban, márciusában férjemet mint segédmunkást letartóztatták. Letartóztatásának ideje alatt az engedélyezett beszélők keretében több ízben meglátogattam a férjemet. Arról azonban tudomásom nincs, hogy férjem konkrétan milyen ügyből lett őrizetbe véve. 1959. január 10-én ügyvédem arról értesített, hogy férjem halálos ítéletével kapcsolatos kegyelmi kérvényt elutasították. Erről értesülve kimentem a Kozma utcai országos börtönbe, ott férjemmel tudtam beszélni.

Ezt követően férjem további sorsáról nem tudtam, csupán február 25-én a XXII. kerületi tanácsnál értesültem arról, hogy férjem 1959. január 13-án ki lett végezve.

Eltemetési helyéről egészen márciusig semmi tájékozódásom nem volt. 1959 márciusában egy név szerint ismeretlen, nagytétényi illetőségű asszonytól hallottam, hogy a kivégzetteket a rákoskeresztúri temetőben a magasfeszültségű oszlopok melletti parcellában temetik el, mely a temetőben leghátul, a sarokban van.⁷ Ennek alapján március hónapban egyik napon kimentem a rákoskeresztúri temetőbe, megkeresni férjem eltemetési helyét.

A távvezetékek alapján igazodva megtaláltam azt a parcellát, amelyikben a kivégzettek vannak eltemetve. Itt, a sírok között járva, a temetőt körülvevő drótkerítésen egyszerre egy férfi bújt át, és odajött hozzánk. Ez a férfi a drótkerítésen kívül juhokat őrzött. Mikor odajött hozzánk, kérdezte tőlem és a velem lévő nagynénémtől – Baumann Jánosné, XXII. kerület, Toldi Miklós utca 10. szám alatti lakos –, hogy mit keresünk a sírok között. Én elmondottam, hogy a férjemet keresem, akit kivégeztek, és állítólag itt van eltemetve. A férfi mondotta, hogy itt nem szabad járni, majd azt ígérte, hogy ő megtudja a pontos sírhelyet, ahol férjem el van temetve. Ezt az ígéretét azonban komolytalannak vettük, mivel az illetőnek még a nevünket sem mondtuk meg, így azt sem tudta, hogy kinek a sírját kellene megtudni.

Ez után a férfi eltávozott onnan. Én pedig nagynénémmel a parcellában a sírokat megszámoltam, és a legutolsó temetkezési helyhez a 19-es számú sort számláltam, ez a 19. sor félig volt abban az időben temetve. Nénémmel úgy számoltunk, hogy kb. két hónap telt el a férjem eltemetése óta, tehát így nem lehet az utolsó sír, ezért néhány sírhellyel előbb egy sírdombot kiválasztottunk, és arra rátettük a magunkkal vitt virágokat. Azóta is ezt a sírdombot ápoljuk.⁸ A sírhely számát pontosan nem tudom.”

Baumann Jánonosné (1898, háztartásbeli), 1961. január 24.

„Testvérhúgomnak, néhai Lukács Istvánnénak a fia, Lukács László, budapesti lakos 1959 januárjában ki lett végezve. Lukács László, vagyis unokaöcsém kivégzéséről felesége útján csak 1959 februárjában értesültem. 1959 márciusában Lukács Lászlóné, vagyis a kivégzett felesége elmondotta nekem, hogy a városban egy asszonytól úgy értesült, a kivégzett személyek a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában vannak eltemetve. Ennek alapján emlékezetem szerint 1959 márciusában vagy áprilisában – a pontos időre nem emlékszem, de azt tudom, hogy még hideg idő volt – megbeszéltük Lukácsnéval, hogy kimegyünk férje sírjának a felkutatására. Egy alkalommal, emlékezetem szerint hétköznapi napon, ki is mentünk a Rákoskeresztúri új köztemetőbe, felkutatni Lukács László sírját.

A temető bejáratánál, bejárati kapujánál megnéztük a temető helyszínrajzát, mely egy táblára ki van függesztve. Ennek alapján próbáltunk eligazodni, és megkeresni a 301-es parcellát. Hosszas keresgélés után akadtunk rá, a magasfeszültségű távvezetékek mellett. Emlékezetem szerint az első alkalommal sem az úton, sem a parcella környékén senkivel nem beszéltünk. Kiérve a parcellába, egy megkezdett sort találtunk, és a legutolsó elföldelési helytől visszafelé egy régebbi, behorpadt sírt kiválasztottunk magunknak, és azt gondozásba vettük azzal a meggyőződéssel, hogy csak abban fekhet Lukács László.

A továbbiak során 1959-es évben gyakrabban kijártunk a sírt gondozni, volt olyan eset, hogy havonta vagy ritkábban. 1960-as évben azonban már ritkábban jártunk a sírt gondozni. Emlékezetem szerint a második alkalommal, amikor a sírnál kint voltunk, akkor a kerítésen kívül egy juhnyájat legeltető bundasapkás férfi, aki mikor odaértünk a sírhoz, a kerítésen átbújt, és odajött hozzánk. Mi érdeklődtünk tőle, hogy itt kik vannak eltemetve, valamint azt is kérdeztük tőle, hogy itt hogyan vannak a sírdombok, hogyan lehet azok között eligazodni sor és szám szerint. Az illető férfi elmondotta, hogy itt a kivégzettek vannak eltemetve, azonban a sor és szám szerinti beosztásra vonatkozóan felvilágosítást nem tudott adni.

A kihallgató kérdésére elmondom, hogy arra nem emlékszem, hogy ez a férfi ajánlkozott volna, hogy Lukács László pontos elföldelési helyét nekünk megtudja. Erre azért sem emlékszem, mert lényegében nem én beszéltem, hanem a velem lévő Lukács Lászlóné.

A feltett kérdéssel kapcsolatban el kívánom mondani még, hogy a tegnapi napon délután kint járt a lakásomon egy nyomozó rendőrtiszt. A nyomozó rendőrtiszt figyelmeztetett engem az igazmondásra, hogy jegyzőkönyvbe veszi vallomásomat, kérdéseivel kapcsolatosan. Kérdéseire vonatkozóan beismerem, hogy akkor nem tettem őszinte vallomást annak ellenére, hogy udvarias volt velem szemben az illető rendőrtiszt, a vallomásomban én mégis őt félrevezettem. Félrevezető vallomást azért tettem, mert sajnáltam Lukács Lászlónét, olyan szempontból, hogy ha a valóságot a nyomozótisztnek megmondom, illetve jegyzőkönyvbe mondom, abból Lukács Lászlónénak kellemetlensége vagy baja származik.

Így kijelentem, hogy a tegnapi napon a nyomozótiszt által felvett jegyzőkönyv, illetve az abban tett vallomásom teljes egészében félrevezető, hamis. Az igazság az, hogy Lukács Lászlónéval minden esetben együtt mentünk ki a temetőbe, minden alkalommal, amikor Lukácsné a temetőbe készülődött, és azt előzőleg közösen megbeszéltük, oda együtt indultunk el, együtt is jöttünk vissza.

Minden esetben előzetesen közösen megbeszéltük, hogy mikor megyünk ki a temetőbe. Határozottan állítom, hogy olyan esetről nincs tudomásom, hogy Lukácsné egyedül lett volna kint a temetőben. Állítom azt is, hogy Lukácsné minden esetben világosabb ruhában, tehát nem gyászruhában volt kint a temetőben.

A további kérdéssel kapcsolatban el kívánom még mondani, hogy 1959 nyarán több esetben megkértük én és Lukácsné a 301-es parcella melletti részeken dolgozó Béla nevű temetőmunkást, hogy öntözze meg Lukács László sírhantját. A Béla nevű temetőmunkás ezt el is vállalta, többször meg is öntözte, emlékezetem szerint 3 vagy 4 esetben 10-10 Ft-ot adtunk neki fáradságáért.

Határozottan állítom még, hogy a Béla nevű temetőmunkás és mi közöttünk soha olyan beszélgetés nem volt, melynek célja az lett volna, hogy pontosan megtudjuk, Lukács László melyik sírban van eltemetve. Emlékszem azonban egy esetre, 1959 nyarán egy olyan eseményre, mikor szintén kint voltunk Lukácsnéval a temetőben, hogy ott a sírok közül egy középkorú asszony odajött hozzánk, érdeklődött tőlünk, hogy kinek a sírját gondozzuk, és arra ajánlkozott, hogy ő pontosan meg tudja szerezni azt az adatot, hogy melyik sírban van eltemetve hozzátartozónk. Mivel ezzel a személlyel sem én beszéltem, így bővebbet az üggyel kapcsolatban nem tudok, ezért így nincs arról tudomásom sem, hogy az illető asszony pénzbeli ellenszolgáltatást kért volna az adat megszerzéséért.”

Nagy Istvánné (1899, háztartásbeli), 1961. január 19.

„Előadom, hogy Nagy István férjemmel 1952-ben kötöttünk házasságot, és ő a házasságba magával hozta előző házasságából született fiát, Nagy Józsefet. Nagy József letartóztatásba került 1957 februárjában, azóta börtönben volt, és én csak az engedélyezett beszélgetésekre mehettem el, és beszéltem vele. Legutoljára 1959. február 15-én, egy vasárnapi nap beszéltem vele, amikor is már megvolt a másodfokú ítélet is, amelyben az első fokon kiszabott halálbüntetést jóváhagyták. Nevelt fiam akkor azt mondotta, hogy próbáljak bejutni Dobi elvtárshoz, és tőle kegyelmet kérni számára. 16-án hétfőn odamentem a Parlamentbe, és ott hagytam egy kérelmet, azonban bejutni nem tudtam. Február 17-én a fiam ügyében ugyancsak halálra ítélt Bárány János menyasszonyával és húgával kimentünk a temetőbe, mert tudtuk, hogy a kivégzetteket a 301-es parcellába szokták eltemetni. Akkor azonban nem láttunk még friss sírhantokat, így eljöttünk. Február 18-án újból kimentünk, azonban még akkor sem voltak eltemetve, amiből gondoltuk, hogy a kivégzés még nem történt meg. Én ezután február 20-án voltam kint a temetőben, ahol láttunk négy friss sírhantot, azonban a sírhantok között más sírok is voltak, tehát nem egymás mellett voltak a sírok. Ott volt Szabó Lajosné, valamint Ivicz Györgynek a rokonai és Bárány János menyasszonya, akikkel azután megállapodtunk abban, hogy egy sírt fogunk gondozni, mert nem tudjuk azt, hogy pontosan melyik sírban fekszik a hozzátartozónk. Így én elvállaltam a négy sír közül az úttól legtávolabb fekvő sírt abban a sorban, amely szintén friss sír volt, a többiek pedig szintén elvállaltak egy-egy sírt a négy közül.

Én senkitől nem érdeklődtem, és [senkivel] nem beszéltem a tekintetben, hogy nevelt fiam pontosan hol van eltemetve, nekem arra pénzem nincs, hogy ilyenekre áldozzak. Mondták a hozzátartozók, hogy itt gondoztatni nem lehet a sírt, úgyhogy úgy határoztam, hogy ezt a sírt magam fogom gondozni, függetlenül attól, hogy nem tudom biztosan, hogy tényleg ebben a sírban fekszik-e fiam.”⁹

özv. Szabó Lajosné (1934, gyári munkás), 1961. január 28.

„Férjemmel, Szabó Lajossal 1954-ben kötöttem házasságot, házasságunkból két gyermek született. 1957 májusában férjemet letartóztatták ellenforradalmi bűncselekmény miatt. Letartóztatásának ideje alatt az engedélyezett beszélők keretében rendszeresen látogattam a férjemet a Markó utcai börtönben,¹⁰ valamint itt, a katonai börtönben¹¹. Úgy az első, mint a zárt tárgyaláson a tárgyalóterem folyosóján tartózkodtam, mivel zárt tárgyalás lévén, oda nem mehettem be. 1959 februárjában volt a másodfokú tárgyalása férjemnek, mely alkalomkor én a folyosón rosszul lettem, ami miatt a Madách kórházba szállítottak. Onnan még aznap este kijöttem, majd másnap anyósommal (Lengyel Ferencné, Budapest, XIV. Kerepesi út 40. sz. alatti lakossal) kimentem a Budapesti Országos Börtönhöz férjemmel megkísérelni a beszélgetést. Anyósom ugyanis az ügyben szereplő többi személy hozzátartozójától olyan értesülést szerzett, hogy lehetséges férjemmel a Gyűjtőfogházban beszélni. A Gyűjtőfogházban ténylegesen engedélyezték a férjemmel való beszélgetést, ami 1959 februárjának egyik vasárnapján délelőtt meg is történt. Ekkor férjemtől elbúcsúztam, aki azonban még mindig nem mondta meg, hogy a halálos ítéletet rajta végre fogják hajtani. A beszélőt követő 3-4 nap múlva felkerestem férjem védőügyvédjét, dr. Major Ákost, aki annyit közölt velem, hogy férjem büntetése a legsúlyosabb, és mivel én kértem, hogy gyermekeim ügyében még szeretnék beszélni a férjemmel, ő azt mondotta, hogy ezt már nem hiszi, hogy lehetséges lesz, mivel lehet, hogy férjem már nem él. Ezt követő nap anyósommal, Lengyel Ferencnével kimentünk a rákoskeresztúri köztemetőbe, megkeresni férjem sírhelyét. Ugyanis előzetesen már megérlelődött bennem az a következtetés, hogy a Gyűjtőfogházban volt a férjem, így kivégzése után csakis a mellette lévő temetőbe temethetik el. Ezért mentem a Rákoskeresztúri új köztemetőbe. Oda kiérve a portástól érdeklődtem, hogy ellenforradalmi bűncselekmények miatt kivégzettek hova vannak eltemetve. A portás igazított el, hogy a temető végében van az a parcella, melyet megtudtam, hogy 301-es parcellának hívnak. Anyósommal odaérve, az akkor megkezdett sorban emlékezetem szerint 4 vagy 5 friss sírhant közül a legutolsót kiválasztottam magamnak. Férjemének gondoltam, és azt gondozás alá vettem. Azóta is ezt a sírhantot gondozom.

Határozottan állítom, hogy ez alkalommal anyósomon kívül a 301-es parcellában senki mással nem beszéltem, a férjem ügyében szereplő többi kivégzett hozzátartozójával sem találkoztam ott. A későbbiek során hetenként kétszer is kijártam férjem sírját gondozni, rendszerint a délutáni időben, de kijelentem, hogy ott a hozzátartozók közül, kik férjem ügyében szerepeltek, nem találkoztam, és nem beszéltem senkivel. El kell mondanom még azt, hogy az első kimenetelemet követő kb. egy hét múlva felkerestem lakásán a férjem ügyében szintén kivégzett Nagy József édesanyját, Nagy Józsefnét [helyesen Istvánnét], s közöltem vele, hogy férjemet kivégezték, és érdeklődtem, hogy mi van az ő fiával. Ő is elmondta, hogy fiát kivégezték, majd érdeklődött, hogy melyik sírt gondozom. Miután én megmondtam neki, hogy az akkori friss sírhantok közül a legutolsót, akkor Nagy néni is megmondotta, hogy ő is kiválasztott egyet, de azt ő sem tudja, hogy fia pontosan abban fekszik-e.”

Kósa Pálné (1926, kárpitozó), 1961. január 19.

„Elmondom, hogy férjemet 1956. november 12-én letartóztatták, majd 1957 elején kaptam arra engedélyt, hogy férjemmel beszélhessek. Ezt követően is jártam hozzá beszélgetni a börtönbe, és részt vettem vele való beszélgetésekben. Tárgyalásokon nem voltam, de azt hallottam, hogy a másodfokú tárgyaláson, amely július végén volt megtartva, 1959-ben, ő már nem volt ott.¹² Minthogy tudtam azt, hogy az elsőfokú tárgyaláson őt is többek között halálra ítélték – gondoltam, hogy már nem is él. Augusztus 5-én azonban kaptam egy értesítést, hogy mehetek hozzá beszélgetni a Gyűjtőbe, akkor oda is mentem, reggel negyed 7-re, majd beszélgettem vele. Férjem akkor már tudta, hogy ki fogják végezni, ezt említette is, a pontos időpontot nem tudtam, de gondoltam, hogy aznap lesz a kivégzés.¹³ Egészen reggel 10 óráig ott voltam a Gyűjtő előtt, majd utána kimentem a temetőbe, láttam azonban azt, hogy a többi kivégzettek sírja között egy üres sír van, gondoltam, hogy abba fogják férjemet eltemetni. Néhány nappal előtte ugyanis férjem ügyében a többi személyt már kivégezték, és eltemették.¹⁴ A sírok között azonban egy üres sír volt, gondoltam, hogy az lesz férjem sírja. Aznap egész estig kint voltam a temetőben, majd otthagytam virágot egy Béla nevezetű sírásónak, akiről most tudtam meg, hogy Hoffman[n] Bélának hívják, és kértem arra, hogy ha hoznak egy kivégzettet, akkor tegye be a sírba a virágot. Gondoltam ugyanis, hogy csak ebbe az üres sírba temethetik majd a férjemet, gondoltam, hogy aznap fogják kivégezni, így majdnem biztos voltam abban, hogy a többi sírok között fogják eltemetni. Amikor másnap kimentem reggel, Hoffmann Béla közölte velem, hogy már kivitték a holttestet, és eltemették, ő pedig a virágot rátette a sírra. Ez valóban az a sír volt, amelyiket én gondoltam, hogy oda fogják eltemetni. Kérdeztem Hoffmann Bélától, hogy miért nem tette bele a sírba a virágot, ő azonban azt válaszolta, hogy akkor már el volt földelve, amikor ő kijött. Előző nap arról is volt szó Hoffmann Béla és énközöttem, hogy én említettem, jó volna, hogyha a sor szélén levő üres sírba temetnék férjemet, hogy ne kelljen bemennem majd a sorok közé, amire ő azt válaszolta, hogy ha ő ott lesz, esetleg megemlíti ezt azoknak, akik férjem holttestét hozzák. Férjem eltemetése után azonban közölte, hogy ő már akkor érkezett, amikor el volt temetve, így nem tehetett semmit azért, hogy férjemet a szélső sírba temessék.

[…]

Kérdésre elmondom, hogy férjemmel való beszélgetések során én az ügyben szereplő kivégzettek hozzátartozóit is megismertem. Legtöbb esetben a temetőbe S. Nagy Sándor közös háztartásban élő élettársával mentem ki, ő egy sírt gondozott, azonban pontosan nem tudta, hogy S. Nagy Sándor melyik sírban fekszik. Gémesnével egy esetben voltam kint 1959 őszén, és ekkor ő azt a sírt kezdte el gondozni, amelyik az én férjem sírja mellett van. Amikor tavasszal másodízben vele mentem ki, beszéltük, hogy a másik sírt is meg kellene csinálni, amelyik a férjem sírja mellett a másik oldalon van, így ő azt is megcsinálta. Megemlítem azonban, hogy ezen utóbbi sírt, amely a férjem sírja mellett az út felőli részen van, dr. Rajk[i]ék is ápolják, ezt a sírt tehát ketten ápolják. Tudomásom szerint rajtam kívül a többi újpesti ellenforradalmárok hozzátartozói nem tudják biztosan, hogy valójában azt a sírt ápolják-e, amelyikben hozzátartozójuk fekszik, és éppen ezért nemcsak egy, hanem több sírra is visznek virágot.”

Csehi Károlyné (1936, segédmunkás), 1961. január 19.

„Férjemmel, Csehi Károllyal csak két hónapig éltem házasságban, mert 1956 augusztusában történt házasságkötésünk után 1956 októberében kitört az ellenforradalom, majd őt november 12-én letartóztatták. 1957 januárjában kaptam egy értesítést, hogy elmehetek hozzá beszélőre, így február 3-án beszélgettem vele, majd ezt követően mindig, amikor részemre beszélgetési engedélyt adtak, beszéltem férjemmel. Legutoljára a Gyorskocsi utcai börtönben beszéltem vele 1959. július 18-án. Akkor már őt első fokon halálra ítélték, azonban ő azt mondta, hogy ezt megfellebbezte, és a másodfokú döntés még nem volt meg. Férjem egyébként Kósa Pál ügyében volt benne.

Ezt követően szeptember 22-én kaptam egy értesítést, amelynek alapján bementem a Budapest X. kerületi tanácshoz, ahol közölték velem, hogy férjem július 30-án meghalt, akkor kivégezték. Megkaptam a halotti levelet, és így tudtam meg, hogy férjemet már kivégezték. Azonban azt nem közölték velem, hogy hol van eltemetve.

Én tudtam azt, hogy az elítélteket a köztemetőben szokják eltemetni, és ezért halottak napján anyámmal kimentem a temetőbe. A temetőben megkérdeztem egy ott lévő rendőrtől, hogy hol vannak eltemetve az 1956-os ellenforradalmárok. Ő megmutatta a temető sarkában lévő azt a helyet, ahova ezeket az ellenforradalmárokat eltemették, így tudtam azt, hogy férjem is ott lehet. A parcella utolsó sorához mentünk, gondoltam, hogy nemrégen temették el, bizonyára az utolsó sorban fekszik, azt sem tudom, hogy hányadik sor az. De ott kiválasztottam az úttól fekvő második sírt, és arra egy gyertyát tettem, és virágot. Az előbbi rendőr is ott volt, és én azt hittem, hogy gyertyát ott gyújtani nem szabad, ezért elfújtam, a rendőr azonban megengedte, így ott voltam addig anyámmal, amíg a gyertya el nem égett, majd eljöttem.”

Árvai Teréz (1915, gyári dolgozó), 1961. január 20.

„Kérdésre előadom, hogy S. Nagy Sándorral közös háztartásban éltem 1956. december 13-ig, amikor is őt előzetes letartóztatásba helyezték az ellenforradalommal kapcsolatban.

Ezt követően a börtönben többször meglátogattam, és engedély alapján beszélgettem vele. Legutoljára 1959. július 12-én beszéltem vele, amikor is első fokon már halálra ítélték, másodfokon azonban döntés nem volt. Én ezután beszélőt nem kaptam, nem voltam biztos abban, hogy mikor fogják kivégezni, így úgyszólván minden nap kimentem a temetőbe, hogy megnézzem, mikor temetik. Ezt megtudtam, hogy az elítélteket a 301. parcellába temetik, és akkor, július végén volt már 6 sír kiásva, amelyhez kimentünk Kósánéval megnézni, hogy mikor lesznek ezek betemetve. Július 31-én a sírok még nyitottak voltak,¹⁵ amikor augusztus 1-jén kimentem, már be voltak temetve. Nem tudtuk azt, hogy melyik sírba temették el a halálra ítélteket, és előbb azt hittük, hogy Kósáné férje is ki lett végezve, azonban mint később kiderült, őt később, néhány nappal a többiek után végezték ki. Ezután mindenki elkezdett egy sírt gondozni, én részemről két sírt vettem kezelés alá, és ezeket gondozom a mai napig is.

[…]

Legtöbb esetben Kósánéval mentem ki a temetőbe, az ő férjét később temették el, így ő pontosan tudta, hogy melyik sírban fekszik a férje. Mi, a többiek, ebben nem voltunk biztosak, és jelenleg sem tudjuk határozottan azt, hogy melyik sírban vannak hozzátartozóink.

Én ismerek egy Béla nevű sírgondozót a temetőből, azonban sokkal többet nem beszéltünk egymással, mint hogy köszönünk, egy alkalommal én meg akartam bízni egy általam kezelt sír gondozásával, ő azonban nem vállalta el, mondván azt, hogy e parcellában lévő sírokat gondozniok nem szabad. Sem tőle, sem mástól én azért nem érdeklődtem S. Nagy Sándor sírjának pontos helye iránt, mivel azt mondták, hogy nem szabad.”

Árvai Teréz (1915, gyári dolgozó), 1961. január 26.

„1961. január 20-án rólam itt a katonai ügyészségen felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvben nem mondtam el őszintén a Béla nevű sírásóval való kapcsolatomat, mivel úgyszólván azt sem tudtam, hogy miről van szó, és féltem, hogy ebből valami bajom keletkezik.

Most elmondom, hogy én utolsó beszélőt nem kaptam S. Nagy Sándorral, így kijártam a temetőbe, és július 31-én a sírok még nyitottak voltak, ugyanis hat sír volt kiásva, és amikor augusztus 1-jén újból kimentem, akkor már be voltak temetve. Ez a Béla nevű sírásó mutatta meg, hogy melyek az újpesti ellenforradalmárok sírjai. Megjegyzem, hogy ezt kb. úgyis meg lehetett tudni, hiszen előzőleg hat sírt láttam nyitva, akkor pedig az újpesti ellenforradalmárok ügye volt tárgyalva, tehát nem kellett ahhoz túl nagy tudomány, hogy megállapítsuk azt, hogy az újpestiek hol fekszenek. Ennek ellenére a Béla nevű sírásó megmutatta.

A sírt augusztus 1-jén együtt csináltuk meg ezzel a sírásóval, és ezért adtam neki 100 Ft-ot. A továbbiak során adtam neki még 100 Ft-ot, hogy a sírt gondozza, és mivel le volt süppedve, csinálja meg. […]

Azt tudtam, hogy ezeket a sírokat gondozni vagy sírásókkal gondoztatni nem szabad, és ezért nem mondtam el a fentieket előző kihallgatásom alkalmával.

Az újpestiek közül Kósánét tudom megemlíteni, bár nem láttam, de úgy tudom, hogy ő is adott pénzt Bélának, hogy a sírt gondozza. Nekem Béla egyébként két sírt hozott rendbe, mert nem tudtam, hogy melyikben fekszik S. Nagy Sándor.”

dr. Rajki Mártonné (1906, bedolgozó), 1961. január 19.

„Kérdésre elmondom, hogy férjemet az újpesti ellenforradalmárokkal együtt 1957-ben (május 10-én) letartóztatták, és azóta börtönben volt, ahova én engedély alapján beszélgetésre mentem be. Legutoljára vele 1959. július 12-én beszéltem, akkor azonban még csak az elsőfokú tárgyalás volt meg. Én azt sem tudtam, hogy mi volt az ítélet, és vártam, hogy majd egy másodfokú tárgyalás is jön, azonban én erről értesítést nem kaptam. Szeptember 3-ra meg kellett jelennem hagyatéki tárgyaláson, azonban nem jelentem meg, majd 1960 őszén, amikor vagyonelkobzás folytán a fél házat elvették,¹⁶ tudtam meg, hogy férjemet 1959. július 30-án kivégezték. Ugyanakkor kaptam egy írást a Gyűjtőből is, hogy a dolgaiért menjek el.

Úgy gondolom, hogy fiam talán már előbb tudta meg a kivégzés időpontját, azonban velem nem közölte. Úgy emlékszem, hogy 1960 tavaszán lehettem először kint a temetőben, és a menyem mutatta meg, hogy az újpestieknek a sírja melyik sorban van. Azt senki nem tudta, hogy pontosan melyikben fekszik a hozzátartozója. Én sem tudtam, csak volt ottan két sír gondozatlanul, én azt elvállaltam, hogy gondozni fogom.

A fiam egy alkalommal a temetőgondnokságon megkérdezte, hogy pontosan hol van az apja sírja, azonban azt nem közölték vele.”

dr. Rajki György (1932, műanyagpréselő), 1961. január 26.

„Előadom, hogy miután édesapámat, dr. Rajki Mártont 1957 májusában letartóztatták, halála után egy-két hétre tudtam meg azt, hogy kivégezték. Én ebből a bűnügyből, amelyben az édesapám vádlott volt, a per során több hozzátartozót is megismertem. Úgy gondolom, hogy a temetés után egy-másfél hétre mehettünk ki a feleségemmel a temetőbe, és azt tudtuk, hogy az elítéltek temetője merre van, azonban a sír pontos helyéről tudomásunk nem volt. Ott találtunk azonban az újpesti ellenforradalmárok hozzátartozóiból néhányat, így azok megmondták, hogy hol fekszenek az újpestiek, a sír pontos számát, nevezetesen azt, hogy egy-egy név szerinti elítélt hol fekszik, nem tudták. Ezekről még a mai napig sincs tudomásunk.

Azóta két sírt kezelünk. Ott járt egy általam név szerint nem ismert sírgondozó, akit akkor én megkértem arra, hogy az egyik sírt majd öntözze. Emlékezetem szerint ezért 20 vagy 30 forintot adtam neki. Én arra határozottan az azóta eltelt idő miatt nem emlékszem, hogy feleségem, aki akkor velem volt, megbízta volna ezt a sírgondozót azzal, hogy a hantot csinálja meg. Abból a körülményből azonban, hogy újbóli kint létemkor ez a sír, amelyik a Kósáné férjének sírja mellett volt, meg volt rendesen csinálva, következtetek arra. Helyesbítek, ez a sír a Kósáné által gondozott sír mellett van, azt ugyanis nem tudtam, hogy Kósáné férje valóban abban a sírban fekszik-e, amelyet felesége gondoz. Akkor ez nekem azért nem tűnt fel, mivel édesanyámnak később mondtuk meg, hogy édesapám meghalt, és felváltva jártunk ki a temetőbe, így azt gondolhattam, hogy talán édesanyám csinálja meg ezt a sírt, és ő gondozza. Azt lehetségesnek tartom, hogy a feleségem 100 Ft-ot adott ennek a sírgondozónak, aki ezért ezt a sírt rendbe hozta.”

Gémes Józsefné (1920, gyári munkás), 1961. január 19.

„Elmondom, hogy férjem[et], Gémes Józsefet, akivel 1942 óta éltem házasságban, 1957. április 1-jén tartóztatták le politikai bűntett miatt. Én hozzá több esetben jártam beszélőre, és közben megismerkedtem a vele egy ügyben lévő hozzátartozók egy részével, így Kósa Pálnéval is. Ugyanis férjem Kósa Pál és társai ügyében volt letartóztatva. Legutóbb 1959. július 12-én kaptam beszélőt férjemmel, vele beszéltem, akkor azonban még csak az elsőfokú tárgyalás volt meg, a másodfokú tárgyalás csak később volt. Utána már nem is beszéltem vele, majd kaptam a IV. kerületi tanácstól egy idézést, melynek alapján bementem oda, ahol közölték velem, hogy férjemet kivégezték július 30-án. Ez a kivégzés után néhány hét múlva történt, akkor közölték velem, ott a tanácsnál férjem halálának pontos időpontját. Azt nem közölték, és nem tudtam, hogy férjem hol fekszik, hol van eltemetve, melyik sírban.

Férjem ügyében vele együtt kivégzett személyek hozzátartozóit nem ismerem név szerint, csupán látásból, hiszen majdnem két és fél évig jártunk hozzátartozóinkhoz beszélgetésre. Kósánéval viszont több esetben találkoztam az utcán, és egy alkalommal, ez vagy augusztus vagy szeptember hónapban lehetett – a pontos dátumra nem emlékszem – Kósánéval az autóbusz-megállónál találkoztam, aki akkor kérdezett engem, hogy nem megyek-e ki vele a temetőbe. Megbeszéltük az időpontot egy vasárnapi napra, és akkor én is kimentem a temetőbe, ahol találkoztam Kósánéval, és ő vállalkozott arra, hogy megmutatja a férjem sírját.

Kimentem a temetőbe, és ott találkoztam Kósánéval, aki akkor, az első kint létemkor az utolsó sírban, amely abban a részben van, megmutatta nekem, hogy melyik a férjem sírja. Azt a sírt mutatta meg, amely az ő általa kezelt és gondozott sír mellett van, nem az út felőli oldalon, hanem a másikon. Azt mondta, hogy a férjem ott fekszik. Kósáné pontosan tudta, hogy melyik a férjének a sírja, és mondta nekem, hogy azért tudja ilyen biztosan, és azért olyan biztos a dolgában, mert az ő férjét azt néhány nappal későbben végezték ki, amikor a többiek már el voltak temetve, egy sír azonban ki volt ásva, amelyet a férje kivégzése után betemettek. Gondolta, hogy csak ebben lehet az ő férjének a sírja. Ezután én nem mentem ki a temetőbe egy darabig, mert nem voltam biztos abban, hogy férjem ott fekszik, és különben is sokat dolgozom, családommal kell törődnöm, így csak tavasszal mentem ki a temetőbe Kósánéval.

1960. május havában lehetett, amikor is a temetőben kint voltunk. Kint volt Kósáné két kisleánya is, és akkor Kósáné azt mondta, hogy mégsem az a sír a férjem sírja, amelyiket mutatott ősszel, hanem az ő férjének sírja mellett az út felőli oldalról eső sír az, amelyben az én férjem fekszik. Ezt különösebben nem indokolta, hogy miért, de azt állította, hogy férjem ott fekszik. Arról fogalmam sincs, hogy hányadik sír lehet az, amelyiket én gondozom, de a Kósáné sírja mellett van közvetlenül, az út felőli oldalon. Egyébként én tavasz óta nem is voltam kint a sírnál, amiért Kósáné szemrehányást is tett nekem. Kijelentette azt is, hogy mostanában ő sem megy gyakran, mert az idő eltelte után elfásult.

[…]

Ezen a síron egyébként egy dunsztosüveg van, amelyet én tettem oda, és amelybe egy csokor virágot helyeztem el. Azóta sem voltam a sírnál, minthogy nagyon messze van ott bent a temetőben, azt nem tudom, hogy hányas parcella, másrészt pedig most sem voltam biztos abban, hogy valóban Kósáné által mutatott sírban fekszik a férjem.

Én egy sírásót sem ismerek a temetőből, csupán két esetben voltam kint a temetőben. Sírásókkal nem beszélgettem, és arról sincs tudomásom, hogy Kósáné sírásóktól tudta volna meg a férje sírjának a pontos helyét, én ezt tőle nem is kérdeztem. De a többi hozzátartozók sem tudhatták pontosan a helyet, férjük sírjának a helyét, mert több sírt is ápoltak, és volt például egy hozzátartozó, akinek nevét nem tudom, aki azt a sírt ápolta, amelyikhez férje nevének betűivel eljutott.”

özv. Tutsch Józsefné (1929, körkötő), 1961. január 19.

„Elmondom, hogy férjem[et], Tutsch Józsefet 1958. március 28-án tartóztatták le, és ettől kezdve egyfolytában börtönben volt. Börtönben a kapott beszélgetési engedélyek alapján meglátogattam, és beszélgettem vele. Legutoljára 1959. szeptember 22-én beszéltem vele. Akkor már első fokon, illetve másodfokon is halálbüntetést szabtak ki reá, és akkor már tudomással bírt arról is, hogy a kegyelmi kérvényét elutasították. Az ügyvéd ugyan még mondta, hogy állítólag a férjem kegyelmi kérvényét elfogadták, szeptember 22-én, amikor beszéltem a férjemmel, ő azonban mondta, hogy nincs remény, és hogy őt szeptember 24-én fogják kivégezni. Szeptember 24-én bementem a Markó utcába, férjem ügyét tárgyaló bíróhoz, azonban ő már nem volt ott, így kimentem a Gyűjtőbe, és megtudtam, hogy a bíró ott van. Mindjárt gondoltam, hogy férjem kivégzése történhetik. Onnan kimentem a temetőbe, és azt tudtam, hogy a 301-es parcellába temetik az elítélteket, és ott várakoztam. Nem volt még semmi sír megásva, csak úgy 16 óra 30 perc táján kezdtek ásni egy sírt. 17 óra 05 perckor pedig kihoztak egy koporsót a temetőbe, akkor nekem távolabb kellett mennem, és kb. 20 méterről figyeltem az esetet. Meg voltam győződve arról, hogy csak férjemet temethetik el, hiszen az ő ügyében más kivégezve nem lett. Úgyhogy azóta is ezt a sírt kezelem és gondozom.

[…]

Én ismerek egy Béla nevű sírásót, aki ott a közelben szokott dolgozni, és aki egyszer engem már korábban, még férjem halála előtt onnan el is zavart, hogy semmi keresnivalóm nincs. Utána még két esetben beszélgettem vele, akkor, amikor férjem sírjára virágokat vittem. Ez évben októberben a sírok szét voltak rúgva, a virágokat leszórták róla, és azt nem tudtuk, hogy miért teszik. Szerintem az nincsen tiltva, hogy a hozzátartozók meglátogatják ezeket a sírokat, beszéltem egy-két nyomozóval is, akik arrafelé jártak, mondták, hogy lehet virágot hozni a sírra, csak ott hosszabb ideig tartózkodni vagy gyülekezni nem szabad.”

Gombos Lászlóné (1929, bedolgozó), 1961. január 19.

„Elmondom, hogy 1959 márciusában tartóztatták le Gombos László nevű férjemet, majd én ezt követően az engedélyezett beszélgetéseken részt vettem. Legutoljára pedig 1959. október 9-én beszéltem vele a Kozma utcai börtönben. Férjem akkor közölte velem, hogy másnap reggel 8 órakor ki fogják őt végezni. Egyébként akkor már a másodfokú ítélet is megvolt, amely szerint őt halálra ítélték.

Én pénteki napon, 9-én beszéltem vele, este, 10-én szombaton őt kivégezték, és én vasárnap mentem ki a temetőbe. Gondoltam, hogy a börtön közelében lévő temetőben fogják eltemetni. A temető portásától megkérdeztem, hogy a kivégzetteket hol temetik el, aki azt válaszolta, hogy a 301-es parcellában. Nagy nehezen megtaláltam a 301-es parcellát, és a legfrissebb sírhoz mentem. Gondoltam, hogy abban temették el. Ez a sír az akkor az utolsó sor 14-es sírhelye volt. Azóta is ezt a sírt gondozom, úgy, hogy az elején még gyakrabban, az utóbbi időben azonban ritkább esetben járok ki a sírhoz.

[…]

Én úgy gondoltam, hogy ez a 14-es sír az én férjemnek a sírja, azonban egy bizonyos fokig bizonytalan voltam ebben, amiért is egy alkalommal bementem a temető gondnoksághoz, ahol egy nőtől megkérdeztem, hogy pontosan hol fekszik a férjem. A temető alkalmazottja azt válaszolta erre, hogy a 301-es parcellában, a sorszámot és a sír számát nem mondotta meg.”

Gyovai Istvánné (1937, kalauz), 1961. január 27.

„Előadom, hogy Futó Jánossal 1958 februárjában kötöttem házasságot, és vele 3 hónapig éltem, amikor is őt letartóztatták. Később tudtam meg, hogy őt 1956 után több esetben rövidebb időre őrizetbe vették. E letartóztatás után azonban már nem került haza. Az engedélyezett beszélgetőkön részt vettem, és vele beszéltem, legutoljára 1959. október végén, úgy tudom, egy keddi vagy szerdai napon. Minthogy a férjem egy olyan ügyben volt bent, amelyben több vádlott is volt, akik közül 11-et kivégeztek, így megismerkedtem a hozzátartozókkal, többek között Etus nénivel, aki Wágner Fricinek (Grosszmann¹⁷) volt az édesanyja, valamint egy Viki nevezetű nővel, aki közös háztartásban élt a kivégzett Barabás Tiborral, valamint Csermák Jánosnéval, valamint Krausz Gyulánéval és a kivégzett Krausz Gyula nővérével […], ismertem Szivák Istvánnét és Kondorosi Imrénét. Az utolsó beszélőn férjem kiáltotta oda nekem, hogy őt csütörtökön fogják felakasztani, vagyis október 29-én.

Csütörtökön, tehát 29-én este valamennyien kint voltunk a temetőben, azonban akkor rendőrök voltak annál a parcellánál, ahová az elítélteket temetik, mondták, hogy már ki van ásva 11 sír, azonban ezt nem láttam, mivel a parcella közelébe nem lehetett menni. Azt az asszonyok mondták, hogy a 301-es parcellába temetik el a kivégzetteket.

Másnap – október 30-án – reggel unokahúgommal, Szabó Péternével már korán reggel kimentünk a temetőbe úgy, hogy már reggel 6 órakor ott voltunk. Előző este ugyanis megbeszéltük a többiekkel is, hogy kimegyünk reggel, azonban a többiek nem jöttek, úgyhogy csak ketten mentünk ki. A temetőbe hátulról, az erdő felőli részen mentünk be, és ott láttunk sírokat, amelyek frissek voltak, friss hantolás volt. Előző nap Etus néni odavitt virágot a sírgondozók öltözőjéhez, és először oda mentünk, hogy a virágokat elhozzuk. Ott volt a Béla nevű sírásó, és egy másik nő is, akikkel viszont nem beszélgettünk, hanem elhoztuk a virágokat, és a friss sírokat kezdtük megcsinálni, és virággal feldíszíteni. Odajött egy rendőr, aki azt mondotta, hogy baj lesz belőle, ha továbbra is ott leszünk, így eltávoztunk, és a Béla sírgondozóval már nem találkoztunk.

Amikor legközelebb kimentem, kezdtem megcsinálni a sírokat, mindegyiket egyformára, mert nem tudtam, hogy melyikben fekszik a férjem, azonban jött Etus néni, és fel volt háborodva, hogy miért csinálom én egyformára a sírokat, és lerugdalta azokról a virágokat. Én akkor ott is hagytam őket. Etus néni ugyanakkor kijelentette, hogy ő már most tudja, hogy az ő fia hol van pontosan eltemetve, és azt is mondta, hogy majd mi is meg fogjuk tudni. Először abban állapodtunk meg, hogy közösen gondozzuk valamennyi sírt, és az összeadott pénzből mindegyikre vesznek virágot. Etus néni azonban azt mondta, hogy ő már tudja, hogy melyik fiának a sírja, így került arra sor, hogy mindenki egy sírt választott, amelyet a jövőben gondozni fog. Én a friss hantok közül az első friss sírt választottam, amely a sorban az úttól számítva a 7. volt. Etus néni pedig a kerítéstől számítva a második vagy harmadik sírt gondozta. Ott a sírnál az előbb említett Viki és Etus néni beszélték, hogy fognak fizetni a Béla nevű sírásónak 100 Ft-ot, és feltétlenül meg fogják tudni pontosan hozzátartozóik sírját. Azt nem tudom, hogy fizettek-e, mert nem láttam.

Ezelőtt kb. három héttel találkoztam [a] kis Kovácsnéval,¹⁸ akinek a hozzátartozóját, a vele közös háztartásban élő, és általam nem ismert férfit ugyanebben az ügyben állítólag életfogytiglanra ítélték, és az mondotta nekem, hogy az asszonyok be lettek hívva a rendőrségre, mert állítólag a temetőben felbontották a sírokat, és megnézték, hogy melyik sírban kinek a hozzátartozója fekszik. Kérdezte, hogy nem kaptam-e idézést erre vonatkozóan, amire azt válaszoltam, hogy nem, hiszen én ilyen esetnél nem voltam jelen. Volt férjemmel különben elég rossz családi életet éltünk, és csupán emberi kötelességemnek tartottam, hogy a sírját felkeressem, habár a legutóbbi időben elég ritkán megyek a temetőbe.”

Keller Ferencné (1920, takarítónő), 1961. január 11.

„Előadom, hogy Keller Károly sógorom volt, azonban ő a Garai utcában lakott, mi pedig abban az időben a Tolnai Lajos utcában. Férjem, Keller Ferenc Keller Károlynak bátyja volt. Egyébként férjemtől 6 hónapja törvényesen elváltam. Férjem és Keller Károly szülei már nem éltek, úgyhogy vagy engem, vagy pedig volt férjemet hívatta Keller Károly a börtönbe beszélőre, ugyanis 1958 októberében őt letartóztatták. Egy esetben voltam nála beszélőn, ez kb. 1959 telén lehetett, azóta nem voltam. 1959 októberében egy napon jött hozzám egy asszony, és mondta, hogy menjek be sürgősen sógoromhoz a börtönbe, mert viszik kivégezni. Én be is akartam menni a Gyorskocsi utcai börtönbe, azonban már elkéstem, időközben sógoromat átszállították már a Gyűjtőbe, így vele beszélni nem tudtam.”

özv. Németh Józsefné (1911, segédmunkás), 1961. január 11.

„Utoljára [1959.] október 27-én beszéltem vele, de akkor még nem tudtam, hogy a kegyelmi kérelem sikeres volt-e. Egy ügyvédet is fogadtam, aki azonban még akkor nem közölt semmit, így csak néhány nap múlva tudtam meg azt, hogy férjemet kivégezték.

Október 30-án kimentem a temetőbe rokonaimmal, és a temetőben kérdeztük sírásóktól, hogy merre van a kivégzettek temetője, aki útba igazítottak bennünket, így a 301-es parcellához mentünk, ahol akkor több elítéltnek hozzátartozója volt. Tudtam, hogy a férjem ügyében még rajta kívül 10 személyt végeztek ki, és ezeknek a hozzátartozója már mind ott volt. Nem tudtuk azonban azt, hogy az egy sorban lévő 11 friss sír közül melyik sírban temették el saját hozzátartozóinkat, így mindenki egy sírt kezdett ápolni. Én a részemről emlékezetem szerint az úttól számítva a tizenegyedik sírt vettem gondozás alá, azonban gondoztam néha a mellette lévő sírt is, amelyet senki nem gondozott, így elhanyagolt állapotban volt. Én senkitől nem kérdeztem azt meg, hogy pontosan melyik a férjemnek a sírhelye, előzőleg ugyan szerettem volna ezt megtudni, és így bátyámtól, aki bíró a Markó utcában, kérdeztem, hogy honnan lehetne erről tudomást szerezni, aki azonban azt válaszolta, hogy ne is próbálkozzam ezzel, mert úgysem mondják meg. Így még a mai napig sem tudom azt, hogy a 11 sír közül pontosan hová tették a férjemet.”

Grosszmann Frigyesné (1911, takarítónő), 1961. január 11.

„Utoljára 1959. október 27-én beszéltem vele este negyed 8 óra tájban, akkor már ő is és mi is tudtuk, hogy ki lesz végezve, mivel a fellebbezési tárgyaláson is helyben hagyták a halálos ítéletüket. Az időpontot azonban tudomásom szerint ő sem tudta, és nekem sem volt tudomásom róla.

Én ezt követően elutaztam, és csak 1959. november 4-én jöttem vissza, és ekkor mentem ki volt férjem édesanyjával a temetőbe, ahol már voltak ott a férjem ügyében elítélt 10 személy hozzátartozói. Azt az utcában beszélték, hogy a halálraítélteket állítólag a 301-es parcellában temetik el, azonban a sírt senki sem tudta. A hozzátartozók ott mondták, hogy 11 új, friss sír van, és ezekben a sírokban vannak eltemetve a hozzátartozóink. Így a hozzátartozók egy vagy több sírt is ápoltak, mert nem tudták, hogy melyik az ő hozzátartozójuk. Ami engem illet, én ritkán szoktam kimenni a temetőbe, hiszen nagyon rossz családi életünk volt korábban, legutóbb az elmúlt nyáron voltam, és ilyenkor egy-két csokor virágot szoktam venni, és mindegyik sírra le szoktam tenni néhány szálat. Volt férjem édesanyja Magyarics Jánosné több esetben, véleményem szerint elég gyakran, tudomásom szerint, ki szokott menni, azonban ő sem tudja azt, hogy melyik sírban van az ő fia, úgyhogy ő is három sírt gondoz.”

Magyarics Jánosné (1893, házfelügyelő), 1961. január 26.

„Elmondom, hogy fiamat, Grosszmann Frigyest több alkalommal meglátogattam, miután őt 1957-ben letartóztatták. Fiam egyébként nős volt, és feleségével együtt több esetben beszéltünk vele. 1959. október 27-én beszéltünk vele utoljára, miután másodfokon is a halálbüntetést jogerőre emelték. Akkor nem tudtuk, sem ő, sem pedig mi, hogy mikor lesz a kivégzése. Október 28-án délelőtt is és délután is felkerestük többen a hozzátartozók közül a temetőt, azonban még nem vettük észre azt, hogy hozzátartozóinkat eltemették volna. Azt mindannyian tudtuk, hogy az elítélteket a 301-es parcellába szokták temetni.

Amikor délután kint voltunk, már ásták a sírokat, nem lehetett már a parcellához közel menni, azonban akkor még nem hozták ki a kivégzetteket. Fiam egyébként olyan ügyben volt benne, amelyben még rajta kívül 10 személyt végeztek ki, így tudtuk, hogy több friss sírnak kell lenni. Másnap reggel én több hozzátartozóval, így Krausz Gyulánéval, Krausz Margittal, Juhász Jánosnéval kimentünk a temetőbe, és akkor már szaladt elém Futó Jánosné, aki a sógornőjével volt ott, és közölte velünk, hogy már be vannak temetve a sírok, szám szerint 11. Akkor odamentünk, és láttunk 11 sírt, azonban egyikünk sem tudta azt, hogy hol vannak eltemetve saját hozzátartozóink. Így először úgy állapodtunk meg, hogy mindannyiunk kezel minden sírt, majd a későbbiek során mindegyikünk egy vagy két sírt vett kezelés alá, és azt gondoztuk.

Volt ott egy Béla nevű sírásó, akit én megkértem, hogy segítsen az általam kiválasztott és gondozott sírnak a gondozásában. Fizettem neki 100 Ft-ot azzal, hogy néha locsolja ezt a két sírt, valamint segített a síroknak a megcsinálásában is. Azt nem kellett megmutatni neki, legalábbis nekem, hogy a sírok hol vannak, mert azt Futó Jánosné már reggel megmutatta nekünk, amikor oda vezetett bennünket, többi hozzátartozókat. Azt a két sírt azóta is gondozom. Egyébként a Béla nevű sírásót nem onnan ismerem, hanem a 286-os parcellából, ahol a sógorom van eltemetve. Az a sír, amelyiket én ápolom, a kerítéstől az 5. és a 6.

[…]

Én egyébként próbáltam érdeklődni fiam sírjának pontos helye tekintetében. Jártam a temetőgondnokságon, ahol azonban azt válaszolták, hogy ők nem tudják, sőt írtam a Belügyminisztériumba is, hogy megtudjam fiam eltemetésének pontos helyét, azonban azt válaszolták, hogy azt nem áll módjukban velem közölni. Az megfelel a valóságnak, hogy én egy-két esetben mogyorót vittem ki a temetőbe, és azt adtam Bélának és egy másik sírgondozó feleségének is.

Csermák Jánosné (1928, felszolgáló), 1961. január 11.

„Előadom, hogy férjemmel, Csermák Jánossal 1953 óta éltem házasságban, egészen 1958 októberéig, amikor is őt letartóztatták. Az engedélyezett beszélőre elmentem hozzá a börtönökbe, és legutoljára 1959. október 27-én este voltam a Gyorskocsi utcai börtönben, ahol beszélgettem vele. Akkor már tudta ő is, én is, hogy másodfokon is jóváhagyták a halálos ítéletét, a kegyelmi kérelem sorsáról azonban még akkor tudomásunk nem volt. Férjemnek egyébként kirendelt ügyvédje volt, én ügyvédet választani nem tudtam, mivel az ahhoz szükséges anyagiakkal nem rendelkeztem.

A beszélgetés után néhány nappal a férjem kivégzéséről olyan értelemben szereztem értesülést, hogy a férjem ügyében halálra ítélt egyéb személyek hozzátartozói, akik gyakrabban tudtak a temetőbe menni – én ugyanis dolgoztam –, és ők közölték velem, hogy 11 új sír volt, ami nem lehetett más személyeké, mint a mi hozzátartozóinké. Így azután kimentünk a temetőbe, ahol a hozzátartozóknak a többsége is jelen volt, pontosan azonban senki sem tudta azt, hogy a hozzátartozója pontosan melyik sírban van. Így mindegyikünk egy sírt vett kezelés alá, azt a sírt gondoztuk, függetlenül attól, hogy hozzátartozónk ott van-e eltemetve. Én a magam részéről úgy emlékszem, de ezt pontosan nem állítom, hogy a 18. sírt gondozom, oda szoktam virágot tenni, hogyha időnként kimegyek a temetőbe. Először még hetenként, a későbbiek során azonban már csak havonta egy esetben szoktam kimenni a temetőbe, és teszek virágot az általam gondozott sírra.

Én soha nem kérdeztem senkitől sem, sem sírásóktól, sem másoktól azt, hogy férjem pontosan hol van eltemetve, és véleményem szerint a többi hozzátartozók sem tudhatták meg a pontos helyet, hiszen ez esetben nem gondoznának két vagy három sírt is. Ugyanis néhány sír olyan is van, amelyik elhanyagolt állapotban van, és néha azt is szoktuk gondozni. Én értesülést a sírásóktól azért is nem kértem, mivel úgy tudtam, hogy fegyőrök temetik el az elítélteket, a sírásók nem tudhatják azt, hogy ki hol van eltemetve, így legfeljebb valótlanságot mondanának. Másrészt pedig 800 Ft-os fizetésem mellett nincs arra fedezetem, hogy ilyen hamis értesülésekért esetlegesen fizessek.”

Héthi Lászlóné (1922, felszolgáló), 1961. január 11.

„Előadom, hogy 1957-től egészen addig, amíg le nem tartóztatták, közös háztartásban éltem Barabás Tiborral, akit 1958. október 1-re virradó éjjel vittek el a lakásról. Ezt követően az ügyészség által adott beszélgetési engedélyek alapján több esetben beszéltem vele a börtönben, először a Gyorskocsi utcai börtönben, majd a Markó utcában, a Gyűjtőben, végül pedig ismét áthozták őt a Gyorskocsi utcai börtönbe, és ott beszélgettem vele. Barabás Tiborral együtt még 10 személy volt ebben az ügyben, és politikai bűncselekményekért ítélték el őket. Helyesbítek, 23 vádlott szerepelt ebben az ügyben,¹⁹ csak 11 személy tekintetében mondottak ki halálbüntetést.

Nekem úgy rémlik, hogy 1959. október 28-án beszéltem vele utoljára, amikor is megnyugtattam, őt arra vonatkozóan, hogy majd megpróbálunk valamit az ügyben tenni az ügyvéddel. Akkor a kegyelmi kérelme még nem volt elbírálva, legalábbis én még arról tudomással nem bírtam. Utána tudtam meg, néhány nap múlva az ügyvédtől, hogy a kegyelmi kérelmét elutasították, azonban akkor a kivégzés már megtörtént. Amikor néhány hét múlva megkaptam a halotti levelet, akkor gondolkoztam az időponton, és gondoltam azt, hogy még aznap végezték ki, amikor én beszéltem vele. Egyébként ezen utolsó beszélgetés a Gyorskocsi utcában zajlott le, ahol a többi halálra ítélt hozzátartozója is megjelent, kb. 19:30 óra volt az idő, amikor az én beszélgetésem következett, már sietni kellett, úgyhogy csak néhány percig beszélgettem, volt olyan is, Keller Károly elítélt hozzátartozója, aki tudomásom szerint lekésett a beszélőről, mert időközben már átszállították őket a Gyűjtőbe.

Még ezt megelőzően több hozzátartozóval, Grosszmann Frigyes feleségével és anyósával és még egy-két hozzátartozóval, akikre már nem emlékszem, voltunk kint a temetőben, azonban a 301-es parcellához akkor nem engedtek közel senkit, illetve igazoltattak mindenkit, így csak távolról néztük a parcellát, és úgy láttam csak azt, hogy több sírnak való hely ki van ásva. Ott mondták, hogy 11 sír van kiásva, gondoltuk, hogy ide fogják temetni őket. Azt, hogy a 301-es parcellába temetik, mindenki tudja, hogy erre a helyre szokták a kivégzetteket eltemetni.

Utolsó beszélgetésünk után néhány nappal újból kimentünk néhány hozzátartozóval a temetőbe, és akkor láttuk, hogy a néhány nappal kiásott sírok már be vannak temetve, tehát már kivégezték hozzátartozóinkat, 11 friss sír volt, azonban azt nem tudtuk, hogy hozzátartozóink melyik sírban vannak. Ezért először úgy állapodtunk meg, hogy mindegyikünk gondozza a 11 sírt, minthogy azonban ez elég nagy anyagi megterhelést jelentett volna, úgy állapodtunk meg, hogy mindenki egy sírt gondoz, minthogy azonban voltak olyan hozzátartozók, akik nem jöttek ki a sírt gondozni, így én részemről két sírt vállaltam, az egy sorban lévő 11 sír közül. Emlékezetem szerint az úttól a tizedik és a tizenegyedik sírt gondozom, azonban ezt határozottan állítani nem tudom, mert nem számoltam meg.

Először a kivégzés után hetenként, kéthetenként mentem ki a hozzátartozókkal, de ezután már nem volt jó a viszony velük, mivel megtudták, hogy nekem van valakim, akihez azután a múlt év októberében feleségül is mentem, Héthi Lászlónak hívják jelenlegi férjemet, és különösen az esküvő óta ritkábban járok a temetőbe, két-három havonta, minthogy ezt férjem sem veszi jó néven.”

özv. Szivák Istvánné (1934, segédmunkás), 1961. január 11.

„Előadom, hogy volt férjemmel, Szivák Istvánnal 1953 óta éltem házasságban, amely házasságunkból két gyermekünk született. 1958 októberében férjemet letartóztatták, és ezután én eljártam az ügyészség által engedélyezett beszélőkre, és néhány tárgyaláson is voltam. Nekem már egy tárgyaláson a Markó utcában mondta férjem, hogy ki lesz végezve, majd 1959. október 27-én jártunk az után, hogy még egy utolsó beszélőt kapjunk a hozzátartozóinkkal. Ezt engedélyezték is részünkre, így én is beszéltem a férjemmel. Akkor már a másodfokú bíróság jóváhagyta a halálos ítéletet, de azt nem tudtam sem én, és azt hiszem, ő sem, hogy kivégzésére mikor kerül sor.

Az az ügy, amelyben férjem benne volt, politikai bűnügy volt, amelyben férjemmel együtt 11 személyt végeztek ki, akik valamennyien ott a környékünkön laktak. Többeket közülük ismertem, és a hozzátartozók közölték velem azután, hogy a kivégzések megtörténtek. Így beszélgetésünk után három napra, mindszentek napján kimentem én is a temetőbe Kovács Bélánéval,²⁰ aki annak a háznak a házfelügyelője, ahol én lakom. Rajtunk kívül az összes hozzátartozók ott voltak, és akkor tudtam meg, hogy férjemet hova temették, persze a pontos helyet nem tudtuk, az asszonyok is csak onnan gondolták, hogy oda vannak eltemetve, mert 11 friss sír volt, és éppen 11-et végeztek ki. Én nem tudtam tehát azt, hogy melyik sírban fekszik a férjem, és a többiek sem tudták, és én erre vonatkozóan nem is érdeklődtem. Így abban állapodtunk meg mi, hozzátartozók, hogy mindegyikünk ápol egy sírt úgy, mint hogyha a hozzátartozónk ott feküdne. Én úgy emlékszem, hogy az úttól az ötödik sírt ápolom, azonban nagyon ritkán megyek ki a temetőbe, ugyanis azóta közös háztartásba léptem egy férfivel, és ő nem veszi szívesen, ha a temetőbe megyek. Minden évben csak egyszer látogatom férjem sírját, mindszentek napján, és akkor szoktam az általam gondozott sírra virágot vinni.”

Réh Jánosné (1929, bedolgozó), 1961. január 19.

„Előadom, hogy öcsémmel, Krausz Gyulával külön laktunk, ő a feleségével és gyermekeivel lakott. Nevezettet letartóztatták, és a börtönben én is voltam nála több alkalommal beszélgetésen a kapott engedély alapján. Amikor a másodfokú tárgyalása volt, utána következő napon beszéltem vele, azonban nem tudom, hogy ez mennyivel volt előtte a kivégzésénél.

Tudomásom szerint őt október 28-án végezték ki, erről megkaptuk a halotti levelet is. Azonban az elsőfokú tárgyalás után nem tudtuk, hogy még másodfokú tárgyalás is van, így kimentünk a temetőbe, megtudtuk ott, hogy hol temetik el a kivégzetteket, és megtudtuk, hogy a 301-es parcellában. Ott akkor már, úgy emlékszem, 13 sír ki volt ásva, majd ott megtudtuk azt, hogy még másodfokú tárgyalás is lesz, ezt egy rendőr mondta, így elmentünk onnan. A másodfokú tárgyalás után is kimentünk a temetőbe, a beszélgetés után, ez volt az utolsó beszélgetés, azonban még akkor sem volt az eltemetés. Ezután én elutaztam vidékre, és amikor másfél hét után visszajöttem, már közölték a többi hozzátartozók, hogy már be vannak temetve a sírok. Ekkor én is kimentem, és egy sorban volt 15-20 sír, én hármat vettem gondozásba. Akkor, úgy emlékszem, 13 friss sír volt. Először az volt a megállapodás a hozzátartozók között, hogy közösen gondozzuk a sírt, azonban később széthúzás támadt köztük, úgyhogy mindenki választott egy vagy több sírt, és azokat gondozták. Én részemről három sírt választottam, először ugyan csak kettőt, majd a később a harmadikat is gondoztam, és ezek a sírok ebben a sorban a közepe táján vannak, de inkább az út felől eső részhez közelebb. A hozzátartozók közül senki nem tudta azt, hogy a hozzátartozója pontosan melyik sírban van elhelyezve, mert ezt nem közölte velünk senki.”

Utasi Tivadarné (1929, gépkocsivezető), 1961. január 19.

„Kérdésre elmondom, hogy volt férjemet, Huzián Istvánt, akivel egyébként rossz családi viszonyban éltünk, letartóztatták, és én néhány esetben engedélyezett beszélőn vettem részt a börtönben. Legutoljára 1959. december 20-án beszéltem vele. Ekkor én ugyan szanatóriumban voltam, azonban mihelyt megkaptam a beszélgetési engedélyt, felkerestem őt a börtönben, és beszéltem vele. Férjem említette ekkor, hogy őt december 22-én, tehát két nap múlva ki fogják végezni.

Mint már említettem, én férjemmel rossz családi viszonyban éltem akkor, amikor ő szabadlábon volt, így nem tudom azt, hogy mikor hozták az ő halálos ítéletét, hogy abban az ügyben rajta kívül még hány vádlott volt, és hogy vele együtt hányat végeztek ki. Én ezután is, miután vele beszéltem, visszamentem a szanatóriumba, és továbbra is ott tartózkodtam 1960. március elejéig. 1960 áprilisában egy alkalommal kimentem a köztemetőbe, hogy férjem sírját megnézzem. Volt sógornőm ugyanis, Huzián Anna (Budapest, XIII. kerület, Kilián György utca 32. sz. alatti lakos), aki volt férjem nővére volt, közölte velem korábban, hogy a 301-es parcellába szokták temetni az elítélteket. A temetőben lévő útba igazító táblán néztem meg, hogy merre kell mennem, így eljutottam a 301-es parcellához. Ott a legfrissebb sírokat néztem, gondoltam, hogy volt férjemet oda temették el, majd eljöttem. Sem virágot nem vittem, de egyik sírt sem gondoztam.

A múlt év nyarán egy alkalommal 9 éves kisfiammal felkerestem újból a temetőt, csupán kíváncsiságból, hogy újból megnézzem azokat a sírokat, amelyekben esetleg férjem fekszik. Akkor sem vittem virágot, egyik sírhoz sem nyúltam hozzá, és nem is tudtam pontosan, hogy melyik sír az, amelyikben férjem van elhelyezve.”

Jegyzetek

(Kép forrása: hvg.hu)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges