Eörsi László 2014. június 16.

Nyomtatóbarát változat

A „Nagy Imre és társai” elítélésének 50. évfordulóján kiadott DVD-ROM* meghallgatásával sokkal átélhetőbb – még nyomasztóbb – a per, a tárgyalási napok eseményei.

A vádlottak közül különösen Nagy Imre, Maléter Pál, de leginkább Szilágyi József nézett igen bátran szembe a végzettel. Szilágyi ügyét – mint ismeretes – 1958 februárjától leválasztották a többiekétől, mivel attól féltek, hogy harcosságával károsan befolyásolja a tárgyalás menetét, esetleg erőt önt a csüggedőkbe. Az ő perét így már 1958 áprilisában folytatták le, amelynek kimenetele – elsősorban a vádlott rettenthetetlen magatartása miatt – nem lehetett kétséges: 23-án halálra ítélték, és másnap kivégezték.

Immár 18 éve tanulmányozom az 1956-tal kapcsolatos pereket, de Szilágyi vallomásaihoz hasonlóval még csak nem is találkoztam. Szabályos küzdelmet folytatott az ügyészekkel és a bíróságokkal. Már februárban ellenezte – csak ő – a tárgyalás félbehagyására és a pótnyomozásra vonatkozó ügyészi javaslatot. „Helytelenítem, nem értek vele egyet, és nem értem, hogy a Legfőbb Ügyész, illetve a Legfőbb Ügyészség képviselői [...] miért nem láttak tisztán a vádirat benyújtásakor?”

Foglaljuk össze, mik történtek az áprilisi tárgyaláson. Szilágyi – akárcsak június 9-én Nagy Imre – támadja a zárt tárgyalást, mert „…a magyar nép, meg azon túl a nemzetközi közvélemény, a szocialista és a nem szocialista közvélemény [...] tudja, hogy miről is van szó”. Tagadta „a vádirat megállapításával ellentétben”, hogy zárt csoportosulás alakult volna ki Nagy Imre körül. Ez nagyon fontos kijelentés volt, hiszen a „Nagy Imre-csoport” jelentette az egész per talán legfőbb sarokkövét. Ezt követően bámulatos bajtársiasságáról tett tanúbizonyságot: kérdezte a tanácselnököt, hogy mi történt a barátjával, Losonczy Gézával, akit már a februári tárgyaláson sem láthatott, nem történt-e valami baja. (Természetesen nem kapta meg a választ. Losonczy már csaknem négy hónapja tisztázatlan körülmények között meghalt a börtönben.)

Kijelentette, hogy bár ő az egypártrendszer híve, a forradalom idején úgy látta, hogy csak többpártrendszerrel lehet a tömegeket lecsillapítani, vagy „ahogy aztán Kádár Jánosék rendet csináltak, tankkal és szuronnyal”. Később Szilágyi az 1849-es és az 1945-ös hagyományok közötti különbségre mutatott rá. Erre Vida büntetéssel fenyegette, mint bűncselekmény elkövetőjét, mivel az elhangzottakat izgatásnak lehetett minősíteni. Szilágyi: „Szóval, hazánk függetlenségének védelme bűncselekmény.” Vida erre már nagyon felpaprikázódott, és azt találta mondani, hogy „…november 4-én a függetlenségért jöttek be a szovjetek. Ez semmivé vált volna, ha nem jönnek.” [Másutt még ezt azzal egészítette ki, hogy „…a magyar nép helyeselte azt, amit tettek.”]

Szilágyi később még így tett hitet a forradalom mellett: „… ha októbernek nincs más jelentősége, nincs is más eredménye, csak annyi, hogy megmutatta, hogy a magyar nép, Rákóczi, Kossuth, Petőfi mit tett, a zsarnokságnak szocialista mezbe öltöztetett válfaját sem hajlandó eltűrni, hanem szabadságáért és hazája függetlenségéért felkelni és életét áldozni, már ez is óriási, véleményem szerint történelmi jelentőségű dolog.”

Az ő saját ügyében is gyakran vitába került a tanácselnökkel. El kell ismernünk, hogy nem mindig jött ki nyertesen a szópárbajokból. Szóba került, hogy a forradalom kitörése utáni napokban azt javasolta Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitánynak, hogy adja fel a rendőrkapitányságokat és egyéb objektumokat a tömegeknek. Vida ezt így interpretálta: „…ha a védők nem adták fel az objektumokat, magukra vessenek, ha rájuk lőnek”. Szilágyi: „…durván megfogalmazva ez volt a [véleményem]”. A tanácselnök tovább ironizált: „megérdemlik a védők, hogy lelőjék őket”. Szilágyi ezt már túlzott egyszerűsítésnek minősítette, de a „csörtét” már nem tudta a maga javára fordítani.

Annál inkább azt, amikor Vida rá akarta bizonyítani, hogy a proletárdiktatúra megdöntésére törekedett, és ezért a népi demokrácia ellensége. „A proletárdiktatúrát helyesnek tartottam, de mint bebizonyosodott, a munkásság nem” – válaszolta. Ezzel kifejezte, hogy a társadalom túlnyomó része akaratát tiszteletben tartja.

„Ha mi ellenforradalmárok vagyunk, velünk egyetértett Kádár, Münnich és Apró.” – jelentette ki. (Az utolsó szó jogán még részletezi is Kádár János november 1-jei forradalompárti beszédét.) Vida a perrendtartás szabályaival próbált érvelni: a népbíróságnak nem feladata, hogy akik nincsenek vád alá helyezve, azokkal is foglalkozzon. Szilágyi: „Én úgy tudom a jogi tanulmányaimból, hogy bizonyos cselekedeteket közösen elkövető embereket, ha azok a büntethetőségüket kizáró okok valamelyike alá esnek, nyilván felelősségre kell vonni, és nem a hatalmi helyzet dönti el azt, hogy egyesek ezek közül vádlottként, mások ezek közül bírákként szerepeljenek, vagy vádlókként.” A magyarországi helyzetre vonatkoztatva: „…az ügyészség az élet és halál ura, mert azzal, hogy emel-e vagy nem emel vádat, eldönti, hogy egyeseket a vádlottak padjára ültet, másokat pedig vádlottakká tesz.”. Vida ekkor végleg kifogyott az érvekből, már csak rendreutasított és fenyegetett, de nem érte el célját.

Szilágyi – aki leninistának vallotta magát – vádlottként gyakorta és súlyosan vádolta Sztálint és Rákosit. „A proletárdiktatúra – véleményem szerint – nem az önkény tobzódása […] Sztálinnak személyesen egyik hatalmas bűne éppen az, hogy a proletárállamot, amelyiknek minden egyéb államnál, minden polgári államnál inkább jogállamnak, törvényes államnak kellene lennie, ebbe az irányba torzította el egy ilyen nérói, Dzsingisz káni, hitleri irányba torzította el a proletárállamot.”

Majd ismét vádolja Kádárt: „Ezek a perek, amelyek most folynak, valóban fontosak, valóban lényegesek, azonban egy alapvető hibában szenvednek: a vádlottak padján nem azoknak kellene ülni, akik most ott ülnek, hanem Rákosinak és társainak. Rákosi Mátyás és társai előtt Nagy Imrének és társainak a vádlottak padjára ültetése mérhetetlen nagy önleleplezés az én véleményem szerint annak a rezsimnek a számára, amelyik ezeket a pereket megrendezi.” Az utolsó szó jogán „vétkesek közt cinkos, aki néma” alapon támadja Vidáékat is.

Gyakran utalt az ő és a társai családjára, akik igazságtalanul szenvedték meg a súlyos retorziót, és ezzel kapcsolatban az utolsó szó jogán a következőt mondta: „Kádár János felesége felkeresett bennünket november 2-án, és kezét tördelve kért bennünket arra, hogy tegyünk valamit, mert elrabolták a férjét az oroszok. Én elkezdtem kihallgatni az embereket őelőtte, és az asszony sápadtan vette tudomásul, hogy nem elrabolták, hanem egész másról van szó. De fel sem merült az agyunkban, távol állt tőlünk, hogy Kádár Jánosnak a tevékenységéért esetleg a feleségén is bosszút lehetne állni. Vigasztalgattuk, hogy próbáljon megnyugodni. Helyet kerestünk neki a Parlamentben, lefektettük, ott maradt egész éjszaka. Másnap Nagy elvtárshoz is bevittem, ő is elkezdte vigasztalgatni…”

Mindezek csak szemelvények, de annyi a fentiekből is megállapítható, hogy Szilágyi József egészen különleges személyiség volt.

*E cikk eredeti formájában a www.revizoronline.com–on jelent meg 2008. november 10-én.

(A kép forrása: http://www.revizoronline.com/write/images/szik.jpg)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges