Eörsi László 2013. november 18.

Nyomtatóbarát változat

Az iratok odüsszeiája

(Bevezetés)

Leginkább a véletlenség számlájára írható, hogy, hogy ezt a tanulmányt én írom meg. A peranyagot ugyanis Eörsi Istvánnak nem állt módjában kézhez kapni, pedig legalább 1984-től céltudatosan törekedett erre. Fel akarta használni az Emlékezés a régi szép időkre című memoárjában. Természetesen sem a Fővárosi Bíróság, sem a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökei, sem Berecz János nem támogatta az erre irányuló beadványait.

„Az iratok tanulmányozását azért szorgalmazom, mert író vagyok, és jelenleg egy önéletrajzi jellegű munkán dolgozom. Úgy vélem, hitelesebb munkát sikerül írnom, ha emlékezetemet minél több ténnyel támogathatnám meg” – írta a Fővárosi Bíróság elnökének, mielőtt megkapta volna telefonon a nemleges választ.

Berecznek többek között a következőket írta: „A Visszaemlékezések 1956 című gyűjteményes kötet 349. oldalán irigykedve olvasom, hogy Ön történelmi kutatásainak támogatása végett hozzájutott különféle nyilvánosságra nem hozott dokumentumokhoz, egyebek közt az 1953 és 1959 között hozott bírói ítéletekhez, periratokhoz. Azért bocsátották ezeket a rendelkezésére, mert – mint írja – »én pártösztöndíjas voltam az aspirantúra, és volt bizalom irántam.« Jelenleg önéletrajzi munkán dolgozom, és ehhez – emlékezetem felfrissítése és ismereteim kibővítése véget – szükségem volna legalább saját magamnak és barátaimnak – Obersovszky Gyulának, Gáli Józsefnek és Angyal Istvánnak – a perirataira, rendőri és ügyészi vallomásaira stb. [...] Úgy vélem a múltnak – és különösképpen saját múltunknak – az ismerete mindenkit megillető jog. [...] Nem volna szabad a tények megismerését állami vagy pártszervek bizalmától függővé tenni. A tények – tények maradnak, akárki vizsgálja őket. Bízni kellene abban, hogy közkinccsé válva kiverekszik maguknak az őket megillető rangot. Kérem, segítsen ahhoz, hogy én is betekintést nyerhessek a munkámhoz szükséges iratokba.” A KB ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkárát természetesen nem tudta meggyőzni, de azt javasolta, hogy ismét a Fővárosi Bírósághoz forduljon kérelmével. (Az esélyekkel nyílván tisztában volt.) Erre hivatkozva Eörsi 1986 decemberében – a korábbi kérését kiterjesztve a közeli barátainak, Angyal István és Gáli József iratanyagára (tehát „Szirmai Ottó és társai”, valamint „Tóth Ilona és társai” perirataira) – újabb beadványt nyújtott be. Végül Hartay Henrik a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1987. január 27-i levelében utasította vissza Eörsi kérelmét.¹

Mint a rendszerváltás után kiderült, kevés lett volna a kádárista politikusok, bírósági elnökök jóindulata, mivel Eörsi István és társai perirata ismeretlen helyen lappangott. Az iratok odüsszeiája már 1963. július 20-án elkezdődött, amikor a Fővárosi Bíróság „visszavárólag” Bicskei Járási Ügyészségnek elküldte a teljes peranyagot a duplungok (vádirat, I. fokú és II. fokú ítélet) kivételével. (A bicskeieknek a per III. rendű vádlottja, Molnár Sándor tartási kötelezettségének elmulasztása miatti ügyben volt szükségük az iratokra.) 1966-ban a Balassagyarmati Járásbíróság is kérte a dossziét – ismeretlen okból – hiábavalóan. Szalamin Zoltán, a Fővárosi Bíróság tanácselnöke ekkoriban kérte vissza a bicskeiektől a dokumentumokat, de Lehoczky Antal járási vezető ügyész szerint azokat már az Igazságügyi Minisztériumhoz küldték vissza, ám innen azt jelezték, hogy nem érkeztek meg az iratok.

A Fővárosi Bíróság új tanácselnöke, Lomjapataky Béla 1968 februárjában ismét a Bicskei Járásbírósághoz fordult: „…nem fekszik-e ott? Ha igen, küldjék meg!” Néhány hónappal később kiderült, hogy még 1964 áprilisában megérkeztek az iratok az Igazságügyi Minisztériumhoz, ám tévedésből nem a Bicskei Járási Ügyészségnek küldték vissza, hanem a járási bíróságnak. Minderről Kocsisné Szebeni Erzsébet, a minisztérium előadója tájékoztatta a Fővárosi Bíróságot, hozzátéve, hogy „átiratomban kértem, kutassák fel, és küldjék vissza” Lomjapatakyéknak.

Szokó Miklós, a járásbíróság elnöke 1969 januárjában arról tudósított, hogy az ítélet meghozatala után, 1964 júniusában az iratok a Fejér Megyei Főügyészségre kerültek. A fellebbezés elbírálása után, 1964 októberében az ügy anyagai csak a Fővárosi Bíróság dokumentumai nélkül kerültek vissza hozzájuk, és eredménytelenül próbált felkutatni azokat a Székesfehérvári Megyei Bíróságnál és a Fejér Megyei Főügyészségen.²

Nincs több forrásunk arról, a pártállam időszakában keresték volna a periratot, ám a rendszerváltás után Eörsi István kezdeményezésére – akinek memoárja addig már két kiadáson is túl volt³ – ismét elkezdődött a kutatás. Áttörés azonban nem történt: Horváth Ibolya bíró hiába kutatott, Szoukup Tamás főelőadó (Igazságügyi Minisztérium), Irmes Gellért főügyészségi főtanácsos megyei főügyészhelyettes, Végh László Fejér Megyei Bírósági elnökhelyettes a válaszukban közölték, hogy az iratok hollétére nem tudtak fényt deríteni.⁴ Így hát bele kellett nyugodnunk abba, hogy Eörsi István periratai elvesztek, mivel – újabb balszerencse – a rendőrségi iratok között sem volt meg a másolatuk. Hiába kereste Standeisky Éva irodalomtörténész is, aki az „’56-os írókról” szóló kötetének egyik fejezete szól Eörsi Istvánról.⁵

Néhány évvel Eörsi halála után, teljesen váratlanul, Polgár Péter Antal kutatótól értesültem, hogy a keresett anyag nem veszett el, Székesfehérvárott, a Fejér Megyei Levéltárban található meg.

* * *

E tanulmány elkészítésével Eörsi István rekonstrukcióját szeretném kiegészíteni azokkal a dokumentumokkal, amelyekhez nem férhetett hozzá. Memoárjából kiderül, hogy mennyire fontosnak tartotta a tényszerűséget. „Csak emlékeimet tudom hitelesen rögzíteni, de nem állíthatom, hogy ők maguk is egytől egyig hitelesek”,⁶ ezért a pontosabb rekonstrukció érdekében felhasználta a börtönből kicsempészett verseit és a periratának rendelkezésére álló részeit, a vádiratot és az ítéleteket.

Tudta, hogy ezek nem mindig elegendőek: „Hajlandó lennék magasztaló ódát írni a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez. Ha legalább a periratok idevágó kitételeit elolvashatnám. [...] Ugyanazért volna rájuk szükségem, amiért erre a könyvre: hogy tisztán láthassam életemnek ezt az időszakát .”⁷

Meg kell állapítani azt is, hogy Eörsi az önvizsgálat terén lényegesen előbbre jutott, mint a memoárszerzők túlnyomó többsége. (Erre utal egyébként a „József Attila-díjas” verseinek önleleplezése is, már a hetvenes évektől.) Az első fokú ítéletet lapozva megállapítja: „…kiviláglik, hogy hősiességem nem volt egetverő.”⁸ Az iratokkal történő szembesüléskor is nagyon különbözött Eörsi a visszaemlékezők döntő többségének attitűdjétől: amikor magáról kevésbé kedvező momentumokat látott az iratokban, nem az volt a reakciója, hogy csupán koholmányról van szó.⁹ Mindebből látható, hogy miért van szükség az ő 1956–57-es történetének rekonstrukciójára.

E tanulmányban szereplő barátai, harcostársai, zárkatársai történeteire, életrajzi adataira itt nem térek ki, a lábjegyzetekben szereplő opusokban azonban mindezek megtalálhatóak. Csak a név szerint említett forradalmárok 1956-os szerepét és annak közvetlen következményét teszem ott közzé. Az 1957-es történésekből főleg a vizsgálati, ügyészségi és bírósági procedúrával foglalkozom, csakis azokkal a momentumokkal, amelyek Eörsi forradalomban játszott szerepével szorosan összefüggenek. A legutolsó fejezetben ismertetem fogságának dokumentumait is, e forrásokat szintén nem látta. Ezek csupán kiegészítik a memoárjában leírtakat.

A forradalom előtt

Arra, hogy Eörsi István miként vált forradalmárrá, nem térek ki, csak néhány mondatban foglalom össze.¹⁰

A II. világháború után a kommunista eszmék híve lett, bár soha nem lépett be a pártba.¹¹ A Horthy-rendszer igazságtalansága, a fasizmus szörnyűsége hozzájárult ahhoz – mint sok, különböző társadalmi réteghez tartozó kortársánál –, hogy lelkes támogatója lett az új, világmegváltó ideológiának, amely humanisztikus elveket, a nemzeti, a faji megkülönböztetés, az osztályelnyomás megszüntetését hirdette. „Az a nemzedék, amelyhez tartozom, annak elég nagy része, a zsidó származása miatt, vagy pedig azért, mert paraszt vagy munkás volt, nagy lelkesedéssel fogadta 45-ben a ruszkik bejövetelét. Azt hittük, hogy egy új világ kezdődik, és a képviselői ezt az új világot testesítik meg, ahol nem lesz fajüldözés, nemzetiségi gyűlölködés, szegénység. Paradicsom lesz. Ennek a várakozásnak a megtestesülései voltak mindazok, akik ezt hirdették” – nyilatkozta. „A kommunizmusból nem ábrándultam ki, csak Rákosiból.”¹²

Erről az időszakról is maradtak fenn olyan levéltári források, amelyek Eörsi nem látott, nem használt fel. A fegyveres erők jelentéstevői Eörsit a revizionisták közé sorolták, akiknek ideológiai és politikai bomlasztó tevékenységének hatását hangsúlyozták. Egy katonai forrás ekképp tudósít: „A Petőfi kör hatása igen erős volt a hadseregben is. A vitákra eljártak az akadémiák tisztjei is, és az ott elhangzottakat szinte fenntartás nélkül magukévá tették és terjesztették. Az Irodalmi Újság, a Hétfői Hírlap és más sajtótermékek ugyancsak nagy propaganda hatást váltottak ki. A revizionista erők tevékenységét nagy elismeréssel kísérték, és politikai nézeteiknek követőivé váltak. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia politikai osztálya és a Társadalomtudományi Tanszék felkérték a nyílt uszításban legélenjáróbb írókat, Háy Gyulát, Novobáczky Sándort, Aczél Tamást, Eörsi Istvánt, hogy részükre irodalmi ankétot tartsanak.¹³ A Zrínyi Akadémián október első felében sorra is került egy ilyen ankét, ami az »írói lelkiismeret és igazságérzet« jegyében a párt és kormány elleni nyílt uszítás volt. Az ankéton felszólaló 16 személy az írókat arról biztosította, hogy mellettük állnak. A kérdések, melyeket előre elkészítettek, nyílt, ellenséges hangnemben fogalmazódtak. (Pl.: Magyarország függetlenségének kérdése, Magyarország kizsákmányolása a Szovjetunió által, uránérc, a Szovjet Hadsereg Magyarországon való tartózkodásának joga, a Varsói Szerződés felbontása, az akkori pártvezetők azonnali leváltása, stb.) Az írók, akik jelen voltak, kivétel nélkül felszólaltak, és a »hibák bírálata« címén a pártot és a szocialista rendszert támadták.”¹⁴

Az írók közül Eörsi Istvánt ezekkel a szavakkal emelték ki: „…az ankéton nem éppen a leghízelgőbben fejezte ki elismerését a tisztekről, amikor ezt mondta: »…Nem is gondoltam, hogy a szakmai barbároknak hitt tisztek ennyire ismerik a magyar irodalom problémáit, melyről nívós felszólalásaikban bizonyságot tettek…« Az ankétot azzal zárták, hogy az Akadémia tisztjei harcot indítottak a hadseregben lévő »kucserák« ellen, és kiveszik részüket a kibontakozó » új nemzeti forradalomból « Azokkal szemben, akik a Petőfi kör vitáival nem értettek egyet, fenyegetően léptek fel.”¹⁵ Ez az utolsó állítás nagyon kevéssé hihető, miként az is, hogy a „revizionisták” „új nemzeti forradalmat” hangoztattak. A jelentés többi része azonban hihetőnek tűnik, annál is inkább, mivel Márton András ezredes, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka is ezt állította: „A párt és a kormány vezetésben vetett bizalmát a személyi állomány jelentős részében megingatta.”¹⁶

A belügyi szervek arra hívták fel a figyelmet, hogy Déry Tibor az irodalmi összejöveteleire Lukács György követőit és saját tisztelőit, valamint azokat hívja meg, akik „a legutóbbi irodalmi vitákban bátran, vagy jobboldalian szólaltak fel”: Mészáros István irodalomtörténész, Almási Miklós, Lukács György aspiránsa, Abody Béla író, Eörsi István költő, Heltai György történész, Fehér István tanár, Czene Mihály kritikus, Szabó Ede, a Csillag szerkesztője és más tehetséges, irodalomhoz értő fiatalok.¹⁷

A fiatal írók közül Gergely Mihály, Tímár György, Kiss Károly, Győri György, Eörsi István, Csoóri Sándor, Sántha Ferenc, Tóth László, Derzsi Sándor és mások a „nemzeti kommunizmus” híveit Nagy Imrét és Losonczy Gézát támogatták.¹⁸ Márkus István vallomása szerint Benjámin, Aczél Tamás, Sipos Gyula, Máriássy Judit, Mesterházi Lajos, Sarkadi, Eörsi, Gáli felszólalásával támogatták a Nagy Imre-féle pártellenzéket.¹⁹

Egy másik belügyi jelentés a „revizionista erők tömörülésére” utalt a Magyar Írók Szövetsége 1956. június 22-i kibővített ülésére, ahol „Eörsi István pedig további harcra buzdított, megjelölve soronlevő feladataikat, a hatalom megszerzéséhez vezető utat: »…a szabad viták lehetőségének megteremtése után most az a feladat, hogy a vitákon győzedelmeskedők állhassanak a fejlődés élére«”.²⁰

Még vészjóslóbbnak tűnik a harmadik jelentés: „A Nagy Imre–Losonczy-féle áruló csoport elsősorban az írókra támaszkodott [Aczél Tamás, Devecseri, Eörsi, Háy, Novobáczky]. A saját ú.n. »platformjuk« számára elsősorban a hibák nyergelésével igyekeztek híveket toborozni, illetve maguknak embereket megnyerni. Jellemző, hogy különböző gyűléseken felszólalásaik a párt- és a kormány vezetőinek lejáratására irányultak.”²¹

„Velem hasonló nézetet vallott Nagy Imrével kapcsolatban 1955 áprilisa és 1956. november 4-e között többek között Eörsi István“ – vallotta Déry.²²

„…remek tolla és éles szatirikus humora sok bosszúságot okozott a szektánsoknak, mert éles hangú versei a Julien Sorel, a Moziban, a Látlak az utcán lépni..., a Te kedves lány” és sok apró írása kíméletlenül ostorozta a pártban kialakult szektás szellemet, a bürokratikus apparátus káros terebélyesedését, a marxizmus alkotó szellemének gúzsba kötését – írta róla önvallomásában Angyal István.²³

A forradalom napjaiban

„23-án részt vettem az Írószövetséggel²⁴ a tüntetésen: Petőfi tér, Bem tér, itt a többiektől lemaradtam, a Parlament elé mentem, majd a Rádióhoz, ahol fél háromig voltam” – vallotta Eörsi a nyomozóknak.²⁵ Ezek az események – számomra érthetetlen módon – sem a belügyi, sem az ügyészi, sem a bírósági szakaszban szinte szóba sem kerültek, és az ítéletének indoklása sem tér ki Eörsi október 23-i tevékenységére.

„Én mindenesetre úgy vettem részt az eseményekben, hogy nekem meg kell mentenem a saját becsületemet a sok szégyentől, amit az akkori verseim rám tapasztottak, de meg kell mentenem a kommunizmus becsületét is. Az áruló kommunista szektásokkal szemben, amilyennek Kádárt is tartottam, az igazi kommunizmusnak a becsületét, a marxista és szocialista ideológiát akartam megmenteni.”²⁶

Angyal István²⁷ önvallomása szerint tőle származik az a jelszó, amit a parlamenttől a stúdióba menet kiáltoztak: „Ne hallgassunk Gerőre, úgy jutunk csak előre!”²⁸ A periratok között viszont nem szerepel későbbi barátja, Litván György²⁹ közlése: „…a tömeg nagy részével a Kossuth tértől a Rádió felé vonultunk, a Múzeum körúton egy kisebb embercsoport jött velünk szembe, élén Eörsi Pistával, aki már messziről kiabálta, hogy az ávósok a tömeg közé lőttek, már halottak is vannak.”³⁰ Eörsi így emlékezett vissza erre a napra: „Nagyon meglepett, és örömmel töltött el [október 23]. Teljes szívvel és lélekkel részt vettem az eseményekben. Arra, hogy Rákosi meg a Gerő meg fog bukni, számítottam, de arra, hogy pillanatokon belül ilyen népfelkelés tör ki, az utcára mennek a fegyveresek, a katonaság átáll és az egész államhatalom összeomlik, nem számítottam.”³¹

A forradalom első napjait – vallomásai szerint az Írószövetségben töltötte Molnár Zoltánnal,³² Déryvel³³, Benjáminnal,³⁴ Zelkkel,³⁵ Csoórival,³⁶ Márkus Istvánnal,³⁷ Tamási Lajossal³⁸ és Tóth Lászlóval.³⁹ Emlékezete szerint 24–25-én éjszaka az írók egy része Nagy Imrével és Hegedüssel beszélt telefonon, az „előbbivel annak érdekében, hogy szigetelje el magát a Gerő-féléktől”.⁴⁰

Zelk Zoltán egyszer megkérte, hogy nézzen ki az ablakon, láthatóak-e a szovjetek. „Miért nem nézel ki te?” – kérdezett vissza. „»Lőnek!« – válaszolta felháborodva.”⁴¹ Ekkor ott maradt éjszakára is.

De még 24-én délután barátaival, Csoóri Sándorral és Tóth Lászlóval sétát tett a városban. „A Rákóczi úton egy fiatal gyerektől a felkelők segítségével elvettünk a puskát, amit azok nekem adtak át” – vallotta. „Amíg én azon gondolkodtam, hogy csatlakozom a felkelőkhöz, barátaim otthagytak. Kb. fél óra múlva egy kapualjba betettem a fegyvert, és visszamentem az Írószövetségbe.”⁴²

Valószínűleg 25-én, a Vámház téren Krassó Miklóssal⁴³ felkapaszkodott egy szovjet harckocsira, ahol igyekeztek megmagyarázni a katonáknak, hogy forradalmárokkal, nem fasisztákkal kerültek szembe.⁴⁴ 25-én este hazament, ekkor magyar és szovjet katonák házkutatást tartottak nála azzal, hogy valakit bújtat. Miután senkit sem találtak, bevitték a Honvédelmi Minisztériumba, ahol kihallgatták, és másnap délután elengedték.⁴⁵ „Azonkívül, hogy megígérték, hogy főbe lőnek, mást nem csináltak velem.”⁴⁶ Ezt követően többször az Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi karán tartózkodott, ahol az Értelmiség Forradalmi Bizottsága székelt. Nincs forrás arról, hogy bekapcsolódott volna e szervezet munkájába. Emellett időnként megjelent az Írószövetségben is, és néhányszor meglátogatta tanárát, Lukács Györgyöt.⁴⁷

Noha Eörsi több feltáró jellegű vallomásokat tett,⁴⁸ néhány cselekményét elhallgatta, nyilván azokat, amelyekről a hatóságok nagy valószínűséggel nem szereztek tudomást. Például: „Mint egy tébolyult jártam az utcákat, csak egyszer keveredtem harcba. Lőttem is egyet-kettőt [...], 57-es kispuskám, semmi kárt nem tett a tankban. Inkább csak a magam bizonyságára lőttem, hogy nem félek a harctól. De az ember nemcsak attól fél, hogy lelövik, attól is, hogy ő lelő valakit.”⁴⁹

Ezekben a napokban verseket is írt, amelyekből egyik, Hát ilyenek is tudunk lenni mi? című, október 29-én délután, az Írók műsorában elhangzott:

Hát ilyenek is tudunk lenni? Hát most már merni is merünk s a szobor helyén a pár csizma, mely ránk tiport, nem istenünk?

Hát ilyenek is tudunk lenni?

… mellett fütyülő golyók, halni kész hejehuja vígság, könnyes vér,

Véres könnyfolyók, most a foglyokat szabadítják … fütyülnek a golyók!

Megszabadultak a foglyok, eddig kívül-belül rabok. Kiengedi a pállott, romlott levegőt. Minden ablakot kitárnak a szabadult foglyok!⁵⁰

„[Ezt a verset] október 24-én írtam a forradalom miatt érzett örömömben” – vallotta.⁵¹ 30-án megalakult a Szabad Kossuth Rádió Forradalmi Munkástanácsa, és az intézmény irányításával Széll Jenőti⁵² és Tamási Lajost bízták meg, Tamási odahívta Eörsit, hogy segítsen az irodalmi műsorok megszerkesztésében.⁵³ Ságvári Ágnes ezt így látta: „Jöttek-jöttek a küldöttségek a Parlamentbe Lukáccsal megérkezett Eörsi. Mind nyomást gyakoroltak a pártvezetésre.”⁵⁴

Ezen a napon este több írását is felolvasták, az Esik című versét ő olvasta fel, ⁵⁵ s ez két nap múlva megjelent az Egyetemi Ifjúságban.

Esik, esik, esik,
milyen jó, hogy esik,
égi muníció
estét sokan lesik.
Reggel, este, hullik,
sose fogy a golyó,
tőle telik csurig
ér, patak és folyó.

Esik, esik, esik,
milyen jó, hogy esik,
piros utcakövek
ezt örömmel veszik.
Vérünket lemossa,
jobban, mint a spongya
az utca kövéről
az eső zokogva.

Esik, esik, esik,
Oroszokra esik, az idegen felhőt
idegenül lesik.
Idegen ázások,
Idegen halálok –
nekik itt az eső
is idegen átok.

Esik, esik, esik,
magyarokra árad
az eső, a könny, vér,
a zuhogó bánat.

Esik, esik, esik,
El is áraszt minket,
Tisztára is mosta sáros düheinket.⁵⁶

November 1-jén, amikor Széll Jenőt a Magyar Rádió kormánybiztosává, helyetteséül Tamási Lajos írót nevezték ki, az írók közül munkatársakként Eörsi Istvánt, Gombó Pált,⁵⁷ Hubai Miklóst,⁵⁸ Máriássy Juditot⁵⁹ és Török Tamást⁶⁰ jelölték meg.⁶¹

A második szovjet intervencióig a fentebb említett helyszíneken tartózkodott, és egyszer – vallomása szerint október 31-én – meglátogatta barátját, Angyal Istvánt a Tűzoltó utcában, aki ott egy felkelőcsoportot irányított. Vele és parancsnoktársával, Csongovai Per Olaffal,⁶² valamint 24 ÁVH-s sorkatonával beszélgetett, akik fogolyként kerültek oda, de nem őrizték őket, sőt – a saját biztonságuk érdekében – ők akartak ott maradni. „Mondták, írjam fel a nevüket, jól vannak, olvassuk be a rádióba, hogy a családjuk tudjon róluk. Mondták, hogy Pécsről jöttek fel, tisztjeik megszöktek.⁶³

E napokban eufórikus hangulatban volt (mint sokan mások, napokig nem aludt), mivel igen erősen hitt a forradalom győzelmében és a munkástanácsos, önigazgatásos szocializmus megvalósításában, bár a „jobboldali garázdálkodásról szóló hírek [nyilván a Köztársaság téri brutalitás]” aggodalommal töltötték el,⁶⁴ ahogy az Esik című verséből is kiderül, amely „reménykedésemnek adott kifejezést, hogy a forradalom megtisztul és győz”.⁶⁵ (Ellenforradalminak tartotta, ahogy Dudás József⁶⁶ lapjában, a Magyar Függetlenségben megtámadták Benjámint,⁶⁷ amit úgy lehetett értékelni, hogy Nagy Imre híveit uszító hangon azonosítják a sztálinistákkal. Válaszát azonban sem az Irodalmi Újság sem az Igazság nem közölte.⁶⁸) Ez a bizakodás november 4-én reggel 5 óráig tartott, miután az ágyúlövésekre felébredt. „Meghallgattam Nagy Imre hangját, és tudtam, hogy minden elveszett” – emlékezett vissza.⁶⁹ Ezzel lényegileg megegyező vallomásokat tett.⁷⁰ Az ekkori tevékenységéről viszont csak annyit vallott, hogy ezen a napon főleg az utcákat járta.⁷¹ Arról nem beszélt az eljárás alatt, hogy miután meghallgatta Nagy Imre beszédét, berohant a Parlamentbe, és addig maradt, amíg a szovjet katonák rászegezték a fegyverüket. Később kiszökött a hátsó kapun, és elbujdosott, mert tartott a letartóztatástól.⁷²

A politikai ellenállás időszakában

A forradalom fegyveres leverésének utolsó napjaiban négy verset írt, és bekapcsolódott az antikádárista mozgalomba. Gáli József⁷³ barátjával, az Igazság egyik szerkesztőjével felvette a kapcsolatot. E lap 7-i számában megjelent az egyik költeménye, a Szomorú bíztató ⁷⁴

Csöpp hazám a térképen piros folt.
Minthogyha egy óriás szíve vére
Csöppent volna közepére
Vér itt egyébként is sok folyt.

Azóta piros itt a föld helye
Most e földön minden centiméter
Be volt sűrűn permetezve vérrel
Emlékezik a Sajó, a Csele.

Tudja ezt már minden porcikája
A jobbágy- és nemes-ivadéknak
A tűrésben a magyar ezért nagy
Fejét ezért húzza be a nyakába.

Ezért süvegel, ezért köszönget
Ezért mondja, csak ezért motyogja
Hogy a politika urak dolga,
Ezért nézi pirongva a földet.

S ez robban ki belőle, ha lázad
S párás piros vérét elfolyatja,
Boldog, hogy az ujjal lemoshatja
A régit, mely becsületén szárad.

Ez az alvadt vér kötelezi
Új és új bukásra a magyart
Még nem ért sohasem diadalt
Tömegsírok a győzelmei.

Bitóerdőt termett ez a táj
Véres könnye volt a Sajó s Csele –
Ám nem ő – a győztes halt bele:
Török, tatár, Habsburgok s a cár.

Ő a mélyből újból talpraállt
Talpra áll még, még elárad egyszer
Az utolsó magyar Vörös tenger
Mely elmossa róla a halált.

E versről így beszélt vallomásában: „Az első vers a magyar nép évszázados elnyomottságáról szól, és annak a reménynek ad kifejezést, hogy végül mégis boldog lesz.” ⁷⁵

A Felszabadultunk című művéről ezt vallotta: „szatirikus írás, ami a román rádió azon hírét gúnyolja ki, ami szerint a szovjet csapatok Magyarországot másodszor is felszabadították.” E vers sehol nem jelent meg, „feltehetően a lakásomon van”.⁷⁶

A Kőbálvánnyá válva című verse szintén nem került az olvasók elé:

Kőbálvánnyá válva
hallgatom a híreket.
Új vérhullajtásra
nem bíztatlak titeket.
Magam sem bíztatom
senkivel, semmivel.

Piros dühvel telve
fekete gyászt viselek.
Fegyverletételre
sem bíztatlak titeket.
Magam sem bíztatom
senkivel, semmivel.

Csurom vér a Tejút
a hold képe holtsápadt,
visszaút se kiút,
nincs e szegény hazának,
nem segíthet immár,
senkisem, semmisem.

Visszaút, se kiút,
új Bach-korszak közelít,
 hetyke és hős fiúk,
 mégis ti győztetek itt,
nem lophatja ezt el
senkisem, semmisem.⁷⁷

„Egy újabb Bach korszak kezdődik, amikor magam sem látom semminek értelmét, és senkitől sem várhatok segítséget” – így magyarázta el e vers tartalmát a nyomozóknak.”⁷⁸

Valószínűleg november 8-án barátját, Gáli Józsefet látogatta meg a Péterfy Sándor utcai kórházban, és ott szerzett tudomást arról, hogy közös barátjuk, Angyal István, többedmagával illegálisan röplapokat készítenek.

Hármasban azon „vitatkoztunk, van-e értelme a további fegyveres harcnak. Angyal szerint igen, én azt az álláspontot képviseltem, hogy nincs, pontosabban csak a passzív ellenállásnak van értelme. [...] véleményem igazolására átadtam neki a Szóba se állj vele című versemet, amire ő közölte, hogy le fogja sokszorosíttatni és terjeszteti.”⁷⁹

Visong neki is tán otthon gyermeke,
s bóbiskol fókabajszú atyja,
a gabonaszárat is tán megsimogatja .
itt szóba se állj vele.

Szóba se állj vele,
mert árulás itt az a szó .
otthon lehet a becsület embere,
itt: gyilkos, elnyomó!

Itt szóba se állj vele,
ne is nézz rája,
tán épp anyádba
lőtt bele.

Parancsra jött?
Semmiről se tehet?
Lehet.
De te
iszonyú bűnt veszel magadra,
ha csak egy pillanatra
szóba állsz vele.

Ülj le házad elé a padra,
Sétálj az utcán, húzódj a kapualjba, az emberek felé fordítsad arcod –
De gyűlölet
Kapassa félre fejed,
Ha őt meglátod.

Hagyjad hadd lássa,
Milyen is arcod rándulása:
Az őszinte undor [...].
Lezárt szádnak, behunyt szemednek
Is meg kel tanulni vallani.

Másként tán víg cimborák lehetnétek,
de most halálos vétek
ha ránevetsz.
Ha ránevetsz,
bénuljon meg a szád,
örökös vigyor
merevüljön reád!

Ha nem bolydul lelkedben többé,
Mikor már nem lő, sem lövet,
hogy itt ül a nyakadon,
roskasszanak örökké
mázsás malomkövek!

Ha engeded te lány, hogy simogasson,
Ne válhasson belőled soha asszony,
Férfi boldog ne legyen veled – legszentebb vágyad gyöngyszemei
széjjelperegjenek

Te asszony,
ha ez megölelhet,
csókjától rohadjon
széjjel a tested.

Ha kedves volna is szívének a gyermek,
kisdededet hozzá ne engedd,
édesanya.
Számára itt fű se teremjen,
Menjen haza!

De amíg itt
terpeszkedik
szóba se állj vele.

Szóba se állj vele,
mert árulás itt a szó.
otthon tán lehet becsülete,
itt: gyilkos, elnyomó!⁸⁰

E versről így beszélt a nyomozóknak: „tartalma az, hogy a szovjet hadsereg Magyarországon mint elnyomó van, és passzív ellenállásra hív fel ellene.”⁸¹ (Ezt a versét – különösen ezt – és Kőbálvánnyá válva címűt később esztétikai szempontból súlyosan elmarasztalta,⁸² a többiről később nem tett említést.)

A sokszorosítás hamarosan elkészült, vitték terjesztésre. Eörsinek csak ekkor mutatta meg Angyal az egyik példányt, közölve, hogy a versnek csak egyik fele fér rá a papírra. „Amikor kifogásoltam ezt, és le akartam tiltani a terjesztést, azt mondotta, hogy már késő, és a művészi szempontok ilyenkor másodlagosak, „…most nem a szerkesztőségben vagyunk”. Arra nem emlékszem, hogy hány példányt mondott [...] kb. 100–300-ról beszélt.”⁸³ Az utcára azonban mégsem került ki, mert majdani vádlott-társa, Szabó Béla⁸⁴ – aki a sokszorosítást végezte – tartalmával nem értett egyet, ezért nem adta át terjesztésre („Ezt közöltem is Eörsivel.”).⁸⁵

Amiatt is vitába szállt Angyallal, hogy a röpcédulák ilyen aláírással láttak napvilágot: „A Fegyveres Forradalmi Ifjúság”. Ezt – a fegyverek hiányában – indokolatlannak tartotta. Ám ebben is barátja akarata érvényesült: „…e szó elhagyását úgy értelmezhetnék, mintha elvileg is lemondanánk a fegyverek használatáról. Fegyvereink továbbra is vannak, csak most nem használjuk őket.”⁸⁶ Nem cáfolt vallomása szerint a Nem című röpiratot segített neki legépelni és stilizálni.⁸⁷ Eörsi évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseiből az tűnik ki, hogy ennél jóval aktívabban vett részt a sokszorosításban. Arról is említést tett, hogy Angyallal együtt hallgatták végig Kádár amnesztiaígéretét, amit egyikük sem hitt el. „Gyalázatos hazugságnak tartottuk, bár még nem tudtuk, hogy hány ember fog utána lógni.”⁸⁸

Memoárjában még egy érdekes epizódot oszt meg az olvasóival: Gálival, Csontos Erzsébettel (akit „Kémnő” néven ismert, és aki az ellenállás egyik vezetőjévé nőtte ki magát, de valóságos szerepe még mindig talányos⁸⁹) és még néhány társukkal tanakodtak az elvégzendő teendőkről. Csontos „egyszer csak egy pisztolyt vett elő retiküljéből, és megkérdezte, hogy ismerünk-e valami Eörsit. Ő ugyanis ezt az Eörsit keresztül fogja lőni, mihelyt a nyomára akad. Ez az Eörsi ugyanis arra vetemedett, hogy elárulva az Élünket [e lapról később lesz szó] az Október 23-a című laphoz csatlakozott, amely látszólagos forradalmisága ellenére valójában a kormány szócsöve. [...] »Mit röhögsz?« – kérdezte Gálitól, aki hanyatt vetette magát az ágyon, és nyerített boldogságában. »Azon röhög« – magyaráztam – ,»hogy én vagyok az Eörsi«.”⁹⁰

November 11-én elhagyta a kórház területét, „mert az ott végzett munka hasznossága és társadalmi hatása nem áll arányban az érte vállalt kockázattal. [...] Világos volt, hogy a lebukásig csak napok vannak hátra. [...] Angyalt, aki fizikailag és idegileg teljesen ki volt merülve, nem sikerült meggyőznöm.”⁹¹

14-én este azonban feleségével visszatért, miután tapasztalta, hogy figyelték barátja lakását, és „már a kórház körül is félreérthetetlen küllemű urak ólálkodtak”.⁹² Még egyszer együtt is megpróbálták rábírni Angyalt a távozásra. „Kísérletem természetesen sikertelennek bizonyult, a kijárási tilalom miatt hazamenni mi nem tudtunk, így Somos Katalin orvosnő elhelyezett éjszakára az ambulancián”.⁹³ Erről már nem vallott: „Minthogy Pistát, ha lebukik, semmiképpen sem hagyhatják életben, arra akartuk rábeszélni, hogy szökjön ki az országból”, aki erre nem volt hajlandó,⁹⁴ és – mint ismert –, két nap múlva le is tartóztatták.

Később Eörsi így válaszolt arra a kérdésre, hogy „miért nem disszidáltál”: „Úgy gondoltam, hogy magyar vagyok. A népnek végig kell szenvednie ezt az ellenforradalmat, amit november 4. óta Kádár képviselt. Én buzdítottam a népet, nem léphetek meg, a munkások sem tudnak mind meglépni. Másrészt igen erősen élt bennem az a tudat, hogy én Magyarországon akarok író lenni. S ha kimegyek, ennek vége. Lehetetlenné és reménytelenné válik, mert megszűnik a kapcsolatom az élettel és a nyelvvel. Politikai, morális, nemzeti meggondolásokból maradtam itthon. [...] Akkor úgy éreztem, hogy hazaárulás volna kimenni, kivéve azokat, akiket kötél fenyeget. Tudtam, hogy engem nem lehet felkötni azért, amit csináltam.”⁹⁵ November 28-án írt is egy verset a kivándorlás ellen, amely nem jelent meg, s amelynek címére már a kihallgatásakor sem emlékezett.⁹⁶

Az Írószövetséggel a továbbiakban is tartotta a kapcsolatot, rendszeresen bejárt a Gorkij fasori székházba. „Mihelyt hallottam, hogy a Nagy-budapesti Munkástanács megalakult, jelentkeztem az Írószövetségben Dérynél, mert már 56 előtt és Kardelj és Gyilasz révén a jugoszláv kommunisták iránt bizonyos érdeklődést éreztem. Nem tudtam, hogy a jugoszláv szisztéma mennyire tökéletlen” – emlékezett vissza.⁹⁷ „Úgy találtam, hogy a munkástanácsnak igen komoly szerepe lehet a követelések megvalósulásában. Megtudtam azt is, hogy az Írószövetség delegálhat megfigyelőt a Központi Munkástanácsba [vagyis Nagy-budapesti Munkástanács; továbbiakban: KMT]” – vallotta.⁹⁸ Az Írószövetség és a KMT közötti kapcsolat kiépítése elsősorban Molnár Zoltán kezdeményezése volt. Déry javaslatára Benjámin is támogatta, hogy az elnökség őt (és Győri Györgyöt) bízza meg azzal, hogy részt vegyen a KMT ülésein, az Akácfa utcai székházukban. Ezáltal lett a két szervezet között összekötő, felszólalási jog nélkül. (A megbízólevelet Molnár Zoltán és Fekete Gyula írta alá.) Az Írószövetséggel rendszeresen megosztotta az ülések határozatait, amely december 5-én deklarálta, hogy állást foglal a KMT intézkedései és határozatai mellett. Ebben az is szerepel, hogy az írók a KMT-t ismerik el a munkásosztály képviselőjének. Ezt a határozatot Eörsi vitte el az Akácfa utcába, és adta át Rácz Sándor elnöknek,⁹⁹ aki a KMT 3. sz. Tájékoztatójában megjelentette. Az Írószövetségből kapott adatokat a magyarok Szovjetunióba történő deportálásáról, amelyeket elvitt a KMT-nak.

Szó volt arról, hogy a KMT lapot indít (Munkás), ezért Eörsi felkereste Obersovszky Gyulát,¹⁰⁰ akit október végén, mint az Igazság szerkesztőjét ismerte meg. November 30-án a Dohány utcai Egyetemi Nyomdában ki is szedték az első számot, amely Munkásokhoz című három nappal korábban megírt versét is tartalmazta. Arról szól, hogy „ha a munkások egységben vannak, semmi sem töri meg őket, és a végső győzelem az övék lesz”. Ám a kormány nem engedélyezte a lap terjesztését, ez a verse nem is látott napvilágot.¹⁰¹

E vers egyelőre lappang, egy részletét a bírósági ítélet idézi.

A jól ismert régi bitangok,
az egész rongyos élet
új szólamok, új esküvések
s a tankok, a jóbaráti tankok,
rátok hiába települnek,
ágyúcsőben hozva a múltat,
a kezek mik ökölbeszorultak,
most szorításban egyesülnek!¹⁰²

December elsején a KMT sajtócsoportjának vezetője, Sebestyén Miklós¹⁰³ Keleti Károly utcai lakásán Obersovszkyval, Abod László¹⁰⁴ KMT-taggal arról tanácskoztak, mit tehetnek a lap elindítása érdekében.

Másnap e társaság, ugyanott, Derzsi Sándor,¹⁰⁵ D. Szabó László¹⁰⁶ és Szilvási Lajos¹⁰⁷ írókkal bővült, és – Obersovszky ötlete alapján – a szovjet intervenció első hónapfordulójára, december 4-ére megszervezték egy nőtüntetést. Megbeszélték, hogy röpiratokkal hívják az asszonyokat a tüntetésre, és hogy ehhez Sebestyén a KMT támogatását is megszerzi.¹⁰⁸ Obersovszky „a tüntetés szükségességét azzal indokolta, hogy egyrészt demonstrálni kell az egész nép ellenszenvét a november 4-i szovjet beavatkozással szemben, másrészt azzal, hogy a december 6-ára falragaszokon meghirdetett fegyveres felkelés okozta pánikot passzív részvétellel, vérnélküli ellenállássá változtassa. Ezzel valamennyien egyetértettünk.”¹⁰⁹

Elhatározták, hogy orosz nyelvű röplapokat is készítenek, és a szövegét megbeszélték, a félreértést, a vérontást elkerülendő. „Meg kell magyarázni a szovjet katonáknak, hogy a felvonuló nők nem fasiszták, hanem az elesett férfiak emlékének áldozó asszonyok: ezért ne lőjenek. Szilvási Lajos vállalta a szöveg megírását, én pedig azt, hogy cirill betűs írógéphez juttatom.” Másnap az Írószövetségben el is készült a szöveg, amelyet a magyar nyelvű röpcédulákkal együtt december 2-án és 3-án a Faluszínházban (Déryné Színház) sokszorosítottak és terjesztésre szétosztottak,¹¹⁰ akárcsak a Gáli és Obersovszky által szerkesztett illegális Élünket, amelyet 4000–5000 példányban sokszorosítottak.¹¹¹ E munkákban – főleg a gépelésben – részt vett Eörsi is.¹¹² Az Élünk december 4-i számában is megjelent a felhívás a nőtüntetésben való részvételre.

„Nem akartuk ellenállás nélkül megadni magunkat. [...] Volt bennünk egy kevés reménysugár. Én közben biztos voltam abban, hogy lefognak, és ülni fogok. Levendel Laci¹¹³ felajánlotta, hogy bújjak el a szanatóriumában. Galgóczi Erzsi¹¹⁴ pedig azt ajánlotta, hogy disszidáljunk” – emlékezett vissza 1990-ben.¹¹⁵

A december 3-i KMT-ülésen Sebestyén javaslatot terjesztett elő, hogy csatlakozzon a KMT a nőtüntetéshez. Ekörül volt egy éles vita, ez volt az egyetlen alkalom, hogy Eörsi felszólalt. Cáfolta az egyik küldött állítását, miszerint az egyetemisták szervezték a tüntetést, és hozzátette azt is, hogy nem lehet szó ellenforradalmi provokációról sem, mint azt egyesek feltételezik.¹¹⁶

Másnap „Fátyol¹¹⁷ Horváth Gyulával,¹¹⁸ Gáli Józseffel, Eörsi Istvánnal és Gyöngyösivel¹¹⁹ együtt végigkísérték a tüntető nőket Budapest utcáin. Nevezettek boldogan látták, hogy az ő röpcédulájukra több ezer nő az utcán követelte a szovjet csapatok kivonását az országból” – jelentette egy rendőr őrnagy.¹²⁰ Eörsi december 5-én írta meg a Nincs anyád? című versét, amely a nőtüntetés egyik epizódját írja le, amikor az egyik szovjet katona puskatussal meglökött egy idős asszonyt. A vers sehol nem jelent meg.¹²¹ Esztétikailag csak ezt a versét értékelte a hatóságok előtt: „…a feleségemen kívül senkinek sem mutattam meg, mert csapnivalóan rossznak találtam”.¹²²

A KMT december 8-i ülésén részt vett, ezt a Dózsa György úti MÉMOSZ¹²³-székházban tartották. A salgótarjáni sortűz miatt Rácz Sándor javaslatára egész országra kiterjedő, 48 órás sztrájk mellett döntöttek. Abban is megállapodtak, hogy ezt csak 11-e 0 órától léptetik életbe, de 10-éig hallgatnak róla.¹²⁴

A letartóztatás, nyomozás

November 9-én reggel ismét megjelent a MEMOSZ-székházban, hogy megérdeklődje, van-e fejlemény az előző napi ülésen meghozott határozat ügyében. „A vereséget kikerülhetetlenek láttam, mégis örültem a sztrájknak és a radikális munkásvezetők előretörésének.”¹²⁵ Az épületet azonban már megszállták a civilruhás karhatalmisták, akik sokadmagával őrizetbe vették, majd elvezették. (A munkástanácsokat, a KMT-t törvényen kívül helyezték.) Már a lépcsőházban kiabálta, hogy letartóztatásáról értesítsék Déryt,¹²⁶ az Írószövetséget, valamint a családját és az utcán folytatta ezt. A főkapitányságon mintegy ötven főt előállítottak.¹²⁷

Öt óra körül egy rendőrtiszt a többségüket – köztük Eörsit – ezekkel a szavakkal küldte el: „elkotródhatunk, de melegen ajánlja, hogy ne ugráljunk tovább, és hagyjuk abba a hazudozást”. Erre Eörsi – még ezen a napon tett vallomása szerint – a következő választ adta: „a munkástanácsok szétzavarásával nem lehet a kérdéseket megoldani, majd azt is kijelentettem, hogy Kádár az utóbbi napok során már több ízben önmagának ellentmondó kijelentéseket tett, hazudott.”¹²⁸ „Én is szabadlábra kerültem volna, de az egyik rendőrségi beosztottal szóváltásom támadt, amelynek során kormányellenes kijelentést tettem.”¹²⁹ Évtizedekkel később így emlékezett válaszára, és ez a valószínűbb: „Hazudik maga meg a Kádár”. („Bölcsnek semmiképp sem nevezhető megnyilatkozásom annak tulajdonítható, hogy halálosan fáradt voltam [...], ráadásul kétségbe ejtett a Munkástanács betiltása…”)¹³⁰

Így kezdődött meg a három és fél hónap híján négy évig tartó fogsága. Tanulmányom további része túlnyomórészt vallomásaira, perére és ezek körülményeire szorítkozik. Mindezek rekonstrukcióját ő maga is nagyon áhította, ám források híján csak korlátozottan tudta végrehajtani. Fogságának egyéb aspektusairól alig van levéltári forrásunk.

Motozáskor négy géppel írt versét megtalálták nála, amelyeket aláírásával hitelesített (Kőbálvánnyá válva, Szóba se állj vele, Munkásokhoz és Nincs anyád). A zsebéből előkerült a megbízólevél, amellyel az Írószövetség a KMT-hez megfigyelőként delegálta, két kézzel írt feljegyzés, deportálásokról szóló adatokkal (amelyeket az Írószövetség titkárságán kapott), valamint telefonszámok és címek. „Az első felszólításra nem voltam hajlandó felvilágosítást adni”, csak később: Benjámin, Derzsi, és Mesterházi Lajos telefonszáma volt nála.¹³¹ Az előző napi KMT-határozatra irányuló kérdésekre azonban ezt válaszolta: „Az ott hozott határozatról nem vagyok hajlandó nyilatkozni, mert titoktartást fogadtunk.”¹³²

Átszállították a Fő utcában, ahol – emlékezete szerint – csak öt vagy hat nap múlva került sor kihallgatására, mégpedig egy szovjet tiszt vezetésével és tolmáccsal. Ennek semmi nyoma a dokumentumokban, nyilvánvalóan nem csatolták az iratokhoz. Visszaemlékezése szerint hangsúlyozta a Munkástanács működésének törvényességét és betiltásának törvénytelenségét, másrészt még a nyilvánvaló tényeket is tagadta (például azt, hogy ismeri-e Gálit és Obersovszkyt), harmadrészt még gúnyolódott is.¹³³

Vallomásai alapján azonban erősen valószínűsíthető, hogy a három viselkedésformából csak egyiket, az elsőt képviselte. Vagyis azt, ami közvetlenül a forradalom leverése utáni időszak vallomástevőire jellemző: a forradalom igazáért szálltak síkra, s ekkor még az „ellenforradalom” hatósági értelmezése sem volt olyan szigorú, mint 1957 februárjától, amikor már Kádár János árulónak, az ellenforradalom szítójának nevezte Nagy Imrét. Ehhez járult hozzá az a korabeli „erkölcsnemesítő” tanítás, miszerint a „haladás ügyét” képviselő fogoly – például Dimitrov – vádlóként is vádolja vallatóit. „Ezt csak úgy érheti el, ha az első kihallgatásától az utolsó szó jogán elmondott beszédéig töretlenül hirdeti igazát, szembeszállva a teljes elnyomó apparátussal.”¹³⁴ Eörsi fennmaradó vallomásaira is inkább az jellemző, hogy kiáll az igaza és ’56 igaza mellett (például: „Véleményem szerint a Szovjet Hadsereg beavatkozása, mivel a tömegek elkeseredését, s így jobbratolódását eredményezi, az ellenforradalmat segíti”), bár annak nincs jele, hogy vádolná is a kádárista rendszert vagy a hatóságokat. A rá annyira jellemző gúnyolódással, ironizálással sem találkozunk a vallomásaiban.

A szervek december 22-én rendelték el a nyomozást, és 23-án az előzetes letartóztatást (Kiss Toldi Ferenc főhadnagy), mivel „A rendőrség tagjai előtt és ismerősei körében izgató kijelentéseket tett, ilyen tartalmú verseket írt, amiket a személyi motozás során megtaláltunk nála. Gyanúsítható továbbá, hogy december első napjaiban egy alkalommal részt vett az Élünk c. illegális újság sokszorosításában Obersovszky Gyulán keresztül.” Mindezek mellett beismerte, hogy összekötő volt az Írószövetségnek a KMT felé.¹³⁵

Ezt követően december 28-án hallgatták ki először, majd Szilveszter és az Újév kivételével mindennap, 1957. január 2-áig. E rendelkezésünkre álló dokumentumok lényegesen eltérnek attól, ahogy ezekre a memoárjában visszaemlékezett. Emlékei szerint csak általánosságokat vallott, ezért nyomozója, K. F. [Kiss Toldi Ferenc] főhadnagy mindig újra íratta vele a válaszokat, vagy visszaküldte a zárkába.¹³⁶ Hogy milyen közléseket lehet egyes konkrét esetekben általánosságnak nevezni, az csak legfeljebb részben állapítható meg. Ez függ attól, hogy a hatóságok az ő vallomásait megelőzően mit tudtak (ehhez támpontot jelentenek az egyes vallomásrészletek különböző megjelölései, aláhúzásai – márpedig ezekből Eörsivel készült jegyzőkönyvekben bőven találhatunk), és főleg attól, hogy Eörsi mit tudott arról, hogy a hatóságok mennyire tájékozottak az ő és a társai cselekedeteit illetően. Ez utóbbiról – operatív anyagok híján – szinte semmi tudomásunk nincs, a hatóságok tájékozottságáról is csak a nyomozati dokumentumokból következtethetünk.

A röplapok készítésével kapcsolatban azt vallotta, hogy rajta kívül ebben a munkában részt vett „Gáli József, Káldor Veronika,¹³⁷ Csongovai Per Olaf és mások…”¹³⁸ És azt, hogy a Faluszínházban az Élünk előállítását kivel végezte: Obersovszky, Gáli, Derzsi Sándor, Káldor, „Csendes” (vagyis Széll Sándor¹³⁹), „Piri” (azaz Gyöngyösi Miklós).¹⁴⁰ Tehát e vallomások nem voltak teljesen „általánosak”, bár aligha befolyásolták a társak ítéleteinek súlyosságát.

A Sebestyén-lakásban történt összejövetel résztvevőiről, céljáról, lefolyásáról még részletesebben vallott, emlékei szerint azért, mert nyomozója rászedte: hamis Obersovszky-vallomást mutatott meg neki, hogy a tagadás hasztalanságáról meggyőzze.¹⁴¹ Erről természetesen nincs levéltári forrásunk, illetve csak közvetett: valószínűleg Abód László is így, ekkor bukott le.¹⁴²

Tény, hogy az Élünk cikkszerzőivel kapcsolatban senkit nem nevezett meg – Gáliról és Obersovszkyról ezt nyilvánvalóan tudták. A nyomozó – többek között – arról a szerzőről érdeklődött, aki M. Zs. monogramot használt, s aki női ismerőse volt (Bíró Zsuzsa). Eörsi a memoárjában erről így emlékezett: „K. F. főhadnagy kérdésére a fejemet ráztam: semmilyen M. Zs-t nem ismerek. Ő bólintott, mint aki épp ezt a választ várta. »Illetve« – folytattam – »egy M. Zs.-t mégiscsak ismerek úgy-ahogy«. [...]»– És ki az?« »– Móricz Zsigmond« – válaszoltam nem túl elmésen, de fölöttébb hatásosan.”¹⁴³

Márpedig ez a nyomozópukkasztás nem történhetett meg, mivel nem M. Zs., hanem M. Zs.-né aláírás szerepel a dokumentumon, ahogy ez nemcsak az Élünkből derül ki, hanem Eörsi idevonatkozó vallomásából is: „A második oldalon is volt cikk, amelynek Egy anya levele volt a címe. Ezt nem tudom, ki írta, de arra emlékszem, hogy M. Zs.-né volt aláírva.”¹⁴⁴ Újabb bizonyítéka annak, hogy az évtizedekkel későbbi visszaemlékezés még az igazság feltárására fokozottan törekvő résztvevőknél is súlyosan megbicsaklik, a levéltári források összességéből a tények sokkal inkább megismerhetőek.

Memoárjában megemlít egy másik esetet is, amikor nyomozóját, Kiss Toldi Ferenc főhadnagyot kihozta a sodrából. Meglátogatta Kádár Miklós, a büntetőjog tanára, hogy a család kérésére ellássa a védelmét. Kettőjük előtt ilyen kijelentéseket tett: „Természetesen bűnösnek tartom magam. [...] Mindenféle hazug verseket írtam, például Rákosi Mátyásról is, hatvanadik születésnapjára. [...] Az mindegy [hogy hitt benne], objektíve hazugság volt, még József Attila-díjat is kaptam érte, ami azt bizonyítja, hogy érdekemben állt ilyesmiben hinni. Joggal csuktak be, megérdemlem a börtönt, mert ilyen verseket írtam.” Ezután a főhadnagy végett vetett a találkozónak, és elvezettette Eörsit.¹⁴⁵

E történetet közvetlenül nem tudom cáfolni, mégis valószínűtlennek tartom. Ugyanis ezt, és az ehhez hasonló „provokációkat”, amelyekről Eörsi a memoárjában ír, sehol nem említették meg a megtorló hatóságok – márpedig miért is kímélték volna – (minthogy a nyomozás elrendelésének indoklásában szerepel: „A rendőrség tagjai előtt [...] izgató kijelentéseket tett…”, az ítéletét pedig jelentékenyen súlyosbították volna. E motívummal az első fokú tárgyalási jegyzőkönyvben találkozunk, lényegesen visszafogottabb formában: „Első írásaim még 1951-ben jelentek meg. József Attila-díj III. fokozatát 1952-ben kaptam. Addig 7–8 versem jelent meg, és ezért kaptam a III. fokozattal járó 2000 Ft-ot. Az elért eredményekért adták, de utólag olvasva a verseket, nem érzem e díjat igazságosnak részemre.”¹⁴⁶ A lényeg ugyanaz, de a bíróság ezt mégsem tartotta ellenséges megnyilvánulásnak.

Egy esetben kritikusan jellemezte az egyik írótársát, Molnár Zoltánt: „…merevnek, fölényesnek ismertem meg…¹⁴⁷ Ez utólag helytelenítette.¹⁴⁸

Nézeteit azonban nem tagadta meg. Például: „Meg kell magyarázni a szovjet katonáknak, hogy a felvonuló nők nem fasiszták, hanem az elesett férfiak emlékének áldozó asszonyok: ezért ne lőjenek.”¹⁴⁹ „A röplapok általában a megjelent hírekkel és közleményekkel vitatkoztak, olyan alapon, hogy Nagy Imre az ország törvényes miniszterelnöke, tehát a jelenlegi kormány nem törvényes.”¹⁵⁰ Kijavította a jegyzőkönyvekben lévő pontatlanságokat is. Például: „Elismerem, hogy az előttem felmutatott Szóba se állj vele című szovjet [E. I.-betoldás: beavatkozás] ellenes tartalmú verset én írtam.¹⁵¹

1957. január 14-én született meg a nyomozás befejezéséről és Eörsi terheltként való felelősségre vonásáról szóló határozat, amely megállapította a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettének elkövetését. A dokumentumot Kicska Imre hadnagy és egy azonosíthatatlan aláírású ügyész jegyzi. A határozatok indoklását akár teljes mértékben Eörsi addigi vallomásaiból is összeállíthatták: összekötőként tevékenykedett az Írószövetség és a KMT között; tudott Angyal Istvánék tevékenységéről: több kormány és szovjetellenes verset írt, amelyekből egyet átadott Angyalnak sokszorosításra. Egy alkalommal segített is neki a röplapkészítésben. Később Gálinak és Obersovszkynak is felajánlotta a segítséget, és egy alkalommal részt vett az Élünk készítésében. A nőtüntetésről is tudomást szerzett, részt vett annak elhatározásában, hogy orosznyelvű röplapot is előállítanak, s ehhez ő szerzett cirillbetűs írógépet.¹⁵²

Eörsi, miután áttanulmányozta az összes anyagot, nem tett észrevételt, sem indítványt.¹⁵³

A fennmaradó jegyzőkönyvek szerint ezt követően február 5-én hallgatták ki, amikor kiállt a nőtüntetés résztvevői mellett: „Akiket én ismerek a tüntetés támogatói közül, nem ellenforradalmárok.”¹⁵⁴ „Ön nyilván tudta, hogy a kormány rendeletileg szabályozta a munkástanácsok jogait, s ez világosan leszögezi, hogy a munkástanácsok gazdasági szervek. Mivel magyarázza, hogy Ön mégis részt vett az Írószövetség megbízásából az egyes üléseken, amelyeken – mint ezt Ön is tudja – kizárólag politikai kérdésekkel foglalkoztak?” – kérdezte a nyomozó.

„Abban az időben a kormány is elismerte a KMT-t, mint politikai kérdésekkel foglalkozó szervet, politikai kérdésekről folytak a tárgyalások is. Én magam úgy láttam, hogy addig, amíg nem alakul olyan politikai szerv, párt, amely a munkások bizalmát élvezi – addig helyes, hogy a munkások bizalmát élvező tanácsok foglalkozzanak az egyes politikai kérdésekkel. Én csupán azért vettem részt az értekezleteken, mert érdekeltek az események, egyetértettünk a KMT-vel, csatlakozott hozzájuk az Írószövetség is. Én a KMT-ről csak azt tudom vallani, hogy nem végzett ellenforradalmi tevékenységet, tagjai becsületes emberek voltak” – válaszolta.¹⁵⁵

Az ügyészségi szakasz

Három nap múlva következett az ügyészségi kihallgatása. A rutinszerű kérdésekre e válaszokat adta: „A rendőrségi eljárás során bántódás nem ért, velem szemben kényszert nem alkalmaztak. [Ezt a memoárjában is alátámasztotta.] Az ott tett vallomásomat lényegében változatlanul fenntartom.” Majd kijelentette, hogy izgatás bűntettében nem tartja magát bűnösnek, mivel: „Én olyan verset, amely a népi demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgat, nem írtam. A szovjet hadsereg ellen írott verseimet részben a harcok alatt, részben közvetlenül a harcok befejezése után írtam, ma már ilyen verset nem írnék.”

Továbbá azzal érvelt, hogy versei közül csak a Szóba se állj vele került nyilvánosság elé, de ezt is még november 10-e előtt írta (ekkor a Kádár-kormány törvényerejű rendelettel szigorította a büntetőeljárást), „ezért véleményem szerint nem lehet engem büntetőjogi felelősségre vonni”. A többi vád tárgyává tett tevékenységét is bagatellizálni próbálta. Azt is megemlítette, hogy a röpcédulák szövegezését „csaknem teljes mértékben Angyal valósította meg”. Noha a hatóságok tisztában voltak Angyal forradalomban játszott szerepével – hiszen ő maga az első pillanattól kezdve semmilyen cselekményét nem tagadta le – csak feltételezhetjük, hogy Eörsi is ezzel tisztában volt.

Végül arra kérte ügyészt, hogy védőjével mielőbb beszélhessen, mert „általa a bíróságtól szabadlábra helyezésemet kívánom elérni”.¹⁵⁶ Visszaemlékezése szerint sem tartott nagy büntetéstől, „Gálit egy évre ítélték, úgy gondoltam, nekem se adhatnak többet”.¹⁵⁷

Újabb három nap múlva elkészült a vádirat. Ekkor derült ki, hogy egy perbe kerül barátjával, Angyal Istvánnal, másik barátjának, Gáli Józsefnek menyasszonyával és három (később négy, majd ismét három) voltaképpen ismeretlen emberrel. Közös az volt bennük, hogy mindnyájan részesei voltak a politikai ellenállásnak, amelynek a Péterfy Kórház volt a központja. E dokumentumban Eörsit a korábbiaknál erőteljesebben vádolták a röplapok szerkesztésében történt részvételéért. Az ismeretlen ügyész nem fogadta el védekezést: versei közül a Szóba se állj vele címűt sokszorosították és terjesztették, a többit az ismerőseinek átadta olvasásra, de mindezek „alkalmasak a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére”. Az viszont kellemes meglepetés lehetett, hogy semmi más vádat nem róttak fel vele szemben.¹⁵⁸ E vádiratról a lapok tudósítottak, ezzel a valótlan állítással: „Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban Eörsi István költővel együtt illegális röplapszerkesztő-csoportot szervezett”. A Népszabadság cikke, Eörsi István költő a másodrendű vádlott alcímen jelent meg, az Esti Hírlap Eörsi István költőt a főcímben említi, Angyalt viszont nem.¹⁵⁹ A müncheni Új Hungária így tudósított: „Erösi [sic] Istvánt, az ismert fiatal költőt az ú.n. Angyal-csoporttal együtt akarják bíróság elé állítani. Bűnéül azt róják fel, hogy illegális röpiratokat írt az oroszok és a Kádár-rendszer ellen.”¹⁶⁰

Csaknem két hónappal később írta meg a vádirattal kapcsolatos észrevételeit. Úgy próbálta menteni magát, hogy közben hitet tett a forradalom létjogosultsága mellett, és kiállt Angyal Istvánért is. „…úgy döntöttem, hogy – noha Angyal István felfogásával a legfőbb kérdésben egyetértettem – elhagyom a kórházat, mert az ott végzett munka hasznossága és társadalmi hatása nem áll arányban az érte vállalt kockázattal. [...] Nem felel meg a valóságnak, hogy verseim alkalmasak a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére. Államrendünkkel már évek óta, amióta megjött a józan eszem, és kezdtem kiismerni magam a frázisok és igazságok között, nem az volt a bajom, hogy népi demokratikus, hanem az, nem elég népi és nem elég demokratikus. Rákosi és Gerő »személyi kultusza« és egyeduralma nem oka, hanem eszköze és egyben következménye volt annak, hogy a demokratikus centralizmus helyett bürokratikus centralizmus, a népi demokratikus diktatúra helyett bürokratikus apparátus-diktatúra alakult ki. [...] Én – akárcsak Angyal István – azért harcoltam, hogy a szavak és az eszmék, a szavak és a tettek közt tátongó iszonyú szakadékot betömjük végre. [...] Egyébként politikai felfogásomat illetően csaknem minden jó ismerősöm tanúskodhat mellettem. Az október 30. és november 4. közötti időkből pl., amikor a parlamentben voltam, a „Szabad Kossuth” adónál. Tamási Lajos író, de talán Hont Ferenc is emlékezni fog: be akartam lépni az újonnan alakult MSZMP-be, kétségbe voltam esve az egyes ellenforradalmi cselekmények miatt, egy ízben a miniszterelnökségi titkárságon Donáth Ferencnek jelentettem is egy ilyen esetet – itt találkoztam egyébként Angyal Istvánnal is, aki hasonló ügyben járt a kormánynál, hogy felajánlja csoportja szolgáltatásait az egyes ellenforradalmi banditákkal szemben. [...]

November 4-én nemcsak a magyar nép sorsa miatt voltam kétségbeesve, hanem a nemzetközi szocialista mozgalmat ért hatalmas kár miatt is. [...] Nem lehetnék, és nem lennék Lukács György tanítványa, ha gyűlölném a népi demokráciát. Egyéni életem a marxizmushoz, a szocializmushoz fűz: én marxista aspiráns voltam, feleségem marxista tanársegéd – mit várhattam az ellenforradalomtól, a kapitalista vagy pláne fehérterroros restaurációtól. [...] A Szóba se állj vele sem a népi demokrácia ellen, hanem a szovjet külpolitika egyik lépése ellen irányul. A szocializmus és a szovjet külpolitika nem szinonimák. Ha azok lennének, akkor pl. Jugoszlávia 1948–54 közötti propagandája és agitációja szocializmus-ellenes lenne, ami – szocialista államról lévén szó – képtelenség. Ismétlem: lehetséges, hogy tévedtem egyben-másban (bár akkori felfogásom lényegét ma is vallom), de még akkor sem lehet egy szovjet beavatkozás elleni verset népi demokrácia-ellenesnek minősíteni. A nem egyenjogúságon alapuló szovjet–magyar viszony volt szocializmusellenes, nem pedig az ez ellen való fellépés.”¹⁶¹

Az elsőfokú tárgyalás és az ítélet

Az „Angyal István és társai” per nyilvános tárgyalása május 6-án kezdődött a Fővárosi Bíróságon. B. Tóth Matild elnökölt, Juhász Gyula és Szegvári János voltak az ülnökök. Molnár György képviselte a vádat, Zalán Kornél pedig a védelmet. A látogatók között volt Eörsi édesanyja (özv. Schleiffer Pálné) és felesége (Pártos Veronika), Abody Béla, Bíró Yvett, Bíró Zsuzsa, a Fejes házaspár, Galgóczi Erzsébet, Heller Ágnes, Hermann István, Konrád György, László György későbbi rádiószerkesztő, Lukácsy András, Örkény István és Sánta Ágnes a gyermekével, Angyal Péterrel.¹⁶²

Az első tárgyalási napról tudósítottak a lapok is – a kornak megfelelő stílusban és módon. Többségükben Eörsi István költő és társai megjelölés szerepelt főcímben. E cikkek főleg Angyal elhangzott vallomásait ismertetik súlyos torzításokkal.¹⁶³

Eörsi másodrendű vádlott kihallgatását csak másnap kezdték meg. „Akárhogy figyeltem is, saját kihallgatásomról alig maradtak emlékeim” – írta memoárjában. „A kezdő szituációt csorbítatlanul fel tudom idézni. Belépek a terembe, ismerős és ismeretlen arcok fordulnak felém, minden szem rám tapad, rögvest színésszé alakulok át, ki kell elégítenem a publikum várakozását. Nem vallomásra készülök tehát, hanem szereplésre. Ez a beállítottság a szóban forgó helyzetben veszélyekkel terhes, főként poentírozásra hajló volt patetikus alapállású embereknél. [...] Hajlok a pátoszra, de iróniával próbálom kiegyensúlyozni: a létrejövő keverék még barátaimat is gyakran ingerli fel, nemhogy egy bíróságot, 1957-ben.”¹⁶⁴

„Noha emlékeim szerint az »image«-omnak megfelelően viselkedtem, megfontolásra érdemesnek tartom, hogy csak egyetlen poénomat tudom felidézni” – folytatta. „A bírónő a maga száraz hangján felolvasta Kőbálvánnyá válva kezdetű versemet és megkérdezte, miként értelmezhető az a sor, amely szerint »Új Bach-korszak közelít?« »Az a tény – mondtam –, hogy ilyen körülmények között kell e kérdésre válaszolnom, fölöslegessé teszi a válaszadást.« A terem a hátam mögött felélénkült, nevetés és susogás hangjai töltötték meg boldog fülemet. »Hogyan? – kérdezte Tóth Matild. Ismételje meg a válaszát!« A jegyzőkönyvvezető várakozóan rám pillantott, dr. Zalán Kornél pedig oly hevesen rázta fejét, hogy attól kellett tartanom: letörik keskeny nyakáról. »Úgy vélem – mondtam helyesbítően –, az idézett sor magában rejti magyarázatát«.”¹⁶⁵

Meg kell állapítani, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló dialógust hiába keresnénk a jegyzőkönyvben – és erre utaló kitételt az ítéletben. Márpedig ilyen válasz nem maradt volna súlyos következmények nélkül. A jegyzőkönyvben e verssel kapcsolatban ez a vallomásrészlet olvasható: „…nagyon rossz hangulatban írtam, úgy láttam, az ország jövője nagyon keserű lesz, és ebben az értelemben gondoltam a Bach-korszakra.”¹⁶⁶

„A vers lényeges tartalma az, hogy az ellenforradalom fegyveres erejét leverő szovjet csapatok segítsége miatt kialakult helyzetet úgy tünteti fel, mint új »Bach-korszakot« , amely tudvalevőleg Magyarország történetében 1949 és 1860 között az elnyomás egyik legsötétebb korszaka volt. Versében egyenlőségjelet tett [...] az orosz cári földesúri osztály hadserege és a jelenlegi munkások és parasztok hatalmát képviselő szocialista Szovjetunió hadserege között” – állapította meg a bíróság.¹⁶⁷

Eörsi, memoárjának további oldalain is a tárgyalási jegyzőkönyvek híján, csak a bírósági ítélet birtokában tesz kísérletet szereplésének értékelésére.

„A vádat megértettem, nem érzem magam bűnösnek. Elismerem, hogy súlyos hibát követtem el” – kezdte el a vallomását. „Azért nem érzem magam bűnösnek, mert mint marxista világnézetű, nem izgathattam. November 4-e után világosabban kellett volna látnom a helyzetet, és azért érzem magam hibásnak, hogy a Szóba se állj vele c. verset átadtam.” Ez utóbbi közlését így indokolta meg: „…itt a zárkában meggyőződhettem arról, hogy én az ellenforradalmi veszélyt lebecsültem. Hibásnak azért érzem magam, mert látni kellett volna, hogy az adott helyzetben nem segítek, hanem ártok.”¹⁶⁸ Véleményem szerint itt nem taktikai jellegű vallomásról van szó, Angyal István is hasonlókat mondott a bíróság előtt. A memoárírás idején azonban Eörsi ezt a momentumot („az ellenforradalmi veszélyt”) már teljesen elfelejtette, föl sem vetette.

Ezt a bíróság így értelmezte: „A vádlott a tényállásban foglaltakat beismerte, bűnösségét tagadta azzal, hogy csak hibásnak érezte magát, mert nem mérte fel, hogy november 4-e »kész helyzet« elé állította. Előadta, hogy marxistának érzi magát, és az eseményekben november 4-éig azért vett részt, mert az október előtti kormányzati rendszert nem érezte eléggé népinek és demokratikusnak, és november 4-e után pedig azért, mert úgy érezte, hogy a régi kormányzati módszerek visszahozatala fog megtörténni. ¹⁶⁹

Eörsi ezt a memoárjában így kommentálja: „Ez az indoklás nem hangolhatta rokonszenvre a bíróságot, mert igazsága túl kézenfekvő volt, és alkalmatlan a megvitatásra. Ma is örömmel olvasom, mosolyom élét azonban kicsorbítja a következő mondat: »Állásfoglalása szerint ő és társainak működése legfeljebb csak erkölcsi károkat okozott.« Mire gondolhattam? Miféle beismeréseket formulázhattam meg így? Kinek-minek okoztunk erkölcsi károkat? Savanyú szájízzel állapítom meg: erre a kitételre és összefüggéseire egyáltalán nem emlékszem, erkölcsönvédelmi mechanizmusom eltüntette nyomtalanul.”¹⁷⁰

A vallomásában egy helyen történik erkölcsi kárról említés. Egy ügyészi kérdésre Eörsi szavaiból a következőt rögzítették a jegyzőkönyvbe: „Ebben az időben [a Péterfy Kórházban történő röpcédulázás idején] elsősorban azért nem értettem egyet Angyalékkal, mert tudatában voltam annak, hogy lebuknak. Inkább erkölcsi károkat okoztak, az volt a meggyőződésem.” Az idézet második mondata értelmezhetetlen, a jegyzőkönyvvezető tévesen rögzítette az elhangzottakat. Nyilvánvalóan így nem hangozhatott el, ezt a teremben lévő Angyal is kifogásolta volna. Tehát minden valószínűség szerint e vallomásrészlet „ártatlanul” mardosta őt.

Épp az nyugtalanította leginkább, hogy tett-e ártalmas vallomást barátjára, a forradalom talán leglegendásabb személyiségére, Angyal Istvánra – ahogy ezt a Népszabadság tudósítója sugallta¹⁷¹ –, aki 1958. december 1-jén a kádári megtorlás áldozatává lett.

Megállapítható, hogy Angyal gyakran szóba került már a nyomozati, majd az ügyészségi szakaszban is, de sem akkor, sem a tárgyalás idején nem vallott rá terhelően. „Tudomásom szerint nem volt Angyal csoportvezető, hanem a Tűzoltó utcaiak megbíztak benne” – mondta a tárgyalás harmadik napján,¹⁷² jóllehet a meglévő adatok már 1956 november végén is egyértelművé tették, ki volt a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka. Szintén ismert tényeket közölt, amikor kijelentette: „november 9-én reggel, amikor a Péterfyben találkoztam vele, ott tett nekem egy olyan kijelentést, hogy szétverték őket, és ebből következtettem arra, hogy harcokban részt vett.”¹⁷³ Eörsi számára az is nyilvánvaló volt, hogy mit tudnak a hatóságok: a vádiratot már hónapokkal korábban áttanulmányozhatta.

Többször szólt Angyal védelmében: „A Parlamentben az egyik tárgyalási szünetben találkoztam Angyal Istvánnal, aki nagyon feldúlt állapotban volt, és mondta, hogy a párt tagjait Budán gyilkolják, sürgősen intézkednie kell, és ezért is jött többek között tárgyalni.” „Felrótták neki azt, hogy a röplapon miért van az a szó, hogy »szocializmusért«, akkor Angyal István azt mondta, hogy ameddig ő itt lesz, addig ez rajta lesz a röplapon, és ez engem megnyugtatott.” „Angyal tevékenysége sem irányult a kormány megdöntésére, legalábbis tudatosan nem. Ebben az időben nem tartottuk azonosnak a kormányt a szocialista rend megszilárdításával.” (Ezt a bíróság tagjai erőteljesen aláhúzták) A tárgyaláson is hangsúlyozta, hogy az ÁVH-s sorkatonák azzal, hogy a Tűzoltó utcaiak fogságába kerültek, Angyalnak köszönhetik az életüket.”¹⁷⁴ Tény – és erre Eörsi a memoárjában jól emlékezett – a tárgyaláson nem keveredtek vitába egymással.

Utólagosan Eörsi nagyon szerette volna, ha bebizonyosodik, hogy „image”-ának – és mások „Eörsi-image”-ának megfelelően viselkedett volna a nyílt tárgyaláson. Észlelte azonban, hogy ehhez kevés a fogódzó. „Mivel több csattanó [a már említett „Bach-korszakos” válaszon kívül] nem jut eszembe, fel kell tételeznem, hogy a bírónő rideg modora és az ügyész nyálas ügybuzgalma mégis visszariasztott, és így nem tudtam kifutni legjobb formámat. Az ítéletből [...] kiviláglik, hogy hősiességem nem volt egetverő.”¹⁷⁵

Noha egyik szemtanú, Bíró Zsuzsa így emlékszik: „Persze, Eörsi Pisti volt a tárgyaláson is!”,¹⁷⁶ a tárgyalási jegyzőkönyvből az világlik ki, hogy öncélúan nem hangolta maga ellen a sorsot, inkább igyekezett menteni a menthetőt. Azt próbálta elhitetni, hogy azért tartózkodott a Péterfy Kórházban, mert a lakásában az összes ablak eltört, hideg volt, „nem tudtam hová menni. Feleségem ekkor szüleinél lakott, ott is nagyon sokan voltak, három szobában kilenc személy”.¹⁷⁷

Amikor írásairól kérdezték, elsősorban rossz idegállapotára hivatkozott. Önkritikát gyakorolt amiatt, hogy az „ellenforradalmi” veszélyt lebecsülte, és így „az adott helyzetben nem segítek, hanem ártok”.¹⁷⁸ Továbbá: „Amikor megismerkedtem az Élünk c. lappal, az volt a benyomásom, hogy nem érdemes vele foglalkozni, nem hatásos. November 6-a után beszéltem Derzsi Sándor, és megállapodtunk abban, hogy az egésznek nincs semmi értelme, mert most az a fő, hogy a kedélyek megnyugodjanak.”¹⁷⁹ „Később [...] tudatosodott bennem az, hogy társadalmi dolgokat nem lehet sztrájkkal elintézni, ezzel csak ártunk.” „A december 4-i tüntetés után felismertem, hogy a röplapi cselekedetek csak ártanak a népnek, és magam sem tartottam hasznosnak ezt a munkásságot.” Ezt bővebben így indokolta meg: „Az Élünk szerkesztésében nem vettem részt, ugyanis láttam, hogy társadalmilag egyáltalán nem hasznos – gondolok például a hírekre, meg is mondtam, hogy mi nem járhatunk úgy el, hogy hoznak híreket, és azokat nem ellenőrizzük le. […] »Kacsákkal« a nép bizalmát elveszítjük.”¹⁸⁰

A nézők talán ezt a közlést tartották a „legeörsipistásabbnak”: „Engem például a sajtószabadság érdekelt. [...] Azt nehezményeztem, hogy nem írhatom le mindazt, aminek kimondása csak hasznára lehet az országnak. Személy szerint nem magamról, hanem általában az egész népről gondolkodtam.” (Ezt végig alá is húzták B. Tóth Matildék.)¹⁸¹ Két nappal később ehhez hozzátette: „Realista költő szeretnék lenni, kinek az a célkitűzése, hogy a szocializmust segítse.”¹⁸²

Megállapítható, hogy a vádlottak közül nem Angyal¹⁸³ és nem Eörsi tett „tüzes” vallomást, hanem a szinte teljesen ismeretlen, harmadrendű Szabó Béla, aki Angyalra szintén nagy tisztelettel emlékezett meg, ám Eörsi versét (Szóba se állj vele) „túlságosan erősnek” találta, s miután kb. 50 példányban lehúzta, társaival összetépte, és közölte is a szerzővel, hogy nem tetszett neki a vers. Ügyészi kérdésre ezt válaszolta:

„Azért fogtam fegyvert, mert úgy éreztem, hogy a magyar népnek jogosak a követelései. Jogosan követelte a kormány leváltását. Nagy Imre alatt nem harcoltunk. Amikor fegyverért mentünk, már nem Nagy Imre volt a miniszterelnök – ez november 4-én volt. Mivel a szovjet csapatok bejöttek, ezért akartunk harcolni. Kádár János visszahívta az oroszokat a nyakunkra. Akárki ülne a nyakunkon, az nekem nagyon fájna. Én szocialista országot akartam. [...] Október 23-a nem a rendszer ellen, hanem a kormány ellen indult. Voltak egyes elemek, akik a forradalomtól mást akartak, mint amiért indult, ez azonban már más kérdés. Az tény, hogy volt földosztás, tanulni lehetett, de az is megvolt, hogy nagyon sok volt az olyan segédmunkás, aki 800–900 Ft-ot keresett, ebből nem lehetett megélni, és ez ellen harcoltunk. Nem tudom a kormány összetételét, de nem is vagyok rá kíváncsi, mert az oroszokat behívták. Nagy Imre is helyre tudta volna állítani a rendet.”¹⁸⁴

Eörsi a tárgyalási időszakban beadványában három tanú beidézését kérte. Hermann Istvánné Heller Ágnes jegyzőnél valóban tanúsította, hogy Eörsi mindenkor a szocializmus és a népi demokrácia rendíthetetlen híve volt, és október 23-át követően is ennek megfelelő magatartást tanúsított, ilyen értelemben nyilatkozott.¹⁸⁵ Segesdi Miklós újságíró kihallgatásával azt szerette volna elérni, hogy tanúsítsa: fasiszta akciónak minősítette Benjámin megtámadását a Magyar Függetlenségben,¹⁸⁶ Hárs György újságíró kihallgatásával azt, hogy valóban november 11-én távozott a Péterfy Sándor utcai kórházból, és náluk aludt az ezt követő éjszaka, ezzel megszakította a kapcsolatot Angyal Istvánékkal. „A megnevezett tanúk vallomása nem csak a velem szemben vád tárgyává tett cselekmények, hanem annak megítélése szempontjából is jelentős, vajon működésem és egyéniségem veszélyes-e a népi demokrácia társadalmára.”¹⁸⁷

Ezeket a bizonyítási indítványokat a bíróság elutasította. Segesdi kihallgatását nem tartotta lényegbe vágónak,¹⁸⁸ Hárs pedig hiába is bizonyította volna, hogy nála aludt, ez kevéssé fontos, másrészt Eörsi azt amúgy is beismerte, hogy 14-én visszatért, hogy Angyalt figyelmeztesse.¹⁸⁹

Május 17-én – miután Angyal István ügyét visszaadták pótnyomozásra, és Eörsi lett a per elsőrendű vádlottja – Molnár György ügyész fenntartotta a vádat, a vádirattal egyezően, mind az ötükkel szemben. Ezután Zalán Kornél védőbeszéde következett. Az ügyvéd azt hangoztatta, hogy Eörsi a verseivel nem izgatott, hiszen legfeljebb csak egy-két ismerősének mutatta meg esztétikai bírálatért, tehát nem lehetett társadalmilag veszélyes. A Szóba se állj vele címűt pedig „elkeseredésében írta, nem is a magyar–szovjet barátság ellen akart szót emelni, hanem inkább akkor még kellően nem tudta felmérni [a következményeket]. „Cselekménye csak akkor lenne büntethető, ha a népi demokratikus államrend ellen irányult volna. [...] 10-én letette a tollát, ez is figyelembe veendő. Az Írószövetség részéről egyszerű tudósító volt a Munkástanácsnál. Röpirat-terjesztésben nem vett részt. Nem tartozik a 23-i események szellemi előidézői közé. Az események sodorták oda. Mindig szocialista gondolkodású, a népi demokrácia híve volt. Fiatal, két kiskorú gyermek atyja, hazáját nem tagadta meg, a felajánlott útlevelet nem fogadta el, pedig tudhatta, hogy itt mi vár rá. Nem szánalmat, irgalmat kérek – olyan intézkedést válasszon a bíróság, amely visszaadja szabadságát, lehetővé teszi, hogy tovább tanuljon, gyermekét nevelje.” És itt a jegyzőkönyv tájékoztat, hogy ekkor az ügyvéd egy Kádár beszédet idéz.

Az ügyész válasza: „Ha a vádlottak folyamatos cselekményt követtek el, nem megtévedt emberek. [...] Eörsi Istvánnál vád tárgya az izgatás.” Ekkor Szóba se állj vele verséből idézett egy részt. „Ez az anyag tág talajt adott az ellenforradalomnak. Eörsi István az izgatást folytatólag követte el.”

Eörsi ezt mondta az utolsó szó jogán: „hogy a népi demokratikus államrend ellen gyűlöletre izgassak, ahhoz az kell, hogy bennem az éljen. Nem vagyok a népi demokrácia ellensége. Október 23-án azért indultam el, mert szemem előtt a lengyel példa lebegett. November 4-ében olyan eseményt láttam, mely visszavezetett az október 23. előtti hibákhoz. Az akkori néphangulatból arra a következtetésre jutottam, hogy a szovjet hadsereg beavatkozását azok kívánják, akik az október 23-a előtti hibákat elkövették. Azt gondoltam, az a szellem jön vissza. Az volt a félelmem, hogy november 4-e visszahozza a Rákosi-rendszer hibáit. Nagyon boldog volnék, ha kiderülne, hogy ez csak rémlátás volt. Ebben a szellemben írtam versemet. Bármi lesz az ítélet, hű leszek hazámhoz. Tegye lehetővé a bíróság, hogy ezt mielőbb bebizonyítsam.”¹⁹⁰

A B. Tóth Matild tanácsa május 23-án hirdetett ítéletet. Eörsit – az eredeti izgatási vádnál jóval súlyosabban – a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvétel bűntettében találták bűnösnek. Fő büntetésként öt éves szabadságvesztésre, mellékbüntetésként 2000 forintos vagyonelkobzásra ítélték, és öt évre eltiltották a büntetőtörvényben felsorolt egyes jogainak gyakorlásától – a szülői jogok kivételével.

Felrótták a forradalom első időszakában elkövetett cselekedeteit, és azt, hogy kapcsolatot tartott fenn „az ellenforradalom egyik szervezett előkészítőjével”, az Írószövetséggel, majd bekapcsolódott az Értelmiségi Forradalmi Bizottság munkájába. „Az itteni tevékenységéről ugyan közelebbi adatok nincsenek, de benne volt abban a bizottságban, amely a rádióban a »Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottsága« határozatát kívánta felolvastatni, amely határozat – figyelembe véve az akkori körülményeket – semmiképpen nem szolgálta a népi demokratikus társadalmi rendszer érdekeit.”

Az október 29. és november 4-e közötti időszakban – amikor a rádióban irodalmi műsorszerkesztő volt – a beolvasott verséből (Hát ilyenek is tudunk lenni) azt a következtetést nehezményezték, hogy akik addig „kívül-belül rabok voltak, most megszabadultak”. Megemlítették természetesen a Tűzoltó utcai „ellenforradalmi” csoporthoz történő látogatását is.

A november 4–7. közötti időszakból leginkább a Kőbálvánnyá válva című versének a Bach-korszakra utaló sorát helytelenítették, amiről már korábban szó esett.¹⁹¹ November 7-ei után pedig azt, hogy passzív ellenállás mellett hirdetve „az egykori Bach-korszakból ismert módszerrel” kívánta „kényszeríteni a kormányt az októberi ellenforradalmi követelések megvalósítására”. Ezért Angyal Istvánnal röpcédulázott, az egyik röplap stilizálásába részt vett, majd a nagyon durván szovjetellenes versét (Szóba se állj vele) sokszorosították, nem rajta múlott, hogy – mivel ennek hangnemét még vádlott-társa, Szabó Béla is sokallta – végül nem terjesztették.

November 23-ától, az Írószövetség megbízásából a KMT (amely ekkoriban az „ellenforradalom egyetlen lehetséges, legális fellegvára volt”) munkájába kapcsolódott be, és a december 8-i „titkos határozatról”, amely sztrájkról döntött, „még letartóztatása alkalmával sem volt hajlandó nyilatkozni”.

Ebben az időben írta Munkásokhoz című versét, amelyben a „munkásokat helyesen úgy tünteti fel, mint az új élet reménységét, azonban a vers egyben felhívás is a munkásokhoz, az akkor helyreálló renddel szemben való ellenállásra, és harci készültségbe való szólítás.” A kormány azonban nem adott lapengedélyt, ezért társaival illegális lapkiadást tervezett, és Obersovszky Gyula tervének megvalósításában a december 4-i nőtüntetés megszervezésében vett részt. („A nőtüntetés célja az volt, hogy a kormányt az októberi események forradalommá való átértékelésre késztesse.”)

A Faluszínházban pedig az Élünk 6. számának két oldalát írta stencilre, márpedig e lap súlyos „ellenforradalmi” írásokat tartalmazott, és sok példányban terjesztették. A nőtüntetést megtekintette, erről is írt egy verset (Nincs anyád), egy szovjet katonáról, aki állítólag meglökött egy idősebb nőt.

December 9-én, amikor letartóztatták, vitába szállt egy rendőrtiszttel, „ellenforradalmi” kijelentést tett, és a kormányfőt többszörös hazugsággal vádolta, s egyben megtagadta, hogy a KMT „titkos” határozatát ismertesse.¹⁹²

Összegzésképpen: „A vádlott tevékenysége végig következetes: rombolni, aláásni a proletár nemzetközi kapcsolatot, mindenekelőtt Magyarország és a Szovjetunió közötti kapcsolatot. Erre a céltudatos és állandó jellegű tevékenységre egyáltalán nem lehet azt a kifejezést használni, hogy a vádlott csak »hibákat« követett el egyszerűen, vagy »tévedett« volna cselekménye társadalmi veszélyességének felismerésében. A vádlott egyetemet végzett, tanár, újságíró, költő, akik tudvalevőleg sokkal szélesebb látókörrel rendelkeznek, mint mások. A valóság sokkal inkább az, hogy a vádlott érdekeinek megfeleltek a november 4-ig történt események, ezzel szemben a november 4-e után kialakult helyzet már nem felelt meg. A kifejtettekből következően nem az a lényeges, hogy verseit csak néhány személy látta, vagy csak pesszimisztikusak, fájdalmasak – egyébként sem azok. A versek semmi egyebek, mint csak időnként kifejezik a vádlottnak a társadalmi életben elfoglalt szerepét és álláspontját.”¹⁹³

A büntetés kiszabásakor súlyosbító körülménynek ítélték Eörsi „kitartó, elszánt, sokirányú” támadását, amely „különleges társadalmi veszélyességét növeli, hogy olyan művészeti eszközöket használt fel ebben, amely az akkori időket tekintve különösen hatásos volt”. Enyhítő körülményként értékelték a családos, két kiskorú gyermekes állapotát, valamint a büntetlen előéletét.¹⁹⁴

Az ítélet kihirdetése után az ügyész három napi gondolkodási időt kért, Zalán ügyvéd pedig fellebbezést jelentett be „általában a bűnösség megállapítása miatt; a Btá. §. nem alkalmazása miatt,¹⁹⁵ enyhítés végett, a Bp. 178.§. 3. bek.¹⁹⁶ nem alkalmazása miatt; az indoklásban olyan tények felvétele miatt, amelyek nem képeztek tárgyalási anyagot.” Eörsi, a jegyzőkönyv szerint ekkor ezt mondta: „Csatlakozom a védőmhöz. Az ítélet ellenére is szocialista maradok”.¹⁹⁷ Visszaemlékezése szerint ő nem esett kétségbe az ítélettől, mint az édesanyja, vagy a felesége; meg volt győződve arról, hogy az egész csak „kutyakomédia”, hamarosan kiengedik.¹⁹⁸ Pedig egy későbbi visszaemlékezése szerint „Nezvál [Ferenc] miniszter azt mondta a bátyámnak, előre megvan az ítélet, egy évet fogok kapni. A feleségem, miközben kaját adott a tárgyalóteremben, megsúgta, hogy egy év lesz. Borzasztó soknak látszott. [...] A miniszter sem tudta, hogy közben titkos utasítást kapott a bíró.¹⁹⁹

Két lap szűkszavúan,²⁰⁰ az Esti Hírlap viszonylag részletesen tudósított az ítéletről: „Az ítélet indoklásában az elnök ismertette az egyes vádlottak szerepét. [...] Eörsi életpályája a népi demokratikus állam jóvoltából felfelé ívelő volt. Mégis az október 23-a után megindult ellenforradalmi eseményekben a december 9-én történt letartóztatásáig részt vett. [...] Hogy [a Központi Munkástanács] létrehívásában volt-e szerepe Eörsinek, nem sikerült megállapítani…” [...] „Eörsi saját lapot akart kiadni, de nem kapott rá engedélyt, ekkor írta meg Munkásokhoz című versét, amely felhívás volt a helyreállított renddel szembeni ellenállásra.”²⁰¹

Még nagyobb terjedelemben foglalkozott a perrel és Eörsivel az egyik emigráns lap, valószínűleg a müncheni Új Hungária. A szerkesztőségi cikk súlyosnak ítélte a büntetését (a vádlott-társait – Káldor kivételével – név szerint nem említette), és azt prognosztizálta, hogy az „értelmiség elleni hajszát fokozzák”. Eörsiről, pályájáról egy vele szimpatizáló szerző írt, M. L. néven. Cikkét így fejezte be: „Az emigráció nem veszi le a szemét börtönéről; a nép nem felejti el bíráinak nevét”.²⁰²

A másodfokú tárgyalás és az ítélet

Zalán Kornél ügyvéd tíz oldalas beadványban indokolta meg a fellebbezését, amelyet elküldött a Legfelsőbb Bíróságnak. Lényegében az ítélet összes állításának helytállóságát megkérdőjelezte.²⁰³ Molnár György ügyész is fellebbezett, súlyosbításért.

Szeptember 16-án Molnár László elnökletével tartották meg a másodfokú tárgyalást. Az ülnökök (Maróti Károly, Németh Ferenc, Sulyán György és Varga István) mindnyájan alaposan kivették a részüket a kádári megtorlásban, számtalan halálos ítélet meghozatalában vállaltak igen jelentős szerepet. A vádat Radó Ilona képviselte, aki súlyosbítás tekintetében fenntartotta a fellebbezést.²⁰⁴

„Csak egyetlen ülnöki kérdéssorozatra emlékszem” – írta később Eörsi. „Egy nyiszlett öregember [...] az iránt érdeklődött, hogy költő létemre ismerem-e József Attilát. Vigyorogva bólintottam, legtöbb versét betéve tudtam, róla írtam a szakdolgozatomat. A kisöreg nem fogadta el válaszomat: ha ismerném a szóban forgó költőt, akkor nem fordultam volna a proletáriátus ellen. Hiszen József Attila haláláig a párt hű fia volt. Dr. Zalán kétségbeesetten közbevágott, amikor magyarázni kezdtem, hogy hűségéért hányszor rágalmazták és alázták meg. Az ülnököt kibírhatatlan értelmiségi gőgöm eszeveszett dühbe hozta. [...] Munkás volt, sőt mi több: veterán kommunista, a Tanácsköztársaságból itt maradt kövület, aki szentül meg volt győződve arról, hogy valamennyiünket fel kell akasztani. Először találkoztam a szent együgyűséggel, olyan emberrel, akinek gyűlöletét nem karrierizmus vagy szadizmus, hanem eszményi meggyőződés lángja szítja.”²⁰⁵

Ám ami a jegyzőkönyvbe belekerült, abból nem olvasható ki semmilyen értelmiségi gőg, csak az, hogy a bíróságot igyekezett minél kevésbé maga ellen hangolni: „Eörsi István előadja: Egész családja a rendszerhez van kötve, ő is annak híve, bár nem volt párttag. Nem tudhatta, hogy a nőtüntetés után a nők egy része idegen követségek elé vonul majd. A Szóba se állj vele versét elhibázottnak tartja, nem ért vele egyet. Lebecsülte az ellenforradalmi erők nagyságát. Köztük egy percre sem került szóba, hogy nem szocializmust akarnak. Belátja, hogy a november 4. utáni magatartása csak a zűrzavart fokozta. Félt a hibák visszatérésétől, de ha ez nem következett be, akkor súlyosan elítéli magatartását.”²⁰⁶

A fennmaradt iratokból az állapítható meg, hogy a letartóztatáskor mutatott dacos ellenállása a másodfokú tárgyalás befejezéséig folyamatosan lanyhult, végén teljesen megszűnt.

Egy hét múlva, szeptember 23-án hirdettek ítéletet, Eörsi fő- és mellékbüntetését egyaránt radikálisan megemelték. A szabadságvesztés időtartamát nyolc évre növelték, és teljes vagyonelkobzást írtak elő. (A közügyektől történő eltiltást illetően meghagyták az elsőfokú öt évet.) Indoklás:

„Ami a büntetés kiszabását illeti, az elsőbíróság helyesen mutatott rá az Eörsi István tevékenységében megnyilvánuló kitartásra, sokoldalúságra, és arra, hogy azok a művészi eszközök, amelyek ennek a vádlottnak rendelkezésére állottak, és amelyeket tevékenysége során fel is használt, az ellenforradalmi időkben különösen hatásosak, tehát a társadalomra fokozottan veszélyesek voltak. Eörsi István versei alkalmasak voltak arra, hogy az ellenforradalom irracionális, érzelmi, indulati légkörét felfokozzák. [...] Ezek a körülmények a vádlott terhére eső súlyosbító körülmények. Ezzel szemben az elsőbíróság helyesen értékelte enyhítő körülményként e vádlott büntetlen előéletét, családos állapotát. További enyhítő körülmény a vádlott beismerése, régebbi értékes pozitív működése; továbbá az a körülmény, hogy az erőszakos cselekményeket a maga részéről elítélte, és hogy az ellenforradalom napjaiban fogvatartott 24 államvédelmista sorkatona üzenetét a családjukhoz továbbította. Az enyhítő körülmények ellenére a népbírósági tanács a vádlott cselekményének nagyfokú társadalmi veszélyessége folytán, különösen verseinek erősen izgató tartalmára tekintettel Eörsi István főbüntetését megfelelő mértékben felemelte.”²⁰⁷

(A bíróság többek között alaptalannak minősítette azt a védelmi álláspontot, hogy az elsőfokú bíróság nem mérlegelte Heller Ágnes közokiratba foglalt nyilatkozatát, mivel baráti viszonyban voltak egymással, másrészt a nyilatkozat inkább véleményt, semmint értékelést tartalmazott, s nem is ismerte az ellenforradalmi verseket.)

Tehát Eörsit mindkét bíróság elsősorban a verseiért ítélte el – ahogy erre kötetének fejezetcímében Standeisky Éva is rámutat²⁰⁸ –, nem a Szabad Kossuth Rádióban, nem az Élünkben, nem a nőtüntetésben és nem a KMT-ben játszott szerepéért.

A népbíróság tagjai nem értettek egyet az ítélet kiszabásában, sőt már a „bűncselekmények” minősítésében sem. Molnár tanácselnök és Németh Ferenc az eredeti izgatás bűntettét látták megvalósítottnak, míg a többi három ülnök az elsőfokú minősítést találta törvényszerűnek. Így 3:2 arányban az utóbbit hirdették ki. A tanácselnök három évre mérsékelte volna a büntetést, Németh hét, Varga István nyolc, Maróti Károly tíz évet javasolt, végül a tanácsvezető – szótöbbségre hivatkozva – megállapította a nyolc éves börtönbüntetést.²⁰⁹

Eörsit – visszaemlékezése szerint – nem lepte meg a súlyosbítás, mivel Gáli és Obersovszky halálos ítéletének hallatán még súlyosabbra számított.²¹⁰

Fogság, szabadulás

Eörsit az ítélet kihirdetése után visszaszállították a Kozma utcai Gyűjtő Fogházba. (Fogságát a Markó utcai fogházban kezdte, innen 1957. június 11-én a Váci Országos Börtönbe szállították, majd július 7-én a Márianosztrai Fegyház és Börtönbe, augusztus 8-án a Gyűjtő Fogházba. 1958. július 12-én visszakerült Márianosztrára, végül 1959. április 15-étől kiszabadulásáig ismét a Gyűjtőben raboskodott.)

A börtöniratok szerint 1957. június 7-én figyelmeztetéssel fenyítették, mert zárkájában kártyázott. 1958. október 21-én „szemtelen magatartásáért” dorgálásban részesítették. 1959. január 7-én, mivel rabtársával beszélt, és ezt felelősségre vonáskor letagadta, hat havi összkedvezmény-megvonással büntették.

Fennmaradt még Kovács László bv. hadnagy nevelőtiszt véleményezése Eörsiről. Az egyik 1960. január 28-án íródott: „Jókedélyű ember, akin látszik a kiegyensúlyozottság. A családi élete rendezett, amit a levelekben, beszélőn is tapasztaltam. Vannak nézetei, amiket nem akar elhagyrıi. Csak nehezen lehet meggyőzni. Belátja, hogy helytelen volt tete, és az új írása már ebben a szellemben készülnek. Közösségi szelleme jó. Azonban nem törődik magával, ruhája rendetlen szokott lenni. Erről nehéz leszoktatni. A körletét már rendben tartja.

A második véleményezés dátumát nem tudjuk: „Két nyelven fordít: oroszul és angolul. Pozitív tulajdonságaként: az elítélt társaihoz való viszonya jó a munkahelyén és a zárkában. Tud alkalmazkodni hozzájuk. Különleges kívánságai nincsenek. Ez abból adódik, hogy a családi élete rendezett. A feleségéhez írt illetve kapott levelei mind kölcsönös megértésről és szeretetről tanúskodnak. Így kedélyállapota sem hullámzó. Az állandó kiegyensúlyozottság a jó kedélyben nyilvánul meg. Családját szereti, sőt szerintem ezt a szeretetet túlzásba is viszi, mert a bizalom odáig terjed nála, hogy feleségét biztatja a szórakozásra.

A munka területén az átlagosat nyújtja. Képezi magát nyelvtudásban, törekvéseit támogatom, mert az a véleményem, hogy ezzel a ténykedésemmel nagyobb hatást tudok elérni a nevelés területén. Jó hatással van rá feleségének minden pedagógiai sikere. Ez az állapot nem az első időktől áll fenn Eörsinél, hanem sok beszélgetés eredménye. Első időben még nem nagyon támogattam, ez nem tetszett, úgy láttam, de hamar uralkodni tudott magán, és munkájával magatartásával igyekezett bizonyítani, hogy megérdemli segítségemet. Ellenvetés nélkül megtette, amire kértem, bár látszott, hogy szeretett volna ellentmondani. Megfigyelésem alapján ez nála nem alaptermészet, hanem bizonyosfajta idegesség alapján ütközik ki. Erre abból is következtettem, hogy nem sokat adott az öltözködésére, zárkarendre. Ezért egyedül került zárkába, ami meglepően jó eredménnyel járt. Nem lehet azt mondani, hogy teljesen helyesen látja az 1956-os szerepét, de lassan belátja, hogy ami szerinte akkor jó volt, mégsem volt helyes. Nem akar meggyőzni arról, hogy egyik napról a másikra megváltozott. Ez állhatatosságra vall, s ez nagyobb erény... Javulás szemmel látható, azonban még erős gyúrásra van szükség.”²¹¹

A nevelőtiszt véleményezéseinek több állítása – Eörsit ismerve – aligha vitatható. Valószínűnek találom viszont, hogy Eörsi „nevelhetőségét” a valóságosnál kedvezőbb színben tüntette fel, hogy ezzel a feletteseinél igazolja munkájának eredményességét.

Fogságának emlékei olvasható memoárjában így arra nem térek ki. Csak szabadulásának körülményeit idézem, egy kevésbé ismert interjújából:

„Voltak előjelek, amikor 1960. április 4-én kijött a kis amnesztia. Ebben főleg öt év alattiakat engedtek ki, pár embert, a Déryt, Donáthot, ilyen kiemeltebbeket. Benne voltam a Politikai Bizottság által jóváhagyott listában, és a feleségem ezt a március 31-i beszélőn megmondta. Biztos voltam a szabadulásomban. A többiek kimentek, én meg nem. Úgy hallottam, hogy Hollós Ervin, aki akkor a Belügyminisztérium személyzeti osztályának a vezetője volt, megfúrta a szabadulásomat. Ekkor jött börtönéletem legrosszabb korszaka, azt hittem, hogy leültetik velem a nyolc évet. Ezt az érzést nagyon nehéz volt kibírni. Augusztus 20-án aztán hívattak, hogy kiszabadulok. Senki nem tudta előre, még a bátyám sem, bár lehet, hogy lépett az ügyemben.”²¹²

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1960. augusztus 14-én – „a vonatkozó ítélet egyéb rendelkezéseinek érintetlenül hagyása mellett” – a börtönbüntetés hátralévő részét kegyelemből három évi próbaidőre felfüggesztette.²¹³

A tényfeltárás folytatható: a következő évtizedekben számos belügyi, kultúrpolitikai és egyéb jelentés készült róla, amelyek segítségével Eörsi élettörténetének későbbi szakaszait is pontosabban láthatnánk az eddigieknél. A történetet innen kellene folytatni: „Egy csomó illúzióm szertefoszlott ott, noha még marxistaként szabadultam. De az a fajta kommunista illúzió, amivel bementem, az szétfoszlott.”²¹⁴

* Megjelent az Élet és Irodalom internetes változatában, 2013. október 11-én. Közlés a lap engedélyével.

Jegyzetek

 

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges