dr. Vadász Gábor 2016. február 11.

Nyomtatóbarát változat

I. Kalap haláláról

A halottak, az élők emlékezetében élnek tovább.
Ciceró.

Oka van annak, hogy a sok ezer betegem közül miért is emlékszem a Kalapra. Az emlékek sokszor váratlanul jelennek meg. Sokszor jutnak eszembe sikertelenül kezelt betegeim, akik talán továbbra is itt maradhattak volna, ha ügyesebb, szemfülesebb vagyok, vagy jobban értékelem a helyzetet, a tüneteket, ha a szükséges kórházi infrastruktúra rendelkezésemre állt volna. Ilyenkor szemek, arcok, csövek, vérrel telt edények képei jelennek meg, hallom a hangokat, és olyan fura rossz érzés fut át a testemen, mint amikor a bombák sivítása, a robbanó és leomló épületek hangja jut eszembe. Ez nem kóros jelenség, ez nem lelkiismeret-furdalás, ez csupán a kitörölhetetlen, örökké velünk maradó emlékek egyike, másika.

Az eutanáziával foglalkozó cikkek után kutattam a Beszélő keresőjében, amikor feldobta Csalog Zsolt Kalap, Kabát, Kalap című, régen, a kilencvenes évek elején-közepén megtörtént eseményt tárgyaló, a halála után sok évvel megjelent, 1995 évi írását¹. Ebben egy orvosi kezelést értékel, és véleményt formálva érinti az önkéntes, illetve kényszer eutanázia kérdését is.

„Mert a Kalap meghalt.

Úgy mondják: öngyilkosságot kísérelt meg, beugrott a metró árkába. Tetszetős hipotézis, hiszen ugyebár egy narkós, egy már végképp szétment életű pária… Csak éppen semmi nem hitelesíti a mesét. Az erőtlen, betegség rombolta test éppúgy szédülhetett a sínekre a narkó okozta kábulattól, mint akár az elvonásból eredező görcsök folytán. És mellesleg: a vonat épp nem is jött…

(…)

Kórházba szállították a Kalapot. Ahol aztán pár napra rá meghalt. Nem, nem a zuhanásból származó sérülések folytán. Hanem tüdőgyulladásban. Amely leginkább a drogelvonás eredményeként állhatott elő. Mert csórikám zsebében ott lapult ugyan a könyvecske a drogambulancia bejegyzésével, miszerint ez itt X. Y. állampolgár, narkós, a „legális”, immár az életben maradásához is nélkülözhetetlen napi adagja ennyi meg ennyi, ilyen és ilyen tabletta – akiknek a kezére játszotta a Kalapot a vaksors, azokat ez nem érdekelte. Bekötözték a zúzódásait – aztán szépen végignézték verejtékes-vonagló agóniáját. Kész. De nem érdekes: „csak” egy drogos volt, aki maga kereste magának a bajt!”

„… akiknek a kezére játszotta a Kalapot a vaksors, azokat ez nem érdekelte. Bekötözték a zúzódásait – aztán szépen végignézték verejtékes-vonagló agóniáját. Kész.”

Azok egyike én voltam.

A „kábítószerest” nem felejtettem el. Gyakran eszembe jutott, bár sem tisztességes nevére, sem ragadványnevére nem emlékeztem, de akkori munkatársam „Sapka” néven emlékezett rá. Csalog szavait olvasva, több mint húsz év távlatából, Kalappal kapcsolatos három, még mindig fájó emlékem bukott fel újra. Kalap szemei, megtört pillantása és halk szava, ahogy mondja: én kábítószeres vagyok, én kábítószeres vagyok, és az intenzív részlegnek elegendő és megfelelő személyzettel történő ellátása érdekében hiába vívott küzdelmem. Harmadikként, az osztályra a haláleset után bejött gondozó orvos méltánytalan, a sérült ellátás orvosi szabályait figyelmen kívül hagyó szemrehányásai Kalap halála okán.

Kalapot a mentők, szemtanukra hivatkozva, azzal az állítással hozták be, hogy ugrott és nem csak beesett a metró árkába, de ez az ellátás szempontjából érdektelen volt. Hosszabb eszméletvesztéssel járó koponyasérülése volt a vezető tünete, amit az alapos kivizsgálás eredményeként agyrázkódásnak diagnosztizáltak. Az ügyeletes kollégák korrektül ellátták, és megfigyelésre elhelyezték az intenzív részlegen, amit akkoriban én vezettem. Kalapot reggel, a műszakom megkezdéskor, a hat ágyas intenzív kettes ágyán, a bal sarokban találtam, besüppedve a párnájába, félig jobb oldalára fordulva, halkan motyogva.

Az agyrázkódásból általában meg szoktak gyógyulni, de ha agysérülés is meghúzódik a háttérben, akkor gyógyulás helyett életveszélyes agyi szövődmény is kialakulhat, amibe sajnos bele lehet halni. Akkoriban az ilyen betegek szoros megfigyelése, tudatának és keringésének az állandó észlelése volt a szükséges és a legjobb ellátás. Ennek biztosítása céljából helyezték el az ügyeletesek az intenzíven.

Amikor megismertem és megvizsgáltam Kalap tudata nem volt tiszta, beszéde zavaros volt. Ez lehetett az agyrázkódás maradék tünete, de lehetett egy kezdődő életveszélyt okozó agyi folyamat figyelmeztető jele is, hisz a tudat rossz irányba történő változása intő és riasztó jel is lehet. Az idegrendszeri sérültek megfigyelésében a tudat változásának a detektálása pótolhatatlan segítség. Különösen az volt, az akkori és az ottani kórházi körülmények között. Mindezt szem előtt tartva, Kalap érdekében, nem engedtem az általa kért kábulatot, azaz tudatmódosulást okozó gyógyszere adását, különösen nem abban a hatalmas adagban, melyben ő habzsolta. Ezt az akkori döntésemet ma is vállalom. Kalap békésen tűrte a kábítószere megvonását, csendben feküdt, magában motyogva. Homályos tudata jelezte, hogy az agyát ért trauma hatása még nem múlt el, ezért az ilyenkor szükséges kezelést rendeltem el. Másnapra sem változott a helyzet. A két rossz, amitől tartottam, az agyi folyamat romlásának és a kábítószer elvonásának a tünetei szerencsére nem jelentkeztek.

Az osztály, ahová Kalapot a mentő behozta, hetente négy (!) napon látott el huszonnégy órás nagybaleseti felvételt majd’ száz ággyal, hatalmas területről, hétvégén három egymást követő napon!!! A hét összes munkanapján, ezek mellett program szerint műtöttünk, de két napján nem ügyeltünk, akkor normál munkamenetben dolgoztunk. Vasárnap, a pihenőnapon, még el kellett látni a szombati ügyelet szerint a kora reggeli órákban behozott sérülteket és az összes maradék problémát. Egy-egy felvételes ügyeletben, átlagban húsznál jóval több súlyos sérültet vettünk fel, és éjszakánként általában 6-8 műtétet végeztünk, két műtőben. A nap folyamán behozott sérülteket lehetőleg még reggelig véglegesen el kellett látnunk, mert ez volt a sérültek elemi érdeke, és reggeltől újra sorakoztak a mentők, hozták az újabb sérülteket. Hetente egyszer ügyeltem, túl a hatvanadik évemen is. Ügyeletben a két műtő és a két emelettel feljebb lévő intenzív között rohangálva, egyedüli aneszteziológus ügyeletesként próbáltam eleget tenni az aneszteziológussal szembeni elvárásoknak és a szakma szabályainak. Az akkori egészségügyi szervezés és kórházvezetés hihetetlen bűne és felelőssége volt a szenvtelen tudomásulvétele annak, hogy ehhez a hatalmas feladathoz szükséges egészségügyi és műszaki személyzet, a kórházi és osztályos infrastruktúra, valamint az eszközök hiányoznak. A réges-rég múltból átvett infrastruktúrán, valamennyit változtattak ugyan, ezt bizonyította az intenzív részleg igen szegényes és már akkor is korszerűtlen kialakítása, amihez azonban már nem biztosítottak elegendő személyzetet és eszközt. Nem volt aneszteziológus orvos minden felvételes ügyeletben (!!!) elegendő státusz hiányában. A műtőkben a szakirányú orvosi munkát sokszor az aneszteziológus asszisztensek végezték, önállóan. Az intenzíven legtöbbször az ügyeletes baleseti sebészek dolgoztak, akik legjobb tudásuk szerint próbáltak megküzdeni a képzettségüket messze meghaladó feladatokkal. A kilencvenes évek elején, az intenzíven dolgozó éjszakás nővérnek magára kellett hagynia az állandó intenzív megfigyelést és kezelést igénylő betegeket, és ki kellett mennie az osztályra, az osztályos betegeket mosdatni!!!! Nem volt mindennap aneszteziológus orvosi ügyelet, még akkor sem, ha lélegeztető gépen volt beteg. Nem volt ügyeletben röntgen szakorvos, csak asszisztens, a baleseti sebészek értékelték a röntgen felvételeket, nem volt laboratóriumi ügyelet, stb. Nem volt a kórháznak CT-je, ultrahang készüléke, pedig ez akkoriban már kielégíthető, sőt mindez kielégítendő igénye volt a nagybalesetben megsérültek ellátásának. És mindez, csak a látható felszín volt.

A hosszú hétvége utáni reggelen, nem találtam Kalapot az ágyában, ott már egy másik sérült feküdt. Megtudtam, hogy látszatra jól volt, és ezért az ügyeletes baleseti sebész, hisz nem volt intenzíves orvosi ügyelet, egyik nap kihelyezte az osztályra. Leszaladtam az osztályra, hogy megnézzem, de ott elmondták, hogy nemrég meghalt, és már le is vitték a kórbonctanra. Meglepődtem és megrendültem. Az osztályos nővér elmondta, hogy Kalap az elmúlt napokban végig nagyon csendes volt, semmilyen riasztó tünetet sem észleltek a szokásos osztályos ellátás során, és mindenkit váratlanul ért, amikor holtan találták az ágyában. Néhány nap múlva a kórbonctantól tudtam meg a halála okát: tüdőgyulladás. Se láz, se szapora szívműködés, se verejtékezés, se nyugtalanság tünete nem riasztotta az őt kezelő személyzetet!

Akkoriban, a kilencvenes évek elején még nem igen találkoztunk mi, „mezei” egészségügyiek a kábítószeresek különleges problémáival. Nagyon bántott a váratlan haláleset. Volt egy kollégám a Lipóton, aki kábítószeresekkel foglalkozott. Felhívtam, és elmondtam Kalap történetét és kórbonctani leletét. Megpróbált megnyugtatni azzal, hogy elmondta akkori szakmai tapasztalatát, azt, hogy majd mindegyikük így végzi, mert a kábítószerezés felemészti immunrendszerük ellenálló képességét, és szervezetük is annyira elgyengül, hogy képtelen a vészt jelző tüneteket produkálni, és ezért a lappangva kezdődő tüdőgyulladás igen hamar megöli őket, miként történt ez Kalap esetében is.

Hát nyugodjon békében, hisz még itt van közöttünk, addig, amíg van, aki még emlékszik rá.

II. Az eutanáziáról

…az élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de ugyanakkor a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat.
F. Bacon, 1605.

Az előző fejezetben említettem, hogy eutanáziával foglalkozó cikkeket keresve került elő Csalog cikke és benne Kalap története¹, melyben az eutanáziáról is írt néhány nyugtalanító mondatot.

„ … ha egyikük-másikuk csakugyan maga kéri a felmentést a kilátástalan folytatás alól, megbotránkozva elutasítjuk: az eutanázia istentelen dolog! Miközben a napi praxisban úgyszólván intézményesen gyakoroljuk. Olyankor is, mikor az érintett fél – a mindenki másnál sokkalta jobban érintett! – egyáltalán nem kéri. Csendben, lesütött szemmel, sunyítva – de csináljuk.”

Kemény mondatok, súlyos megállapítások. Az eutanázia kérdéskörének legnehezebb részét írta le négy tömör mondatban, tán két évvel a halála előtt. Lehet, hogy személyes problémájával történő szembenézést fogalmaznak meg e szavak? Amiről szólnak, azok a modern etikának, az orvos etikának és a jogfilozófiának a legnehezebben megválaszolható kérdései, melyben az emberi élet vége feletti uralom kérdésére kellene sokak számára elfogadható választ adni. Egy sosem volt jelenséggel került szembe a XIX. és a XX. század embere. A fejlett társadalmakban egyre több lett az öregember, egyre több lett a lassan ölő betegség és egyre több lett a borzalmas körülmények között, gyakran a kórházi ágy magányában, méltóságát fokozatosan elveszítve elpusztuló ember. Az erre a helyzetre adandó egyik válasz, az eutanázia, mely számos országban az elmúlt két évtizedben szabályozva lett, de hazánkban még a megtárgyalására tett kísérletek is nem várt dühödt ellenállásba ütköztek. Legutóbb 2013-ban, amikor egy civil meg akarta kérdezni a lakosságot, hogy tárgyalja-e az Országgyűlés az eutanázia problémakörét. Ezen viharok hatására az orvosok körében kezdeményeztem e kérdéskörről egy szakmai véleménykutatást az Eutanázia kérdőívvel. Ez a próbálkozás nem várt indulatokat és kiátkozást váltott ki az elutasításokban amúgy is vezető szerepet játszó Magyar Orvosi Kamara részéről, mely anélkül nyilvánított véleményt, hogy személyesen megszólítva az orvosokat, megkérdezte volna az orvoskar véleményét erről a kérdéskörről.

Úgy vélem, hogy az a cselekmény eutanázia, amikor a cselekvésnek, vagy nem cselekvésnek célja a szenvedő embertárs érdekében, kegyelemből, az életének a megrövidítése vagy a kioltása, és az is, amikor a beteg döntése miatt elmarad az élet meghosszabbítása érdekében javallt orvosi eljárások alkalmazása.

Tudott, hogy mind a beteg kezdeményezte, mind az orvos kezdeményezte eutanázia előfordul a hazai orvosi gyakorlatban, hisz Csalog is utal erre. A jó és emberséges orvosokat nem egyszer megkeresik aktív eutanázia végrehajtásának igényével, mind a betegek, mind a családtagok és mindketten együtt is. Ez a tisztázatlan jogi helyzetek miatt az orvos és a beteg bizalmi viszonyára alapulva, titokban zajló gyakorlat. Gyakoriságáról az általam kezdeményezett, orvosok véleményét kutató Eutanázia kérdőívre² befutott válaszok rövid³ és teljes körű⁴ kiértékelésekor kaptunk tájékoztatást.

Sokat lehet vitatkozni arról, hogy mi is az eutanázia. Vannak, akik szerint minden olyan cselekedet az, ami megfosztja a legsúlyosabb állapotban lévő betegeket az élet meghosszabbításának bármilyen lehetőségétől, beleértve az intenzív osztályos ellátást is (?!), amennyiben ennek a fizikai feltételei fennállnak. Ezzel a meghatározással nem értek egyet. Sokan úgy valljuk, hogy minden orvosi beavatkozásnak javallata van, melynek a gyógyítást vagy az életnek a beteg által elfogadható színvonalon tartását kell megcéloznia. A javallat a betegség lefolyásába egy igen szubjektív indíttatású beavatkozást vagy be nem avatkozást indokol meg. A gyógyíthatatlan beteg hanyatló, lassan kialvó életét a végén, haldoklás megkezdődött természetes folyamatába beleavatkozva, minden áron, de csak várhatóan rövid ideig megnyújtani az újkori orvosi technika biztosított lehetőségekkel élve, gépekre kapcsolva, szerintem sem javallt, és bizonyos mérce szerint embertelen tett.

Figyelembe kell venni minden javallat felállításakor a beteg érdekét is, különösen akkor, amikor „élete” esetleges megnyújtásának (?) a fentebb vázolt esetében mérlegeljük a javallatot.

Ezért az orvosok nagy többsége⁴ úgy tartja, hogy nem eutanázia a javallatát vesztett kezelés megtagadása, a terápiás túlbuzgóság elvetése, illetve a haszontalanná vált kezelés visszavonása, a beteg elengedése és bizonyos esetekben a nem újraélesztendő javallat felállítása. Hasonlóan sokan nem tartják eutanáziának a kezelés korlátozását az anyagiak vagy a kapacitások elégtelensége és a társadalom teherviselésének határai okán, az életkor, az általános állapot és a várható életkilátások szempontjainak figyelembevételével.

Mindezek a felsorolásban elmondottak bár orvos szakmai kérdések, de összefüggnek az eutanáziával, amelynek részletekbe menő, aprólékos törvényi szabályozása, szerintem megoldhatatlan, hiszen ezen javallatok felállítása, vagy elvetése függ az orvosok képzettségétől, erkölcsi meggyőződésüktől és a rendelkezésre álló fizikai és gazdasági feltételrendszerektől. Vegyük figyelembe, hogy itt egy több lépcsős, több személy döntéséhez kötött folyamatról van szó. Hívok-e orvost? Otthon kezelem, és mi célból, vagy magára hagyom? Bevitetem a kórházba? Felveszem az osztályra? Beállítok oki vagy csak tüneti kezelést? Felkínálom intenzív osztályos átvételre? Felveszem az intenzív osztályra? Milyen kezelést kezdek? Mikor és miért szüntetem meg? Javallok-e újjáélesztést, stb?

Vannak, akik szerint a kábítószeres kezelés megkezdése, az ismert és vállalt kettős hatásnak az életet megrövidítő volta miatt, maga az aktív eutanázia elkezdése⁴ és ennek a ténynek a tagadása csupán finomkodó álszenteskedés. Az adandó kábítószer dózisát a beteg állapotát mérlegelve, az orvos szakmai és emberi meggyőződése és nem az élet mindenáron történő megőrzésének és meghosszabbításának a szándékával is javallhatja!

Úgy vélem, hogy az eutanázia elsősorban nem jogi, hanem orvosi kérdés, mert orvos nélkül nem is javallható és nem is hajtható végre eutanázia. Nélkülünk e tett legtöbbször, de nem mindig, gyilkosság. Elsősorban orvosetikai és javallati kérdés ez, melynek törvényi szabályozását ezek kitárgyalása és meghatározása után lehet és szabad csak a jog nyelvén megfogalmazni. Úgy vélem, akkor is csak igen nagy vonalakban, az orvosi szempontok szem előtt tartásával szabályozható, ami a jogászok számára nehezen megoldható feladat.

Az eutanázia is olyan hazai probléma, melyen a mi kultúrkörünkhöz tartozó világ jelentős része már túllépett, hiszen Európa számos országában és az USA öt államában, valamint Kanadában ez már gyakorlat és sok államban a leendő szabályozás nyílt szakmai és társadalmi vita tárgya. Az e téren kialakult hazai jogászi gyakorlat, amihez hazánkban ragaszkodnak, és amiket az AB e kérdéskörrel foglalkozó két határozatában kifejtett, az az európai jogfilozófiának sok országban már másképpen lezárt fejezete.

„Ideje van…” annak, hogy a hazai jogfilozófia az eutanázia kérdésköréhez kapcsolódó megoldási javaslatait tárja elénk, és a nagy nyilvánosság előtt kezdje meg egy, az európai mintákat figyelembe vevő elképzelés kidolgozását, ismertetését. Ennek értékeléséhez nyilvános, indulatmentes, széleskörű és hosszan tartó vita indítására volna szükség,

Csalog írta: „De ez tényleg nem vádirat. Csak egy rekviem. Egy Kalapnak becézett embertársunkért.”

Valóban rekviem volt, csendes rekviem, melynek utolsó tételét próbáltam kiáltássá felhangosítani.

Jegyzetek

(A kép forrása: spatrendonline.hu)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges