Szabó Miklós 2013. március 11.

Nyomtatóbarát változat

Előadás a Rakpart Klubban, 1983. 4. 16.

Milyen egy nagy korszak? Lehet olyan, mint a reneszánsz volt; nagy korszak, amiről csak az utókor tudta, hogy nagy jelentőségű. Lehet olyan, mint a magyar reformkor volt; nagy korszak, amelyről résztvevői és az utókor is tudja, nagy korszak volt. Végül lehet olyan, mint a romantika; amelynek résztvevői úgy érezték, egy nagy korszak részesei, majd később ezt az utókor kétségbe vonta. A magyar harmincas évek leginkább a romantika korára hasonlít.

Az az értelmiségi generáció, amely a harmincas években lépett be a magyar szellemi életbe, korszakát nagy korszaknak érezte, azt hitte, korfordulót él meg. Vége annak az időszaknak, amelyet az analitikus gondolkodás jellemzett, elérkezett a szintetikus gondolkodásmód kora. A rendkívül lebecsült és elutasított XIX. század – e felfogás szerint – a specializálódás, a szűkkeblű professzionalizmus időszaka volt. A newtoni fizika szellemétől megfogant természettudományos szemlélet uralma, amely módszereit rákényszerítette a humán tudományokra is. A szellemi életben a pozitivizmus, a politikában a liberalizmus, parlamentarizmus, demokrácia voltak az elutasított múlt fő tényezői, amelyektől való elszakadás az új korszak lényege. Az új gondolkodásmód mintegy revánsot véve, olyan szintézist keresett, amelyben a természettudomány is a bölcsészet magatartásától ihletődik és újul meg. A kezdetet Freud jelentette, aki a testi létből, a fiziológiából kiinduló, mindent gyógyszerrel gyógyító pszichiátria helyébe a psziché olyan megközelítését tette, amelyet Thomas Mann joggal származtatott Schopenhauer és Nietzsche filozófiájából. Igen, a harmincas évek (mai szóval kifejezve) paradigmája egy klinikai – gyógyászati eljárás volt, amelynek több köze volt Dosztojevszkij lélekábrázolásához, mint egy, az elmebajt az idegszövetek fizikai elváltozásával magyarázó pszichiátriai iskolához. A múlt század nagy társadalomtudósai, Saint-Simon és tanítványa, August Comte, továbbá Herbert Spencer és Henry George természettudományos lelkületű társadalom-értelmezők voltak.

A szintézist a harmincas évek elit értelmisége minden területet átfogó szintézisként értelmezte. Egy eszmei orientáció szerint működik a természettudomány és a humán tudomány; a tudomány és a művészet, ezért a kor fő műfaja az esszé: ez az irodalmi – tudományos – publicisztikai zsáner hazánkban akkor érte el fejlődése addigi csúcsát. Végezetül pedig, egy hajtóerő mozgatja a szellemi szférát és a gyakorlati életet, gazdaságot, politikát. Fölöttük a nagybetűvel írandó SZELLEM áll, ez olyasvalami, aminek a művészetben Wagner a Gesamtkunstwerk-et tartotta. A szellemi orientációt kifejező eszmei szintézis legáltalánosabb, leginkább a filozófiához hasonló megfogalmazása. Ez a nagybetűvel írt szellem orientálja az életet, amelyet viszont (eltérően a romantikától és az impresszionizmustól) most kisbetűvel írnak. A harmincas évek gondolkodója – bármilyen groteszk is ez ma – optimista volt, mert úgy érzékelte, hogy ez a nagybetűvel írt szellem hat az életre, hat a politikára.

Ezzel elértünk oda, hogy mielőtt tovább fejtegetnénk ennek az intellektuális atmoszférának a jellemvonásait, szólnunk kell az őt körülvevő és tudta nélkül is a legnagyobb mértékben befolyásoló életről. A történelmi évtizedek vagy évszázadok nem azonosak a naptári évtizedekkel vagy évszázadokkal. A XIX. század történelmileg 1789 – 1918, a magyar ötvenes évek 1948 – 1953, a magyar harmincas évek mindössze 1935 – 1939, nem tíz év. Ebből természetesen az is következik, hogy ezen évek vetése több esetben csak később hozta meg a termést, egészen más korszakban, más körülmények között. Furcsa korszak ez, ha az életet és nem az előbbi értelemben vett szellemet nézzük. A világban Hitler hatalomra jutásával kezdődött, itthon a Gömbös kormánnyal. A világban a háború kitörésével végződött, itthon a szellemi élet újabb megfagyásával, a zsidótörvénnyel, az értelmiségi kamarák létrejöttével. Közötte a nyilas előretörés évei: 1937 – 1938 és az Anschluss. Minden ok meglett volna arra, hogy megriadt, válságot érző, visszavonuló szellemi életnek legyen a kerete ez a kor.

Márpedig ezek az évek a magyar értelmiségi közérzet legjobb esztendei voltak, szinte az egész ezeréves magyar történelemben. Amiről ma beszélni akarok, lényegében ennek az intellektuális közérzetnek, túlzás nélkül mondhatom: eufóriának a története. Hogyan volt lehetséges egy ilyen szörnyű világban ez az eufória? Képtelen öncsalás lett volna, elrugaszkodás a valóságtól? Úgy hiszem, nem az volt. A magyar szellemi élet, elsősorban a magyar szépirodalom, mióta a modern Magyarország létrejött, része volt a magyar politikai kultúrának. A harmincas évek intellektuális atmoszférájában a szellemet a politikán kívül helyezték, de nyoma sem volt annak a görcsös (Bibó szóhasználata szerint: hisztérikus) apolitizmusnak, amelyet mi már harminc éve ismerünk. Annak az 1956 óta tartó intellektuális magatartásnak, amely szüntelenül azt keresi, hogyan valósíthat meg politikai célokat nem politikai eszközökkel. Demokráciát, az elnyomás megzabolázását jobb gazdasággal, több szakszerűséggel, művészettel, esetleg lelkünk – személyiségünk kultiválásával. A harmincas évek értelmiségi közérzete nem ismerte a politika-fóbiát, mert fölötte érezte magát a politikának – míg a mai politika-fóbia természetesen abból származik, hogy a szellem a politika alatt, általa elnyomva érzi magát. A harmincas évek értelmisége úgy érezte, fontos dolgokban orientálja a politikát, ő mondja meg: „mi a magyar”, ő, az alkotó értelmiség képezi azt az elitet, amely végső fokon való hegemóniáját az új, a liberalizmust és a demokráciát felváltó politikai hatalom valósítja majd meg.

Az új intellektuális atmoszférát valójában (résztvevői világos tudta nélkül), egy politikai változás hozta magával, a Gömbös kormány, amely végleg felváltotta a Bethlen rezsimet. Az intellektuális eufóriában az jutott, nem tudatosítottan, kifejezésre, hogy mekkora szellemi elnyomást, agyi eliszaposodást, intellektuális megnyomorítottságot jelentett a Bethlen korszak. A politikailag igazán nem dicsőséges Gömbös kormány hozta el a modern szellemi élet egyetlen korszakát, a mikor a szellem nem volt kormánypárti (mint az irodalmi Deák párt Gyulai Pál korában), mégsem üldözték politikai eszközökkel, a hatalom nem tekintette ellenfélnek, nem igyekezet minél inkább marginalizálni. Ez természetesen összefüggött a szellemi élet azon tendenciájával, hogy időlegesen kitagolódott a politikai kultúrából, amelynek előtte és utána is része volt. Pedig ez a korszak éppen nem a szellemi szférák önelvűségének időszaka. Ellenkezőleg, szellem ekkor az élet részének tekinti magát, kifejezetten az életbe beágyazottnak érzékeli mibenlétét. De nem úgy érzi, az élet határozza meg őt, hanem, hogy ő határozza meg az életet.

A kor politikai viszonyai – itthon – bizonyos mértékig indokolják ezt az illúziót. Míg a húszas években vicispán szellem uralta diktátori erőszakkal a politikát és a kultúra diktátora egy monstruózus kultusz-bürokrata volt, aki csalánkiütést kapott, ha netán valahol a műveltség hozzáért (ez egyébként nem gátolta meg abban, hogy sok jót is tegyen a kultúra terén), ezzel szemben Gömbös beszélő viszonyba került az addig teljesen marginalizált, sőt, társadalomkritikus irodalommal. A népiekkel rövid időre létrehozta az Új Szellemi Front-ot, értelmiségi politikai táborát, a reform-nemzedéket nem jogász-funkcionáriusokból, hanem szakemberekből, főleg mérnökökből toborozta. Támaszkodott a modern politikai katolicizmusra és meghirdette az Új Korszak-ot, de főleg és elsősorban: hallgatólagosan megszűnt a népi – nemzeti irodalmi ízlés kötelező, hivatalos irodalomnak lenni. Ez az irányzat a húszas években, Bethlen időszakában (a majdani szocreál-hoz hasonlóan), mint valami nacreál irányzat, kötelező stílus volt az oktatásban és a hivatalos, támogatott kultúrában. A Gömbös kormány ezt a helyzetet megszüntette, akkor egy tanár már nem kockáztatta az egzisztenciáját, mint az előző évtizedben, ha tanítványainak Ady vagy Babits verset merészelt felolvasni. Szerb Antal középiskolai tanárként írhatta meg a népi – nemzeti eszmeiségtől igen távol álló irodalomtörténeti összegzéseit. Nem arról volt szó, hogy Herczeg Ferenc és Tormay Cécile helyett Zilahy Lajos vagy Móricz Zsigmond lett a hivatalos irodalom, hanem az a (modern Magyarország történetében páratlan) helyzet következett be, hogy egyáltalán nem volt hivatalos irodalom.

Lényegében az volt a jó szellemi közérzet legfőbb oka. Gömbös után pedig (ha Darányi Kálmán esztendejétől eltekintünk) olyan miniszterelnökök következtek, akik maguk is részt vettek ebben a szellemi életben. Imrédy tudós közgazdász volt, azt lehetett hinni, személyében a szaktudás került a gazdaságpolitika élére; Teleki az új szemléletű földrajz-tudomány egyik vezéralakja volt; Bárdossy kitűnt egy történelmi esszé-kötettel, a tizenhatodik századi magyar politikáról. Látszott valami remény: rajtuk keresztül a szellem irányt szabhat a politikának. Igen, tudom, a háromból kettő cégéres szélsőjobboldali volt, ha nem is indult egyikük sem annak, annál inkább az lett belőlük. Tagadhatatlan: a harmincas évek szellemi élete nem baloldali orientációjú volt.

Mit is jelent voltaképp’ a baloldal – jobboldal? Éppen ez a korszak vonta kétségbe eme megkülönböztetés létjogosultságát, ez a magyar politikai gondolkodásban a harmadik út virágkora, meg akarták haladni a klasszikus politikai dualitást. Nos, a baloldal – jobboldal politikai hagyományokat jelent. A baloldal (legtágabb értelemben) az a politikai kultúra, amely a felvilágosodás hagyományát folytatja, a jobboldal pedig az, amelyik a felvilágosodás ellenhatásai, a romantika és a konzervativizmus eszmei hagyományát folytatja. Ennek megfelelően a totalitarizmuson belül is valóban megkülönböztethető baloldali és jobboldali totalitarizmus.

A harmincas évek szellemisége ebben az értelemben is inkább jobboldali volt, az ellenfele éppen a szűkkeblűnek és szűkagyúnak érzett aufklärizmus múlt századi továbbélése volt. Még a liberalizmus aktuális megfogalmazói is olyan külföldi szerzők voltak, akik ezt a baloldali gondolatot is a jobboldali szótár nyelvén fogalmazták meg. A spanyol triász, elsősorban Ortega y Gasset, másodsorban Salvador de Madariaga, harmadsorban Miguel de Unamuno; továbbá Johan Huizinga, Benedetto Croce és a Weimari köztársaságban Oswald Spengler. A szellemi elit két gondolatot inspirált, egyrészt egy szociális telítettségű etatizmust, másrészt az értékőrző elit politikailag is biztosított hegemóniájának fenntartását.

A modern kor intellektuális eufóriájának forrása annak élménye, hogy a közvetlen szemléletet felváltja az elméleti látásmód. Ennek klasszikus esete a kopernikuszi világkép – és ilyen módon vált át a közvetlen szemléletből az elméleti látásmódba a filozófiában Immanuel Kant bölcselete.

A korábbi egyedi – konkrét, a későbbi általános – elvont. Az a szemléleti mód, ahol az általánost nem az levont, hanem a konkrét – érzékletes jeleníti meg, a művészet. Tehát az eufória jórészt a kopernikuszi fordulat érzéséből származott, tudományos diszciplínák egész sorában érezték úgy a bennük ügyködők, hogy most szakadtak el a közvetlen szemlélettől, most váltottak át az elméleti látásmódra. Elsősorban a történeti jellegű humán tudományok művelői, történészek, irodalom-történészek, régészek, néprajzkutatók, ókor-tudósok.

De az eufória nagyrészt ideológiai színezetű félreértésen alapult, ráadásul kettős félreértésen.

Ezek a diszciplínák akkoriban emelkedtek a tudomány színvonalára Magyarországon, korábban a preszcientikus búvárlat szintjén álltak. Az új orientációjú tudósok a tudományos irányzat megváltozását vélték látni ott, ahol csupán a tudomány szintjére való felemelkedésről volt szó.

A pozitivizmust ostorozták, mint általánosító, szintetizáló eszme nélküli adatgyűjtést, holott ez nem a pozitivizmus jellemzője volt, hanem csupán arról volt szó, hogy a pozitivizmus korában [Magyarországon] a még nem tudományos búvárlat ezt a hasznos, de szellemileg kis igényű munkát végezte. Az, hogy a magyar történettudomány az úgynevezett szellemtörténet korában lépett be a tudomány csarnokába, nem jelent értékkülönbséget a pozitivizmus és a szellemtörténet között. (Valójában Comte hármas stádium elmélete volt olyan élet- és tény-idegen, mint Spengler teóriája; [a XIX. századi] Karl Lamprecht is volt olyan elméletgyártó és a valóságot elméleti sémákba gyömöszölő történész, mint a leghírhedtebb szellemtörténészek.)

A magyar szellemtörténeti gondolkodás számára az első, már valamelyest szaktudományos történelem-búvárlat liberális szemléletmódja jelent meg úgy, mint a közvetlen szemlélet az adott diszciplínában. Ettől gyökeresen eltérő szemléletre váltani volt számukra a nagy fordulat.

Például, a XIX. századi történet-írás a középkori inkvizíciót az anti-demokratizmus valamely történelmen kívül szemlélt rém-intézményeként mutatta be, az új szakmai felfogás ezt a köznapi, mondhatni nyárspolgári szemlélet evidens – elemi látásmódjának megjelenéseként érzékelte. Azt, hogy a liberális (szerintük közvetlen) szemlélet által erőteljesen elutasított egykori jelenségeket ők egykori történeti kontextusukba helyezve értékelték, nem a világnézeti orientáció megváltozásaként fogták fel, hanem az elméleti látásmód érvényre juttatásának.

A másik félreértés az volt, hogy a szellemtörténeti irányzat az általános tartalmakat, a történeti általánosítást nem elvont fogalmakkal fejezte ki, hanem konkrét – érzékletes történeti típusok megrajzolásával, tehát lényegében a művészi ábrázolással volt rokonságban. Ez a művészi alkotás örömét vitte be a tudományos munkába, úgy érezték, a tudományos igényű általánosítás immár nem csak az absztrakció, hanem a konkrét – érzékletes típusalkotás útján is történhet. Azt gondolták, ez olyan mezőre vezet, ahol az új tudományosság úgy lép túl a közvetlen szemléleten, hogy megőrzi, ami abban szép volt – míg az elméleti gondolkodás előző fázisa, az aufklärista – pozitivista – absztraháló elméleti gondolkodás ettől a szépségtől a szellemet megfosztotta. A tudós esszéíró művésznek érezte magát, a harmincas évek filozoptere művész lehetett saját művészi tehetség nélkül is, újra megtanulhatóvá, újra művességgé, a legjobb értelemben vett mesterséggé vált a művészet. Megint meghaladott a szellem egyfajta specializációt.

A korszak társadalomtudományát átható szellemtörténet marxista bírálata ezt az irányzatot lényegében a marxista felépítmény-elmélet fejre állításaként szokta értelmezni, abban az értelemben, hogy ugyanúgy a társadalmi élet egyes területeinek szoros kapcsolatát, koherenciáját feltételezi, mint a marxizmus, de nem a termelést tekinti meghatározónak, hanem a tudatot.

Az állítás első fele lényegében igaz, a második fele jó- vagy rosszhiszemű visszaélés az elnevezéssel.

A szellemtörténet ugyanúgy feltételezi az élet minden területének koherenciáját, mint a marxizmus, de semmiféle determináló faktort nem emel ki közülük, egyenrangú tényezők interdependenciájával számol. Másik kérdés az, ha a szellemtörténet kiemel egy bizonyos területet ebből a komplexitásból, mert úgy véli, ezzel tudja jellemezni az egészet – de nem arról van szó, hogy a kiemelt terület determinálja a többit. Ez a terület (általában) az uralkodó művészeti, lényegében képzőművészeti stílus, szellemtörténeti megközelítésben a korokat a stíluselv szerint lehet egységesen értelmezni.

Mindennek stílusa van, nem csak a művészetnek. A szellemtörténeti felfogásban van gótikus politika, reneszánsz gazdaság, barokk technika és biedermeier vallásosság. Nem feudalizmusról és korai kapitalizmusról beszél, hanem egyrészt román és gótikus stílusról, másrészt reneszánsz és barokk stílusról. A harmincas évek magyar szellemtörténészei számára a barokk volt a példakép-korszak.
Az abszolutizmus és az ellenreformáció kora, amely túlesett már a reneszánsz és a reformáció forradalmain, ahol a régi, középkori értékek védelme már nem egyszerű restauráció, hanem eleven, dinamikus szintézis köztük és a velük szembeszegült új között.

A harmincas évek felfogása új megvilágításba helyezi, relativálja a magyar elmaradottság és a modernizáció problémáit. Radikálisan szakít a haladás-elmélettel, magáévá teszi [Leopold von] Ranke mondását: ”Minden korszak egyforma távolságra van Istentől!” Nem tekinti értéknek a korszerűséget és nem tekinti fogyatékosságnak az elmaradottságot. Minden közösségnek, minden történeti képződménynek az határozza meg az értékét, hogy saját „korszellemének” milyen mértékben felel meg, művészeti stílusában megragadható eszménye mennyiben hatja át élete minden területét. Mivel a konvencionálisan modernnek tartott múlt-századiság a magyar viszonyokat általában nem jellemezte, ez az értelmiség a helyzetet a korszellemmel nagyjából összhangban lévőnek érezte.

A „neobarokk” inkább összhangban állt a korfelfogásukkal, mint a XIX. századi liberális – természettudományos szemlélet. A fehér Bauhaus épületeket egy letűnőben lévő korszak avítt emlékének tekintették, a barokk okkersárga színeit nézve nem láttak semmiféle modernizációs problémát.

A tudomány alapvető módszerének az empátiát tekintették, mindent belülről, saját értékrendjéből és mentalitásából kiindulva kell felfogni, nem kell konfrontálni a mai szemléletünkkel – mert ez utóbbi magatartás, amely saját kora szemléletét azonosítja a normális és evidens látásmóddal, azonos a meghaladni kívánt közvetlen szemlélettel. Az empatikus megközelítés nem alkalmazható a közelmúltra, az ellenfélre, mivel ez esetben nem elméleti módon megközelíthető, másik látásmód lenne, hanem csak triviális – köznapi megközelítés, amihez nem kell empátia. (Azt még mindenki eleve ismeri, ahogy mindenki prózában beszél, legfeljebb – mint Monsieur Jourdain Molière színpadán – ezt nem mindenki tudja.)

Mindezzel azt magyaráztam, hogy miből eredt az akkori értelmiség jó szellemi közérzete, sőt eufóriája – nem azt, hogy ez a szellemi élet magas színvonalú volt. (Mondandóm ebben a tekintetben inkább kritikus hangvételű, mint helyeslő.) Az egyértelmű ebben a tekintetben, hogy a komplex látásmód, amely egy korszak minden jelenségét egymással összefüggésben vizsgálja, azonos jellemvonásokkal határozza meg, sok lehetőséget ad a korábbi módszerekkel elérhetőnél mélyebb megértésre. A szintetizáló látásmód, amely egy-egy szellemi területet másokból átvett szempontok szerint igyekszik megítélni, szintén fontos új felismerések forrása lehet. Ez a szemléletmód nyilvánvalóan meghaladja a romantikus – liberális individualizmust, amely a műalkotásokat a szerző személyiségéből magyarázza. Ha minden alkotásban és a művész személyiségében is korjelenséget látnak, az nyilvánvalóan termékenyebb megközelítési mód.

A kor lehetőségeit addig megközelíthetetlen területek tudományos megismerésére más körülményekből is magyarázhatjuk. A modern magyar szellemi élet a professzionalizmus és az amatőrség feszültségében fejlődött a XVIII. századi kialakulásától a mai napig.

A XX. század elején, a tudomány területén az Akadémia és az Egyetem, a művészetben a (hivatalos művészetet adminisztráló két nagy irodalmi társaság) Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság a szellem-ellenes begyepesedettség szimbólumai voltak. Az eleven szellemi élet velük szemben, amatőr módon fejlődött, ennek volt fóruma előbb a Társadalomtudományi Társaság és lapja, a Huszadik Század, illetve az irodalomban a Nyugat. A szakmai színvonal a humaniórákban a preszcientikus búvárlat szintjén volt, az amatőr szellemiség nagyobb élénksége, nyitottsága, kreativitása csak vaskalaposságba ütközött, szakmai hozzáértésbe nem. Ezt a helyzetet a húszas években gyökeresen megváltoztatta Klebersberg politikája által kifejlesztett új humán-tudományos szakszerűség. A szaktudás felértékelődött, az amatőr tudás leértékelődött és a dilettantizmus gyanújába keveredett ebben az időszakban. Az Egyetem ettől kezdve nem jelentett a humán tudományok terén sem bornírtságot, mint a háború előtt.

A harmincas években az amatőrség új, nagy lendületű ellentámadást indított a professzionalista tudomány-üzem ellen, és ez az amatőrség egyáltalán nem volt dilettáns. Teljes mértékben birtokolta az egyetemen megszerezhető tudást és kutatási módszereket, tehát nem kevesebbre volt képes, hanem többre. Babits Mihály, Szerb Antal, Halász Gábor nem kisebb szakmai hozzáértéssel közelítettek a magyar irodalomhoz, mint akár Horváth János, világirodalmi horizontjuk pedig messze szélesebb volt a nagy irodalomtörténészénél, hogy Császár Elemért és Alszeghy Zsoltot ne is említsük. Mire Klebersberg ösztöndíjasai felnőttek és kutatni, írni kezdtek, már ez a szellemi szféra vette őket körül őket, nem a szakszerűségnek az a technokratikus – bürokratikus mitológiája, amit a Klebersberg kultúrüzem beléjük nevelt. A tudós szakmára visszahatott az amatőrség szellemisége, a hivatásos szakemberek igyekeztek megmutatni, hogy ők ezen a téren is egyenrangú entellektüelek.

Az új amatőrség műfaja az esszé volt, mint említettem, ez az esszé kora. Ma az esszé tudomány-népszerűsítés vagy tudománynak álcázott politikai publicisztika, akkor egy probléma más aspektusból való vizsgálata volt, eltérés a szakmai rutintól. Az esszében lehetőleg az adott szakmán kívüli terület látásmódját kellett alkalmazni, az elemzett probléma fenomenológiai kezelése helyett ajánlott volt a transzcendentális megközelítés.

A szakszerűség kialakulásának első lépése az illető terület önelvűségének kialakítása. Niccolò Machiavelli és Thomas Hobbes így tette önelvűvé a politikát és az államot; a felvilágosodás kori szerzők a filozófiát, leválasztva azt a vallásról; a Nyugat irodalmárai pedig az önelvű szépirodalmat, a politikaelvű népi – nemzeti irodalom helyett. (A következő lépés az, amikor valamilyen területet nem önmagából, hanem valami másból értelmezünk, például Marx azzal nyitotta meg a politika-elmélet második korszakát, hogy a politikát a gazdaságból kiindulva értelmezte.)

A harmincas években rutinná vált a más aspektusból való megközelítés – ha egyetlen tényezőben akarom összefoglalni a nagyságát, akkor ez az a mondat.

Bírálói a minden kontroll alól elszabadult ötletgyártás koraként bélyegzik meg, amikor a teóriák tetszetőssége fontosabb volt, mint az igazsága. Szerintük ez Oswald Spengler és Leo Frobenius sarlatánságának kora – és ebben sok igazság van. Mégis, a konvencionálison kívül helyezkedés rutinná fejlesztése termékeny módszer volt, amely az igazság feltárására is sok lehetőséget adott.

Az önelvű szemlélet az egyes területeket külön-külön, saját törvényszerűségeik alapján vizsgálta, ez az új látásmód pedig mindent a társadalomba való beágyazottságában: gazdaságot, államot, tudományt, művészetet, vallást, mindent az élet részének tekintett, egyiket sem kezelte a többi területtől elválasztva. A történetírásban először érvényesítette a társadalom-történeti szemléletet, a történeti folyamatok középpontjába nem a politikai változásokat, a nagy töréspontokat állította, hanem a társadalom életének hosszú távú folyamatait. Ha jobban is érdekelte a művészet, mint a gazdaság vagy a demográfia, abban a tekintetben mégis úttörő volt e téren, hogy nem a nagy műveket és alkotóik személyiségét vizsgálta, hanem az ízlést, egy társadalmi jelenséget.

Ha megkísérlem felmérni ennek a korszaknak a szellemi életét, az egyes területeket az alábbiak jellemezték. A történettudományban a Történettudomány új útjai című módszertani kötet, a Hóman – Szekfű szintézis, Váczy Péter, Deér József, Mályusz Elemér munkássága. Ha Váczy és Deér sokban meg is felelnek az ötletgyártás karikatúra-képének, Mályusz jelentős úttörője a társadalom-történeti ihletésű történetírásnak. A csúcs azonban Hajnal István, az ő munkássága a termékenyítő külső szempontok érvényesítése, tisztán csak a történeti igazság megismerése végett.

Az irodalom-történetben Horváth János munkái, amelyek már ’45 után jelentek meg, de ennek a korszaknak voltak a termései. Mindezek fölött Szerb Antal két könyve, a Világirodalom története és a Hétköznapok és csodák. Azt hiszem, nem lehet túlbecsülni a jelentőségüket a magyar művelődés-történetben, ez a két könyv nevelt nem szakember, hanem köz-értelmiségi generációkat arra, hogy Ady verset és Ady utáni verset is el tudjanak olvasni, költészeti ízlésük ne álljon meg Arany Jánosnál, prózai ízlésük Móricz Zsigmondnál. Ötven éve ez a két könyv végzi azt a nevelést, amit az iskola azóta sem képes elvégezni.

Kerényi Károly mítosz-értelmezése, a kor csúcsán álló elmélete jelzi, ekkor világszínvonalra emelkedett a magyar ókor-tudomány. A művészettörténetben Gerevich Tibor reprezentálja a kort, a néprajzban Ortutay Gyula, a földrajztudományban Mendöl Tibor és Teleki Pál.

A jogi gondolkodást Magyari Zoltán technokratikus közigazgatási iskolája helyezte új alapokra, elmozdítva a hagyományos „magyar közjog” bázisáról. Éledezett a szociológia is, bár a polgári radikális társadalom-értelmezés erőszakos elfojtása utáni egyetlen hivatalos szociológus, Dékán István nem válik a kor dicsőségére. A szociológia rangját – megfelelve a kor szellemének – nem specialisták, hanem outsiderek adják, Hajnal István, aki korszakos jelentőségű „Történelem és szociológia” című tanulmányával elsősorban a magyar szociológiai gondolkodásnak mutatott új utat és Erdei Ferenc, aki a szoros értelemben vett szakmán kívül, amatőrként írta könyveit.
Horváth Barna jogszociológiai írásai szintén magát a szociológiai gondolkodást helyezték új vágányra.

Kornis Gyula, Pauler Ákos, Brandenstein Béla bezápult katedra-filozófiájával szemben Hamvas Béla amatőr filozófiai munkássága bontakozott ki. A kor filozófusa nem Kant-, hanem Nietzsche-típusú filozófus, aki nem az élettől elkülönült, önelvű filozófiát műveli, hanem az életbe ágyazott filozófiai gondolkodást. Hamvas az egyetlen igazi, hazai talajon megmaradt, külföldre nem menekült avantgárd szerző. Eredetileg anglicista irodalomkritikusnak indult, de gondolkozói zabolázhatatlansága a hazánkban túl szelíd művészet talajáról a filozófiáéra vitte. Hol hiperaktív volt, [Georges] Sorel értelmében, hol quietista, [Karl] Jaspers nyomán – de mást, mint végletekig vitt szélsőséget sohasem képviselt. Követte a Nietzsche-i maximát: „Ami dőlni kezd, azon lökjünk egyet!”, új világot akart, tehát szívvel-lélekkel akarta a világ válságát.

A harmincas évek szellemi magatartása a politikai gondolkodásban is meg tudott fogalmazódni.

Ez sem az adott korszakban, hanem már utána, 1945 – 1948 között, Bibó István írásaiban.

Az a megközelítés-mód, amit kitermeltek, nála jelent meg az alapvető magyar politikai problémákra alkalmazva. A szintetikus, a szokványos aspektuson kívül helyezkedő látásmód alkalmasnak mutatkozott a „konkrét helyzet konkrét elemzésére”, úgy, hogy az elméleti általánosítás is hiánytalan volt. A politika szféráján kívül érlelődött, de nem apolitikus látásmód mutatkozott alkalmasnak arra, hogy a megújuló magyar politikai kultúrának is új tartalmat adjon.

Ennek első lépését tette meg Bibó, vele, az ő elhallgattatásával zárult a magyar szellemi élet azon nagy korszaka, amelyet az inspirált, hogy akkor nem volt hivatalos kultúrpolitika.

Az előadás gépiratának fénymásolatát Szabó Mikóstól kaptam, 1989 tavaszán,
később a Szegedi Tudományegyetem [Könyvtár] Jelenkortörténeti Gyűjteményének ajándékoztam.

A katalógus szerint: Szabó Miklós [Kéziratok: 1980-1983]
Példányadatok: EK Raktár Társadalomelméleti Gyűjtemény / Helyben használható [1]: TEGY 2444
http://opac2.bibl.u-szeged.hu/szteek/opac

Jankó Attila (2013)

Köszönet Jankó Attilának a forrásközlésért.

Megjelent az "Életünk" 1989/1–2. számában.

(A kép forrása: parlament.hu)

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges