Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A hatalomváltás kritikai hagyománya

Múltunk jelene nem a múlt megértése a jelen távlatából. Nem csupán annak a folyamatnak a feltárása, hogy a jelen hogyan született meg a múlt méhéből, és nem pusztán csak viszonyunk a múlthoz, ami már magában foglalja a jelenbéli állapotunkat igazoló ferdítéseket is. Múltunk jelene azt jelenti, hogy jelenünket csak a múlttal, aktuális politikai pozíciónkat csak egy adott hagyományba ágyazva vagyunk képesek kifejezni. Kevés bornírtabb feltételezés van, mint az, hogy a mai konzervativizmus, szemben a liberalizmussal, a hagyomány alapján áll. Miféle hagyomány alapján? Minek nincsen hagyománya? A hagyományellenesség is kétszázéves tradícióra támaszkodhat. Történeti térségünkben a XVIII–XIX. század fordulóján végbement nemzeti ébredések következményeként a történelem és a költészet az aktuális politikai tudat részévé vált. De nem csupán ez az örökség az oka annak, hogy az 1989–90-ben létrejött pártok és politikai áramlatok csak valamilyen hagyományban tudták saját identitásukat meghatározni.

Magyarországon az utolsó másfélszáz esztendő során bekövetkezett rendszerváltások alkalmával a rendszerváltó új történeti erő általában az előző rendszer kritikájaként fogalmazta meg ideológiáját. Kemény Zsigmond a Forradalom után című történeti esszéjében 1849 kritikai elemzésével rakta le 1867 alapját; a Horthy-rendszer ideológiája annak a kritikának volt a folyománya, amelyet Szekfü Gyula gyakorolt a Három nemzedékben a dualista korszak fölött; az 1945-ös koalíciós demokrácia ideológiája Bibó Istvánnak a magyar szélsőjobboldaliság felett ítéletet mondó alapvető tanulmányaiban kezdett körvonalazódni.

Az 1945 utáni rendszerről nem született olyan leleplező bírálat, amely lerakhatta volna a rendszerváltás közös ideológiai alapját. Ennek oka az volt, hogy a Kádár-rendszer ellen nem folyt olyan, széles bázison nyugvó politikai harc, amelyből ez a kritikai tevékenység sarjadhatott volna. Nehezítette az elméleti kritika létrejöttét az is, hogy az általában az ancien régime ideológiájának bírálata szokott lenni, nem pedig annak átfogó elemzése. A Kádár-rendszernek pedig nem volt ideológiája. Maga volt a testet öltött pragmatizmus. Tudatformáló eszköze nem valamilyen ideológia volt, hanem éppen az ideológia hiánya. Méghozzá nem is valamiféle elméletileg megfogalmazott ideológiaellenesség volt – ez maga is ideológia lett volna –, hanem az erodálódott marxizmus–leninizmus szellemi romkertje. Ez pedig érthetően nem jelentett olyan szellemi kihívást, amely ellenideológia kimunkálására ösztökélt volna. Nem abban lelem annak okát, hogy a rendszer ellen nem bontakozott ki széles bázisra épülő politikailag értelmezhető szembenállás, hogy a rendszer képes volt a társadalom lényeges igényeit kielégíteni. Az elemi igényeket ugyan jórészt kielégítette, de azokat a másodlagos igényeket, amelyeket a Nyugatra járó magyar nép odakint látott, távolról sem. Az igazi ok nézetem szerint inkább az, hogy a második gazdaság hetvenes évekbeli megjelenésével a magyar gazdaság két olyan egymástól elhatárolható mezőre oszlott, amelyek ugyanakkor egybecsúsztak. A társadalom zöme mindkettőben jelen volt, s ez a helyzet lehetetlenné tette az érdekek világos megjelenítését. Ez a helyzet ma is fennáll. Megkockáztatom azt a feltételezést, hogy népünk szinte meghökkentő, sokat emlegetett tűrőképességének ez az oka.

A múlt tehát ebben a tekintetben is elevenen itt van jelenünkben. Az államgazdaság és árnyék-magán gazdaság egybecsúszott kettőssége ma a legális és a fekete magángazdaság egybecsúszott kettősségében folytatódik. Ez a helyzet a rendszerváltás után is olyan mértékben eltért a nyugati viszonyoktól, hogy a politikai erők nem fogalmazhatták meg magukat automatikusan átvett nyugati fogalmakban. Maradt erre egyedüli eszközként a tradíció.

Miért a liberalizmus?

Kérdésünk ezek után az, hogy miért a liberalizmus bizonyult annak az eszmei fegyvernek bizonyos fejlődés után, amellyel a mégoly szűk bázison, de mégiscsak kibontakozó politikai ellenállás felvette a harcot a Kádár-rendszer ellen. Kérdés az is, hogy ennek a hazai talajon keletkezett sajátos liberalizmusnak ma mi a viszonya a Kádár-rendszer örökségéhez és örököseihez. Az út, amelyen a marxizmus talajából kinőtt ellenzék a liberalizmushoz eljutott, visszavezet az 1953–1956 közötti pártellenzékhez és 1956 ebből (is) kifejlődött eszméihez. A magyar antisztálinista pártellenzék úttörő szerepet játszott abban, hogy elsők között vetette fel a „szocialista tervgazdaság” piaci gazdasággá alakításának a gondolatát. Péter György elméleti munkássága, a „Liska–Máriás-szorzó” a külkereskedelemben, Kornai gazdasági centralizációról szóló alapvető könyve nem pusztán az állami gazdálkodás ésszerűsítésének és hatékonnyá tételének tervei voltak, hanem kezdettől bennük rejlett a gazdálkodás szabadságának a politika szabadságáéval egylényegű eszméje. Ily módon ezek a gazdasági gondolatok már ebben a korszakban politikai színezetűek voltak. Folytatásukként ’56 eszmei örökségének részévé vált a törekvés, amint ezt a Központi Munkástanácshoz benyújtott tervezetek mutatják, hogy a forradalom alatt született munkástanácsok a termelők szocialista bázisdemokráciájának szerveiként a piacgazdaság elvei alapján működjenek.

A termelői önigazgatás és a szocialista piacgazdaság távolról sem harmonizáló törekvések. Egyedül Tito Jugoszláviájában találkoztak, a nyugati újbaloldal szemléletében elváltak és szembekerültek egymással. A szintézis szándéka a magyar ’56 öröksége. A hatvanas–hetvenes évek fordulóján kibontakozott értelmiségi ellenzék, amikor eljutott 1956 elfogadásához, ezt az eszmét is örökül kapta, s ezzel megindult – még a marxizálás ösvényén – a piacgazdaság gondolata felé. A piacgazdaság pedig elválaszthatatlan a liberális világképtől.

Az MSZMP vezetésén belül az amnesztia, a megbékélési politika, tehát a szoros értelemben vett, bizonyos sajátosságokat felmutató „kádárista” módszeregyüttes kialakulása után megjelent megújulási törekvések viszont elváltak a pártellenzéki örökségtől azáltal, hogy a piacgazdasági „reformokat” kizárólag gazdasági ésszerűsítésként tervezték, a politikai demokratizálás gondolatát távol tartották tőle. Az az elgondolás, hogy a „gazdasági mechanizmus reformja elválaszthatatlan a politikai mechanizmus reformjától”, csak a nyolcvanas években, a rendszerválság felé sodródó időszakban jelenik meg. A hatvanas években Kádár és környezete felfogta, hogy ha a rendszer visszatér a sztálinista gazdaságpolitika gyakorlatához, az újratermeli mindazokat a problémákat, amelyek 1956-hoz vezettek, ezért nem zárkózott el a gazdaság bizonyos mértékű piacrendszerű ésszerűsítésétől a rendszer politikai keretein belül. A „reformisták” nem merték megkockáztatni, hogy demokratizálási elképzelésekkel kizárják a „reformot” a hivatalos elismerés „machtgewaehrte Innerlichkeit” állapotából. Vigyázni kellett, hogy a „reformot” be lehessen állítani a brezsnyevizmus–kosziginizmus sajátos magyar változatának, s ne merüljön fel a gyanú, hogy a reform esetleg az 1953–1956-os pártellenzék törekvéseit eleveníti fel.

A hetvenes években a viszonyok valamivel lazulnak, viszont az ekkor kialakuló második gazdaság szerepének elemzése tovább távolítja a reformereket a politikai demokrácia követelésétől. Mivel a két gazdasági szektor egybecsúszása nem teszi lehetővé az érdekviszonyok artikulációját, fel sem merül az az igény, hogy ezeket az érdekeket a politikai pluralizmus keretében juttassák kifejezésre. A gazdasági reform táborából nem fejlődik ki olyan jellegű pártellenzék, amely Nagy Imre körül kialakult. A gazdasági szabadság bővítése iránti törekvésekből nem lesz politikai liberalizmus. Az értelmiségi ellenzék így nem válik egy kialakuló belső pártellenzék radikálisabb tartalékává, mint az 1956 előtti íróellenzék vagy Csehszlovákiában a „kétezer szó” tábora. Ez gyengíti társadalmi hatását és politikai nyomásgyakorló képességét, viszont megóvja az elvtelen engedményektől és manőverektől.

Az ellenzék még marxizáló korszaka utolsó szakaszában kísérletet tesz arra, hogy 1956 örökségét felelevenítve a termelői önigazgatás és a piacgazdasági ésszerűség elvei között összhangot teremtsen. Bence–Kis–Márkus Überhauptja (eredeti címe: Lehetséges-e politikai gazdaságtan? – A szerk.) kísérli meg a gyakorlati filozófia emancipatív, a termelői autonómiánál jóval tágabban értelmezett szándékát összhangba hozni a piacgazdaság iránti törekvésekkel. A könyv mérföldkő a Marxtól Adam Smith felé vezető úton.

A következő útjelző Jánosi Ferenc elmélete. Jánosi köztes helyzetű személyiség a reform-közgazdaságtan és az ellenzék között. A szocialista tervgazdaságon belüli gazdasági növekedés extenzív jellegének kritikai feltárása a „létező szocializmus” lényegi kritikája. A teóriából ugyan levonták azt a reformista következtetést, hogy az extenzív növekedés munkaerőbázisának kimerülésével elkerülhetetlen a rendszer átállítása az intenzív növekedésre, azonban tovább gondolva kiviláglott, hogy a rendszer reformálhatatlan, mivel csak az extenzív növekedés tervezhető. Az intenzív növekedés lényegénél fogva szétfeszíti a tervezés kereteit. Lenin az imperializmus kritikájában elítélő módon beszél az „egyenlőtlen fejlődésről”. Pleonazmus: a fejlődés elkerülhetetlenül egyenlőtlen – azaz tervezhetetlen. Az azonos termelékenységű termelőeszközök mennyiségének szaporítása tervezhető, a termékenyebb eszközök feltalálása nem. A „tervszerű és arányos fejlődés” egyszerre sztálini és konzervatív szándéka – avagy a kettő esetleg nem is kettő? – csak extenzív növekedéssel valósítható meg. Konrád és Szelényi redisztribúcióelmélete jelentette a fordulatot abban, hogy az ellenzék a Kádár-rendszer marxizáló bírálatáról áttér a liberális bírálatra. Az a liberális alapgondolat, miszerint a jövedelmet azoknak kell felhasználniuk, akik megtermelték, egyszerre adott elméleti alapot a létező szocializmus gazdasági gyakorlatának bírálatához, és egyben rávilágított a rendszer politikai antidemokratizmusára, amely elnyomott minden önálló civil társadalmi szerveződést. A politikai demokrácia problémáját, amely a politikailag sikeresen neutralizált társadalomban háttérbe szorult a gazdasági problémák mögött, eleven összefüggésben mutatta meg a legéletközelibb gazdasági problémákkal, s ezzel a koncepciót alkalmassá tette arra, hogy szélesebb körű politikai támogatást lehessen felsorakoztatni mögötte. Az igazgatási központosítás elleni harc volt az a terület, ahol az értelmiségi ellenzékiség utat talált a társadalom egyéb rétegei felé. Ezt az utat tehát a liberalizmus nyitotta meg. Ez a politikai eszme bizonyult praktikusnak és népközelinek. A másik ugyan nem egyértelműen ellenzéki, viszont nem marxista provenienciájú politikai áramlat, a népi írók mozgalma távol maradt a vidék sorsát közvetlenül érintő problémakörtől. Az irányzat a hetvenes évekre teljesen elszakadt a szociális problémáktól, és kizárólagosan nemzeti irányzattá vált. Amint nem foglalkoztatta őket az a magyar vidék számára létfontosságú tény, hogy Fehér Lajos agrárlobbyja rövid időre húzóágazattá tette a mezőgazdaságot, a magyar falurombolás problémája is csak Penészlek esetében érintette őket, amikor egybekapcsolódott a népszaporodás csökkenésének problémájával.

A vég és a paktum


Akkor derült ki, hogy a rendszer hosszú távon nem tartható fenn, amikor a Kádár-vezetés a kölcsönökkel sem tudta megvalósítani a szocialista nagyipar átállítását az intenzív növekedésre, vagyis képtelen volt modernizációs fordulatot végrehajtani. A rendszer bizonyos mértékig támaszkodott a második gazdaságra mint tartalékra. Kisebb politikai veszélyt jelentő alternatívának tekintette a nagygazdaság megreformálásával szemben. Bizonyos politikai veszélyt azonban látott benne, s valószínűleg a pórusgazdaság növekvő társadalmi nimbuszát akarta ellensúlyozni azzal, hogy a kölcsönök felhasználásával – lépett egyet előre a „szocializmus útján”, és megvalósította az állampolgári jogon járó ingyenes betegellátást. Feltehetően azt akarta mutatni vele, hogy a szocializmus is képes még újabb vívmányokra, ne várjanak mindent a kialakuló magánszektortól. A Kádár-vezetés kezdettől fogva látta, hogy ez a túlméretezett intézkedés gazdaságilag megalapozatlan. Kádár erre célzott elsősorban, amikor azt emlegette: „többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk.”

A nyolcvanas évek első felében még csak egy enyhe áremelkedés érintette a életszínvonalat, de a politikára odafigyelő értelmiség körében már világossá vált, hogy az ország a gazdasági stagnálás állapotába került. 1985 a „fordulat éve” lett, amikor a vezetés nem merte megkockáztatni, hogy a soron következő pártkongresszus alkalmából ne hirdesse meg – teljesen megalapozatlanul – a gazdasági növekedés megindítását. A nevezetes „már látjuk az alagút végét” formula köznevetségbe fulladt: a fény, amit látnak, a szembejövő vonat lámpája – emlegették az emberek. A rendszer válsága megkezdődött. A következő évben a gazdaságban megindult válság azáltal jelenhetett meg a közvetlen politika terepén, hogy az esztendő 1956 harmincadik évfordulója volt. A pártvezetés súlyos dilemmával került szembe: ha hozzányúl 1956 értékeléséhez, akkor lehetséges, hogy sikerül megnövelnie a maga mozgásterét a kibontakozó válság kezelésére, de az is megeshet, hogy ezzel csak felnyitja a zsilipeket.

Két elgondolás versengett egymással a párton belül. Aczél és környezete azt fontolgatta, hogy nyilvánítsák az 1956 utáni retorziós időszakot olyan folyamatnak, amely ugyan elkerülhetetlen volt, de bizonyos tekintetben meghosszabbította az amnesztiáig a sztálinizmust. Ez az értékelésváltozás kitapinthatta volna, milyen is lett volna a teljes átértékelés esetleges fogadtatása, és megteremthette volna a további átértékelések lehetőségét. Úgy vélték, ötvenhat merev elutasításának némi oldása révén esetleg átmenthetik az 1963 után következő kádárizmust. A Grósz–Berecz-irányzat viszont éppen a kádárizmus krízisének tekintette a fenyegető válságot. A helyzet súlyosbodását azoknak a jobbos hibáknak tudta be, amelyek Magyarországot megkülönböztették az olyan szabályos népi demokráciáktól, mint amilyen Ulbricht–Honecker NDK-ja vagy Husak Csehszlovákiája. Ők éppen a megtorlási időszak, a munkásőr heroizmus és a ’19-es romantika tiszta forrásából akartak megújulni, s ennek az időszaknak felértékelésével biztosítani az arkhimédészi pontot, amelyből kimozdítják sarkaiból a Kádár-rendszert. Mindezek a próbálkozások már csak a hatalom elbizonytalanodását éreztették, és így a válságot fokozták.

A rendszer nem várta meg azt a gazdasági összeomlást, amely a rendszerváltás után az országra szakadt. A kapituláció rendezett végrehajtását a Németh-kormány végezte el. A populista érvelésben van némi igazság. A társadalom bizalmatlanul és idegenkedve nézte, hogy az a hatalom, amellyel soha nem azonosult, de amellyel soha nem is fordult szembe, sőt mondhatni „ki tudott jönni vele”, a feje fölött olyan politikai csoportokkal tárgyal a hatalom átadásáról, amelyek mögött a szélesebb társadalom sohasem sorakozott fel. Az ellenzék ugyan megosztott volt, mégis nyílt bizonyos lehetősége arra, hogy beleszóljon a dolgok alakulásába. Nem volt beleszólása abba, hogy a rendszer vezetése átadja vagy mégis megtartsa a hatalmat. Arról azonban szavazhatott, hogy ha a hatalom átadása megtörténik, a két meghatározó ellenzéki párt közül melyik kapja a megbízást a kormányzásra. A kerekasztal-tárgyaláson született megállapodást két hallgatólagos paktum egészítette ki. A távozó hatalom hallgatólagos garanciát akart a szabad elvonulásra: vagyis arra, hogy nem lesz kommunistaellenes hajsza. Ehhez egy kényesebb paktum járult. Az új hatalom képviselői hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy a magas jövedelmű káderek végkielégítést kapjanak, illetve, hogy kezdetben ejtőernyős állásokban, később kimentett párt- és tömegszervezeti vagyonrész birtokában vagy kezelői pozíciókban biztosítsák korábbi jövedelmüket. Ebben a paktumban a Nyugat is benne lehetett valamilyen formában, különben nehezen kerülhetett volna Fejti elvtárs a Suzuki kirendeltség, Grósz volt kormányszóvivője pedig egy hazatelepült milliomos által létrehozott alapítvány élére. Mindez visszás, de a zökkenőmentes rendszerváltás árának kell tekintenünk.

Az utódpárt jelenében kísértő múlt


Az új rendbe kis pártként beilleszkedő utódpártnak ki kellett alakítania viszonyát a kádári örökséghez. Rendelkezésére állott volna és állana egy makulátlanul kommunista, mégis makulátlanul demokratikus, az egész nemzet által vállalható örökség: az első Nagy Imre-kormány és az ’56-os Nagy Imre politikai öröksége. Az utódpárt azonban nem hagyhatja figyelmen kívül tagjai és szavazói érzelmeit, akik nem teszik túl magukat egyhamar azon, hogy az egykori rendszernek, amivel azonosították magukat, ideológiája kimerült abban a tőmondatban, hogy „1956 ellenforradalom volt”. Ezek a hívek és szavazók valami megbékélést szeretnének, valami magyar „Elesettek völgyét”. 1956 rehabilitációja megkésett volt és felemás. A rendszer fenegyereke az utolsó utáni pillanatban is csak népfelkeléssel köntörfalazott, a forradalmat nem merte vállalni. Ilyen bázissal nem használhatták ki azt a lehetőséget, hogy az egykori felkelést még azelőtt ismerjék el forradalomnak, amíg a széles tömegek valóban elfogadják, hogy ellenforradalom volt, de már úgy, hogy akkor már éppen ezt szeressék benne. Innen tehát nem nyílt út az utódpárt számára a jövőbe.

Maradt a Németh-kormány mítosza. Az MSZP mai vezetőinek beállításában ez a kormány nem afféle Hadik-kormány az összeomlás előestéjén, hanem az új rendszer első kormánya. Végrehajtotta a rendszerváltásnak azokat az intézkedéseit, melyek össztársadalmi támogatást élveztek: megvetette az egyértelmű nyugati orientáció alapjait, nyílt állami politika tárgyává tette a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek érdekeinek védelmét, demokratizálta az alkotmányt, megtette az első lépéseket az állam és az egyházak viszonyának rendezésére, létrehozta a magántulajdonosok nélküli magántulajdont abban a formában, hogy, miként a középkorban a vazallus vazallusa nem volt a vazallus hűbérurának vazallusa, az állami vállalat által alapított részvénytársaság sem állami, hanem magántulajdonba került.

Az 1990-es választás után már olyan rendszerváltó lépések következtek, amelyekben a társadalom véleménye megoszlott: a kárpótlás és a leszámolás. A Németh-kormány ma is széles körben kísértő mítosza azt is sejteti, hogy az emberek az egész kádárizmust inkább az 1989–90-es fordulat előtörténetének tekintik –, vontatott, de jó irányú reformpróbálkozások sorozatának, az ország egyre otthonosabbá válása korszakának –, nem pedig a brezsnyevi pangás sajátos magyar változatának.

Az 1990-es választás után az MSZP jól beilleszkedett az új helyzetbe. Úgy tűnt, nem volt ellenére, hogy tömegei nem a rendszerátmentés, hanem az átállás lehetőségeiben gondolkodnak, s azt is elviselte, hogy ennek megfelelően zömmel az MDF-re szavaztak, mert a „nyugodt erő” jelszóban a puha rendszerváltás jelszavát látták. Az MDF viszont máig nem heverte ki, hogy 1990-es szavazói nem a „mindent vissza” programjára voksoltak. Az utódpárt az első években inkább a majdan létrejövő magyar nagyburzsoázia, semmint a leépítés alatt álló magyar proletariátus leendő politikai képviseletének tekintette magát. Ez csak akkor változott meg, amikor a tb-választás megmutatta, hogy ezek a tömegek szószólójuknak tekintik az MSZP-t.

A párt újbóli megerősödésének már az 1994-es választás idején érzékelhető Kádár-rendszer iránti nosztalgia előtt is fontos okai voltak. Ezek között legfeljebb a negyedik az a sokat emlegetett tény, hogy az SZDSZ a Demokratikus Charta megszervezésekor hallgatólag elfogadta az utódpártot szövetségesként az akkori kormány diktatúraépítési törekvései elleni harcban. Ez hozzátartozik a mai koalíció előtörténetéhez, de kevés szerepe van abban, hogy az utódpárt kiszabadult a politikai vesztegzárból. Ehhez a kiszabaduláshoz kezdettől az a körülmény biztosította a mozgásteret, hogy az MDF és az SZDSZ nem tartották veszélyes ellenfélnek, így abból a félelemből fakadóan, nehogy a rivális fél húzzon nagyobb hasznot belőle, egy sor rendszerváltó lépés belefulladt az óvatosságba. A megerősödés igazi oka azonban az volt, hogy a kommunistaellenes hajszával való fenyegetőzések – a Kónya-dokumentum, Csurka-dokumentum, a Zétényi–Takács, a Monopoly-csoport – ébresztették rá a volt párttagok hatalmas tömegét arra, hogy csak egy MSZP-kormány veheti le végleg a napirendről egy kommunistaellenes hajsza veszélyét.

Az 1994-ben tapasztalt – Kádár-korszak iránti – nosztalgiáról szólva rá kell arra mutatni, hogy ez a hangulat egyáltalán nem csupán a szocializmust vágyja vissza, a munkahelyet és a szociális védőhálót, hanem legalább annyira a kapitalizmust is, vagy annak legalábbis azt a sajátos hazai formáját, a második gazdaságot, amely afféle népi kapitalizmus volt: ellentétben a mai helyzettel, mindenki úgy érezhette, hogy ő is részesül az áldásaiból.

Az MSZP mai szerepét nézve az utóbbi másfél év tapasztalata alapján megállapíthatjuk, hogy restaurációs veszély a politikai diktatúra visszaállítása értelmében a párt rendszer-átmentésre spekuláló erői részéről sem fenyeget. Ezek nem annyira a szakszervezeti törekvésekben jelentkeznek – esetükben a rendszerváltási folyamat lassításának szándékáról van szó, de nem feltétlenül teljes szembenállásról. A szakszervezeti lobby nem akarja, hogy leépítsék az osztogató államot, de talán azt sem akarják, hogy a gyárak állami tulajdonban maradjanak, hiszen részvényeket nekik is osztogathatnak Ezért a privatizáció alakításába kérnek nagyobb beleszólást. A kormány lezajlott privatizációs lovasrohama a költségvetés gazdagításának szándéka mellett valószínűleg az MSZP-n belüli rendszerátmentők ellen is irányult. Az MSZP meghatározó erői vállalták a rendszerváltás továbbvitelének népszerűtlen feladatát, mivel mindenkinél jobban tudják, hogy a tőlük örökölt gazdaságban olyan aknák lapulnak, amelyek az azonnali összeomlást is eredményezhetik. Mai politikájuk bizonyos értelemben az 1989-es kapituláció folytatása. Ugyanazért folytatják a rendszerváltást, amiért akkor átadták a hatalmat. Ez koalíciós partnerünk múltjának a jelene. Egyben az ország múltjának jelene is.

Ami saját múltunk jelenét illeti, talán nem látványosan dicső múlt, viszont maradéktalanul vállalhatjuk. Vállalhatjuk a magyar polgárosodás századfordulóra eső első korszakát, a liberális jogállam után a teljes értékű demokráciát kivívni akaró egykori polgári radikalizmust és a nyolcvanas évekbeli ellenzékiségünket. Egyértelműen el merjük utasítani mind a Kádár-rendszer, mind a Horthy-rendszer örökségét. Nincs olyan történelmi örökségünk, amellyel kapcsolatban azzal a dilemmával kellene szembesülnünk, hogy nem is vállalhatjuk, de el sem utasíthatjuk.

• Játéktér