Ovidiu Pecican

Nyomtatóbarát változat

A Provincia eddigi számaira jellemző kitartó disputa jó alapja lehet a továbblépést megelőző visszatekintő elemzésnek. Különösen érdekesnek tűntek számomra a jövőre vonatkozó tervek. Az egyik: egy transzetnikus párt megalakítása, melynek a szerkesztők és munkatársak gárdája lehetne a magja. Ennek az elgondolásnak két olyan vonatkozása is van, amelyhez én másképp viszonyulok. Nem tűnik számomra sikeres ötletnek egy – még egy! – új párt megalakítása, amikor a (román) közélet színterének problémája épp a pártosodás inflációja. Egy ilyen új párt a legjobb esetben is csak a politikai osztályt gyarapítaná, azt a réteget, amelynek különleges alkímiával gyakran sikerült tiszteletre méltó, olykor egyenesen kiváló egyéneket kínos politikai bábfigurákká átgyúrnia. Mert – például – nem igazán dicsőség az, hogy miután az irodalmi élet egyik legfontosabb véleményvezére volt valaki, s a liberalizmus idealistái az ország egyik lehetséges elnökeként tekintettek rá, egyszerűen visszaminősül az egyik történelmi párt nyolcvanéves epigrammaíró elnökének szürke és szomorú hadnagyocskájává.[1] Az sem kevésbé szánalmas dolog, hogy egy természetes adottságait rosszul használó antiszemita költő,[2] a diktátor hízelgő kiszolgálója, egy szélsőségesen reakciós, hazafisággal manipuláló párt elnökévé válik, még akkor is, ha sikerül ehhez egy választói réteget (melynek kétségbeesett kisemberek és katonatisztek a hangadói) meggyőznie. Tételezzük fel, hogy ez az új párt csak jó szándékú, kompetens és erkölcsös emberekből tevődne össze. Nos, így sem jutnánk messzire, mert – akarva-akaratlanul – nekik is abban populista és nyájszellem által uralt politikai életben kellene tevékenykedniük, amely már az első öt percben kompromittálná őket (ne feledjük ugyanis: a politika az egyezkedés és a kompromisszum tudománya!).

De van az elgondolásnak egy érvényes része: egy multikulturális vita- és cselekvést kezdeményező fórum létrehozása. Igen, ez hasznos lenne, s meg is lehetne valósítani! Adjunk lendületet az emberekben rejlő polgári érzületnek, s kezdjük ezt a legalsóbb szinten, szembeszegülve a polgármesterek visszaéléseivel, olyan kezdeményezésekkel, amelyek rákényszerítik a városatyákat arra, hogy ne a csúcson levők (propagandisztikus, választási célzatú) szeszélyeire, hanem a helyi közösségek igényeire figyeljenek.

Nem azt állítom, hogy a politikai életben nincs javítanivaló, hogy nem lehet azt jobbítani. Csupán úgy hiszem, vannak sokkal sürgetőbb, nem kimondottan politikai relevanciájú szükségletek. Tíz év elegendő volt annak kiismerésére, hogy mire korlátozódik a politika dinamikája Romániában. Üres szónoklatokra és kétes nyájszellemre! A külpolitikát egyrészt a térség erőviszonyai és a nagy nemzetközi szervezetek szabják meg, másrészt a választópolgárok irányából érkező nyomás. Belpolitikában a kormányzó klikk – bármelyik legyen is az – érdekei a meghatározóak, s a háttérben az általános és növekvő nyomor van. Ahol tényleg lehet tenni valamit, anélkül hogy oly közvetlenül és elviselhetetlenül függnénk e párhuzamos, cinikus játékosok által mozgatott világ mechanizmusaitól, az a közérdek (egyelőre virtuális) tere, az a tér, amely kilép (vagy nem lép be) a politika hatóköréből. Egy példa erre: a Polgári Szövetség. Némi bizonytalankodást követően, Ana Blandiana okos döntése nyomán, e szervezet a parlamenti politizálás játéktéren kívül maradt. Ennek tízéves mérlege: a Polgári Szövetség adott egy államfőt Romániának, egy másikkal csődöt mondott, jelen volt a meghatározó vitákban, és az idők során minden lényegi dilemmával terhes kérdésben a saját – olykor emlékezetes – álláspontját fejtette ki. Ami pedig Ana Blandianát illeti, személyisége sem „kopott meg” annyira az évtized csatáiban, abban a mállasztó közegben, amely nemzeti dicsőségünk annyi nagy alakját beszennyezte.

Már megírtam s most is fenntartom: egy mindenféle (képzelt vagy valós) etnikai elkülönülést meghaladó polgári fórum volna az az újítás, amelyre Erdélynek a jelen pillanatban, úgy tűnik, leginkább szüksége van. S még csak nem is egyetlen ilyen fórumra, hanem többre, többfélére, amelyek eredményesen tudnának animálni egy olyan társadalmat, amely megszokta, hogy néha drámai kitörésekkel, de inkább passzívan viselje el saját kifosztását és szembehazudását.

Erdély nem organikus egység, inkább hazák egy kötege

De mivel Erdélyről mindannyian úgy beszélünk, mintha ezen a földrajzi-történelmi entitáson visszavonhatatlanul egyazon dolgot értenénk, engedtessék meg nekem, hogy megjegyezzem, e dolog pontosításokra szorul. Amikor ma Erdélyről beszélünk, több történelmi valóságot összekapcsoló absztrakciót használunk. A mi kortárs Erdélyünk nem csupán a történelmi Erdélyt foglalja magában, hanem az úgynevezett Partiumot is. A Bánság, a Maros alsó szakasza (Arad), Bihar, a Szilágyság, Szatmár és Máramaros a múltban közigazgatásilag sem tartoztak Erdélyhez. A történelmi Erdély és – mondjuk – az Arad környéki románság társadalmi helyzetében – legalábbis a modern korban – jelentős különbségek voltak, az utóbbiaknak sokkal több joguk volt, és a jobbágyságtól is hamarabb megszabadultak.

A mostani helyzet helyes megértéséhez azonban a történelmi Erdély sajátosságait is figyelembe kell vennünk. Sikerrel alkalmazhatnánk az amerikai Jackson Turner elméletét, a „szekcionalizmust”, még akkor is, ha a román és magyar történészek egyaránt haboznak – akár félelmükben, akár mert számukra ismeretlen a módszer – alkalmazni. Az egyes térségek sajátosságait minél pontosabban rögzítenünk kellene, ha valamit érteni kívánunk Erdélyünk alkatából. Egyféleképpen fejlődött a Barcaság, másképp Hátszeg vidéke vagy Máramaros. (Ezeket említem, mert ezekről a „vidékekről” már rendelkezünk történelmi monográfiákkal.) Mindegyiküket az együttélés egy-egy külön típusa jellemzi, ezek tanulmányozása pedig olyan megközelítést igényel, amely nem tekinthet el a sajátos társadalmi helyzetet kialakító gyökerektől, sem azoktól a sajátos reprezentációkról, amelyeket az egyik etnikum a másikról kialakít. További példák: a Székelyföld, az Avas-vidék vagy a Bánság – amelyeknek kutatása csak részleges vagy egyoldalú volt – szintén megérdemelnének, legalább nemzedékenként, egy vitát.

Még nincs ilyen Erdély-történelmünk – a szó mai, tág értelmében –, s nem úgy tűnik, hogy valaki vállalná megírásának kezdeményezését. Mind a román, mind a magyar politikusok az említett valóságtól eltekintő diskurzusokat kedvelik, s manipulálnak, amikor egy képzeletbeli egységes Erdélyre hivatkoznak, amely saját (valós vagy színlelt) tudatlanságukon alapul. Alighanem azt hiszik, hogy a különböző térségek közti különbségek előtérbe helyezése ellentmondásba kerül a román egység eszméjével, illetve, a magyar Erdély esetében, kellemetlen azokra a vidékekre nézve (ilyen például Hátszeg, Fogaras vidéke vagy Máramaros), ahol a románok korai és masszív jelenléte dokumentumokkal is bizonyítható.

Másfajta „Romániák”

Természetesen ez nem csak Erdély kérdése. Már Dimitrie Cantemir, a Descriptio Moldaviae szerzője is felhívta a figyelmet arra, hogy a XVIII. század első felében Moldvában több, jelentős autonómiával rendelkező „ország” létezik (mint például Fălciu, Tigheciu, Vrancea). Mi több, a középkori Moldva államszervezetén belül két tartomány létezett, a Tara de Sus (Felső Ország) és a Tara de Jos (Alsó Ország), amelyeket egy-egy „kormányzó” (mare vornic) vezetett. Hasonló módon foglalta magába Havasalföld az Olténiai bánságot, melyet a bán, egy uralkodónak alárendelt nagybojár vezetett, s amelynek igazgatása az állam többi részétől függetlenül, autonóm módon történt. Mind Moldvában, mind Havasalföldön felfedezhetjük – minden különösebb erőfeszítés nélkül – azokat a kisebb egységeket, amelyek beépültek a nagy egészbe, de amelyek megőrizték sajátosságaikat (olykor egészen napjainkig). Bárki, aki Romániában él, sejti, hogy mit fejeznek ki az olyan elnevezések, mint Bukovina, Herta-vidék, Vrancea vidéke, Dobrudzsa stb. Amikor 1918-ban egyesültek Romániával, nem minden bukovinai gondolta úgy, hogy ennek bármilyen körülmények között be kell következnie, úgy hogy amikor D. Gusti előadás-sorozatot szervezett az 1923-as alkotmányról, egyes előadók erre még figyelmeztettek. Az erdélyi románok sem gondolták mind úgy, hogy a Regáttal való egyesülésnek minden egyezkedés nélkül kell bekövetkeznie; bizonyítja ezt, többek között, Traian Vuia Franciaországból egyik barátjához küldött levele, amely csak nemrégiben vált ismertté.

Mindaz, amit a két háború közötti román állam a tartományok közös nevezőre való hozását siettetve nem valósított meg, a kommunista rendszer ötven éve csak tovább mélyítette. A proletár internacionalizmus nevében véghezvitt nivellálást nemrégiben a nemzeti érdek nevében folyó nivellálás követte. És amikor Octavian Paler publicisztikai írásaiban a román européereket fitymálva azt mondja, nem lehetsz „sehonnan jövő” európai, arra gondolok, hogy ugyanezt a kérdést az identitás más szintjén is megfogalmazhatjuk, s nem lehetünk „sehonnan jövő” románok sem.

Mindannyiunk e közös történetéből következtetve azt kell mondanom, hogy egy ilyen vitának nincs miért nyugtalanítania a nem gyúlékony és nem titkolt érdekek által vezérelt lelkeket. A kisebb vagy nagyobb mérvű közigazgatási autonómiák jelen voltak múltunkban, s ma is működhetnek, főleg mivel a globalizációs trendek alapja egyben regionalizációs folyamatot is jelen van. A helyi tradíciók újraértékelése jó alap (vagy legalábbis jó fogódzó) minden olyan tervhez, amely a létező állami struktúrák rugalmasabbá tételét célozza a polgárok javára, függetlenül azok etnikai, kulturális vagy vallási hovatartozásától. A múltat semmiképp sem kell visszaállítani, de nem is tekinthetünk el tőle teljesen. Nem bélyegezném meg annyira azokat közülünk – mint Marius Cosmeanu teszi –, akik még nem látják, mi a megoldás, de hajlandók tárgyalni róla. Mert a megoldás, íme, nem egyetlen s nem is nyilvánvaló.

A románul gondolkodás különféle módjai

E ponton néhány rövid megjegyzést tennék a román közösség szintjén domináns gondolkodásmódról. Túlságosan ki szokás emelni az európai és a balkáni életszemlélet különbségeit. Az egyik a „mitikáké” – a komolytalanoké, korruptoké, a minden vállalkozásukban állhatatlanoké –, a másik az erdélyi románokat jellemzi (akik komolyak, erkölcsösek és kitartóak céljaik követésében). Egy kissé szkeptikus vagyok ebben az elhatárolhatóságban. Nem hiszem, hogy komolyan használhatjuk Caragiale metaforáit a szükséges fogalmi megközelítés helyett.

Ezért úgy gondolom, hogy a két Románia – s itt a Románia kifejezést a román közösség s nem az állam megjelölésére használom – nem a balkáni (Munténia és Moldva), illetve az osztrák–magyar közegből eredeztethető (a Partium, a történelmi Edély, Bukovina). Még csak nem is a tradicionális és modern Románia kettősségéről van szó, ahogy A. Marino gondolja (a Politică si cultură – Politika és kultúra – című 1997-es kötetében). A román viselkedésmódok szerintem nem a valamikori állami-kulturális hovatartozásnak és nem a városiasodás fokának függvényei. Újabb kutatások szerint az erdélyi értelmiségi elit nagy többsége nem alacsony társadalmi rétegekből származik – inkább a kisnemesség, a papság, a vagyonos parasztság rétegéből erednek. A románság nagy többsége viszont falusi, szegény, ortodox vagy görögkatolikus lakosság volt, legalábbis a XIX. század közepéig. Köztünk és paraszt nagyszüleink vagy dédszüleink között a távolság itt, a mai Erdélyben a románok közt éppoly kicsiny, mint a hegyeken túl, Munténiában és Moldvában. E tekintetben Románia homogénebb, mint gondolnánk, a falusi világ perspektívája pedig nem csupán az iparosítással városnegyedeket benépesítő betelepülők révén van jelen a városiak szemléletében. „Rurális” modellek szerint rajzolódik ki a románok kulturális horizontja Alecsandritól és Kogălniceanutól kezdődően (Moldvában) N. Grigorescu parasztasszonyaiig (Havasalföld), de ugyanezt látjuk Cosbucnál, Gogánál és Ioan Alexandrunál. A „sămănătorism”, a népies irányzat („poporanism”), a Gândirea nyomán kibontakozó irányzat („gândirism”) és a legionárius mozgalom lényeges erdélyi hozzájárulással alakultak ki, jelentek meg, de – s ezt nyomatékosítanunk kell – tökéletes együttműködésben a Regát kulturális életének vezéralakjaival (itt Iorgát, Nichifor Crainicot és, ha úgy gondolják, Nae Ionescut kell megemlíteni).

Tételem tehát az, hogy a következő Romániák együttéléséről van szó: egyrészt létezik egy többségi, a klánok ősi logikájában és rituáléjában mélyen gyökerező Románia (amely olykor a vendetta és a maffiát jellemző hallgatás, az omerta szintjén nyilvánul meg), és egy modernebbik, amely felfedezte a polgári individualizmust és a karteziánus racionalizmust, amely azonban nehezen találja meg a kiutat eredeti környezetéből, keresvén egy másfajta szolidaritás kialakítását.

Ez utóbbi kialakulásában nyilván a román nyugat és Közép-, valamint Nyugat-Európa közötti kapcsolatok játszottak szerepet, és a másik Románia, az ősi közösségeké természetesen a Balkánon is megtalálható. De az ütköző mentalitások magyarázatának, úgy vélem, ebből a – mélyebb – állapotból kell kiindulnia, s nem olyan történelmi körülményekből, amelyek a hosszabb táv perspektívájából kérészéletűnek tűnnek.

Erdély – s vele együtt a mélyrétegeiben oly egységes egész Románia – esélye az lenne, ha a modern típusú, liberális és demokrata individualizmus szelleme megerősödne és jelenvalóbbá válna a közélet színterein (a mass-mediában, a polgári és politikai aktivizmus révén). Másként a múlt továbbra is felfalja a jövőt, a klientizmus, a nepotizmus, az atyafiság szelleme, a kapcsolatok és protekció, a populizmus megfojtja a meritokrácia és tisztességes verseny, a szabadság és demokrácia szellemét.

Amit a szavazatok mondanak

Végül még egy szót. Molnár Gusztáv szerint – amint azt az Erdélyi kérdés az új politikai kontextusban (megjelent a Problema transilvană című kötetben), valamint a Választási geográfia – 21 tételben (Provincia, 1. sz.) című írásaiban elmondja – az erdélyi szavazók magatartása amellett szól, hogy Erdély politikai értelemben is létezik, világosan elhatárolódva Románia többi részétől. Én nem osztom nézőpontját. Ha Erdély különböző övezeteit vizsgáljuk, különbözőségeket találunk a megyék közt is. Ami Molnár Gusztávot politikai reményekre jogosítja fel, az számomra a civil társadalom szintjén reménykeltő. Úgy gondolom, az erdélyiek szavazatai az elmúlt tíz év során arra a potenciálra utalnak, amellyel e térség emberei egy új, európai és demokratikus játékszabályok alapján működő polgári keretet tudnak teremteni. Hogy e keret átalakíthatja-e az – intézményes és egyéni – aktorokat, csak ezután dől el, ugyanis meglehetősen sok akadály van (széles körben elterjedt hamis kockajátékok, törzsi szellem és uralkodó klánok, egyfajta pesszimizmus a nyomor és hosszas hatalmaskodás nyomán, az új vezetők csalásaitól való félelem stb.). Lehet, hogy az az új közszellem, amelyről az elmúlt évtized statisztikái tanúskodnak, valami újat eredményez a politika terén, de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg, csupán a polgári szellem és annak megnyilatkozási módjai válnak dinamikusabbá, változatosabbá. De az is meglehet, hogy a születőben levő történelem mindannyiunknak igazat ad, vagy mindannyiunkat megcáfol. Meglátjuk!

Jegyzetek

[1] Utalás Nicolae Manolescu irodalomkritikusra, a Romania Literara című lap főszerkesztőjére, aki ez év nyarán bejelentett lemondásáig a Nemzeti Liberális Párt választmányának elnöke volt.

[2] Corneliu Vadim Tudor.

Fordította: Bakk Miklós;
6. sz. 2000. október

• Játéktér