Marius Cosmenau

Nyomtatóbarát változat

A forradalom óta, éppen megkérdőjelezésével kezdődően, a román politikai és intellektuális elit két, egymással homlokegyenest szembenálló politikai kultúrával és értékrendszerrel rendelkező, látszólag összebékíthetetlen csoportból áll. Az FSN és Ion Iliescu (vagy fordított sorrendben) hamis emanációjával azok frusztrációja, akik gyökeres romániai változásokban reménykedtek, nem eredményezhetett mást, mint elkülönülést, majd hajthatatlan ellenségeskedést azokkal, akik „ellopták” a forradalmat, megbocsáthatatlanul elhalasztva ezzel a kommunizmusból való kilépést. Ezekben az években maga a román társadalom is a megosztottság képét mutatta: egy-egy kényes kérdésnek a nyilvánosság elé való kerülése újabb lehetőséget adott a dichotómiára, a felek egyik vagy másik nagy alternatíva körüli csoportosulására. Így történt az országos dilemmákkal: a forradalom kérdésével, azzal, hogy léteztek-e vagy sem terroristák, a Temesvári Nyilatkozat nyolcas pontjával, Antonescu marsall rehabilitációjának kérdésével, a köztársaság- vagy királyság-kérdéssel és most, újabban az Ukrajnával kötendő kétoldalú szerződéssel, Jugoszlávia NATO általi bombázásával, hogy csak néhányat említsek azok közül a jelenségek közül, amelyek hozzájárultak a román–román ideológiai harc folytatásához.

Dosztojevszkij mondta, hogy semmi sem egyesíti jobban az embereket a közösen elkövetett bűnöknél. A régi rendszertől örökölt reflexeken túl, a gondolkodásmódon, a nyelvezeten vagy akár annak a megpróbálásán túl, hogy többé-kevésbé emberi módon folytassanak egy, a Ceausescu-klán megjelenését megelőző rendszert, a romániai posztkommunista erők szolidaritása elsősorban bűnösségük tudatában áll, abban, hogy közösen vettek részt egy, a volt szovjet befolyási övezetben egyedülálló terrorrendszer fenntartásában.

Másrészt egy másik, a Románia történelmében hivatkozási alapul szolgáló két világháború közötti korszak iránti nosztalgia (ha az távol állt is attól, hogy működőképes demokrácia legyen) rögtön a forradalom után egyesítette azokat a személyiségeket, akik az európai országok demokratikus értékeit vallották, olyan értékeket, amelyek szilárdsága abban az időben vitatható volt. Éppen, mert azzal, ahogy hozzájuk viszonyultak, átvéve őket megfelelő alap nélkül, ahogy azt majd egy évszázaddal ezelőtt Titu Maiorescu megállapította, az európaiságot tagadták. Mindenáron európainak lenni, lóhalálában és félig-meddig lemásolni azokat a normákat és értékeket, amelyek szerves részei egy másik társadalomnak, minden, csak nem európai gondolkodásmód.

Ilyenformán az utolsó tíz év nyilvánosság elé vitt nagy témái olyan törésvonal meglétét mutatják, amely kettőbe osztotta a román társadalmat: egyik oldalon most, „a novemberi bál” előtt az euroatlanti integráció és a kapitalizmus zászlaja alá megtért poszt/kriptokommunisták, a másik oldalon a demokraták, a történelmi pártok támogatói és szimpatizánsai. Ez a nyilvános szembenállás azonban csak addig van egyensúlyban, amíg a szóban forgó kérdés nem kapcsolódik közvetve vagy közvetlenül olyan (hamis vagy valódi) kérdésekhez, mint a nemzeti állam, Románia történelme, Románia, illetve a románok integritása és identitása és így tovább. Ebben az esetben mutáció megy végbe, az említett európaiság fokának szempontjából lényeges erőviszonyok megváltozása.

Következésképpen a két csoport egymással szembenálló álláspontja csak látszólag kibékíthetetlen. A posztkommunisták és a „demokraták” közti hasonlóság, sőt bizonyos eszmei egybeesés nyilvánvalóvá válik akkor, amikor, mint mondtam, olyan kérdésekről van szó, amelyeket mindkét fél úgy ítél meg, mint ami valamilyen formában veszélyes az ország integritása vagy éppen a „nemzeti jelleg” szempontjából. Ilyen helyzetekben a demokrata tábor egy része vagy „tépelődővé” válik, vagy egyenesen a szembenálló táborba megy át. Ezért történhet meg, hogy a román szellemi élet jelentős (és ismert) személyiségei olyan kanyarokat vesznek, amelyek érthetetlenek azok számára, akik nem ismerik a dîmbovitai politika sajátosságait, de azok számára is, akik ismerve azt, még mindig azzal áltatják magukat, hogy az egyenes tartás ebben a politikai térben nem merő délibáb.

Ugyanakkor a demokraták táborában maradt kisebbséget, amely olyan személyiségekből áll, akik ellen előbb vagy utóbb kötelező módon rágalmazási kampányt kezdenek el, akik alig-alig hallathatják hangjukat a politikában, ezt a kisebbséget tehát marginalizálják és nevetségessé teszik. Tehát „alapvetően”, vagyis következetesen európainak lenni a mai román társadalomban egyenlő egy adag társadalmi mazochizmussal, tudatosan vállalt megbélyegzéssel mindazok részéről, akik szembeszállnak a mainstreammel. Ezért is tartózkodnak sokan közülük attól, hogy ilyen „kényes” kérdésekben kifejtsék véleményüket.

Az eltelt évtized romániai nyilvánosságában az ún. forró kérdések (át)csoportosulása szempontjából az erdélyi kérdés különleges helyet foglal el. Igazolja a fentebb ismertetett paradigmát abban az értelemben, hogy az a román, aki elfogadja e kérdés létezését, vagy legalább megpróbálja normális fogalmakkal, nem görcsösen megközelíteni azt, nemkívánatossá válik, veszélyessé, furcsává, „idegen”-szerűvé. Az 1996 előtt többé vagy kevésbé nyíltan megfogalmazott erdélyi sajátosságnak, amellyel a mai népköltészet főleg a Temesvári Nyilatkozat után foglalkozott, az az eredendő bűne, hogy ez a tartomány évszázadokon keresztül a magyar államhoz tartozott. Ennek a sajátosságnak, a vele kapcsolatos félelemnek és az erdélyi sajátosságot vállalókkal szembeni kritikának a „magyar” (valójában: közép-európai) múlt az oka. Ezért vált az egész kérdéskör nemcsak a román történetírásban, hanem az utóbbi évek nyilvános vitáiban is tabutémává.

A „veszekedést”, a sors iróniája, éppen a regáti-baloldali Ion Iliescu robbantotta ki, amikor Gyulafehérváron – rekedten és elkeseredetten, mint bármely politikus, aki érzi, hogy kifut a lába alól a talaj – meglobogtatta Huntington jól ismert térképét. Aztán folytatódott, immár a valódi nyilvános vita kezdetét jelentve, a Pro Europa Liga által kiadott Altera című folyóirat erdélyi kérdésről szóló számának 1998. májusi bemutatásával a kolozsvári egyetemen (ezen – többek között – Smaranda Enache, Molnár Gusztáv, Adrian Marino, Sorin Mitu és Victor Neumann vettek részt), valamint Al. Cistelecan és Traian Stef „transzszilvanista” publicisztikájával a kezdeti Transilvania Jurnalban. Ez a vita azonban, éppen amikor kezdett valamelyes hatást gyakorolni az erdélyi közvéleményre, még az év őszén „más irányt vett” Sabin Gherman diverzió-ízű nyilatkozatával, és a bukaresti média ezt követően beinduló, mesterien hangszerelt „szecesszió-ellenes” kampányával, amelyet, kiváló tanácsadóinak hála, maga Constantinescu elnök gazdagított értékes hozzájárulásával az 1999-ben Marosvásárhelyen tartott ismert beszédével.

Végül az „erdélyi kérdés” vitájának 1996 utáni stációit két kiadvány megjelentetésével sikerült ismét normális kerékvágásba terelni: Gabriel Andreescunak és Molnár Gusztávnak a nagyvonalú Polirom kiadónál megjelent Problema transilvană (Az erdélyi kérdés) című válogatásáról és a mi Provinciánkról van szó, természetesen. A két említett kiadvány esetében azonban a hallgatás valódi összeesküvésével állunk szemben. Az, hogy a román nyilvánosságban semmilyen visszhang nem keletkezett, nyilvánvalóvá teszi azt a műveletlen és agresszív mentalitást, amely a nem feltétlenül „forró”-nak tekintett kérdések ésszerű, másfajta tárgyalása esetén mutatkozik meg. Bár Az erdélyi kérdés című kötetet és a Provinciát Bukarestben, illetve Kolozsváron mutatták be, az előző sajtókampányokhoz képest mindkettőt gyanús hallgatás övezi. A kötet bemutatóját, amelyre a Társadalmi Párbeszéd Csoport székházában került sor, házigazdáink „bojkottja” kísérte, akik, bár természetesen valamennyien meghívottak voltak, az egy tiszteletre méltó Mihai Sora professzort kivéve, nem jelentek meg. Fontosnak tartom, hogy Molnár Gusztáv ott elhangzott előadása, a Credo transilvan (Erdélyi credo) Nicolae Manolescu lapjában jelent meg (az ismert irodalomkritikus és politikus részt vett a találkozón), és nem a 22-ben, amely körülbelül azóta a régi időkhöz méltó cenzúrát alkalmazza, valahányszor az „egységes és oszthatatlan” állam kérdésének a „provincia” szempontjából való tárgyalásáról van szó.

Az eltérő megközelítések függvényében tehát többféle beszédmód körvonalazódik az erdélyi kérdés körül. Az egyik a diverzionista, amely kétségbe vonja az erdélyiek regionális sajátosságát, még akkor is, ha az erdélyi téren kívül élve csodálják azt, vagy egyenesen sajnálják, hogy nem itt születtek, s akik semmiképpen sem fogadják el azt, hogy az erdélyiek regionálisan (is) megfogalmazzák önmagukat. Egy másik a „rögeszmés” erdélyieké, akik ott is keresnek és találnak különbségeket, ahol nincsenek, eltúlozva bizonyos alaptalan és lényegtelen jellemvonásokat vagy „sajátosságokat”.

E narrációk közepette a Provincia más hangot üt meg, a hiteles erdélyi beszédmódhoz való visszatérést jelenti, s azt tűzte ki célul, hogy nyilvánosan megtárgyaljon egy olyan kérdést, amelyet legtöbbször lehetetlen nem érzelmi alapon megtárgyalni. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a Provincia „egységes” lenne. Az irodalomnak szentelt számból az a következtetés vonható le, hogy inkább beszélhetünk erdélyi román/magyar/német irodalomról, mint erdélyi irodalomról. Éppen így, az eddigi számokban megjelent írások alkímiája is nem annyira a transzetnikus erdélyiség meglétét igazolja, ahogyan azt Molnár Gusztáv, annak fő szószólója szeretné, mint inkább egy lényegében román és magyar transzszilvanizmus létét. (Sajnos, a német elem hiánya az erdélyi térségből és a Provincia oldalairól olyan veszteség, amellyel soha nem békélhetünk meg. A szászok „visszavonulása” hatalmi egyensúlyvesztést is jelentett, a hármas interetnikai együttélés ugyanis sokkal működőképesebb volt, mint a mostani helyzet, s a német pragmatizmus kivezethetett volna a román–magyar tárgyalások zsákutcájából.)

Míg a magyarok transzszilvanizmusa politikai, amint az a Provincia tusnádi lapbemutatóján is kiderült, a román transzszilvanizmus elsősorban kulturális. A magyarok hard és a románok soft beszéde közötti különbséget, szerintem, a vélemények felvállalásának szintje okozza, azok a határok, amelyekig a kétfajta beszéd el kíván érni. Egy olyan kultúrához tartozva, amely természetesnek tartja a dolgok nyílt néven nevezését, vagyis az erdélyi kérdést politológiai és szociológiai fogalmakban (is) tárgyalva, a Provincia cikkeinek magyar szerzői nagyobb hatást gyakorolnak a magyar olvasókra. A román szerzők inkább csak célzásokba bocsátkoznak a kérdés tárgyalásakor. Azt is mondhatnánk, hogy ez hagyomány, hogy a sorok közti kacskaringós logika a mi örökségünk, a románoké, de ugyanezt az eljárást alkalmazták a közelmúltban magyar kollégáink is (talán még jobban), akiknek ugyanazt a cenzúrát kellett kijátszaniuk. A románok gondolati horizontjában a mindenkori román társadalom szigorú társadalmi ellenőrzése jelenti azt a sorompót, azt az akadályt, amely, mint mondtam, bizonytalanságot okoz. (Lehet, hogy a Sabin Gherman-féle előzmény is, kétes jellegén túlmenően, egyfajta óvatosságot eredményezett.)

A közönség várakozása a Provincia esetében is ugyanaz, mint a Transilvania Jurnal megjelenését követően. Ez utóbbi kiadványról azonban, amely egyre nagyobb ívekben kerülgeti a forró kását, ma már az az általános vélemény, hogy jobb lett volna, ha meg sem jelenik. Nem hiszem, hogy a Provincia megérdemelné, hogy ugyanerre a sorsra jusson. Nem a C. T. Popescuk és a holdkóros show-készítők érdekesek számunkra, ők amúgy sem várnak „semmi jót” tőlünk. Azokról az olvasókról van szó, akik egy „szabadszájúbb” Provinciát szeretnének, ha már egyszer erdélyi akar lenni. A magyar nyelvű változatot már sokan keresik. A román nyelvűt még nem. A gond nem a terjesztéssel van, hanem az üzenettel. Egyre csak tépelődve, megmaradva a soft alapállásban, saját magunkkal kerülünk szembe.

Fordította: Hadházy Zsuzsa

5. sz. 2000. szeptember

• Játéktér