Tibori Szabó Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A magyar Országgyűlés megkezdte a státustörvény néven közismertté vált jogszabály vitáját. Bár az 1998-as magyarországi választási kampány idején az Orbán–Torgyán-koalíció pártjai még a kettős állampolgárság biztosítását lebegtették, az anyaország határain kívül élő magyarok magyarországi jogállásának rendezését a későbbiek során előbb „különleges jogállásra”, ún. státusra szelídítették, majd csupán „egyes kedvezményekről” beszéltek, hogy aztán a benyújtott T/4070. számú törvényjavaslat már csak „a szomszédos államokban élő magyarokról” szóljék. Státusról és kedvezményekről tehát már a törvény címében sem esik szó, és ez emblematikus a jogszabály egészére nézve.

Nem szólok most azokról a várakozásokról, amelyeket a különféle ígéretek a „határon túli” magyarság soraiban keltettek, hiszen ezekről már jó előre megfogalmaztam a véleményemet. A legmagasabb helyeken is kifogásolták „státusmagyar” kifejezésemet és több megállapításomat, csak az elkeseredés szülte öniróniát nem érezték meg ezekben. Korábbi véleményem talán csak annyiban változott, hogy manapság már azt remélem, az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki és a kárpátaljai magyarság világosan látja: számára a beígért előnyökből – miért ne mondjuk ki őszintén – mindinkább hátrányok kerekednek, ezért levonja a megfelelő következtetéseket, és megpróbál végre a saját lábára állva boldogulni.

De milyen hátrányokról is beszélek?

A jelenlegi jogszabályok értelmében, megfelelő anyaországi munkáltatói bizonylatok birtokában a határon túli munkavállalók a magyar külképviseletektől egyéves munkavállalói vízumot kaphatnak. Ezt a jogot a törvénytervezet három hónapra csökkentené. Az ellenzékben lévő Magyar Szocialista Párt (MSZP) ezzel szemben azért kardoskodik, hogy a munkavállalási időszakot a készülő törvényben évi öt-hat hónapra növeljék.

Persze, ez utóbbi javaslat is visszalépést jelentene, de a mindenféle mostohasághoz hozzászokott „határon túliaknak” még mindig megmaradna a lehetőség: hat hónapig munkavállalói vízummal kint tartózkodni, a másik hat hónapon át pedig havonta átlépni a határt egy-két órára, pecsételés végett. Az Orbán–Torgyán-kormány velünk szemben tanúsított képmutatás-politikájáról azonban végképp árulkodik az új idegenrendészeti jogszabály, amelynek tervezete nemrég készült el, s amely – az euro-jogharmonizációra és a Schengen-konformitásra hivatkozva – a külföldi állampolgárok Magyarországon való tartózkodását is jelentősen korlátozná. Magyarán: a „határon túli” magyar, a többi idegen állampolgárhoz hasonlóan, egy naptári évben csak bizonyos, meghatározott számú hónapot tölthetne az anyaország területén, függetlenül attól, hogy mi célból vágyakozna vagy utazna oda.

A rólunk szóló törvényjavaslatot a magyar alkotmány 6. paragrafusának 3. bekezdésében foglaltakra alapozták, miszerint „a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”. Mivel a jogszabály kerettörvény lenne, elképzelhető, hogy a keretet majd kitöltő törvények, kormány- és miniszteri rendeletek olyan konkrét jogokat fognak tartalmazni, amelyek az anyaországon kívül élő magyar közösségek előnyére válnának. Ehhez azonban tucatnyi törvény megalkotására vagy meglévő törvény módosítására lenne szükség, s még ennél is több rendelet elfogadására. Ez időben igencsak kitolná az élvezhető előnyök és kedvezmények tényleges biztosításának pillanatát, ami pedig szinte bizonyossá teszi, hogy a törvényt jövő év januárjától nem fogják tudni alkalmazni.

A fenti logika azonban szintén sántít. Orbán–Torgyánék ugyanis nyíltan bevallották: a határátlépés és a munkavállalás tekintetében a tervezetben biztosított kedvezmények „érintik az EU közösségi joganyagát”. Németh Zsolt külügyi államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy „a magyar EU-belépést követően természetesen e törvényt is a majdani csatlakozási szerződéssel összhangban kell alkalmazni”. Ami, ugyebár magyarul azt jelenti, hogy – amennyiben a román, szerb és ukrán állampolgárok Schengen-földi vízumkötelezettsége addigra nem szűnik meg – mindenkinek vízumra lesz szüksége a határátlépéshez, és mindenki annyi időt tölthet majd az anyaországban, amennyit az EU előír. Másodsorban pedig azt, hogy a munkavállalás az uniós kvóták szerint történik majd. Amint tudjuk, a magyarok az EU-csatlakozást követően öt-hét évig nem vállalhatnak majd munkát Schengen-földön, s ezt Budapestnek, a kilátások szerint, azokra az idegen állampolgárokra is ki kell majd terjesztenie, akik Magyarországon vállalnának munkát. Ennek alkalmazására pedig, a legutóbbi magyar csatlakozási remények fényében 2004 januárjától sor kerülhet.

Ezek alapján azonnal megállapíthatjuk: a munkavállalási jogot tulajdonképpen a jelenlegi gyakorlathoz képest csökkentő törvény legjobb esetben is csakis 2002-re és 2003-ra lenne érvényes. Tehát mire az Erdélyben tervezett tíz (a Kárpát-medencében összesen 25) „státusirodát” 555 millió forintért megnyitnák, csinos titkárnőikkel együtt felvennék az alkalmazottakat, és azok a szükséges bizonylatokat kiállítanák, amíg e bizonylatok alapján az illetékes magyar hatóságok a „magyar kártyát” elkészítenék, s amíg azt Jancsi és Juliska kézhez kapná, a szóban forgó kedvezmények már érvényben sem lennének. (Egyébként tessék kiszámítani: hány perc jutna a tíz erdélyi státus-irodában dolgozó három-négy alkalmazott valamelyikének arra, hogy a mondjuk 1,5 millió erdélyi kérelmező egyikéről eldöntse, magyar-e vagy sem? Öt perc?) A törvény tehát ilyen szempontból teljesen fölöslegesnek mutatkozik, és csupán évi néhány milliárd forint megokolt elköltésére bizonyulna hasznosnak.

Téved viszont az, aki úgy gondolja, hogy ez nem fontos szempont az Orbán–Torgyán-kabinet számára. Egy év maradt a magyarországi általános választásokig, és a hatalmon lévőknek, korábbi ígéreteik kipipálása mellett a választási kampány is egyre fontosabbá válik. S hogy nehogy valaki azt képzelje, valami különösebb bajom van Orbánnal vagy Torgyánnal, inkább a Frankfurter Allgemeine Zeitung kommentárjára hivatkozom. Ez leszögezte, hogy „Orbán Viktor miniszterelnököt nem pusztán az a nemes szándék indította a tervezet benyújtására, hogy segítse a magyar népcsoportok összetartozását, és gátolja diszkriminálásukat, hanem sokkal inkább politikai propagandáról van szó, már a következő választásokra való készülődés jegyében”. A tekintélyes német lap megneszelhetett valamit, amiről eddig nekünk sem Orbán, sem Torgyán nem beszélt.

– Á, ezek a németek! – legyinthetnénk. Csakhogy a vélemény nem elszigetelt. Érdekes módon, hasonlóképp látja a dolgokat a brit The Economist is, amely ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Orbán Viktor miniszterelnök abban bízik, hogy sok ezer hálás (határon túli) magyar kérvényez majd ilyen különleges jogokra felhatalmazó igazolványokat még a következő választások előtt”. Az angolok a nyers igazságot is kimondták: „A (készülő) törvény kétségtelenül kényes problémát érint az európai uniós csatlakozásra törekvő Magyarország számára. Jelenleg a tekintélyes magyar kisebbséggel rendelkező szomszédos országok valamennyi állampolgára szabadon utazhat ki és be Magyarországra. Amint azonban Magyarország belép az EU-ba, több környező ország állampolgárainak – talán csak Szlovákia tűnik biztos kivételnek – vízumra lehet szükségük.”

Nos, ami igaz, igaz. Az Orbán–Torgyán-kabinet egyes tagjai – ha nyíltan nem is, de háttérbeszélgetésekben – elmondták: nem lehet tízmillió magyar Schengen-útlevelét hárommillió határon túli magyar magyarországi látogatásra alkalmas útlevele érdekében kockára tenni. Mivel tehát a szabad utazás és munkavállalás terén a törvénytől sok jót nem remélhetünk, maradnak az oktatási, egészségügyi ellátási és társadalombiztosítási reményeink. Ezek zömét eddig is biztosította a magyar állam, s amint erről a tervezet rendelkezik, ezeket ezentúl is alapítványi szférában kívánják kezelni. Igaz, talán több pénz jut majd mindezekre, de hogy mikor és mennyi, arról senki sem mer konkrétumokat mondani.

Az Orbán–Torgyánék által végzett felmérésekkel ellentétben a készülő törvénynek eddig egyetlen hatását fedeztem fel. Éspedig azt, hogy a magyar állampolgárok egyre idegesebbek, amikor rólunk és az ő pénzükből nekünk biztosítandó többletjogokról hallanak. Meg is fogalmazták: a „határon túliak” mellett a magyar állampolgároknak is biztosítani kellene az évi négyszeri, 90 százalékos utazási kedvezményt, illetve a gyermekenkénti 20 ezer forintos iskolakezdési támogatást. Elgondolkoztatónak tartom azt is, hogy olyan emberek, akik 1989 előtt a saját zsebük terhére utaztak Erdélybe, s minket könyvekkel, élelemmel és jó szóval elláttak, manapság ingerülten legyintenek a legalizált erdélyi munkavállalók s az alanyi jogon a magyar állami költségvetésből, tehát ugyancsak saját zsebükből biztosított kedvezmények gondolatára.

Az ingerültség, persze, nem kimondottan nekünk szól, de egyenes következménye a törvény által a költségvetésre rótt terhek lebegtetésének. Kezdetben ugyanis 2-2,5 millió kérelmezőről és 2-3 milliárd forintról, később már azonban 4-4,5 milliárd forintról volt szó, legutóbb azonban 750-800 ezer kérelmezőről és 6-8 milliárd, illetve 8,5 milliárd forintról beszéltek. Valójában senkinek gőze sincs arról, hogy a nem sok közvetlen haszonnal kecsegtető „magyar kártyák” kibocsátása és a beígért kedvezmények biztosítása mennyibe fog kerülni. Az ellenzék szerint akár 20-30 milliárd is rámehet. A magyar adófizető pedig közben ekképpen panaszkodik: nem volt hárommilliárd a tiszai gátak megépítésére, s közben ötmilliárd elúszott országimázsra, most pedig újabb nyolc és felet dobnak ki az ablakon státusra...

A törvénytervezettel azonban más bajok is vannak, ám ezek inkább a nemzetközi jog szférájába tartoznak. Bár a kisebbségvédelem princípiumai változófélben vannak világszerte, az anyaországi védelem még nem jutott el a kodifikáció szintjéig. Az érvényben lévő nemzetközi szerződések és normák viszont kimondják: adott állam nem diszkriminálhatja etnikai alapon sem saját, sem pedig egy másik állam polgárait.

Az ENSZ Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya 2. cikkelyének 2. bekezdése világosan rögzíti, hogy a szóban forgó jogokat nemzeti és társadalmi származásra való tekintet nélkül kell alkalmazni. De az Európai szociális charta is úgy rendelkezik, hogy a szociális jogokat nemzetiségre való tekintet nélkül kell biztosítani.

Fennáll tehát az a veszély, hogy a Magyarországgal szomszédos országok – amelyekben a jogszabály kedvezményezettei élnek – a tervezettel kapcsolatosan diszkriminációt fognak emlegetni, mint ahogyan ez Románia esetében már meg is történt. Persze, Magyarország majd hivatkozhat arra, hogy a maga során Románia is megszegte a fenti egyezményeket, amikor kizárólag a moldovai románoknak adott román állampolgárságot.

Nem felel meg azonban a jogi normáknak az a fajta védekezés, hogy én azért szegtem meg a törvényt, mert azt már a szomszéd is megszegte. Arról sem fölösleges talán szólnunk, hogy a magyar-román alapszerződés a kisebbségi kérdéseket a felek saját államában élő kisebbségek védelmeként kezeli, s a készülő jogszabály ebbe a keretbe nehezen beilleszthető.

Orbán–Torgyánék fordítva ültek a lóra. Bár Martonyi János külügyminiszter kezdettől fogva visszafogottan viszonyult a kérdéshez, és több alkalommal is felhívta a figyelmet Magyarország euro-kötelezettségeire, az EU-csatlakozás megszabta keretekre és lehetőségekre, a párttámogatás nélküli külügyminiszter véleményével a Fidesz-kisgazdapárti koalíció nem sokat törődött. Pedig Martonyi tudhatta a legjobban, miről is van szó tulajdonképpen. Azt azonban ő sem merte kimondani nyíltan, hogy szemfényvesztés az egész ígérgetés, és hogy legfőképpen belpolitikai célokat szolgál. Ha valóban tisztességes szándékok vezérelték volna, a magyar kormány Brüsszelben kezdte volna a státustörvény egyeztetését, s csakis azt követően dolgozta volna ki a végleges tervezetet, hogy az EU által elfogadott változatot a szomszédos országok kormányaival is egyeztette. Nem így történt, s így most utólag kell majd az elképzelésért Bukarestben és Pozsonyban, de Brüsszelben, Párizsban és Berlinben is magyarázkodni, s aztán meglátjuk alapon megszületik egy valamilyen jogszabály, amelyik valakiknek talán jó is lesz.

Ha másoknak nem, feltételezhetően azon határon inneni politikai klientúra tagjainak mindenképpen, amelyik kiemelt juttatásokért fogja majd működtetni a tervezett „státus-irodákat”. De az országimázs okán nagy pénzköltési tapasztalatra szert tett Fidesz-vállalkozások is jól járnak majd, hiszen azok mindjárt felépíthetik a mi imázsunkat is (mondjuk, néhány milliárdért), és ugyanakkor elkészíthetik a „plasztikmagyarságunkat” igazoló kártyát (további milliárdokért). De várhatóan jól járnak majd a magyarságom igazolására alkalmazottak is, akik – s erre már többen többször felhívták a figyelmet – az etnokorrupció és az etnobiznisz valóságos melegágyait fogják itt működtetni. Arról nem is szólva, hogy az adataim biztonságát ezek a hivatalok semmiképpen sem tudják szavatolni, s ebből számomra akár ma még beláthatatlan hátrányok is származhatnak.

Budapesten azt mondják: mindez azért történik, hogy maradjunk a szülőföldünkön. Más szóval, hogy ne menjünk a nyakukra. Bár elismerik, hogy az anyaországi demográfia mutatói igen rossz tendenciát mutatnak, és hogy néhány éven belül Magyarországnak egymillió munkavállalóra lesz majd szüksége, mi csak maradjunk itt a... helyünkön. A megüresedett helyeket majd bizonyára kínaiakkal és vietnamiakkal kívánják kitölteni. (Csurka becsületesebb volt: nyíltan azt javasolta, hogy a szórványban élőket telepítsék át az anyaországba, mert különben azok néhány éven-évtizeden belül a nemzet számára elvesznek.) Ennek ellenére, úgy tűnik, Budapesten senki sem gondolkozott el kormányszinten azon, hogy vajon mit is kellene tenni annak érekében, hogy a „határon túli” magyarság a szülőföldjén boldoguljék.

A válasz pedig kézenfekvő: vállalkozásait, oktatási és kulturális intézményeit kellene megerősíteni. Ám mindaddig, amíg az egész romániai magyar írott és elektronikus sajtó szaktestületen keresztüli támogatására évi 28 millió forint jut, miközben – a fennhangú ígéretek ellenére – Budapesten egyetlen kuratóriumi ülésen, a határon túliak megkérdezése nélkül ezen összeg többszörösének kifizetéséről döntenek, aligha beszélhetünk olyan politikai akaratról, amely itthon maradásunk feltételeinek megteremtését tűzte zászlójára. Tévedés ne essék: nagyon hálásak vagyunk a kapott támogatásért, legfeljebb azért pörölünk, hogy a nekünk szánt összegeket tudomásunk nélkül mások osztják el másoknak.

Meg kellene azt is vizsgálni, hogy milyen valós hasznot hoztak és hoznak az anyaországi és az erdélyi magyarságnak olyan intézmények, mint például a Corvinus Befektetési Alap, az Új Kézfogás Közalapítvány, az ITD Hungary. Milyen hasznot remélnek abból, hogy ez utóbbi intézmény tervezett erdélyi irodáinak működtetését ismét a politikai klientúrára bíznák, nem pedig a szakemberekre. Talán nem lenne fölösleges ezen intézmények működését átláthatóbbá tenni, s nekik adni a tervezett nyolcmilliárdnak a felét, hogy okosan befektessék, az itt élő magyarság hasznára és boldogulására. Esetleg el lehetne gondolkozni azon az arányon is, miszerint a budapesti Határon Túli Magyarok Hivatalának működtetése évente ugyanannyiba kerül (422 millió forintba), mint amennyi a határon túli magyarok gazdasági megerősítésére szolgál (450 millió forint).

Mert ha lesz az erdélyi magyarnak pénze, ha gazdaságilag sikeres lesz, majd megveszi a vízumot is. Ha nem, akkor amúgy is el fog vándorolni. Akár körberajongják az erdélyi püspök urak háromhavonta Orbán Viktort fényes fogadásokon, mindenféle törvényre és intézkedésre sűrűn bólogatva, akár nem. Mert az elvándorlás folytatódik, s a cél már nem kizárólag Magyarország. Sokan, nagyon sokan választják Németországot, Kanadát, Ciprust, Spanyolországot, Olaszországot és más országokat. S csodák csodája, ezek az államok nem finnyáskodnak befogadásukkor. Mert nekik kell a munkaerő, s mert semmilyen mögöttes szándék őket nem vezérli.

Ezek nem lebegtetnek, nem ígérnek húszezer forintos iskolakezdési támogatást a televízióban, amikor tudják, hogy erről a törvénytervezetben egyetlen szó sincsen. Miattuk nem kell tehát magyarázkodniuk az RMDSZ-irodáknak, amikor az egyszerű emberek másnap már a támogatást azzal követelik, hogy X. korifeus az este a Dunában ezt meg azt ígérte, adják hát ide a pénzt! S nem kergették bele az RMDSZ-t külhoni állampolgárságok elnyerésére végzett aláírásgyűjtésbe, amelyről előre tudták, hogy tulajdonképpen semmi sem lehet belőle.

Örvendünk tehát annak, hogy az anyaország politikai elitje megfogalmazta annak szükségességét, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok magyarországi státusát jogilag rendezze. Azonban míg egyfelől az Országgyűlésben vitára bocsátott tervezetet nem kellőképpen átgondoltnak tartjuk, s úgy véljük, az a legkisebb mértékben szolgálja csupán a szülőföldön maradást és boldogulást, másfelől elvi kifogást kell megfogalmaznunk. Ez arra vonatkozik, hogy ismét a fejünk fölött döntik el mások, hogy mi hol maradjunk, és hol boldoguljunk. Ahelyett, hogy a törvény preambulumában kinyilvánítanák: mindenkinek elismerjük azt a jogát, hogy ott éljen és ott boldoguljon, ahol akar. Ha netán ehhez a szülőföldjét választja, akkor számára a következő gazdasági, oktatási és kulturális előnyöket és jogokat biztosítjuk... stb. Ezt a fajta megközelítést talán a szomszédos államoknak is könnyebb lenne eladni.

Még nem késő, hogy az Országgyűlés – amely őszinteségünkért remélhetőleg nem szándékszik neheztelni ránk – korrigálja ezeket az általunk említett hiányosságokat. Abban reménykedünk, hogy mindezek figyelembevételével olyan jogszabály születhetik, amely valóban jövendőnk szolgálatában áll. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az anyaországon kívül élő magyarság ügye lekerüljön a magyarországi választási kampány és a magyar belpolitikai érdekek érvényesítését célzó pártcsatározások napirendjéről.

Kolozsvár, Szabadság, 2001. április 24., 3. old.

• Játéktér