Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A koszovói háború bebizonyította, hogy a hidegháború–détente egyensúlyrendszer által fenntartott „jaltai világrendszert” követő „máltai világrendszer” már nem képes betölteni funkcióját: a válság kikényszerítette a nemzetközi biztonsági rendszer újragondolását. Olyan biztonsági rendszerre van szükség, amelynek keretein belül elegendő erő áll rendelkezésre ahhoz, hogy konszenzusteremtésre alkalmas elvek alapján tűzfészkeket felszámoljanak, konfliktusokat rendezzenek, tartósan instabillá vált térségben új alapokon nyugvó stabilitást teremtsenek. Ez a Koszovó-konfliktus tanulsága legtágabb összefüggésben. Szűkebb összefüggéseiben tekintve ugyanakkor ez az első olyan konfliktusrendezési kísérlet, amely már épp egy ilyen, átfogó biztonsági rendszer körvonalait sejteti. Ha pedig legszűkebb összefüggéseiben, a Provincia Hungaricára vonatkoztatva vizsgáljuk a történteket, azt láthatjuk: a koszovói katasztrófa ürügyet adott arra, hogy újraéledjen tetszhalálából az a nagy múltú magyar nacionalizmus, amelyről még a magamfajta szkeptikus is azt gondolhatta, hogy a legnehezén már túl vagyunk.

A birodalmak emésztési zavarai

Wallerstein a Szovjetuniót birodalomnak nevezte. Ha birodalmon olyan népek együttesét értjük, amelyek kényszerűen élnek együtt, s amelyeket nem szerves kapcsolatok, hanem a hatalom tart egy államkeretben, akkor birodalomként határozhatjuk meg magát a szocialista tábort, sőt annak tekinthetjük a Szovjetunió mellett a volt Jugoszláviát is. „Minden birodalom emésztési zavarokba pusztul bele” – mutatott rá Napóleon a birodalmi helyzet rákfenéjére, utalva arra, hogy a terjeszkedésnek természetes határai vannak: ha a birodalmi étvágy annyi új hódítmányt fal fel, amennyit már nem tud megemészteni, az a végét jelenti. Ennél hasznosabb funkciót töltött be egykor a Pax Romana, majd a viktoriánus Pax Britannica, az újabb fejlemények fényében említhetjük a Pax Sovieticát, és elismerhetjük a Pax Jugoslavica létét is. A birodalmak azáltal tartották fenn a békét, hogy erővel elnyomtak lokális ellentéteket, érdekütközéseket. A felbomlott birodalmak helyén instabil térségek keletkeztek, amelyekben az eladdig elfojtott ellentétek csakhamar tűzfészkekké váltak.

A felbomlott szovjet birodalom peremén, a Kaukázusban alakult ki destabilizálódott térség, ez azonban nem vált olyan konfliktusegyüttessé, amely nemzetközi méretűvé terebélyesedett volna. A csecsen konfliktus orosz belügy maradt. Igazi, eszkalálódásra képes konfliktussá vált viszont a Tito utáni volt jugoszláv térség. A Szovjetunió megszűnése azonnal megindította Jugoszlávia felbomlását is. A Nyugat kezdetben habozott, mit tegyen a szlovén és a horvát elszakadás esetén: antikommunista indulatból támogassa a kommunista Jugoszláviát szétfeszítő szeparatizmust, vagy azzal védje a veszélyeztetett stabilitást, hogy a jugoszláv egység fenntartását támogatja. Evidencia, hogy a jugoszláv egység – ugyan nyolcvanéves fennállás után – életképtelennek bizonyult. Nem egészen egyértelmű viszont az, hogy betöltetlen maradt-e a megszűnt Jugoszlávia béketeremtő funkciója. Rendezőelvként jelentkezett a ma már archaikusnak tekinthető ifjútörök modell: amikor egy népkonglomerátumból homogén nemzeti államokat hoznak létre. Kisebb bajt okozott, amikor olyan népcsoportok léptek fel önrendelkezési igénnyel, amelyekről nem lehetett tudni, képesek-e egyáltalán önálló állam alakítására. Súlyosabb problémát jelentett, amikor etnikailag homogenizálni akarták a jórészt kevert népességű területeket: ezt rendszerint brutális terrorral végrehajtott etnikai tisztogatás révén valósították meg. A domináns etnikum állama szempontjából „téridegennek” tekintett lakosságot kiűzték települési helyéről, s a szörnyű emlékű lakosságcseréken túl kísért a károsnak nyilvánított csoportok elpusztításának terve is.

Olyan biztonsági rendszerre lenne tehát szükség, amelynek két feltételt kellene kielégítenie. Egyrészt olyan rendezőelvet kell(ene) kínálnia, amely alternatíva lehetne az etnikailag homogén állam programjával szemben, másrészt kellő erővel is rendelkezne ahhoz, hogy ezt az alternatív rendezőelvet érvényre is tudja juttatni. Az új rendezőelv még csak most van kialakulóban, érvényesítésére azonban már megvan az erő: a NATO. A NATO ugyanis a szovjet fenyegetés megszűnésével elvesztette hidegháborús szuperhatalomként gyakorolt védelmi funkcióját, így most alkalmas lehet arra, hogy új funkciót vállalva keretet adjon egy új európai biztonsági rendszernek. A hidegháború lezárulásakor kézenfekvő lett volna, hogy – „okafogyottá” válva – a Varsói Szerződéshez hasonlóan megszűnjön a NATO is, a posztszovjet vákuumban létrejött tűzfészkek fenyegetése azonban szükségessé tette fennmaradását. Ez a helyzet nem problémamentes, s még tovább súlyosbítja a koszovói konfliktus kiterjedése miatt elmélyült válságot. A Szovjetunió örökébe lépő Oroszország érthető módon teljesen elfogadhatatlannak tartja, hogy az új biztonsági rendszer életbelépésekor a volt ellenséges katonai blokk béketeremtő szervezetként jelenjen meg a volt szovjet hatalmi érdekszféra területén. Ezáltal ugyanis nyugati katonai jelenlét alakul ki a megszűnt szovjet katonai jelenlét helyén. Oroszország elfogadhatatlannak tartja továbbá, hogy három volt népi demokratikus ország NATO-tag lett, ráadásul még a három balti ország is NATO-csatlakozásra aspirál. Elvileg felmerülhetne az a megoldás, hogy a NATO Oroszországgal együtt alakít ki közös biztonsági rendszert, hogy a tűzfészkek zónájában béketeremtő erőként, együtt lépjenek fel. A szovjet uralom alól felszabadult népek azonban elfogadhatatlannak tekintik, hogy az orosz katonai jelenlét ebben a formában, akár részlegesen is visszatérjen területükre. A volt elnyomottak igénye magasabb rendű, mint a volt elnyomó presztízsét ért sérelem; és a NATO – helyesen – ezt a szempontot veszi figyelembe.

Az orosz behatolás kísértése

A vákuumhelyzet azonban lehetőséget ad az orosz behatolásra is. Oroszországban kísért a gondolat, hogy az új biztonsági rendszer rendezőelve a régi elv legyen. Erős a csábítás a stabilitás oly módon való megteremtésére, hogy a területet újra érdekszférákra osztják, s ezeken a területeken az osztozkodó felek feladatává teszik a rendfenntartást. A szerb-jugoszláviai háború hátteréhez az is hozzátartozik, hogy Oroszország már hosszú ideje politikai jelenlétet alakított ki Milošević országában, és láthatók a törekvések, hogy ezt katonai jelenlétté akarja továbbfejleszteni. Nem világos, mit akar ettől a katonai jelenléttől a szovjetutód Oroszország. Elképzelhető, hogy a válságról válságra vergődő hatalmas ország ezzel akarja befolyásolni belső uralmi viszonyait. Kihasználhatja az elégedetlenség csillapítására: jó hatással lehet, ha a lázongók látják, hogy a volt szojuz ma sem papírtigris, hanem szuperhatalom. Az előretolt katonai jelenlétből sokféle módon húzható gazdasági előny is. A vámhatárt már a klasszikus imperializmus korában sem csak jobb és olcsóbb áruval lehetett áttörni, hanem katonai nyomással is. Belgrádban és Moszkvában azzal a tervvel játszanak, hogy Szerbia FÁK-tag lehet, sőt akár beléphet éppenséggel az Orosz Föderáció tagállamai közé is. A válság elején Oroszország azonnal flottaegység küldését helyezte kilátásba az adriai partra. Ebből aztán csak egy megfigyelőhajó lett. Mindenesetre a NATO biztonsági rendszerének kiépítését megzavarhatják az orosz törekvések: jelen esetben ezzel Szerbiában is számolni kell.

A rendezőelv nehezen ölt formát, jelenleg átmeneti stádiumban tart, s nincsenek világos kritériumok arra nézve, hogy az etnikai tisztogatás mely foka jelenti azt a küszöböt, amelynek átlépése a NATO beavatkozását vonja maga után (ilyen küszöb lehet egy térség etnikai struktúrájának erőszakos megváltoztatása). A szóban forgó helyzet nehezen kezelhető: a konfliktusrendezés jelenleg a sokat csepült rendőri gyakorlat szerint történik. A rendőrség persze családi verekedésbe csak akkor avatkozhat be, amikor már vér folyik. Mást nem is tehet, mert különben túlzott felhatalmazást kapna a magánszféra megsértésére. Esetünkben a magánszférát az állami szuverenitás képezi, amely azonban az új biztonsági rendszerben már alig-alig funkcionál legfőbb rendezőelvként, de hatályon kívül még nem helyezhető. Jobban kikristályosodott rendezőelv a határok sérthetetlensége. A birodalmi vagy birodalomszerű államkeretek megszűnése után kialakult instabil állapotot a biztonságteremtő külső akarat már nem tudja világos szempontok szerint kezelni, s a helyzet teljesen kicsúszik ellenőrzése alól, ha a határok megváltoztatása elfogadott elvvé válik. Ebben az esetben elhúzódó konfliktusok fejlődnek ki, újabb és újabb tűzfészkek sorozata jön létre. Ha kijelentjük, hogy az egykori jugoszláv föderáció tagköztársaságainak határai nem változhatnak, ez a szükségstabilitás mint rendezőelv kezelhetővé teszi a válságokat. Ha a volt jugoszláv tagköztársaságok határai szabadon átszabdalhatókká válnak, ami elkerülhetetlenül újabb és újabb rendezési kísérleteket követel, akkor a válság kiterjed, és a térségen kívül is megkérdőjeleződnek az államhatárok. Ez éppen nem egy biztonsági rendszer kialakulásához vezetne, hanem a teljes szétzilálódáshoz. A válságrendező NATO csak az autonómiát használhatja eszközként, a szeparatizmust nem.

Életre kelt nacionalizmus

A háború által új életre kelt magyar nacionalizmus ezt a két kialakult válságkezelő elvet nem akarja elfogadni. A hazai nacionalista jobboldal az Antall-kormány idején, majd a Horn-kormánnyal szembeni ellenzékben a Tőkés László és Duray Miklós képviselte intranzigenciával közelítette meg a szomszéd országok magyar kisebbségeinek problémáját. Nem fogadják el, hogy csak fokozatosan lehet haladni a mindenki által elérendőnek tekintett cél, az igazgatási autonómia felé: azonnali változást, fordulatot akarnak. A magyar kisebbségnek szerintük csak kisebbségi érdekvédelemre kell korlátoznia a törekvéseit, nincs szüksége politikai képviseletre, nem vehetnek részt a szomszédos ország politikájának alakításában, nem vállalhatnak szerepet a kormányban, nem működhetnek az ottani politikai pártok egyikeként. Ez az irányzat ellenezte az alapszerződések megkötését, mivel azok nem ígértek radikális változást a magyar kisebbség helyzetében. A Horn-kormány idején az intranzigens irányzat mind az RMDSZ-en belül, mind Szlovákia magyar pártblokkjában vereséget szenvedett. A nemzeti elkötelezettségét középpontba állító Orbán-kormányról megalakulásakor úgy tűnt, hogy a kormány tudomásul vette ezt a változást, és feladta a korábbi magatartást, amely korábban szinte hozzábilincselte a Tőkés- és a Duray-féle irányzathoz. A déli háború azonban visszalépést hozott. Újraéledtek a régi illúziók. Befolyást szereztek olyanok is, akiket nyíltan soha nem is mertek képviselni. Ha egy kicsiny nacionalista ellenzéki párt szélsőséges követeléssel lép fel, nem jelent politikai veszélyt – súlya attól függ, milyen a kormány magatartása vele szemben.

A háború rendkívül kényes helyzetbe hozta a vajdasági magyarokat. Szervezeteikre hárult az a nehéz feladat, hogy megőrizzék a modus vivendi korábbi formáit Belgráddal és a vajdasági szerb lakossággal. A magyar kormány viszont azonnal úgy lépett fel, mintha a vajdasági szerb–magyar viszonyt a katolikus konkordátum analógiája szerint lehetne alakítani, és a magyar kormány játszaná az ottani magyarságot képviselő Vatikán szerepét. A magyar kormány legelőször is nagy mellénnyel megígérte: kijárja a NATO-nál, hogy ne bombázzák a Vajdaságot. Az csak a kisebb baj, hogy a NATO fütyült erre a szándékra. Nagyobb baj az, hogy amikor a magyar kormány a Vajdaságot önkényesen NATO-védnökség alá helyezte, a vajdasági magyarokat az ellenséges oldalra lökte, egyenesen szembeállította Belgráddal. Ezzel fenyegetettebb helyzetbe hozta őket, mint amilyenben a kéretlen gyámság nélkül voltak. S a kormány további lépéseivel még inkább elrugaszkodott a valóságtól. Azt sulykolja, hogy a háború után a vajdasági magyaroknak a lincselés és kiűzés veszélyeivel is szembe kell nézniük. Az Orbán-féle protekció erre a helyzetre is talál ígéretet: a háború utáni nagyszabású békekonferencia az átfogó rendezés keretében olyan garanciákat ad a magyar kisebbségnek, amelyek megelőzik az esetleges népirtást. E végiggondolatlan találgatás persze ismét tápot ad a régi ismert követeléseknek. A MIÉP magától értetődően azt várja ettől a konferenciától, hogy átrendezi a határokat, és természetesen visszacsatolja a Vajdaság magyarlakta részét Magyarországhoz. A miniszterelnök nem határolódik el. Azzal hárítja el a tisztázás kötelezettségét, hogy a vajdasági rendezés nincs benne a kormány programjában. Nyitva hagyja a kétértelmű nyilatkozatot: a Fidesz csupán aktuálisnak nem tartja a területi revíziót, elvileg és a jövőre nézve nem utasítja el. A kormány magatartása sem egységes. A miniszterelnök lebegtet, a külügyminiszter elvileg ellenzi a revíziót.

A kormány is nyilatkozik, hogy a háború végén a térség egész problémáját átfogóan rendező nemzetközi konferencián fel fogja vetni a vajdasági autonómia kérdését. Nem tisztázódik, hogy a Tito-kori autonómiáról van-e szó, tehát a legalább nyolcvan százalékban szerblakta terület egészének autonómiájáról, vagy arról, hogy ezen az autonómián belül ki kell harcolni a magyarlakta rész külön autonómiáját, azaz: Novi Sad fővárossal szemben Ada régió magyar autonóm terület lesz. Vagy épp arról lenne szó, hogy Ada megye maga kapjon Belgráddal szemben olyan státust, amilyen Tito idejében az egész Vajdaságnak volt?

Az egész gondolatmenet bökkenője azonban az, hogy szó sincs ilyen átfogó kongresszusról. A NATO eddig kivehető rendezési elképzelésébe ez nem is illik bele. A NATO láthatóan Koszovóra akarja lokalizálni a jelenlegi kérdést, s nem akarja parttalanná és kezelhetetlenné tenni egy az egész volt jugoszláv térség rendezésére kiterjedő konferenciával. A vérszemet kapott nacionalista intranzigencia azonban már valami „első dallasi döntésről” álmodik, vagy épp egy Trianon-revánsról, amelyet most majd a szerbek fognak nyolcvan évig úgy megélni, hogy országukat megcsonkították.

A dicső múlt emléke

A nagy múltú magyar politikai szürrealizmus betetőző produkciójaként aztán megjelenik a Lányi-terv. A nemzetközi konferenciának függetlenné kell tennie a Vajdaságot. Igaz, nemcsak a magyarlakta részről lenne szó, hanem az egész egykori autonóm területről, a projektum mégis a dicső múltú Lajta Bánságra emlékeztet. 1921-ben, amikor a Trianonban Ausztriához csatolt magyar terület, a mai Burgenland átadására került volna sor, a magyar kormány odaküldte a különítményeket, hogy tartsák meg a területet. A különítményesek ki is verték az osztrák csendőröket, és a következő cseles megoldást választották: Lajta Bánság néven önálló állammá kiáltották ki Nyugat-Magyarországot, és Prónayt megtették bánnak. Természetesen azzal a hátsó gondolattal, hogy az „önálló” bánság majd csatlakozik Magyarországhoz. De ha egy nyugati illetékes nem is ismeri a magyar történelem 1921-es bizarr epizódját, akkor is ki fogja találni, hogy efféle visszacsatolási terv rejlik a képtelen ötlet mögött. A kormánynak ettől végképp el kellett határolnia magát. Ha már Csurkától nem határolódott el, most arra kényszerült, hogy egy koalíciós körből felröppent agyrémet utasítson el.

A kormánypárt és a kormány álláspontja persze nem fedi egymást maradéktalanul. A Fidesz-kongresszus határozata azt követeli, hogy az álmodott békekongresszus adjon autonómiát a vajdasági magyaroknak, a külügyminiszter viszont végre leszögezi a helyes álláspontot: Koszovó és a Vajdaság kérdését nem szabad összekapcsolni. A miniszterelnök is helyes álláspontra helyezkedik: a magyar kormány nem adhat tanácsokat a vajdasági magyar szervezeteknek. Ha ez a vége, akkor a vége jó. A kísértetjárást és a szürrealista produkciókat, igaz, elkerülhettük volna. Lehet persze, hogy – miként Marx valaha sokat emlegetett formulájában – az irredentizmus, amely 1938–1941 között a későbbi tragédia okaként jelent meg az ország történelmében, most még komédiaként kísért, de ezzel talán végleg letűnik históriánk színpadáról.

Maga a konfliktus borzalmaival együtt is azt ígéri, hogy a NATO-beavatkozás már egy működőképes biztonsági és konfliktusrendező rendszer alapjait veti meg.

• Játéktér