Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

„Már szóltál. S megmondta az Úr régen szavaidban,
hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből
épül a bástya, de mondd, évezredek óta, lehet hogy
így él benned a düh? ilyen égi konok lobogással?”
(Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga. Lager Heidenau, 1944. augusztus 13.)

Ha kitartóan hajszoljuk a bizonyosságot, akkor talán körül tudjuk rajzolni abizonytalanságot.

Csapody Tamás hétévnyi eszelős munkával letett elénk egy hetedfélszáz oldalas súlyos könyvet irdatlan mennyiségű adattal Bori munkaszolgálatosok címmel.

A magyar munkaszolgálatosok kis bori töredékéről, a bori munkaszolgálatosok kis magyar töredékéről gyűlt össze ennyi. Egyelőre. Mert ez nem az összefoglaló mű. Ezek még csak fejezetek belőle. A kötet, mondja a szerző, „nem monográfia, hanem a bori történet egyes »vonatkozásainak« a teljességre törekvő feldolgozása”. (23. o.) Mekkora lenne, ha lenne, mekkora lesz, ha lesz, a vonatkozások teljes körének teljességre törekvő feldolgozása? És hány többkilós kötet borulna ránk, ha ilyen nagyítású mikroszkóp alatt vizsgálnánk végig a magyarországi munkaszolgálat egész történetét? Ami a magyarországi zsidóság kinyírásának kísérletén belül csak a vékonyabb és túlélhetőbb rész volt. És mit kezdenénk azzal a foghatatlan mennyiséggel?

Mi fűti az aprólékos, kavicsról kavicsra haladó letapogatás szenvedélyét? Végig a végtelen úton, Borig, a bori táborrendszerben és onnan a tömegsírokig, a koncentrációs táborokig, az utóéletek fogytáig. És mit nyerünk a részletességnek azzal a fokával, amiért Csapody, a szolgálatmegtagadás hőskora óta ismert pacifista filantróp bejárt minden országban minden számottevő pontot, amit a magyar bori munkaszolgálatosok érintettek; elért hat országban minden túlélőt és családtagot, akit elérhetett; konzultált mindenkivel, aki történelmünk ezen vidékén mozog; elolvasott mindent, ami a tárgyáról könyvben, levéltárban és magándokumentumban elolvasható?

Szécsényi András a Magyar Tudományban, miután kiadósan méltatta Csapody kötetét, ezt a kritikai megjegyzést teszi: „problémának érzem a könyv egészére jellemző pozitivista szemléletmódot. A szerző határtalan forrásmennyiséget mozgatott meg, aminek révén viszont Csapody minduntalan olyan adatmennyiséggel látja el olvasóját, hogy ezzel azt a benyomást kelti, mintha a »mindent minél részletesebben elmondani«, »ahogy valóban történt« rankei elve vezérelte volna.” (http://www.matud.iif.hu/2012/07/16.htm)

Csapody valóban úgy dolgozik, mintha az idézett rankei elv vezérelné. Leopold von Ranke pedig valóban pozitivista volt. A pozitivista úgy gondolja, nem feladata a múlt megítélése, a múlt magyarázata, sem a kortársak befolyásolása a múlt felmutatásával. Neki csak az a dolga, hogy megmutassa, mi hogy volt. Leírja és rendszerezze a múlt jelenségeit. Természettudományként művelve a történelemtudományt, természetként kezelve a társadalmat, fizikai érdekeitől vezérelt biológiai mechanizmusként, kvázi állatként az embert.

Mi köze lenne Csapodynak ehhez a pozitivista felfogáshoz? Nyilván semmi. Ellenkezőleg. A pozitivista maximalizmus nála a maximális értékelkötelezettség demonstrációja. Antipozitivista demonstráció. Azért kell „mindent minél részletesebben elmondani”, mert annyira fontos. Amit pedig elmond, azért nem kell értékszempontok szerint külön fejtegetni és magyarázni, mert az értékviszonyok annyira egyértelműek. Ami formailag pozitivista magatartás, az valójában idealista, mondhatnánk szerzetesi ethosz, felelősségtudat.

No, és mire megyünk ezzel az ethosszal?

Mikor mire.

Sok esetben nyilvánvalóan sokra. Számtalan példát találunk erre a könyvben, de elég, ha a magyar főbűnösre, a bori táborcsoportban főparancsnokoskodó Marányi Edére gondolunk. 2007-ig, amíg Csapody ki nem kutatta, nem lehetett igazán tudni, hová tűnt el Budapestről Marányi 1944 őszén. Hol élt, hol halt, mi igaz, mi nem a köré szőtt legendákból? Most már tudjuk, hol pergette le békességben, álnéven, a jó öreg Tóni bácsiként, hungarista tisztelői és mit sem sejtő polgártársai megbecsülésétől övezve utolsó évtizedeit. Már csak azt nem tudjuk, együttműködött-e a magyar kommunista szervekkel, fölhasználták-e hírszerzési tapasztalatait és lehetőségeit büntetlensége biztosítása fejében.

Míg a prominens bűnös esetében új bizonyosságokhoz jutottunk, a prominens áldozat, Radnóti Miklós esetében éppen ellenkezőleg: új bizonytalanságokhoz. A részletesebb kutatás nem feltétlenül vezet a történések részletesebb ismeretéhez. Amiről biztosan részletesebb ismereteink lesznek, az a bizonyosságok és bizonytalanságok mértéke. Az is lehet, hogy a folyamat végén kevesebbet tudunk, mint amennyit az elején tudni véltünk. Ráadásul pont arról, amiről leginkább szerettünk volna többet tudni, és ezért a legnagyobb szenvedéllyel jártunk utána.

A Radnóti Miklós életét lezáró tömeges abdai kivégzés erre példa. Sokkal kevesebbet tudunk róla, amióta Csapody minden kideríthetőt kiderített. Miután az összes közvetlen és közvetett tanúnak kegyetlen következetességgel utánajárt, most már tudjuk, hogy a szemtanúk egy híján nem lehettek szemtanúk. Egyetlen szemtanú van (volt), de az sem (volt) beszámítható. Szellemileg friss, élő szemtanú is lenne, ha tényleg az lenne. De nem az, bizonyíthatóan hazudik, és képtelenségeket állít. (270. o.) A kivégzés „kanonizált” időpontját sikerült kétségbe vonni, de nem sikerült kideríteni s most már alighanem soha nem is sikerülhet, hogy mikor történt a kivégzés, mikor ért véget pontosan Radnóti élete. Az is bizonytalanná vált, hogy a Radnótiként azonosított és eltemetett tetem valóban a költő porhüvelye volt-e. (529. o.)

Tudjuk, kik vehettek részt a kivégzésben, de egyikről sem tudjuk biztosan, hogy részt vett-e benne. Már arról sem tudjuk ezt biztosan, akiről biztosan tudni véltük: „Az egyik országos napilapban közreadott írásomban Tolnaira [Tolnai Gáborra – r. s.] hivatkozva... magam is Tálast neveztem meg Radnóti egyik gyilkosaként. [...] Cikkeimben és a 298-as parcella körül kialakult nyilvános vita során egészen 2009 őszéig általában elfogadtam Tolnai és az állambiztonsági szolgálat álláspontját. További kutatásaim nyomán azonban felül kellett bírálnom álláspontomat.” (369. o.)

Ennek az esetnek mély tanulságai vannak. (Ajánlanám ezeket a Tollas Tibor ügyével foglalkozók figyelmébe is. Jellemző, hogy a Tollas-ügyet a legalkalmatlanabb formában fölplankoló Népszava és benne Dési János úgy méltatta Csapody – nyilván csak részben olvasott – könyvét, hogy abban majd elolvashatja az érdeklődő, „miként gyilkolták meg végül a költőt Tálas András hadapród őrmester és tettestársai”.) A fent említett országos napilap a Népszabadság volt.

A vita pedig azzal tört ki, hogy Csapody megírta: a 298-as parcellában háborús bűnösök is nemzeti hőssé minősítve nyugodnak. A 2010 elejéig több hullámban kiújult vita részleteivel itt nem foglalkoznék, de utalnék a vele kapcsolatos kínos érzéseimre. A vita részben az általam szerkesztett rovatban folyt, és egyre rosszabb érzésekkel adtam le a bele tartozó írásokat. A szerkesztő, miként az olvasó, a szakirodalmon és kutatási lehetőségeken kívül álló szurkoló ezekben a vitákban. Azért drukkol, hogy a tárgyi igazság a meggyőződése szerinti eszmei igazságot erősítse meg. Amit Csapody tudni vélt, én is igaznak reméltem. Miután vele szemben Szakály Sándor a maga szakmai kompetenciájával és tárgyismeretével a tömeggyilkos horthysta rezsim apologétáit szolgálta. Minden mozzanat, ami az egyik oldal tárgyi igazságából elvész és a másik oldaléhoz hozzáadódik, megkérdőjelezi a többi mozzanat hitelességét is. Így diszkreditálja a tárgyi igazság egy része az eszmei igazság egészét.

Miután Csapody elismerte, hogy Tálas András keretlegény részvétele az abdai kivégzésben nem bizonyos, Szakály Sándor ezt írta: „Csapody Tamás korábban többször állította, hogy Radnóti gyilkosa (amire a Tálas ellen lefolytatott népbírósági perben nincs semmi utalás). Az utóbbi időkben Csapody már nem biztos ebben, de azért úgy véli: bűnös. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan tanulmányozza Tálas perének anyagát, akkor erős kétségek fogalmazódhatnak meg a vele szemben felhozott vádakkal, a tanúk szavahihetőségével és az ítélet tisztességével kapcsolatban.” (Bűnösökről, sírokról és a tényekről. Népszabadság, 2010. január 9.) Így állítható egy részigazság az egészre vonatkozó hazugság szolgálatába. Ezért annyira lényeges, hogy soha, semmiben és semmivel kapcsolatban ne állítsunk bizonyosnak többet, mint amiben valóban bizonyosak lehetünk. Aki a bűnt a bizonyíthatóság szintje fölé emeli – alá nyomja. A bűnmaximalizálók a bűnminimalizálókat hitelesítik.

A probléma az, hogy a bűnök bizonyítékainak egyik legfőbb és nélkülözhetetlen forrása ugyanaz, amiből a kételyek fakadnak: a népbírósági iratok.

A népbírósági megtorlás messze elmaradt a bűnök mértékétől. A népbírósági megtorlás kétes bizonyítékokra és tisztességtelen eljárásra épült. Ezek az egymással szembefeszített állítások egyszerre igazak. És ezt a kettős igazságot erősíti mindaz, amit Csapody könyvében a bori keret felelősségre vonásáról olvashatunk.

A Borból az első csoporttal elindult kb. 3600 munkaszolgálatosnak a fele sem élt már, amikor a keret a megmaradtakat átadta a határon a németeknek, akik aztán koncentrációs táborba vitték őket, ahol túlnyomó részük meghalt. A sikeresen megszököttek aránya 10 százalék alatt volt. A cservenkai téglagyárban a németek a magyar keret közreműködésével végeztek ki 700-1000 zsidó munkaszolgálatost. A Dunántúlon ötven-hetven munkaszolgálatost öltek meg a keretlegények. Csapody becslése szerint a kisegyházakhoz tartozó munkaszolgálatosok körében a túlélési arány 98 százalékos, a zsidók körében kb. 11 százalékos volt. A természet természetesen nem tesz ekkora különbséget, a keretnek ezért a zsidókra brutálisan rá kellett dolgozni, szisztematikusan tönkre kellett őket tenni, éheztetéssel, szomjaztatással, ütlegeléssel, kínzással, megbetegítéssel.

A 114 fős keretből 64 fő nevét ismerjük. Közülük 18 ellen kezdeményeztek felelősségre vonást. Öt esetben az eljárást megszüntették, hat keretlegényt ítéltek halálra, egy kegyelmet kapott, ötöt kivégeztek. Durván hatszáz halott munkaszolgálatosra jut egy fölakasztott keretlegény. Átlagosan kilenc keretlegényből egyet vontak felelősségre. A valóság tehát igazolja azokat a túlélőket, akik azt az élményt vitték magukkal a háború utáni évtizedekre, és adták tovább, hogy a bűnök nagyságrendjével a felelősségre vonás mértéke nem állt arányban, és a bűnösök túlnyomó része megúszta.

Ettől azonban még igaz, hogy az ítéletek nem tisztességes eljárásban születtek, a vádlottak életszerűen hivatkoztak kényszervallatásra, a népbíróságok politikai befolyás alatt álltak, a védelem lehetőségeit durván korlátozták, abszurd eljárási gyakorlatot követtek, például az ítélet végrehajtása előtt benyújtott perújítási kérelmeket az ítélet végrehajtása után bírálták el.

A népbíróságok ítéletei kizárólag tanúvallomásokra épültek. Ezekből kiáradt az a tengernyi iszonyat, amit a túlélők átéltek, nyomatékosította őket az irdatlan hullahegy, a fölmérhetetlen veszteség. Másrészt mindig kiütközik, hogy a gyarló emberi lélek és emlékezet mekkora bizonytalansági tényezőt épít bele ezekbe a vallomásokba, kivált akkor, amikor a tanú tudja, hogy a szavait nemigen szembesítik tárgyi bizonyítékokkal, azokon emberek élete, illetve „az igazság” győzelme múlik. Az elégtétel elementáris igénye tönkretett, megalázott, meggyalázott, rokonaik, barátaik jelentős részét gyászoló tanúk részéről; másrészt rendesnek, normálisnak ismert emberek életének a védelme, akikről a környezetük semmiképp sem tudta elképzelni, hogy olyan bestiális módon viselkedjenek, ahogy állítják róluk. Ráadásul mindenkit elemi szintű igazságtalanságérzet mozgatott. Kit azért, amit a megszállók tettek vele és a környezetével és az országával, mindazért, amitől megfosztották, mindazokért, akiket tömegesen, ártatlanul elhurcoltak. Kit azért, ahogy az őket kiszolgáltató, kifosztó közeg fogadta őket, amikor a nekik szánt halálból föltámadtak, és a javaik töredékéért jelentkeztek. Nem csoda, ha a tanúk jelentős részét jobban befolyásolta az igazságérzete, melyhez mindenféle materiális érdekek is kapcsolódhattak a megvesztegetésig bezárólag, mint a tárgyi ismeretei. Sokan eleve és őszintén úgy emlékeztek, ahogy lelki és anyagi érdekeik szerint emlékezniük kellett.

Tálas, miután a munkaszolgálatos menetet elkísérte a nyugati határig, Pestre ment, és a Kádár utca 5.-ben lakott. Abban a házban bujkált Klein Rudolfné, aki ezt vallotta: „...attól a perctől fogva, hogy Tálas odajött lakni, egy rettegés volt az egész ház élete. Ettől fogva naponta voltak nyilas razziák, és tudtuk, hogy ez mögött Tálas áll. Számtalan esetben csak a házfelügyelőné, Korecz Béláné lélekjelenléte és bátor kiállása mentett meg bennünket az elhurcolástól.” A Kleinné által hálával emlegetett bátor Koreczné viszont azt vallotta, hogy „hálásan gondolok Tálas Andrásra”, mert ő volt az, „aki megmentette a házat a sorozatos nyilas razziáktól”. Ebben az esetben a vádló tanú és a védő tanú nem áll két oldalon.

A negyven zsidót élete kockáztatásával bújtató asszonynak kell elhinnünk, hogy az előző hetekben a Dunántúlt végigkegyetlenkedő keretlegény Pesten a zsidók bújtatását fedezte. Képzeljük el, milyen nehéz lehetett Korecznénak is elhinni, hogy Tálas azt tette, amit. Kivált, ha tudott a Kleinné vallomásáról, és közvetlen, biztos tapasztalata volt arról, hogy az üldözött hamisan vall. Mennyivel nehezebb lehetett azoknak elhinni a Tálas ellen szóló vallomásokat, akik nem embermentőként viszonyultak az üldözöttekhez.

Nemcsak az a különbség fontos, ami az 1946–48-as népbírósági pereket a tisztességes jogállami eljárásoktól elválasztja, hanem az is, ami a totalitárius diktatúra koncepciós pereitől megkülönbözteti. Ekkor még a társadalmi közeg is teljesen más volt. Nem a vádlottak példás megbüntetését követelő nyilatkozatok áradtak a hatóságokhoz, hanem éppen ellenkezőleg.

A háború után a kommunista párthoz csatlakozó Tálas érdekében földijei, a demecseri kommunisták és más pártok tagjai beadvánnyal fordultak az MKP káderosztályához.

Az egyik legkegyetlenebb keretlegény, a halálbüntetésre ítélt Horváth József ügyében Újmalomsok Nemzeti Bizottsága és „demokratikus pártjai” léptek föl. A hétszáz (úgy tűnik, valamennyi) helyi lakos aláírásával megerősített nyilatkozat szerint Horváth „demokratikus gondolkodású, törvényt tisztelő, embert becsülő, szorgalmas, derék és becsületes ember volt... …soha senkivel nem civakodott, büntetve soha nem volt”. (391. o.)

„Csanádpalota munkás dolgozó tömege” levélben kérte a falu szülöttjének, a halálra ítélt Sisák Györgynek a felmentését, biztosítva a bíróságot arról, hogy ő csak a felülről kapott utasításokat követte.

A bíróság már ekkor is a jogállami normák megcsúfolásával korlátozta a védelem jogait, de nem semmisítette meg őket. A koncepciós perekkel ellentétben ekkor még igazi védőügyvédek álltak a vádlottak mellett, akik mindent megtettek, minden követ megmozgattak, minden elérhető védő tanút felhajtottak, minden eljárási lehetőséget kihasználtak védenceik érdekében.

A népbíróságok nem erőltették a vádpontok halmozását.

Tálast sem vádolták meg sem azzal, amit Kleinné állított, sem Radnótiék meggyilkolásában való részvétellel, holott ennek lehetősége már akkor felmerült. Csapody úgy fogalmaz, hogy „a »szűkített« vádpontok bizonyítást nyertek, és ez bőven elégséges volt a legsúlyosabb ítélet kiszabására”.

A Tálas-per, miután bűn is és jogsértés is van benne elég, társadalmi értelemben most is nyitva van. A rendszerváltás után a család által benyújtott felülvizsgálati indítványt a Legfelső Bíróság formai okokra hivatkozva elutasította; a család most is mártírként emlékezik Tálas Andrásra, és ebben támogatják őket azok az apologéták, akik az igazság hazug szeletét a hazugság igaz szeleteként hasznosítják.

A hamis bizonyosságokon, azonosításokon, általánosítá­sokon és túlkövetkeztetéseken csak a nagyobb felbontású,

finomabb rajzolatú leírások, a kisebb léptékű rajzolatok, az erősebb nagyítások segítenek át minket. Nyilvánvaló, hogy a népbírósági perek esetében e nélkül csak rossz végletekbe csúszhatunk. Az is nyilvánvaló viszont, hogy ha nem csúszunk, akkor a népbírósági perek körülményei, lélektana egészen messzire visz minket a háborúból kilépő, lerombolt, megtizedelt ország pszichózisának megértésében, és ez a megértés a jelen pszichózisáig elvilágít. A mikrotörténelem akkor hatékony, amikor ilyen problémák, feladatok, viták irányítják. Ebben az esetben és még jó néhányban meg tudjuk mondani, miért (volt és lesz) érdemes letapogatni tenyérnyi helyenként az adott mezőt. De általános választ erre nem találunk.

A mikrotörténelem, ahogy Charles Joyner írja: „a nagy kérdésekre kis helyeken keresi a választ”. Nincs az a kis hely, ami befér a történész mikroszkópja alá, ha nem készítünk a nagy kérdéseink szerint haladva metszeteket belőle. Csapody

Tamás viszont mintha azzal az ambícióval indult volna útnak hét évvel ezelőtt, hogy a bori munkaszolgálat egész tárgykörét végigmikroszkópozza. Ez nagyon kevéssé szapora munka. A hozadék és a munkabefektetés fölöttébb aránytalan. Ez az aránytalanság juttatta eszünkbe a vállalkozás kapcsán a szerzetesi ethoszt. A szerzetes a halhatatlansággal méri a befektetett időt és energiát.

Csapody vállalkozása, amilyen heroikus és respektábilis, annyira reménytelen. Nem folytathatatlan, de befejezhetetlen. Viszont a totális, szelektálatlan kutatási ambíció bármikor racionalizálható, átállítható a nagy kérdések követésére. És akkor sok hasznunk és tanulságunk lesz még belőle.

Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok. Vince Kiadó, 2011, 648 o. 5220 Ft

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges