Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

Ha bárki azt hiszi, hogy egy 15 éves és 5 hónapos kamasz disszidálása mögött 1956 novemberében bármily politikai megfontolás is volt – az téved. Miként a forradalom napjaiban, különösen az elején, a kalandvágy, a kíváncsiság vezérelt és vezényelt egyik helyszínről a másikra, úgy a harcok csillapodása után is csak azokat az eseményeket kerestem, amelyek mindennapjaimtól, megszokott világomtól eltértek. Jártam a szétlőtt várost, a kijárási tilalmat kihasználva barátoknál aludtam, hisz „nem vettem észre, hány óra van, és már nem mehettem ki az utcára...” – mondtam anyámnak másnap, aki hamar megszokta, hogy 185 centis és 56 kilós kamaszfia „nagyon él”. Persze, azért folyamatosan izgult, ő jobban tudta, hogy mitől kell félni, mint én.

A Kandó Kálmán Híradásipari és Műszeripari Technikum második osztályába jártam, híradástechnika szakra. Jó iskola volt, kb. negyvenszeres túljelentkezéssel, de nem okozott számomra gondot a bekerülés, mert megnyertem előtte az általános iskolások felszabadulási matekversenyét, ami az automatikus bejutást jelentette. Nyolcadikos végbizonyítványomban már benne van, hogy mely középiskolában tanulok tovább, tehát a dolog el volt döntve. Bár gimnáziumba szerettem volna menni, műszaki érdeklődésem minimális volt, de, mert szüleim elváltak, anyám racionalitása okán olyan középiskolát kellett választani, ami akkor is garantálja a normális pénzkeresetet, ha nem jutok egyetemre. (Jutottam...)

Apám a MÁV Fatelítő Vállalat műszaki osztályát vezette, s itt a MÁV-on van a hangsúly. Ez egy nagyon fontos és hatalmas vállalat volt, amely az ország összes villanyoszlopának és vasúti talpfájának a beszerzését, formázását és utána kőszénkátránnyal történő átitatását (telítését, tehát konzerválását) végezte. Ez utóbbira azért volt (és van ma is) szükség, hogy a fa ellenálljon az időjárás viszontagságainak. Fában szegény ország vagyunk, az alapanyagot részben a szomszédos szocialista országokból, részben Finnországból szerezte be a cég, minek nyomán apám az ötvenes évek első felében is rendszeresen járt külföldre, elsősorban persze Csehszlovákiába és Romániába, de néha Ausztriába és Finnországba is. Útjairól mindig hozott nekem valamilyen ajándékot. A legemlékezetesebb a Csehszlovákiából hozott 24 darabos színesceruza-készlet volt (Hardtmuth Koh-I-Nor), amivel villoghattam az iskolában – bár semmi szükségem nem volt rá.

A forradalom napjai alatt mindenütt ott voltam, ami annak köszönhető, hogy a Garay téren laktam, közel a Sztálin-szoborhoz, s annak ledöntése után (amiben megpróbáltam részt venni, de elhessegettek) már a tömeggel sodródtam. Bár koromhoz képest rendkívül olvasottnak számítottam, s mind saját emlékeim, mind a barátaim visszaemlékezései szerint igen magas intelligenciával rendelkeztem, a történteket nem fogtam fel. Semmilyen vágyam nem volt arra vonatkozóan, hogy beálljak a harcosok közé, arra viszont törekedtem, hogy a tömeggel sodródva ne kerüljem el a veszélyes helyeket. Mindenütt ott szerettem volna lenni, ahol valami balhé van. És igyekeztem megúszni az ott létet, nehogy bajom essék. Föl sem merült bennem, hogy fegyvert fogjak, kukkoló, kíváncsiskodó gyerek voltam csupán. Amit akkor láttam és átéltem, az csak sok évvel később állt össze bennem valamilyen homogén narratívává, s jócskán felnőttként kerekedett ki a történet, s értettem meg, hogy nagy idők kis tanúja lettem.

November 4-e után régi zuglói barátaimmal, nálam többnyire 2-3 évvel idősebb fiúkkal és velem hasonló korú lányokkal töltöttem az időmet, bandáztunk, a kihalt villanegyed utcáin kóboroltunk, hol egyikünk, hol másikunk szülei etettek bennünket, kártyáztunk, jártuk a várost, megnéztük a szétlőtt épületeket, leskelődtünk, hol vannak orosz tankok, de tettvágy egyáltalán nem motoszkált bennünk, kamaszként egymással voltunk elfoglalva. Ha valamelyikünk szüleinél meghallgattuk is a felnőttek izgatott kommentárjait, nem akartuk megérteni, számunkra fontosabb volt, hogy délután kinél lesz kártyaparti, melyik csajhoz mehetünk bulizni – hiszen nem kell másnap iskolába menni, miénk a világ.

November közepén-végén (15-e és 20-a között) az egyik barátunk, Schweid Ottó eltűnt. Lakásán kerestük, s a mamája mondta, hogy disszidált. Ő küldte el Los Angeles-i sógorához, Ottó apjának testvéréhez. Schweid néni özvegy volt, Ottó papáját Auschwitzban ölték meg, s a mama biztonságban akarta tudni egyetlen fiát. Ottó jó barátunk volt, s nagyon zokon vettük, hogy elmeneteléről nem tájékoztatott bennünket. Ebben a laza baráti körben ekkor merült fel, hogy nekünk is el kellene mennünk, de két-három nap múlva – miután mindenki megbeszélte otthon a szüleivel a disszidálási szándékát – csak ketten maradtunk Hidas Béla barátommal, akik az elmenetel mellett döntöttünk. Ő megbeszélte a szüleivel, én nem beszéltem meg anyámmal. Béla két évvel volt idősebb nálam, magas, rendkívül komoly fiú, negyedik gimnazista, szép reményekkel a jövőt illetően. Ő és a szülei is holokauszt-túlélők voltak, ezért gondolták, jobb lesz Bélának egy békésebb világban felnőnie. Akkor nem létezett számunkra, hogy melyikünk zsidó, és melyikünk nem, csak évtizedekkel később állt össze a kép, hogy ebben a bandában milyen sok zsidó volt, s milyen sok félárva gyerek, akinek apját vagy anyját kiirtották a nyilasok, nácik, németek. De ez akkor nem volt téma, vagy, ha a szülők között az is volt, hozzánk nem jutott el.

Bélával megállapodtunk, hogy nekivágunk az útnak. S itt lesz jelentősége, hogy apám egy MÁV-vállalatnál dolgozott. A megbeszélt napon Béla átjött hozzánk a Garay térre, de már csak az után, hogy anyám elment dolgozni. A Garay tér közel volt a Keleti pályaudvarhoz, gyalog mentünk az állomásra, és a kifüggesztett menetrenden néztük meg, melyik vonatra kell jegyet vennünk. Én ingyen utazhattam, mert apám után, aki MÁV-főtanácsos volt, I. osztályú szabadjeggyel rendelkeztem. Anyámnak egy cédulát hagytam a konyhaasztalon, hogy Debrecenbe mentem a nővéréhez. Ez anyámat megnyugtatta, megszokta, hogy kamasz fia – kihasználva az ingyen utazást – sokat jár-kel az országban.

Egy olyan útvonalat választottunk, amelyik a Balaton északi partján halad, megnézhetném a menetrendben, de a lényeg, hogy az első éjszakát Karakószörcsögön töltöttük. Ennek a falunak a neve ismerős volt addig is, de mindig azt hittem, csak kitaláció, csak vicc, hogy ilyen falu nincs is. Hát volt. MÁV-igazolványomnak köszönhetően (egy főtanácsos nagyon magas beosztású-rangú vezető volt a MÁV-nál) az állomásfőnök alvási lehetőséget biztosított számunkra abban a helyiségben, ahol a váltókat állító hatalmas karok (és ennek megfelelő zajok is) voltak. Még enni is adott, de mosakodni csak egy fali csapnál tudtunk, ami úrigyerekségünk számára traumatikus élmény volt. Fogmosás nélkül lefeküdni! Abszurd gondolat. Nem titkoltuk, hogy disszidálni készülünk. Ezt helyesen is tettük, mert azt a tanácsot kaptuk, hogy Répcevis állomásra menjünk, ahol cukorrépa-feldolgozás (vagy termelés? átrakodás?) zajlik, s a vasutasok bepakolják a disszidálni szándékozókat egy vagonba, azt áttolják Ausztriába, és onnan ki lehet szaladni, veszély nulla, általában egy kis pénz is kell hozzá, de én, a MÁV-főtanácsos fia, biztos ingyen mehetek. Irány tehát Répcevis.

Sajnos, mire odaértünk, a határőrség (vagy a rendőrség) rájött erre a turpisságra, és a tolatós trükköt leállították. A vasutasoktól azt a tanácsot kaptuk, hogy gyalogoljunk át a másfél kilométerre lévő Zsira községbe, amelynek a legszélső házai két-háromszáz méterre vannak a határtól. Nem volt könnyű a sáros úton a másfél kilométer, de a régi fazonú, szögletes orrú síbakancsom remekül bírta a strapát. Béla félcipőben volt, mire átértünk Zsirára, a cipője teljesen átázott. Zsirán olyan forgalom volt, mint Pesten a Nagykörúton. Nyüzsögtek az embercsempészek, fölmálházott családokkal tárgyaltak. Folyt az alkudozás, hogy a helyi és oda telepedett embercsempészek mennyiért juttatják át a családokat Ausztriába, amely valóban karnyújtásnyira volt. Nekünk – természetesen – semmi pénzünk nem volt, nem is törődtek velünk az embercsempészek. Mi viszont, két szemfüles kamasz, kagylóztunk. Jártunk-keltük a faluban, beszéltünk disszidálni vágyókkal, embercsempészekkel és nem embercsempész falubeliekkel, estére már mindent tudtunk. Merre kell elindulnunk, mire kell ügyelnünk, meddig kell a szántóföldön mennünk, és mikor érünk a kiserdő mellé, ahol már a határig juthatunk. Azt is megtudtuk, hogy, ha nyomjelző lövedéket lőnek fel, amely bevilágítja a terepet, hasra kell vágódnunk. Novemberben korán sötétedik, de mi kivártuk az éjfélt, s csak akkor indultunk el. Egy embercsempész, aki népes családot kísért, elhajtott maga mellől, ezért vagy fél órát vártunk, és csak akkor indultunk el az ő nyomában, amikor már sikeresen átvitte a családot. Pechünk volt, mert alig haladtunk pár száz métert, amikor nyomjelzők tömegét lőtték fel, és nekünk a sárba kellett hasalnunk. Fáztunk, a fejünk búbjáig sárosak voltunk, s csak sokára vettük a bátorságot, hogy az alig száz-kétszáz méterre lévő határ felé induljunk.

Hogy Ausztriában vagyunk, azt onnan tudtuk, hogy egy épületen kívül villanykörte égett, s én megnéztem a márkáját. OSRAM volt! Akkor ez Ausztria! Bekopogtunk, s mint egy nagyvárosi információs irodában, úgy igazítottak el bennünket, látszott, hogy nagy rutinjuk van benne, s unják is. „Csak egyenesen, kétszáz méterre van egy vöröskeresztes állomás, ott jelentkezzetek!” – mondták. Így is tettünk. A falusi házból átalakított fogadóhelyen már vagy tucatnyian voltak, csupa boldog, megkönnyebbült ember. Sikerült! Adtak enni, megmosakodhattunk, a ruhánkat (rajtam lódenkabát volt, Bélán valami dzseki) letisztíthattuk, levehettük a cipőnket, nadrágunkat, s alsógatyában egy tornateremben tölthettük az éjszakát, férfiak, nők együtt, égő lámpa mellett, de – hála fiatalságunknak – a horkolás, harákolás, izgatott dumálás mellett hatalmasat aludtunk.

Reggel busz jött értünk, amelyik Traiskirchenbe szállította a menekülteket. Nem sokkal később a buszon lévő osztrák kísérő feltette a kérdést, hogy ki szeretne egy kis pénzt keresni fizikai munkával. Csak mi ketten jelentkeztünk. A busz hamarosan megállt, s egy osztrák faluban kitettek bennünket. Magyarul tökéletesen tudó (talán magyar) parasztember fogadott, és mondta, lenne egy kis faaprítás, ad érte pénzt meg szállást. Életemben nem fűrészeltem, nem vágtam fejszével fát, miként Béla sem, de elég hamar belejöttünk. Én korábban nagyon intenzíven sportoltam, a fizikai megterhelés nem jelentett különleges kihívást. Béla nem sportolt, hamarabb fáradt, és már menekült volna a munka elől. Ám a napot tisztességesen végigcsináltuk, este lezuhanyozhattunk, Béla kapott egy használt cipőt, mert amiben elindult, az teljesen szétázott. És fejenként kaptunk (az igen jó koszton kívül) 20 schillinget. A gazda megdicsért bennünket, s mondta, a másnap reggeli (disszidenseket szállító) busszal mehetünk Traiskirchenbe, de akár ott is maradhatunk néhány napra, akad még munka bőven. Mi a továbbmenetelt választottuk. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit fed a városka neve.

A rendes, napi disszidensjárat megérkezett, fölszálltunk rá, és délre megérkeztünk a világ legszörnyűbb, csendőrök által őrzött lágerébe. De volt 20 schillingünk, és jó adag házi disznótoros becsomagolva, mert a paraszt nem volt fukar. Traiskirchenben nagyüzemi módszerekkel ment a menekültek „bevételezése”, lajstromba vétele. Önkéntesek végezték a tömegesen áramló magyar disszidensek regisztrációját, órákig vártunk hiába, mert aznap már nem került ránk a sor. A korábban szovjet laktanyából átalakított láger egyik hatalmas termében jelölték ki a fekvőhelyünket, háromemeletes ágyak, öreg arisztokraták, szörnyű fazonok között. Ekkor mondtam Bélának, hogy menjünk el innen, itt egy éjszakánál többet nem szeretnék maradni. Béla nyugtatott, hogy a kezdeti nehézségek miatt nem szabad megfutamodni. Éjszaka nem hunytam le a szememet, végig a másnapi szökésen törtem a fejem. Béla határozott volt, marad. Én is határozott voltam, megyek. A szörnyű reggeli után a láger hatalmas kertjében terepszemlét tartottunk, kifigyeltük, hogy a csendőrök hogyan járőröznek, s egy alkalmas pillanatban Béla segítségével (bakot tartott) átugrottam a magas kőkerítésen. Futottam, nem tudtam, hová, csak el, minél messzebb a lágertől. Németül nem tudtam, olyan útjelző táblát kerestem, amin a Wien felirat szerepel. Azt sem tudtam, hogy hány km-re vagyunk Bécstől. 50? 100? 200? Kóvályogtam, filóztam, hogy merre lehet egy országút, s délre ráakadtam a várva várt táblára. Életemben ekkor próbálkoztam először autóstoppal – sikerrel. Sőt, dupla sikerrel, mert a teherautó sofőrje, aki felvett, tudott magyarul, és kioktatott, hogy hová kell mennem, ha majd Bécsben kitesz a kocsiból, s azt is elmagyarázta, hogy nem kell jegyet vennem a villamoson vagy a buszon, mert elég, ha megmondom, hogy magyar menekült vagyok.

Valahol Schönbrunn tájékán tett ki, s elmagyarázta, hogy melyik villamosra szálljak, ami bevisz a város központjába, végig a Mariahilfer Strassén. Ámultam, orromat a villamos ablakához szorítottam, elkápráztatott a Nyugat! Pedig akkor még csak egy év telt el azóta, hogy az oroszok kimentek Ausztriából, de én erről semmit sem tudtam.

A Gürtelről azt hittem, hogy az a Nagykörút (Ring), és leszálltam a villamosról. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de a város szerkezete eligazított, és elindultam befelé a Mariahilfer Strassén. Tátott szájjal bámultam a kirakatokat, és azt méregettem, hogy a húszasomból mit tudnék megvenni. Még a Ring előtt valaki átölelt. Elek Misi iskolatársam volt, egy évvel járt fölöttem, de éppen csak köszönő viszonyban voltunk, Budapesten soha egy szót sem váltottunk egymással. De Bécsben találkozni egészen más. Belém karolt, kikérdezett, hogy mikor érkeztem, hol lakom stb. Amikor látta, hogy semmit nem tudok, kioktatott. Elkísért egy hivatalba, ahol a disszidenseket regisztrálták. Hosszas sorállás után kaptam egy szürke igazolványt (összehajtott A/5-ös kartonlap), amin rajta volt a nevem, a foglalkozásom (diák) meg még egy-két adat, a fénykép helye üresen maradt, és ezzel hivatalosan is menekült lettem. Később ezt ki kellett cserélni egy másik, hasonló papírra, nyilván így próbálták meg követni a disszidensek mozgását. Elek Misi elvitt egy „etető helyre”, ott megebédeltem, majd folytatta az oktatásomat. „Elsőnek a zsidókhoz kell elmenned. Ott regisztráltatod magad, kapsz pénzt, és fizetik szállásodat. Majd én igazollak.” Így is tettünk. Elvitt egy közeli bérházban lévő irodába, ahol őt láthatóan ismerték, engem öt perc alatt regisztráltak, kaptam egy cédulát, amivel a Hotel Kugelben szobát kapok egy hónapra, és még elég szép összeget is a kezembe nyomtak, csak alá kellett írnom, hogy átvettem. Elek Misi eligazított, hogy hol találom meg a hotelt, lelkemre kötötte, hogy menjek el a katolikusokhoz is, mert ott is kapok majd segélyt, és elbúcsúztunk. Soha többé az életben nem találkoztunk.

A hotelben egy hátsó lépcsőházból nyíló lyukat kaptam, de a lényeg, hogy volt hol laknom. Később láttam, hogy négytagú családok is elég kicsi kétágyas szobában húzódnak meg. Vécé és zuhanyozó egy fél emelettel feljebb a folyosón volt, de volt! Életemben először laktam hotelban. A hotel recepcióján találkoztam magyarokkal, akik már régebben ott laktak, tőlük szereztem minden információt. Hol kapok ebédet, hol lehet egész nap szendvicset enni, dzsúszt inni, hol vannak a regisztrációs helyek. Tele volt a fejem a sok információval, kitámolyogtam az utcára, ahol csak annyit tudtam, hogy merre van a Mariahilfer Strasse, vagyis a főutca. Azt azért megjegyeztem, hogy az amerikaiak hol tartanak fenn egy állandó etetőhelyet, azt kezdtem el keresni. Elég hosszú sor állt, hatalmas asztalon rengeteg szendvics és narancslé! Soha nem ittam még narancslét. Telezabáltam magam és annyi narancslét ittam, amennyi csak belém fért. És ekkor, amikor innen tele hassal az utcára értem, először fogott el a kétségbeesés, a reménytelenség. És most hogyan tovább? Nincs egyetlen ismerősöm sem, Bélát Traiskirchenben hagytam, a jövőmet csak idáig gondoltam át, vagyis: eljövök Magyarországról. Eljöttem. És? Elek Misi címét nem kérdeztem meg, őt sem kereshetem meg. Koromnál két-három évvel idősebbnek néztem ki, elsősorban a magasságom miatt. Volt a zsebemben pénz, fel volt írva néhány fontos cím. De most mit csináljak? Kivel fogok beszélgetni? Ki fog nekem tanácsot adni? Kivel oszthatom meg a gondolataimat, az elképzeléseimet? És egyáltalán: mi a fenét is akarok én itt?

A mából visszatekintve már ekkor, bécsi tartózkodásom második napján eldőlt, hogy haza fogok menni, csak a megfelelő ürügyet kell hozzá megtalálnom, mert a megfutamodást – természetesen – nem vállalom. Addig mászkáltam az idegen világvárosban, amíg annyira el nem fáradtam, hogy valahová be kellett ülnöm. Emlékszem a kávéházra, a nevét már nem tudom, de későbbi bécsi útjaimon sokszor elmentem mellette, mindig szíven ütött, hogy ez volt az első nyilvános hely, ahová beültem: síbakancsban, lódenkabátban. Borzasztóan néztem ki, de akkor hozzám hasonló figurák tömege járta Bécset. S itt ért az első megalázás is. Kávét kértem (ejn kafé, bitte), a pincér mondott valamit, amit nem értettem, hangosabban megismételte, s amikor azt sem értettem, az ismert nemzetközi jellel kérdezte (mutató- és hüvelykujját összedörgölte az orrom alatt), hogy van-e pénzem? Elvörösödtem, beletúrtam a zsebembe, és kivettem egy marék húszast. Biccentett, és hozta a kávét, majd következett a második megalázás: azonnal fizetnem kellett. Nyilván volt elég tapasztalata, hogy a magyarok pénz nélkül rendelnek, vagy fizetés nélkül lelépnek. Piti bosszút álltam: nem adtam borravalót, de ez nem nagyon rendítette meg.

Amilyen pontosan emlékszem mindarra, ami idáig történt, s arra is, amikor már elhatároztam, hogy hazajövök, a közte lévő egy hónapról összefolynak az emlékeim. Csak mozaikokra emlékszem, villanásokra, vagy éppen a végeredményekre. Talán azért, mert semminek nem volt igazán jelentősége. Történtek a dolgok, lézengtem, emberekkel beszélgettem, hivatalokba jártam, feliratkoztam különböző országok kvótájára, új ismerősökre tettem szert, akikkel gyakran egyetlen alkalommal találkoztam csak, sorba álltam ruháért, de aminek elég hosszú volt az ujja és a szára, az bő volt, és viszont. Egy-két pulóvert azért beszereztem, meg ingeket is, és két hét után egy barna, magas szárú cipőt is, meg egy viharkabátot a lóden helyett. (A lódent, amiben aztán hazajöttem, beadtam egy tisztítóba, ahol először nem akarták bevenni, de végül megszántak, és fizetnem sem kellett...) De gatyám csak az volt, amit viseltem. Így minden este mosnom kellett és a fűtőtesten szárítani egyetlen gatyámat. Volt, amikor reggelre nem száradt meg, nedvesen kellett felvennem. Már vagy tíz napja voltam Bécsben, amikor bátortalanul bementem egy boltba, és vettem két gatyát. Ez óriási élmény volt! Addig soha nem gondoltam volna, hogy ami számomra olyan természetes (vagyis, hogy anyám minden reggel kikészítette a tiszta fehérneműt, zoknit), annak milyen nagy jelentősége van.

Most valahogy el kellene számolnom azzal a hónappal, amit Bécsben töltöttem. De csak a végeredmény(ek)re emlékszem. Meg arra, hogy többször voltam moziban. A filmekre viszont nem emlékszem, lehet, nem is néztem azokat, meg különben is németül beszéltek, vagy angolul, és németül feliratozták őket. Az biztos, hogy westerneket néztem meg, illetve ahogy akkor hívtuk: cowboy-filmeket. Természetesen a legolcsóbb jegyet vettem, s nem lepődtem meg, hogy körülöttem csupa magyar disszidens ült. Két hét után jelentkeznem kellett a zsidóknál, kedvesek voltak, megkérdezték, nem akarok-e Izraelbe menni, én hümmögtem, a kisasszony mondta, csak nyugodtam beszéljem meg a szüleimmel, van időm. És újabb pénzadományt kaptam. A Caritasnál is „lejelentkeztem”. Ott bónokat kaptam, amiket egy vagy két helyen lehetett beváltani élelmiszerre, és egy alkalommal adtak 50 schillinget is, és kaptam egy Új Testamentumot – németül. Nem emlékszem, hogy naponta hol ettem, illetve arra emlékszem, hogy hol itt, hol ott. Fölszedtem valamilyen információt, azonnal éltem vele, odamentem, és annyit ettem, amennyi belém fért, de sokszor nem vacsoráztam, vagy a délről elcsent kenyérhez vettem tíz deka felvágottat. Soha nem reggeliztem, nagyon későn keltem, és első utam az ebédelőhelyre vezetett. Mai eszemmel tudom, hogy depressziós voltam, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a depresszió, a reménytelenség. Mi a fenének jöttem én el? Mindenem megvolt otthon, és szegény anyám mit szenvedhet most!

Az amerikaiak jelentettek valami vigaszt. Feliratkoztam náluk, de a kvóta már márciusig betelt, közölték, hogy leghamarabb 1957 márciusában utazhatok. Annyi idős korban ez rettenetesen soknak tűnt. És az járt a fejemben, hogy négy hónapig csak lézenghetek egyedül. De azért feliratkoztam. Elkérték az adataimat, kartont vettek fel rólam, s néhány nappal későbbre visszarendeltek. Ma már tudom, hogy a CIA emberei hallgattak ki, de akkor semmilyen kellemetlen érzésem nem volt. Szendviccsel, narancslével kínáltak, cigarettát is adtak, és vagy két órán keresztül kérdezgettek. Leginkább arról, hogy miben vettem részt, harcoltam-e, volt-e fegyverem, és a forradalom milyen eseményeinél voltam jelen. Nagyon részletesen kellett válaszolnom. Amikor elmondtam, hogy ott voltam a rádió ostrománál, a legaprólékosabban kikérdeztek, és egy sillabuszból ellenőrizték, hogy amit mondok, igaz-e? Igaz volt. A végén nagyon elégedettek voltak velem, négyen vagy öten voltak, köztük egy gyönyörű fekete lány is, és egy tolmács, egy öreg „deklasszált elem”. Búcsúzáskor felálltak, és valamennyien kezet fogtak velem, s mondták, keresni fognak még. Kerestek is, még vagy kétszer jártam az amcsiknál, de ezek már sokkal inkább beszervezési beszélgetések, puhatolózások voltak, semmint meghallgatások. Valószínűleg alkalmas lettem volna CIA-ügynöknek, ha nem szököm haza. Ugyanis egyre szívélyesebbek voltak velem, magyar nyelvű, Amerikáról szóló, gyönyörű, színes könyveket adtak, hogy azokat tanulmányozzam. Ezek nagyon jól jöttek, mert legalább volt mit olvasnom. A harmadik alkalommal már nem voltam elfogult, és megkérdeztem, hogy nem adnának-e egy kis pénzt is. A tolmács elvörösödött, és közölte, ezt nem fordítja le. A CIA-s azonban észrevette, hogy valami történt, és rákérdezett. Én rossz angolsággal elmondtam, hogy fogytán a pénzem, kellene egy kis pótlás. Nevetett, mondott valamit a tolmácsnak, aki láthatóan nagyon kínosan érezte magát, elővette a tárcáját, és adott 100 schillinget. Győztem – könyveltem el magamban. Ezeket fejni fogom! 100 schilling rengeteg pénz volt!

Az amerikaiaknál volt még egy, akkor semmilyen nyomot nem hagyó élményem. Nixon, mint az USA alelnöke, a „magyar ügy” kapcsán Bécsbe látogatott. Én is értesültem róla, hogy a tiszteletére extra jó kaját fognak adni, természetesen elmentem a találkozóra, ami annyiból állt, hogy a tömegben legközelebb állókkal kezet fogott (velem is!), vigyorgott, valamit motyogott, és ment tovább. Az amerikaiak igazán kitettek magukért, luxusterítékkel vártak bennünket, s amikor Nixon elment, mi megrohamoztuk az asztalokat, és degeszre zabáltuk magunkat. Akkor ennyi jelentősége volt az amerikai alelnöknek. Illetve számomra még az is, hogy loptam egy kis üveg Coca-Colát. Addig csak poharakban adták az üdítőket, de most az üvegek is ki voltak rakva az asztalra, s én egy kinyitatlan üveget a kabátom alá dugtam. S ekkor ettem életemben először lazacos szendvicset.

Tulajdonképpen Bécsben szoktam rá a dohányzásra. Addig is el-elszívtam egy szálat, de itt a szorongás és a semmittevés, a reménytelenség elűzésére remek pótcselekvésnek kínálkozott a cigaretta. S míg a magyar cigaretták csomagolása nagyon ócska volt (a beltartalomról nem is szólva), Bécsben a Kent és a Chesterfield (mert ezeket szívtam) egy addig ismeretlen életérzést kölcsönzött. Amerikai cigarettát szívok, mondogattam magamban. Mintha ezért jöttem volna el otthonról. De semmilyen más luxustárgyat nem ismertem, és ezért igényem sem volt rá, így maradt a színes dobozú cigaretta. Sok évvel később, már a hetvenes években, külföldön dolgozó barátaimtól a Konsumexnél kartonszám vetettem magamnak a Kentet, mert nagyon sokáig az jelentette számomra „a Nyugatot”, sőt, Amerikát. S az különösen lenyűgözött, hogy amikor egy csomag cigarettát vettem, kaptam hozzá egy lapos gyufát is, amilyennel itthon korábban még nem találkoztam. Ez is az elegancia egyik szimbólumává vált. Nem dobozban vannak a gyufaszálak, és nem fából, hanem egy kartonba behajtva, papírból.

Vonzottak az újságosoknál a magazinok. (Akkor még nem volt ilyen színorgia, mint manapság.) De, mert nem tudtam németül, sajnáltam rájuk a pénzt. A szürke menekültigazolvánnyal ingyen lehetett utazni, és fölfedeztem, hogy nemcsak a napilapokat, hanem a magazinokat is otthagyják a bécsiek, ha kiolvasták. Először nagyon bátortalanul, később azonban magabiztosan fölszedtem ezeket, és a képeket nézegettem. Megdöbbentett, hogy milyen sok cikk foglalkozik Magyarországgal, és milyen sok fotót közölnek Budapestről. Bár onnan jöttem, nem tudtam, hogy a város ennyire romokban hever. Ezekből a villamoson fölszedett lapokból tudtam meg, hogy Budapestet szétlőtték. De arra is emlékszem, hogy ez semmilyen hatással nem volt rám. Hiszen én ott voltam, amikor lőttek, láttam a harcokat, csak a végeredményt nem regisztráltam magamnak, a szovjet beavatkozás következményeit nem összegeztem. Olyan érzésem volt, hogy mindezt én már láttam, nekem nem tudnak újat mondani. Pedig nem láttam. De a hárítás erősebb volt az érdeklődésemnél. A helyszíneket igyekeztem azonosítani, hiszen addigi életemet Budapesten töltöttem, s ismertem a várost, ezért nehezteltem magamra, ha egy szétlőtt házat nem ismertem fel, s a kép alatti német szövegből kellett kisilabizálnom, hogy hol is van a szinte azonosíthatatlan romhalmaz.

A bécsiek ambivalensek voltak a magyar menekültekkel szemben. Ezt már a kávéházi eset kapcsán is tapasztaltam, de később is egyaránt volt részem segítőkészségben, s hogy nagyon unják már a rájuk zúduló menekültáradatot, amely megzavarja mindennapjaikat. Előfordult, hogy egy utcát kerestem, s angolul próbálkoztam több járókelővel, de négy-öt is válasz nélkül, ingerülten ment tovább, míg aztán valaki megszánt, és elmagyarázta, hogyan jutok el a célomhoz.

Természetesen hamar megtanultam, hogy a Graben és a környéke a város szíve, és ha tehettem, ott lófráltam. A Szent István-dóm mellett volt egy nagy kávéház, iszonyatos ruházatomban (lóden és síbakancs!) az előtt lézengtem, amikor rossz magyarsággal megszólított egy idősebb úr. Ma sem tudom eldönteni, hogy megkopott magyartudása volt-e, vagy második nyelve volt a magyar, osztrákként? Kikérdezett, honnan jöttem, mikor jöttem, kivel jöttem, s amikor megtudta, hogy egyedül disszidáltam, elszörnyedt, és azonnal meghívott ebbe a cukrászdába, süteményeket rendelt, egyfolytában sápítozott, azt magyarázta, hogy menjek haza, gondoljak szegény édesanyámra, nekem nem kell félnem a kommunistáktól, hiszen gyerek vagyok még. Jóságos nagypapaként dorgált, és a végén akart adni 20 schillinget, amit nem fogadtam el, de a bácsi egyre erőszakosabbá vált. Aztán eltette a papírhúszast, és elővett egy ezüst emlékpénzt (amit Mozart születésének 200. évfordulójára adtak ki), és elmagyarázta, hogy ezt nem mint pénzt adja, hanem mint ajándékot, tegyem el emlékbe. Azt is elmagyarázta, hogy ez ugyan egy 25 schillinges, de nem annyit ér, hanem sokkal-sokkal többet, s ha előveszem majd, gondoljak rá. Ezt elfogadtam, mert nagyon szépen csillogott, egy karc sem volt rajta, és tényleg azt gondoltam, nem pénzként kapom, ezzel nem sérül a büszkeségem. Amikor zsebre akartam vágni, még egy kis bársonyzacskót is adott, és elmagyarázta, hogy abba csomagoljam be, nehogy a többi fémpénz összekaristolja. Az emlékpénz sorsa aztán hazatérésem paradigmájává vált.

A Bécsben töltött szűk egy hónap napjai összemosódnak. Senkihez nem tudtam tanácsért fordulni, még leginkább a hotel recepcióján fölszedett információk jelentettek valamilyen eligazítást, és az „etetőhelyeken” a többi disszidenstől hallottam ötleteket. Én is elmentem az amerikaiakon kívül még három-négy helyre, és regisztráltattam magam. Volt, ahol a regisztráció nagyon gyorsan és formálisan zajlott, de olyan hely is volt, ahol részletesen be kellett számolni a forradalom alatti tevékenységemről. Abban a reményben, hogy akkor könnyebben adnak bevándorlási engedélyt, sokan adták ki magukat fegyveres harcosnak, lehetetlen történeteket kreáltak, egymásnak segítettek a harci események kitalálásában. Természetesen azt mindenütt megkérdezték, hogy tagja voltam-e a kommunista pártnak, illetve a DISZ-nek. Mindenütt elmagyaráztam, hogy minden diák nyolcadikos korában, az év vége előtt automatikusan DISZ-tag lett. Én is. Harcoltam-e? Nem. Akkor miért disszidáltam? Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, mert nekem semmi félnivalóm nem volt, nem kellett megtorlástól tartanom. A vállamat vonogattam. És persze minden ország regisztrációs helyén lelkesen elmondtam, hogy minden vágyam éppen abba az országba kerülni, ott tanulni és élni.

Az angolok voltak a legbarátságosabbak, kérdezték, mik a terveim, ha Angliába kerülök. Mondtam, befejezni a középiskolát, és egyetemre kerülni. Bólogattak, hogy helyes. Milyen egyetemre? – kérdezték. Mondtam valamit, talán a filozófiát vagy a történelmet. Erre is helyeseltek. És tudok-e angolul? – kérdezték angolul, ezt még megértettem, válaszoltam is rá, hogy igen, tudok, de a hosszabb kérdést már nem értettem, a tolmácsnak kellett lefordítani. Vagyis nem tudok angolul. Vagy csak nagyon keveset. Ez sem baj, mondták, majd nyelvtanfolyamra küldenek. Egy év kimarad, azalatt nyelvet tanulok, és utána folytatom a középiskolát. Lelkesen bólogattam. Fölvettek a listára, fölírták a címemet, és mondták, majd értesítenek.

Ausztrália nagyon vonzó helynek tűnt számomra, már-már el is mentem regisztráltatni magam, de aztán megtudtam, hogy az odaút nagyon bonyolult. Az első állomás egy Róma melletti láger, ahol addig kell várni, amíg szabad hely lesz valamelyik hajón, illetve szó volt arról is, hogy kivárják, amíg egy hajórakománnyi menekült összegyűlik. Traiskirchen után nem vágytam a lágeréletre, ezért az ausztrálokhoz nem mentem el. Később nem kontrolláltam, de akkor az a hír járta Bécsben, hogy néhány dél-amerikai országba azonnal el lehet utazni. Ez azonban engem nem vonzott, nagyon távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint a valóságban messzebb lévő Ausztrália.

Felnőtt ésszel felfoghatatlan, hogy egy egész életre kiható döntésnél miért volt jelentősége annak, hogy esetleg néhány hét vagy hónap kellemetlenséget kell vállalni. A márciusi dátum, amikor biztosan utazhattam volna Amerikába, olyan távolinak tűnt, mintha azt közölték volna, hogy nem kapok beutazási engedélyt. Holott a hátralévő 3-4 hónapot konszolidált körülmények között tölthettem volna, igaz, egy vacak hotelszobában, de az utazási időpont ismeretében kialakíthattam volna egy élhető életritmust, tanulhattam volna nyelvet (a disszidenseknek volt intenzív német nyelvtanfolyam, elsősorban persze azoknak, akik az NSZK-ban akartak letelepedni, vagy Ausztriában kívántak maradni), olvashattam volna, megismerhettem volna Bécset, de türelmetlen voltam, reménytelenül távolinak tűnt a március. De pénzt is kereshettem volna, mert a különböző segélyszervezetek az önkéntesek mellett – igaz szerény fizetésért, de – alkalmaztak menekülteket is. És nemcsak fizikai munkára (bár abban az életkorban az sem jelentett problémát, hiszen a nyári szünetben gyárban voltam gyakorlaton, az akkori szokásoknak megfelelően), hanem a frissen érkezettek eligazítására, tájékoztatására is kellett ember.

Figyelemre méltó, hogy 1958-ban, amikor a Gyorskocsi utcában magánzárkán töltöttem egy hónapot, a kihallgató tisztem pontosan tudta, melyik országba regisztráltattam magam. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy az állambiztonság emberei nagyon gyorsan beépültek a disszidensek közé, és alapos jelentéseket készítettek. A kihallgatóm azt is tudta, hogy nem hazudtam magam harcosnak, amiért még meg is dicsért. Nem gondolom, hogy mindenki, aki harcosnak vallotta magát, hazudott volna, de annyi korombeli vagy nálam alig idősebb srácot kaptam rajta hazugságon, hogy ettől még rosszabb lett a kedvem.

Nagyon nehezen telt az idő, sokat voltam egy presszóban, ahová főleg fiatalok jártak. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a hencegésük, hogy milyen harci cselekményekben vettek részt, hány orosz tankot lőttek ki, hány ávóst lőttek le, az első szótól az utolsóig kitaláció. Ezt a presszót otthagytam, és inkább egy olyanba kezdtem járni, ahová felnőttek, családosok jártak, mert nekik is agyon kellett ütniük az időt. Ott ismerkedtem meg egy Felkai nevű mérnökkel, aki feleségével és két kisgyerekével disszidált, korábban párttitkár volt, de letagadta, és állandóan attól rettegett, hogy ha ezt megtudják róla, nem engedik be Amerikába. Ugyanis a regisztrációkor alá kellett írni egy papírt, hogy nem vagyok sem kommunista, sem elmebeteg. Szerintem, aki ezt kitalálta, az volt elmebeteg, hiszen egy elmebeteget, azért, mert azt állítja, hogy ő nem elmebeteg, nem lehet felelősségre vonni, hiszen elmebeteg, csak nincs betegségtudata. És aki párttitkár volt, az nem biztos, hogy kommunista volt, ezt már akkor is így gondoltam.

Felkaiék harmincöt-negyven közöttiek voltak, a feleség pedagógus, a gyerekek kedvesek, 8-10 év körüliek, egy berendezett öröklakást hagytak Budapesten, és minden vágyuk volt Amerikába kerülni. A férfi (a keresztnevére már nem emlékszem) még azt is tudta, melyik gyárban szeretne fejlesztő mérnökként dolgozni. Nagyon határozott elképzelésük volt a jövőjükről, ami akkor engem meglepett, mert a legtöbb disszidens – kivéve azokat, akik rokonhoz mentek – a legteljesebb bizonytalanságban álmodott egy irreális jövőről. Felkai nem a kommunista rendszer, hanem a ’44-es emlékei miatt menekült el Magyarországról. Azt mondta, remélte, hogy a szocializmusban nem lesz antiszemitizmus, ezért is lépett be már ’45-ben a kommunista pártba, de a forradalom alatt többször lezsidózták, és akkor határozta el, hogy családostul elmegy Amerikába. Ugyanabban a szállodában, a Hotel Kugelben laktunk, és néha fölmentem hozzájuk, a gyerekekkel társasjátékoztam, a szülőkkel éjszakába nyúlóan beszélgettem, nagyon halkan, mert a szoba másik felében, egy pokróccal elválasztva a gyerekek aludtak. Nagyon hiányzott a család, és ezt némiképpen ők pótolták. Az különösen jól­esett, hogy a feleségével is tegeződtem a megismerkedésünktől kezdve. Felkai december 20-a körül sürgönyt kapott, hogy menjen be az amerikai követségre. Ettől nagyon megijedt, de nem a párttitkári múltjával „bukott le”, hanem azt közölték vele, hogy két nap múlva repülhet Amerikába. A követségen elmondták neki, hogy a szakmája miatt (nem tudom, milyen mérnök volt, s korábban Budapesten milyen gyárban dolgozott) soron kívül utazhat. Ilyen boldogságot talán azóta sem láttam. Aznap este meghívott vacsorázni, minden pénzét elverte, hiszen osztrák schillingre, mint mondta, soha többé az életben nem lesz szüksége, mert még Európába sem akarja többé betenni a lábát. Hajnalban követségi kocsival vitték őket a reptérre, így az egyetlen bécsi kvázi barátomat is elveszítettem.

Ekkor már tudtam, hogy haza fogok menni. Hogy hogyan és mikor, azt nem döntöttem el, mert visszidálni legalább olyan veszélyes volt, mint disszidálni. Bécs a karácsonyra készülve, fényárban úszott, a Mariahilfer Strasse lámpafüzérekkel volt díszítve, az osztrákok pedig megszállták a boltokat. Jártam a várost, nem volt hideg, időnként bementem egy boltba vagy áruházba, s a zsebemben lévő két-háromszáz schilling elköltéséről fantáziáltam. Ezt is megvehetném, azt is. Emlékeztem, hogy mennyire örültem, amikor apámtól színes ceruzákat kaptam, ezért a hét évvel fiatalabb öcsémnek vettem egy fantasztikus ceruzakészletet. Ekkor vált véglegessé az elhatározásom, hogy haza fogok menni.

A disszidens magyaroknak is szerveztek karácsonyi ajándékozást, szájhagyomány útján terjedt, hogy mikor hová kell menni, mert ajándékot osztanak. Két vagy három helyre elmentem, zoknit, pulóvert, sapkát, egy nagy doboz bonbont kaptam, legalábbis ezekre emlékszem. Meg egy nagyon szép női sálra, amit anyámnak szántam. Még volt pénzem, s tudtam, hogy egy fillért sem vihetek haza, mert lebukom, ha osztrák pénz van nálam, ezért elmentem a Westbahnhofra, és megkérdeztem, mennyibe kerül egy vonatjegy Nickelsdorfig. Annyi pénzt eltettem (meg egy kicsit), a maradékot pedig elköltöttem. Anyámnak még vettem egy szép bőrkesztyűt, bár fogalmam sem volt milyen méretű a keze, s amikor már kijöttem a boltból, megbántam a vásárlást, de nem mertem visszavinni, mert nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért akarom becserélni.

December 24-én délelőtt kaptam meg a második menekült-igazolványomat, az első helyett, ha jól emlékszem, ez némiképpen különbözött az elsőtől, és keményen megdorgáltak, mert nem vittem fényképet. Este, mint a keresztény világban mindenütt, a nyilvános helyeket korán bezárják. Azonban valahogy a fülembe jutott, hogy a Gürtlin van egy étterem, ahol a magyar menekülteknek karácsonyi ünnepséget rendeznek. Azt nem tudtam, hogy vacsora is lesz, ezért is tartalékoltam egy kis pénzt, hogy ne maradjak éhes. Az étterem elég lehangoló volt, félhomály, karácsonyfa, halk gramofonzene, és a sok elanyátlanodott magyar menekült. Egyetlen ismerőst sem találtam, de annak örültem, hogy terített asztallal vártak bennünket. A személyzet nem volt lelkes, mert a szentestét munkával kellett tölteniük, és borravalóra sem volt esélyük, de azért tették a dolgukat. A két hosszú asztalon még virág is volt, meg bor. Kilenc körül kezdték fölszolgálni a vacsorát. A legtöbben csak befalták és mentek a szállásukra, tíz-tizenketten maradtunk, rajtam kívül csupa felnőtt. Ha jól emlékszem, egyetlen nő sem volt köztünk. Rosszul öltözött, magányos férfiak, meg egy nagyon sovány kamasz, aki én voltam. Az biztos, hogy nem volt karácsonyi hangulatunk. Nem is sokat beszéltünk. A borok is megmaradtak, senki nem élt a potyával, pedig a magyar disszidensek alapszabálya volt, hogy amit meg lehet enni és inni, amit meg lehet ingyen szerezni, azt nem szabad otthagyni, akár szükségünk van rá, akár nem. Éjfél körül sétáltam haza a hotelba, és útközben csak az járt a fejemben, hogy másnap, 25-én vagy csak 26-án induljak-e el. Amikor a fél emelettel feljebb lévő zuhanyozóban végeztem az esti mosakodással (az végig nagyon zavart, hogy csak egy törülközőt adtak...), már tudtam, hogy másnap vonatra ülök, és irány Nickelsdorf. Zuhanyozás közben a körmömre néztem, és elborzadtam. Már egy hónapja nem vágtam le. Se a kezemen, se a lábamon. Pedig Felkaiéknak biztos volt kisollójuk. Valami rettenetes diszkomfortérzés uralkodott el rajtam. Akármeddig folyattam a vizet, úgy éreztem, hogy nagyon koszos vagyok, pedig volt váltás fehérneműm, tiszta zoknim és ingem, az ágyneműt is hetenként cserélték. Igen, reggel vonatra ülök, és irány Budapest!

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor már biztos voltam benne, hogy vége lesz a kalandnak. Egyetlen problémát kellett megoldanom: az ajándékba kapott és az ajándéknak vásárolt cuccokat szelektálni, hogy abban az ormótlan aktatáskában elférjenek, amivel otthonról elindultam. Nem is aktatáska volt, hanem egy műfajtalan szörny, átmenet a kisbőrönd és az aktatáska között. Amikor még az indulás előtt otthon előszedtem, fogalmam sem volt, hogy hogyan került a lakásba. Viszont bőrből volt, két vastag szíjjal lehetett lezárni, és bár kopott volt, a fogantyúja erős volt, és sok holmi fért bele. De nem minden. Lefekvés előtt degeszre tömtem, s úgy döntöttem, hogy a bécsi fogkefét és fogkrémet nem viszem magammal, s reggel kivételesen az előző napi alsóneműmet veszem fel, mert akkor nem kell a táskába szennyest pakolnom.

A szálloda portását nem érdekelte, hogy ki mikor és mekkora cuccal távozik, mert a vendégek számláját a zsidó segélyszervezet fizette, ha én lelépek köszönés nélkül, majd küldenek helyettem mást, az én szállásom december végéig ki volt fizetve. Egy késő délelőtti vonattal mentem a Westbahnhofról Nickelsdorfba. Személyvonattal, amely minden állomáson és megállóhelyen megáll. A mintegy hatvan kilométeres utat két óra alatt tettem meg, dél elmúlt, amikor a határ menti faluba érkeztem. Akkor jöttem rá, hogy elszámítottam magam, nem tartalékoltam elég pénzt ebédre és vacsorára, mert az nem volt kétséges, hogy csak éjszaka vághatok neki az illegális határátlépésnek. Egy csomó kiflit vettem, és sajtot, meg egy literes tejet. És a ronda táskával meg egy kajás szatyorral elindultam, hogy valakitől megtudjam, mi a helyzet a határ őrzésével. Jól számítottam, az állomáson akadt magyarul tudó vasutas.

Megtudtam, hogy a határt sokkal jobban őrzik, mint egy hónappal korábban, amikor kifelé jöttem. És a visszaszökést nehezítette, hogy az előző napokban sok hó esett, és nem lehetett tudni, hogy éjszaka csillagos lesz-e az ég, vagy felhős. A vasutas – falusi ember – tiszta, csillagos éjszakát prognosztizált. „Nem lesz könnyű dolgod, öcsi” – mondta a nálam legalább egy fejjel alacsonyabb, de apám korabeli bakter. Pénzem már nem volt, és el kellett töltenem valahogy a napot. Nem maradt más lehetőség, mint az állomás váróterme. Azt gondoltam, hogy unatkozni fogok, nehezen múlik majd az idő éjszakáig. De tévedtem. Délután háromkor egy csapat friss disszidens érkezett, eufórikusan rázták le magukról a havat a váróteremben, zoknijukból, a nők melltartójából dugipénzek kerültek elő. Azt hitték én is „friss” menekült vagyok, ám amikor megtudták, hogy ellenkező irányba igyekszem, nagyon fontos személlyé váltam, a falusi kocsmában meg kellett osztanom velük a tapasztalataimat. Így aztán lett meleg étel, társaság, és, ami a legfontosabb volt: otthoni hírek. Fogalmam sincs, milyen hírekre vágytam, mert abban a lelkiállapotban, karácsony első napján legfeljebb az érdekelt, hogy van az anyám, az öcsém, mi van a barátaimmal, nem érdekelt a politika.

Egy kora esti vonattal mentek tovább Bécsbe, én pedig türelmesen vártam az éjszakát. Korán sötétedett, de a vasutasok azt tanácsolták, hogy 11-kor induljak el, mert a határőröknél éjfélkor van a váltás, így az a legbiztonságosabb időpont. Ekkor már nagyon nehezen múlt az idő, elmajszoltam a maradék sajtot és kiflit, órám nem volt, az éjszakai ügyeletes vasutas tíz körül hozott egy forró boros teát, és empatikusan biztatott, hogy „holnap ilyenkor már az ágyadban fogsz aludni”.

Ez a vasutas oktatott ki, amikor elindultam, hogy merre menjek. Pontosan ismerte a határ menti kiserdőt, és a lelkemre kötötte, hogy végig az erdő szélén menjek, mert ott beleolvadok a fákba, és nem látnak meg a határőrök. De ismerte a magyar oldalt is, remek itinert adott a hegyeshalmi vasútállomásig. A síbakancsom, amelyik kifelé a sárban megnehezítette a szántóföldön közlekedést, most jól jött, mert legalább 40-50 centis hó volt. A nickelsdorfi vasútállomástól a határig bő fél óra volt az út, a magyar oldalt egy kiserdő jelezte. Simán átjutottam, ami persze még semmit nem jelentett, mert ha elkapnak, éppen úgy disszidensként kezelnek, mint aki kifelé igyekszik. Az égen nem volt egyetlen felhő sem, messzire el lehetett látni, Hegyeshalom pislákoló fényei közelebbinek tűntek, mint a valóságban voltak. A kiserdő végénél egy embercsoportot vettem észre, nem tudhattam, hogy határőrök-e vagy disszidensek. Behúzódtam a fák közé, és lopakodva közelítettem feléjük, de a női hangokból kikövetkeztettem, hogy ezek csak disszidensek lehetnek. Amikor megláttak, nagyon megijedtek, de gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők pedig folytatták a veszekedést. Mint kiderült, egy embercsempész, mintegy egy kilométerre a határtól megváltoztatta a tarifát, és a nőkről minden ékszert le akart szedni, a férfiaktól pedig a pénzüket követelte. Népes család kisgyerekekkel, több felnőtt férfi és nő, tehetetlenül érveltek, hogy nem ebben állapodtak meg, már korábban kifizették a kialkudott összeget, az embercsempész vigye át őket Ausztriába. A falusi ember azonban konokul és arrogánsan kötötte az ebet a karóhoz, hogy csak akkor viszi át őket a határon, ha még fizetnek neki. Az elkeseredett család tanácskozott, és úgy döntött, nem fizet. Az embercsempész ekkor megfordult, és elindult Hegyeshalom falu felé. S ekkor én, mint deus ex machina közöltem velük, hogy majd átvezetem őket Ausztriába. Más lehetőségük nem volt, követtek, s félórányi gyaloglás után – a saját nyomomon haladtunk – már odaát voltunk. Megmutattam nekik a fényeket, s elindultam volna vissza Magyarországra. A családfő, a legidősebb férfi meg akarta hálálni segítségemet, lecsatolta az óráját, és nekem akarta adni. Mondta a márkáját, ami nekem semmit jelentett, aztán mondta az árát, amitől elképedtem, de nem fogadtam el. Nagyon büszke voltam magamra, hogy egy családot megmentettem a kifosztástól, s úgy viselkedtem, mint egy westernhős. Egy igazi lovag.

Másodszorra már sokkal rövidebbnek tűnt az út, és a kiserdő végétől csak a fények felé kellett a hóban caplatnom. Persze minden lépésnél forgattam a fejem, nem jön-e egy határőr, de simán beértem a faluba, s az osztrák vasutas instrukciói alapján nagyon gyorsan megtaláltam a vasútállomást. Karácsony másnapján, hajnali 3 és 4 óra között visszaérkeztem Magyarországra. Azt tudtam, hogy a vasútállomást katonák őrzik, ezért az állomástól 20-30 méterre, a sötétben meghúztam magam, s abban reménykedtem, hogy előbb vagy utóbb előjön egy vasutas, s az majd eligazít. A koncepcióm bevált, mert fél óra sem telt el, és egy tányérsapkás ember jött felém, mint később kiderült, maga az állomásfőnök. Sziszegtem neki, amitől cseppet sem ijedt meg, belém karolt, és bevitt az állomás épületébe. Megmutattam neki a MÁV igazolványomat, ami garancia volt a legteljesebb bizalom elnyerésére.

A kedves falusi állomásfőnök egy demizsonból bort akart tölteni, hogy fölmelegedjek, de ezt elhárítottam, ezután az állomásfőnöki szoba vaskályháján csinált egy teát, és az éjszakai uzsonnáját megosztotta velem. Közölte, hogy reggel, valamikor 6 és 7 óra között indul egy vonat Budapestre, amelyik már benn áll az állomáson, s jobb, ha fölszállok, mert a katonák parancsnoka éjszaka többször be szokott hozzá nézni, melegedni, meg egy pohárka bort inni, s jobb, ha nem talál ott. Nem sok határőr őrizte a vonatot, talán mindkét oldalán egy-egy páros járőr sétált, de ők is gyakran húzódtak melegebb helyre, mert az állomás teljesen kihalt volt, nem volt mitől védeni a szerelvényt. Az állomásfőnök kifigyelte, mikor tiszta a terep, és kinyitotta az egyik első osztályú kocsi ajtaját, hogy ott húzzam meg magam a vonat indulásáig.

A fülkében nagyon hideg volt, de, gondoltam, azt a pár órát majd csak átvészelem. Fél óra sem telt el, amikor észrevettem, hogy a fülke üvegablaka bepárásodott. Ettől megijedtem, mert a járőr is észreveheti, hogy valami nincs rendben. Minden ablak sötét, csak ez az egy szürke a párától. Az ablakot résnyire lehúztam és egy másik fülkébe mentem, ahol azonnal leeresztettem az ablakot, vagyis kitettem magam a kinti hidegnek. Borzasztóan fáztam, próbáltam a kezem, lábam megmozgatni, de egyre gémberedettebbé vált. Hajnali hat körül sziszegő hang jelezte, hogy a mozdonyvezető megérkezett, és megkezdte a kocsik fűtését.

Volt még egy félelmem. Mi lesz, ha visszafelé is igazoltatnak? Hogy mit mondok, azt tudtam. A hegyeshalmi állomásfőnök megmondta a nevét, meg a családjáról is mesélt, és felhatalmazott, hogy mondjam azt, nála voltam, mert ő az unokanagybátyám. Igen ám, de ott van a ronda táska, benne a bécsi holmikkal, a Mozart-emlékpénzzel, ami elárulná, hogy Bécsből jöttem vissza. Akkor kitaláltam, hogy előremegyek a kocsikon keresztül a mozdonyig, és megkérem a mozdonyvezetőt, hogy Budapestig őrizze meg a táskát.

Egy golyvás, kerek fejű masiniszta fogadott meglepődve, meglepetése jogos volt, mert a semmiből kerültem elő. A két fűtő csak bámult rám, amikor odaadtam a csomagomat megőrzésre. Nem mentem vissza az első osztályra, mert az elöl lévő kocsikban hamarabb lett meleg. A szerelvény indulásakor szerintem rajtam kívül egyetlen utas sem volt a vonaton. Később, főleg Győrben és utána, már „normalizálódott” az utasok száma. Dél körül értünk Kelenföldre, a vonat csak odáig közlekedett, nem ment be a Délibe. Ott már nem kellett igazoltatástól tartanom, fölmásztam a mozdonyba, hogy visszakérjem a csomagomat. Meglepetésemre azonban egy ismeretlen mozdonyvezetőt találtam ott. A fűtők is mások voltak. Ekkor derült ki, hogy az „én mozdonyvezetőm” csak Győrig vitte a vonatot, ott váltottak. És persze a csomagomat sem hagyta ott, lelépett vele. A friss, második menekültigazolványomat, amit szintén a csomagban akartam elhelyezni, a zsebemben felejtettem, így az maradt az egyetlen tárgyi emléke a disszidálásomnak. Iszonyatosan szomorú voltam, leginkább az ajándékok ellopása miatt, és az ezüst Mozart-emlékpénzt sajnáltam. (Ma is sajnálom, s ha aukción rátalálnék, megvenném...) A saját ruhanemű-szerzeményeim nem izgattak, de azokat az ajándékokat, amiket anyámnak és az öcsémnek szántam, azok miatt egyszerre voltam dühös és szomorú. Ebből a pitiáner lopásból tudtam, hogy újra itthon vagyok. Egy pillanatra felvillant bennem, hogy talán mégsem kellett volna hazajönnöm. (Azóta nagyon sokszor...)

Lódenkabátban, szögletes orrú síbakancsban álltam a Kelenföldi pályaudvar előtt, és vártam a 49-es villamosra. Forintom nem volt, jegyet nem tudtam venni, csak 70 fillér kellett volna egy átszállóra, de annyim sem volt. Nem vette volna jól ki magát, hogy disszidálok, visszaszököm, még egy családot is kimenekítek, és az ellenőr buktat le. Megint a MÁV-igazolvány segített. Bementem az állomásra, és az első egyenruháshoz fordultam, hogy apám MÁV-os, és elveszítettem a pénzemet, adjon egy forintot. Kaptam. És a villamoson tudtam venni egy átszállójegyet.

49-es, 44-es, és máris a Dózsa György útnál voltam. Ebéd­időben csöngettem be Garay téri lakásunk ajtaján, bár a kulcsomat gondosan megőriztem, de nem akartam anyámra rá­törni. Anyám nyitott ajtót, megölelt, sírva fakadt, és a kö­vetkezőket mondta: „Tudtam, hogy ma fogsz megérkezni, vadast főztem neked, és női szeszélyt sütöttem.” Ezek voltak a kedvenc ételeim. Anyám tényleg olyan természetességgel fogadott, mintha előtte sürgönyöztem volna, hogy „karácsony másnapján érkezem, várjatok ebéddel”.

A történethez tartozik még, hogy anyám csak elmenetelem után mintegy tíz nappal tudta meg, hogy nem Debrecenbe utaztam, a nővéréhez, hanem Hidas Bélával disszidáltam. Béla mamája ugyanis jó barátnője volt, s amikor anyám meglátogatta, Erzsi néni boldogan újságolta, hogy a gyerekek biztonságban megérkeztek. Anyám csak nézett, nem értette, miről van szó. „Hát Béla meg Gyuszi!” – tette hozzá. Anyám naivan megkérdezte, hogy „Béla is Debrecenbe ment?”. Béla mamája ekkor tudta meg, hogy én nem szóltam otthon, helyesebben nem kértem engedélyt a disszidálásra. Anyám összeomlott. Hogy a következő három hetet hogyan viselte, arról fogalmam sincs, soha nem beszéltünk róla, valahányszor a disszidálásom szóba került, szomorúan nézett rám, és csak annyit mondott, mindig ugyanazt, hogy „de legalább hazajöttél”.

Januárban megkezdődött a tanítás, az osztályomból senki nem disszidált, teljes volt a létszám. Anyám arra kért, hogy én se beszéljek senkinek a történtekről, mert bajom lehet belőle. Még karácsony és a tanítás megkezdése között egy Rákóczi úti szétlőtt cipőbolt újjáépítésén végeztem segédmunkát, amiért naponta több pár cipővel fizettek. A tíz nap munka után legalább 30 pár cipő halmozódott fel a szobámban, amiket el kellett volna adnom, hogy pénzhez jussak a munkámért. Anyám viszont nagyon félt, nehogy azzal vádoljanak, hogy a forradalom alatt kifosztottam egy cipőboltot. Könyörgött, hogy a cipőktől szabaduljak meg, mert nagy bajt hozhatnak ránk. Sajnáltam volna kidobni a cipőket, ezért aztán néhány kivételével, amelyek a családban jók voltak valakinek, elajándékoztam őket. Talán két-három párat adtam el. Vagyis ingyen dolgoztam az ország újjáépítésén.

1957. március 21-én ott voltam a KISZ megalakulásán az Erkel Színházban, így alapító tag lettem. Ha jól emlékszem (jól!), az osztályomból mindenki átigazolt a DISZ-ből a KISZ-be. Barátaimnak persze sokat meséltem bécsi élményeimről, s nyilván tőlük is eljutott az illetékes szervekhez disszidálásom ténye. De a Bécsben tevékenykedő ügynökök is jelentették. Azonban semmi hátrányom nem származott az egy hónapos kalandomból.

Hidas Bélával a hatvanas évek második felében találkoztam, amikor először járt Magyarországon, már osztrák állampolgárként. A Wörthi-tónál, zsidó létére katolikus iskolában fejezte be középiskolai tanulmányait, egy év késéssel érettségizett, majd fölvették a bécsi egyetem gyógyszerész szakára. Amikor hazajött, már praktizáló gyógyszerész volt. Egy belvárosi presszóban találkoztunk, elmeséltük egymásnak éle­tünk elmúlt tíz-tizenkét évét, aztán nagy hallgatás következett. Hamar rájöttünk, nincs mondanivalónk egymásnak. Többé nem találkoztunk, pedig rendszeresen járt haza, látogatta szüleit, testvérét.

Schweid Ottóról, aki miatt disszidáltunk, annyit tudok, hogy már több mint tíz éve meghalt, ingatlanfejlesztéssel foglalkozott Kaliforniában, a demokratákat anyagilag is támogatta, a mamája egy-két év múlva legálisan a fia után ment, ezért cserébe az államra hagyta Colombus utcai öröklakását.

Először 1965-ben utaztam legálisan Nyugatra, az Egyetemi Színpaddal, kollektív útlevéllel (van-e, aki még emlékszik erre a borzalmas találmányra?), s elsőnek nem kaptam meg az útlevelet, de amikor Baross Gábor karnagy, az ELTE zenekarának és kórusának vezetője kezességet vállalt, hogy nem maradok kinn, megkaptam a kiutazási engedélyt. A rendszerváltásig sokszor voltam Nyugat-Európában, sok emigráns magyarral találkoztam, s az a benyomásom alakult ki, hogy a felnőtt korukban disszidáltak között nincs igazán boldog ember. Azt gondolom, én sem lettem volna az...

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges