Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Október közepén hangzott el a Klubrádióban az a beszélgetés, amelynek a szövegét szintén közreadjuk. Most november közepe van, mire a lap megjelenik, december eleje lesz. Október közepén az UD Zrt. ügye még keltett némi izgalmat, de most már mintha a kutyát sem érdekelné. Lehet, hogy mire megjelenünk, történik valami, ami újra fölpiszkálja a nyilvánosságot, de azért alapjában véve igaza lehet Hack Péternek abban, hogy a titkainkkal, a titkosszolgálatainkkal és egyáltalán az emberi jogainkkal kapcsolatos érzékenység nagyon csekély és illékony a mi társadalmunkban.

Én biztos vagyok abban, hogy a közérdeklődésre változatlanul számot tartana mindaz, ami ebben az ügyben a mai napig tisztázatlan, de a sajtóból – érdektelenség, kellő érzékenység vagy a téma kényes volta miatt – szinte mindent kiszorít a gazdasági válság. Persze a bulvárhírek ilyenkor sem vesztettek súlyukból. Tóth Károly szocialista képviselőtársam egy rádiós vitában azt találta mondani, hogy a szolgálatoknak most, gazdasági válság idején sokkal fontosabb dolguk van, mint például a Kenedi-jelentéssel foglalkozni. Ez a felfogás azért, lássuk be, sokaknak bejön. Holott gazdasági válság idején éppoly súlyos probléma, ha a jogaink sérülnek, mint máskor. A példátlanul súlyos árnyékszolgálati ügyet tehát napirenden kell tartani, és én ezt is teszem. Bízom abban, hogy napokon belül felállhat az a vizsgálóbizottság, aminek a felállítását kezdeményeztem, hiszen a kérdések sokasága változatlanul válaszért kiált.

(Elnézést kérünk az olvasótól, ha ez éppen azalatt derül ki, amíg a lapunk a nyomdán átfut.) Az SZDSZ­­-nek mindenesetre kiemelt szerepe lehet a hiányzó válaszok kikövetelésében, mert rajta kívül mindenki érintett. A fideszesek az UD Zrt., a szocialisták a titkosszolgálatok, az MDF pedig az Almássy-ügy felől. Az SZDSZ-szel szemben ki is alakulhat valamilyen egységfront, miután így vagy úgy mindenki másnak kínos lehet a dolog.

A felsorolt pártok valóban érdekeltek. Valóban példa nélküli, hogy egy törvénytelenül nyilvánosságra hozott CD dönti el egy parlamenti párt elnökválasztásának a kimenetelét, és emellett nem lehet elmenni, de a mi érzékenységünket vagy aktivitásunkat ebben az ügyben nem az határozza meg, hogy mennyire érint vagy mennyire nem érint bennünket. Egy liberális pártnak kötelessége kiállni, amikor a rendszerváltás utáni közbotrányok egyik legsúlyosabbika látszik kirajzolódni. Nemcsak a kormány és az ellenzék felelősségéről van itt szó, hanem a jogalkotóéról és jogalkalmazóéról egyaránt. Mennyire védi a jog személyes adatainkat, mennyire vagyunk védve az ún. árnyékszolgálatok, törvényesség határát súroló vagy éppen azt átlépő „biztonsági szolgálatok”, magán-hírszerzőszolgálatok tevékenységével szemben. Valószínű, hogy ma több olyan biztonsági szolgálat is működik Magyarországon, amely fölött a megfelelő törvényességi kontroll nem működik. Az UD Zrt. évek óta tette, amit tett, több száz embert alkalmazott, évek óta „gyűjtött”, továbbított információkat. A nyilvánosságra került hanganyagok alapján úgy tűnik, veszélyérzetük nem volt, bíztak abban, hogy védettséget élveznek, mint egykor.

Hack Péter azt mondja, hogy a rendőrségnek kellene ezeket a cégeket ellenőrizni, de ez gyakorlatilag nem működik. Azt is mondja, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság teljességgel alkalmatlan a titkosszolgálatok ellenőrzésére, már akkor is az volt, amikor ő tevékenykedett benne. Gondolom, most még inkább így van, miután a Fidesz ki is vonult belőle. Ezek szerint valamennyi ellenőrző mechanizmus működésképtelen.

Ezzel sajnos egyet kell értenem. Hozzáteszem, amíg a Fidesz által delegált tagok és az elnök jelen voltak, akkor sem igazán törekedett az ellenzéki vezetésű bizottság arra, hogy a ráruházott hatáskörökkel éljen, és biztosítsa a megfelelő parlamenti kontrollt a szolgálatok működése felett. Most, hogy az ellenzék legnagyobb pártja kivonult a bizottsági munkából, ez szinte lehetetlenné is vált. Közben pedig látjuk, mennyire szerves és erős összefonódás van a biztonsági cégek vezetői, tagjai és a rendőrség vagy éppen a nemzetbiztonsági szolgálatok munkatársai között. Ezek az árnyékszolgálatok, biztonsági cégek bizony erős belső támogatást kapnak különböző állami szervek tagjaitól. Ez az egybeépülés nagyon ijesztő.

Térjünk még vissza az SZDSZ sajátos helyzetére. Az SZDSZ még sosem adott titkosszolgálatokat ellenőrző minisztert vagy államtitkárt. Az SZDSZ követelte leghatározottabban a titkosszolgálati múlt föltárását, és az SZDSZ ezen törekvéseivel szemben mindig hiánytalanul összeállt az összes addigi titkosszolgálati miniszter és államtitkár, Boross, Gálszécsy, Nikolits, Tóth, Kövér és De­meter egységfrontja, pártjaikkal a háttérben. Soha nem hiányzik egyik sem.

Végül is igen. Az MDF pozíciója azért a rendszerváltás után nem volt egyértelmű. Részben azért, mert rossz volt a lelkiismeretük. Az alámerülteknek és az alá nem merülteknek a demokratikus ellenzék kiállásával szemben kialakult valamiféle kompenzációs kényszerük, és harsányan olyan megoldásokkal rukkoltak elő, mint a kétes értékű Zétényi–Takács-féle törvény­javaslat. Egyáltalán az MDF kormányra kerülését követő erős antikommunista fordulatára is emlékeztetnék, ami nem volt jellemző a kezdeti időkre, hiszen ’88–89-ben még kettős tagság is létezett az MDF és az MSZMP között. Ez a buzgalom azonban a titko­s­szolgálati múlt feltárására már sajnos nem terjedt ki. Az MDF-nek és az őket követő kormánypártoknak, leginkább az MSZP-nek kapóra jött, hogy itt a szolgálatkész szolgálatok fontos titkok tudói, rendelkeznek olyan információkkal, amelyek különböző szituációkban előhívhatók, hasznosíthatók, manipulálni lehet velük. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy az elmúlt rendszerben keletkeztetett iratok feletti monopóliumát a szolgálatok részére biztosítsák, az iratokat a nyilvánosság elől visszatartsák. Ennek érdekében szövetséget alkotott az MDF, az MSZP, majd később a Fidesz beavatott politikai elitje a szolgálatokkal, illetve az egykori állambiztonsági szervekből magukat átmentőkkel. Ez a szövetség nemcsak az SZDSZ-szel, hanem lényegében a magyar társadalommal, a demokratikus közvéleménnyel szemben állt össze. Mindaz, ami a rendszerváltás óta ezen a területen történt, nem más, mint a magyar társadalom megvezetése. Az, hogy egy hatalmi játszma részeként kijátszották az SZDSZ-t, semmi ahhoz képest, hogy itt a magyar közvélemény egészét megvezették. Ennek az elterelő hadműveletnek a része volt, hogy a III/III-as belbiztonsági szolgálatok ügynökeire fókuszálták az egész kérdést, miközben – a pártállami vezetés szándékai szerint – a „külső, és belső ellenség” felszámolásával, életünk letapogatásával, manipulálásával hivatásszerűen foglalatoskodó szovjet mintájú állambiztonsági szolgálaton belül nagy átjárás volt a feladatok tekintetében. A gépezet működésének feltárásához nem fűződött érdeke – a szolgálatoktól elvárható és visszatartott információk ellenértékeként – az MDF-nek. Az MSZP-nek meg végképp nem hiányzott, hogy a rendszer működtetői­nek, a társadalmi és hivatalos kapcsolatoknak, az országos és helyi pártvezetésnek a felelőssége nyilvánvaló legyen.

Valóban, a volt titkosszolgálati miniszterek egységfrontja mindig létrejött a civil okoskodással, a nyilvánosságot, a múltfeltárást követelőkkel szemben. Itt sokkal többről van szó, mint egy racionálisan magyarázható, elvont szolgálati érdekvédő szakpolitikusi magatartásról.

A szakpolitikust itt igyekeztem gúnyosan használni. Gálszécsy Andrásról például a minap azt olvasom, hogy hát ő hallott ugyan már a ’90-es évek elején a mágnesszalagok létezéséről, de akkor úgy tájékoztatták, hogy a rajtuk rejlő információk nem hívhatók elő. Van valaki, pláne „szakpolitikus”, aki ezt komolyan elhiszi? Ott van közel húsz mágnesszalag, melyen az elmúlt rendszer működése, a történelmi múltunk szempontjából döntő jelentőségű információk vannak, és a terület gazdája becsszóra elhiszi, hogy ezekről le kell mondani, mert a technológia, amivel készültek, már kiment a divatból. Ráadásul Gálszécsy – az irat­átadást felügyelő bizottságának működése alatt – nyakra-főre azt nyilatkozta, hogy a Magyar Népköztársaság ipari kémkedésének bizonyítékai miatt szükséges visszatartani az állambiztonsági iratokat, mert a Magyar Köztársaság ellen indított büntetőperek következtében összeomlana a gazdaság, vagyis a rég elavult szabadalmak nála „nem mentek ki a divatból”. Egyébként nem tudunk arról, hogy ilyen perek súlya alatt rogyadozna az egykori béketábor, pedig az egykori NDK-tól, Szlovákián át egészen Macedóniáig nálunk sokkal jobban megoldották az elmúlt rendszer titkosszolgálati iratainak a kutathatóságát, nyilvánosságát.

Kizártnak tartom, hogy Gálszécsy ennyire komolytalan ember lenne. Sajnos arra kell gyanakodnom, hogy őt is, másokat is különböző érvek, érdekek győzték meg arról, hogy a mágnesszalagok tartalmát nem kell bolygatni, jobb, ha minden úgy marad, ahogy volt.

Amikor Kuncze Gábor volt a belügyminiszter, mi vittünk egy aktivista álláspontot. Elértük, hogy felálljon az az iratfeltáró bizottság, melyben a mostani szakértői bizottságból Kenedi János és Varga László is ott volt. Amikor Horn Gyula és Gál Zoltán szembesült azzal, hogy milyen mélységben „kutakodnak” ezek a kutatók, akkor megijedtek, és beszűkítették a bizottság mozgásterét, az általuk megszerezhető információk körét, és erővel megakadályozták, hogy a bizottság működésének kézzel fogható eredménye nyilvánosság elé kerüljön; bár felállhatott a történeti hivatal, de a D-209-es botrány kellett hozzá, hogy ismét továbbléphessünk.

Térjünk vissza az UD Zrt. ügyéhez. Van itt egy kínzó dilemma, amit a Klubrádióban is fölvetettem: súlyos törvénysértés nélkül nem értesülhetünk súlyos törvénysértésekről. Ha nem kezd el egy miniszter teljesen abszurd módon egy nyomozás alatt álló ügyről részletesen, naponta fe­csegni a nagyközönség előtt, ha nem szivárogtatna ki információkat mindenféle jog és törvény megerőszakolásával, akkor mi most pont olyan hülyék lennénk, mint voltunk ezelőtt három hónappal. Azt sem tudnánk, mi az az UD Zrt.

Valóban, ez az ügy szempontjából az egyik alapkérdés. Személyes meggyőződésem is az, hogy Szilvásy György miniszter kifejezetten felelőtlenül, jogsértő módon járt el ebben az ügyben. Az adatvédelmi biztosnak több kérdést is feltettem ebben az ügyben arról, hogy miként kerültek nyilvánosságra egy büntetőeljárás információi, mennyire volt indokolt, hogy a miniszter ezeket az információkat személyesen birtokolja, sokszorosítsa, majd sajátos körülmények között átadja, elküldje a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjainak.

Köztük olyan politikusoknak, akiknek politikai érdekük, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek.

Igen, de már ezen akció előtt is példátlanul sok információ került ki napról napra, ami elfogadhatatlan. Ezek az információk nem jöhettek máshonnan, mint a nyomozó hatóságoktól vagy a Nemzetbiztonsági Hivataltól. Napokon keresztül nem sikerült megállítani a szivárgást, ami sajnos azt valószínűsíti, hogy ezek célzottan, engedetten vagy irányítottan a nyilvánosságba kiküldött információk voltak. Annyi hozadéka persze van ennek, hogy szembesülhetünk azzal, hogy állami szervek, magántársaságok adatbázisai, személyes adataink, jogaink sérelmére követhet el egykori NBH-sok által működtetett árnyékszolgálat súlyos jogsértéseket. Szembesülünk azzal, hogy naponta sérülnek, illetve sérülhetnek a jogaink, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és azonnal lépni kellene. Már csak ezért is tartom fontosnak a vizsgálóbizottság felállítását. Talán ennek a munkának a során a szembesülés, a szembesítés még konkrétabb lehet, és el lehet jutni a válaszokig, a megoldásokig az általad is megfogalmazott problémákkal kapcsolatban is. Nagyon nem szeretném, ha ez a vizsgálóbizottság is olyan játszmák áldozata lenne, mint mondjuk a Kulcsár-bizottság vagy az Együtt Egymásért Alapítványt vizsgáló bizottság, mely szintén olyan ügyet vizsgált, melyben magas beosztású nemzetbiztonsági szereplők voltak érintettek. Elemi érdeke a Magyar Köztársaságnak, hogy ha egy ilyen példátlanul súlyos ügy van, akkor a nyomozó hatóságok a lehető leghatározottabban, legkörültekintőbben és minden részletre kiter­jedően folytassák a vizsgálatot, és jussunk el az ügyek lezárásáig, mert sajnos egy sor olyan ügy volt a Magyar Köztársaság rendszerváltás utáni történetében, amelyeket kifejezetten irritáló, nevetséges válaszokkal zártak le. Ilyenek voltak például az olajügyek, a nyírfaügy...

Az orosz államadósság eltűnt része…

Vagy a CD Hungary, a Postabank és még sorolhatnánk. És ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az állampolgároknak a rendszerváltás utáni politikai berendezkedéshez való viszonya megromlott, a bizalma megrendült.

És ennyi rossz tapasztalat után miben reménykedsz még? Én csak olyan vizsgálóbizottságokra emlékszem, amelyek kudarcot vallottak, amelyekből nem jött ki semmi, ez meg eleve úgy indul, hogy mindkét nagy párt ellenérdekelt az eredményességében.

Hát az SZDSZ mindenesetre nem fogja ezt az ügyet elengedni, de legalább ilyen fontos lenne, hogy a nyilvánosság se engedje el. Sajnos az SZDSZ kényszerítő ereje az elmúlt tizenvalahány évben nagyon sokszor kevésnek bizonyult, egy sor ügyben nem volt elég hatékony, akár kormányon voltunk, akár ellenzéken. Ha a sajtó, a nyilvánosság és a civil társadalom nem visz ebben aktívabb szerepet, akkor az ellenérdekelt szereplők, politikai döntéshozók el fognak sétálni az ügy mellett.

Itt van például a Zuschlag-ügy, ami nyilvánvalóan több mint egy politikai párt ifjúsági szervezetének lenyúlási botránya. Amivel – nagyon helyesen – nyilvános bírósági eljárás során napról napra szembesülünk, az normális demokráciákban azonnal megindítana olyan mechanizmusokat, amelyek Magyar­országon nem működnek. Kérdés, hogy a nagy pártok vezetői az őket érintő ügyek kapcsán képesek lesznek-e belátni, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább.

Alapesetben nem védhető, amit Demeter Ervinről az ügy kapcsán megtudtunk. Neki, aki a szolgálatokat miniszterként felügyelte, pontosan tudnia kellett, hogy azok az információk, amelyeket ő kért az UD Zrt. munkatársaitól, jogsértés nélkül nem szerezhetők be. Ő tudatosan kezdeményezte, hogy jogot sértsenek az egykor általa felügyelt szolgálatok kárára. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy őt érdeklik az MBH főigazgatójának oroszországi utazásai, s hogy ő úgy véli, kockázati tényező a Magyar Köztársaság vagy a szolgálatok működése szempontjából, ha Laborcz Sándor orosz kapcsolatokat ápolva gyakran utazik Moszkvába. Erre egyébként rá lehet kérdezni a Nemzetbiztonsági Bizottságban. Ám nem hivatalos úton, egy magáncégtől olyan információt kérni, amelyről tudja, hogy csak szolgálati titok megsértésével szerezhető be, az teljességgel elfogadhatatlan. Ha az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy Angliában egy képviselőről ilyesmi kiderül, az másnap már nem képviselő, a saját pártja közli vele először, hogy vége, és lemond a mandátumáról.

A Zuschlag-üggyel kapcsolatban is volna egy dilemmám, ami az előző párja. Zuschlag samesza azt vallotta, hogy Zuschlag panaszkodott, hogy a Szilvásy későn értesítette őt arról, hogy lehallgatják. Ha ez igaz, akkor megsemmisítő információ egy kulcspozícióban lévő miniszterről. Ha nem igaz, akkor rendkívül súlyos rágalom. Sosem fogjuk megtudni, hogy a kettő közül melyik, mert hiszen egy olyan típusú állítás, hogy valaki mondott valamit, nem bizonyítható, ha éppen nem készült felvétel. És persze az ellenkezője sem bizonyítható. Ez így marad itt a levegőben. Nem tudjuk, mi történik azáltal, hogy nem csak a bíróság által bizonyítottnak tekintett állítások érik el a nyilvánosságot: kaptunk egy nagyon fontos információt egy nagyon fontos miniszterről, vagy nagyon súlyos és kivédhetetlen rágalom ért egy nagyon fontos minisztert. Két ellentétes értékű dolog történhetett, és sohasem fogjuk megtudni, melyik történt.

Szerintem egy jogállami normákra érzékeny modern demokráciában a média egy ilyen felvetés esetében továbbmegy, mindenféle összefüggést, kapcsolati hálót vizsgál, melyek alapján azt is jobban meg tudjuk közelíteni, amit ma nem tudhatunk biztosan. Ahogy a tárgyalásról szóló cikkeket olvasom, és különösen Rajnai Attila oknyomozó riportját az Élet és Irodalomban (Zuschlag belügyei, október 31.), bizony egyre hihetőbbnek tűnik, hogy Zuschlag kapcsolatrendszerére, az általa birtokolt információkra, poli­tikai szerepére és nem utolsósorban zsarolási potenciáljára tekintettel érdeke fűződött több felelős személynek, hogy az ügy kapcsán elfedjenek, elvágjanak vagy eltüntessenek bizonyos szálakat. Ha eddig nem indított volna, akkor javasolnám, hogy indítson sürgősen vizsgálatot Draskovics miniszter úr, azzal kapcsolatosan, ahogy Zuschlag a rendőrség megértő, „korrekt”, magyarán bűnpártoló magatartását méltatta, vagy még inkább annak kapcsán, amikor úgy fogalmazott: a rendőrséget fogni tudom! A rendőrség közel másfél évig gyakorlatilag parkolópályán tartotta, fagyasztotta a nyomozást, aztán végre az illetékes ügyészség az ügyet magához rántotta, és az pillanatok alatt beélesedett. Minimum vizsgálandó a Bács-Kiskun megyei rendőri vezetés, amellyel több nyilatkozat szerint kooperációs viszonyban volt Zuschlag János. Több ponton tapintható, hogy politikai nyomást gyakoroltak az ügy menetére, amihez – véleményem szerint – az egy szem Zuschlag János kevés volt.

Amikor a Zuschlag-ügy kipattant, volt velem a Magyar Narancsban egy interjú. Abban beszéltem elég élesen arról, hogy a Zuschlag-ügy elfedésére, felülírására a miniszterelnök előállt a maga „köztisztasági csomagjával”. Akkor én úgy fogalmaztam, hogy ezekben az ügyekben mind-mind lépni kéne, csak ez így, ebben a formában mégiscsak a felelősség szétterítése, ahelyett hogy az MSZP elnökeként a párton belül indított volna vizsgálatot. Elmulasztotta feltenni és megválaszolni azt a kérdést, hogyan, kiknek a közreműködésével folyhatott éveken keresztül ilyen típusú tevékenység a párton belül, az MSZP frakciójában, a képviselői irodaházban. A köztisztasági csomag felvetése csak egy kommunikációs csata megnyerésének eszköze volt, egy kényes ügy elfedése céljából. Ahogy sajnos most is kommunikációs meccsek zajlanak a politikában, az érdemi kormányzati cselekvés helyett. Természetesen joggal merül föl, hogy ha válság van, ha megszorító intézkedések vannak, akkor a politikai elit is tegye tisztábbá a viszonyait, tegye világossá, hogy milyen áldozatvállalásra kész, szüntesse meg azokat a privilégiumokat, amelyeket a költségtérítési szabályozásnál élvez közel négyezer ember, képviselők, önkormányzati vezetők. Az ügyek kampányszerű előrángatása helyett érdemi megoldásokra van szükség. Emlékezzünk, milyen fantasztikus ígéreteket hallottunk Medgyessy Péter miniszterelnöktől, amikor a D-209-es ügye kipattant. A szocialista párt vezető politikusai kórusban zengték, hogy most aztán rendbe tesszük, nyilvánosságra hozzuk, bevalljuk..., olyan törvényeket hozunk, hogy ihaj. És ahogy egy kicsit elhomályosult az ügy, elmúlt a buzgalom, elfelejtődött minden ígéret, a szabad demokratáknak a múlt feltárására irányuló minden kezdeményezését elgáncsolták. A Kenedi-bizottság jelentése ismét szembesít bennünket a helyzet tarthatatlanságával, és kérdéses, lesz-e most megfelelő politikai akarat, vagy az önmaguk által felkent információgazdák győznek ismét.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges