A kezdeményező azonban továbbra sem adta fel, és az OVB igencsak kriptikus határozatának felülvizsgálatát kérte az Alkotmánybíróságtól. Az AB 40/2006. (IX. 27.) számú határozatában neheztelésének adott hangot, amiért a választási bizottság üléséről nem ké­szült jegyzőkönyv, másrészt pedig értetlenségét fejezte ki a határozat indokolásával kapcsolatban, jelezvén, hogy a választási eljárási törvény szerint a határozatnak tartalmaznia kell azokat a jogszabályhelyeket, amelyek alapján a választási bizottság a határozatot hozta. Mindezek alapján az OVB határozatát megsemmisítette, és ismételten újabb eljárásra utasította.

Az Országos Választási Bizottság 563/2006. (XI. 13.) számú határozatában ismét csak megtagadta a népszavazási kezdeményezés aláírásgyűjtő ívének hi­telesítését, mégpedig arra hivatkozással, hogy annak tartalma ellentétes az Alkotmány 45. §-ának (1) bekezdésében és 46. §-ának (1) és (3) bekezdéseiben foglaltakkal,1 ugyanis arra irányul, hogy a bűnösség kér­désének megállapításában, amely a büntetőeljárás köz­­­ponti eleme, kizárólag csak laikusokból álló testület – es­küdt­szék – döntsön. Az OVB álláspontja szerint a bíróságot ez a döntés kötné határozata meghoza­t­a­lánál, miközben az érdemi döntés meghozatalából kizárná a hivatásos bírákat. „Így a bűnösséget megállapító érdemi döntés meghozatala nem az Alkotmány 46. § (3) bekezdése alapján hivatásos bírákat is magában foglaló bíróság feladata volna, ami ellentétes az Alkotmány 45. § (1) bekezdésében foglaltakkal, amely szerint az igazságszolgáltatást kizárólag az ott meghatározott bíróságok gyakorolják.”

Az értelmezés kissé mesterkéltnek tűnik, ha másért nem, akkor azért, mert Halmai Gábor, az OVB elnökhelyettese felhívta a figyelmet arra, hogy az Alkotmány 1997. júliusi módosítása mintha éppen az AB 1993-as és 1999-es felfogásával ellentétes tartalommal változtatta volna meg az alaptörvény szövegét. Az új Alkotmány 28/C. § (5) bekezdésének c) pontja ugyanis a népszavazásra nem bocsátható kérdések között az alkotmány népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseit sorolta fel, így „egyszerű logikai értelmezéssel nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ha az alkotmányozó kifejezetten tiltja e rendelkezések népszavazásra bocsátását, akkor meg kívánta engedni referendum tartását minden egyéb alkotmányos passzust illetően”. 2

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon honnan ered az OVB (végül is ki nem fejtett) idegenkedése az esküdtbíráskodás intézményével szemben. Hiszen például 1897 és 1919 között Magyarországon is működtek tizenkét esküdttel és három szakbíróval eljáró „rendes” és a sajtóbíráskodásra szakosodott és a politikai ügyeket tárgyaló ún. kivételes esküdtbíróságok.3 Az igazságszolgáltatásban ugyanis széles körben elterjedtnek mondható a jogalkalmazás legitimációját és a társadalom értékítéletét szimbolikusan is megjelenítő civilek valamilyen formájú részvétele. Például az Európa Tanács 46 tagja közül 22 tagállam alkotmánya említi meg az állampolgárok részvételét az igazságszolgáltatási rendszerben, és csak 12 olyan államot találunk, ahol kizárólag hivatásos bírók hoznak ítéletet.4 Ugyanakkor, a kontinentális jogrendszert követő országok többségéhez hasonlóan, a jogi szakzsargonban laikusnak nevezett civil részvételt a magyar jog az ún. kollaboratív rendszerben biztosítja, ahol a hivatásos bírók mellett ülő (többnyire két) ülnök elvileg ugyan egyenjogú a tanács elnökével, de a gyakorlatban kevéssé aktívak.5 A köztársasági elnök által éppen 2007 tavaszára kiírt ülnökválasztáson (a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló, 1997. évi LXVII. törvény ér­tel­mében) magánszemélyek, valamint a bíróság illetékességi területén működő helyi önkormányzatok és a társadalmi szervezetek (de nem a pártok) jelölését követően mindazon büntetlen előéletű, választójoggal rendelkező magyar állampolgárok indulhatnak, akik a 30. évüket betöltötték (bár a katonai ülnök esetében az is kívánalom, hogy a fegyveres erőknél, illetve rendvédelmi szervnél hivatásos szolgálati viszonyban álljon). A fiatalkorúak büntetőügyeiben eljáró bíróság pedagógus ülnökeit a bíróság illetékességi területén működő alapfokú és középfokú nevelési-oktatási intézmények tantestületei, a munkaügyi bíróság ülnökeit elsősorban a munkavállalók és munkaadók érdekképviseleti szervei, a katonai büntetőeljárásban eljáró katonai tanácsok ülnökeit pedig a fegyveres erők és a rendvédelmi szervek illetékes parancsnokai jelölik. A négy évre szóló választás joga végül a települési és megyei, illetőleg a kisebbségi önkormányzat képviselőtestületét illeti meg.

Az alábbi írás témája az igazságszolgáltatási rendszerbe integrált laikus részvétel egy speciális, az utóbbi évtizedekben világviszonylatban egyre inkább háttérbe szoruló formája: az esküdtbíráskodás. Ennek lényege az, hogy a büntető vagy a polgári jogi felelősség megállapítása kizárólag a laikusokból álló testület hatáskörébe tartozik, és a hivatásos bíró szerepe lényegében csak arra korlátozódik, hogy vezesse a tárgyalást, instrukciókkal lássa el az esküdteket, majd (lényegében technikai feladatként) megállapítsa a szankciót. Noha Franciaországban, Angliában, Skóciában és Walesben egyes helyeken kisebb pertárgyértékű vagy enyhébb kihágást jelentő ügyekben még egyedül ítélkező teljesen laikus békebírót is találunk, a széles döntési jogkörrel rendelkező esküdtbíróságok (és főleg az általuk tárgyalt ügytípusok és esetek) száma világszerte csökken,6 és a bírósági ügyek eldöntésében ritkán adnak teljes diszkréciót a jogi ismeretekkel nem rendelkező és a bírósági-közhatalmi rendszerben per definitionem kívülálló civileknek. Ennek az egyik oka az, hogy a kontinentális jogban az igazságszolgáltatás egy formalizált, hivatalnoki struktúrában (és határozatlan időre kinevezett személyi állománnyal) működő szervezet hatáskörébe tartozik, ahol már például a bírók (gyakran szabályos választási kampányt követő) közvetlen választásának és a jogalkalmazók széles körű jogértelmezési szabadságára építve sokszor szándékoltan általános fogalmakkal dolgozó jogszabályalkotásnak az angolszász gyakorlata is igencsak idegennek tűnik. Annak ellenére, hogy valamilyen formában szinte mindegyik angolszász, common law állam jogrendszere ismeri, de a tiszta esküdtszéki rendszer egyik utolsó bástyája az Egyesült Államok maradt. A következőkben elsőként az esküdtrendszer szerepével foglalkozom az amerikai közjogi gondolkodásban és a közvéleményben, majd a hatályos szabályozással és gyakorlattal kapcsolatban felvetődő néhány fontosabb alkotmányos és köznapi problémát ismertetek.

Történelmi gyökerek, legitimáció

Amerikában a közvélemény, a gyakorló jogászok, a szakirodalom és maga a (közjogi és jogpolitikai kérdésekben egyaránt kulcsszereplőnek számító) Leg­felsőbb Bíróság is meglehetősen ambivalens viszonyban áll az esküdtbíráskodással. Egyrészt a bíróság többször kimondta, hogy az esküdtszék az amerikai jogrendszer és demokrácia alappillére – és például a hivatalos indokolás szerint George W. Bush azért is vonta vissza az USA (Bill Clinton által jegyzett) csatlakozását a Nemzetközi Büntetőbíróság Statú­tumá­hoz, mert a bíróság eljárása nem teszi lehetővé az esküdtbíróság beillesztését7 –, ugyanakkor 2002-ben a szellemi fogyatékosok esetében alkalmazott halálbüntetést azzal az indokolással találta alkotmányellenesnek, hogy gyakran igen komoly (és például az esküdtbíróság számára megoldhatatlan) nehézséget jelent a büntethetőséget kizáró kóros elmeállapot megállapítása.8 Egy az Amerikai Ügyvédi Kamara által végzett 1988-as felmérés szerint a lakosság 78 százaléka szerint az esküdtbíráskodás a bűnösség eldöntésének legméltányosabb módszere, 60% szerint az esküdtszék az igazságszolgáltatási rendszer legfontosabb eleme, egy másik tanulmány szerint pedig a megkérdezettek 85%-a bízik a magához, szomszédjához, barátaihoz hasonlókból álló esküdtbíróság ítéletében. Ugyan­akkor az American Judica­ture Society felmérése szerint a szolgálatra behívott esküdtek átlagosan 20%-a, 2002-ben Kaliforniában 40%-a nem jelent meg a bíróságon.9 Sőt, még szélsőségesebb adatokat is találunk: 1995-ben a New York Cityben beidézett esküdtek 12,10 egy másik elemzés szerint Los Angelesben pedig csak 11%-a tett eleget alkotmányos kötelezettségének.11 Az esküdtrendszer elvi támogatása mellett sok kiábrándult hangot is lehet hallani a celebritások (pl. O. J. Simpson, Michael Jackson) felmentő ítéleteiben vagy a (például egy kiömlött forró kávé miatt megítélt) szemkápráztatóan magas összegű kártérítésekben, netán faji előítéletektől befolyásolt döntésekben12 részt vevő esküdtek alkalmasságát illetően. Az esküdtek kiválasztására és meggyőzésére szakosodott (többnyire pszichológus) szakértők virágzó üzletága sok amerikaiban azt a benyomást kelti, hogy az általában alulképzett, társadalmilag alulpozicionált, gyakran alacsony szellemi képességű, a bonyolult ügyeket átlátni nem is képes, és egyébként is inkább személyes prekoncepcióik alapján döntő esküdtek egy jól kiválasztott, elsősorban az érzelmekre ható vagy hitelesnek tűnő szakértő autoritását latba vető cselekkel könnyen befolyásolhatóak és korrumpál­hatóak.13

Részben ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi években radikálisan csökkent az esküdtbíróságok előtt folyó eljárások száma. Annak ellenére, hogy a vádlott minden hat hónapnál hosszabb szabadságvesztés büntetéssel sújtható büntetőügyben jogosult (az adott ügyben alkalmazandó jogtól függően) a vád tárgyalhatóságáról döntő „nagy” esküdtbírósági (grand jury), majd „rendes” esküdtszéki eljárást kérni, 1980 és 1999 között kétharmadával csökkent az ilyen perek száma: az összes ügy korábbi 16%-áról mindössze négy százalékra.14 1976-ban az évi 1,22 millió büntetőeljá­rásból 42 000 esküdtbíróság előtt zajlott, 2002-ben a 2,78 millióból csak 36 000. 1976-ban a büntetőügyek 3,4%-a, 2002-ben pedig már csak 1,3%-a folyt es­küdt­szék előtt, a 2005-ben szövetségi bíróságok előtt folyó 75 000 büntetőeljárásból pedig kevesebb mint négy százalék, mindössze 3000. Az Angliában már például meg is szüntetett polgári esküdtszéki ügyekben15 még nagyobb az eltérés: amíg 1962 és 2004 között ötszörösére nőtt az ügyforgalom, az esküdtbíróság előtt folyó eljárások száma alig nőtt: 2765-ről 3006-ra. A tagállamok bíróságain 2002-ben egyharmaddal kevesebb esküdtszéki tárgyalás folyt, mint 1976-ban.16

Ennek ellenére a 2005-ben is egymillió esküdt részvételével lefolytatott 80 000 per17 nem csupán egy régi common law hagyomány elkorcsosult maradványa: valóban egyike az amerikai alkotmányos demokrácia tartópilléreinek. Nem csupán annak a – valamennyi laikus részvétel alapjául szolgáló – klasszikus elvnek a kifejezésre juttatása, hogy a polgárok jelenléte a pulpituson jelképes formában kifejezésre juttatja a jog és az államhatalom mögötti társadalmi szerződést, ami miatt a jogszolgáltató (felső-középosztálybeli) bíró nem egy elidegenedett, autoriter despota, hanem ténylegesen (az adott ország frazeológiájának függvényében) a köztársaság, a nép nevében ítélkező személy, és ahol a törvények és a jog a szuverenitás végső letéteményeseként meghatározott politikai közösség tagjainak tudatos önkorlátozását jelenti. Az intézmény máig tartó és az amerikai közjogi gondolkodást erőteljesen befolyásoló népszerűségét a függetlenségi mozgalomban szerezte, ahol a gyarmatok érdekeit és jogait sértő angol politikával szembeni jogszerű ellenállás eszközévé válhatott. Az esküdtbíráskodás ugyanis nemcsak a jog és az igazságszolgáltatás társadalmi be­ágyazódásának, az állami legitimációnak az eszköze, hanem az állam túlzott hatalmának fékje, a türannikus hatalomgyakorlás ellenszere, akár egy igazságtalan törvény alkalmazását megakadályozó korlát is lehet.

Az esküdtbírósági tárgyalás common lawban hagyományos formája az angol gyarmatosítókkal érkezett az Újvilágba. A tizenkét tanú bíráskodásának gyökerei már Nagy Alfréd (871–899) és I. Etelred (865–871), Békés Edgár (959–975), Hitvalló Edward (1042–1066) és Hódító Vilmos királyok törvényeiben felbukkantak,18 és 1080-ra már széles körben elterjedt, kialakult jogszokásról beszélhetünk. Az 1215-ben ki­adott, majd a következő száz évben nem kevesebb, mint harmincnyolc ízben megerősített19 Magna Charta szövege szerint pedig a király kötelezi magát arra, hogy „szabad emberekkel szemben az ő velök egyenlők ítélete alapján a törvényeknek megfelelően” jár el. II. Henrik (1154–1189) alatt lényegében megszilárdult a common law azon szabálya, hogy a fent említett törvényszék tizenkét főből áll, és eljárásukban III. Edward (1327–1377) korára bevetté vált az egyhangú döntéshozatal követelménye is.

Az 1600-as évekre az esküdtszék előtti eljárás az „angol ember” szabadságának egyik fontos biztosítéka és fegyverténye lett. Igaz, közben jelentős forma- és tartalomváltozáson is átesett. Az ókori esküdtbíróságra már csak nevében emlékeztető (az angol esküdt elnevezése juror, amely a juro, „esküszöm” szóból származik), elsőként Nagy Károly fia, Jámbor Lajos ko­rában, 829-ben megjelent esküdtek ugyanis maguk a vádlók voltak, és több évszázadon keresztül az ítéletük alapja az ügyről szerzett ismeretük, adott esetben személyes érintettségük volt. A modern esküdtszék ezzel szemben a közösség értékítéletét hordozza, függetlenül attól, hogy a konkrét ügyről van-e az esküdtnek ismerete. Sőt, a személyes érintettség, adott esetben szakértelem még kizáró ok is lehet. A modern esküdt saját magáért van ott, azért, hogy az ügy pártatlan bírája legyen. És bizony a pártatlanság – például egy politikailag kényes kérdésben – akár az államhatalom demokratikus kontrollja is lehet.

Az angol gyarmatosítók magától értetődően hozták magukkal Coke, Hale és Blackstone jogdogmatikáját, így az első amerikai települések kartái hasonló természetességgel rendelkeztek a polgári és büntetőügyekben eljáró esküdtbíróságok létrehozataláról. Így tett például az 1606-os Virginiai Társaság Alap­ok­­má­nya, vagy az 1628-as, a Massachusettsi Öböl Koló­ni­á­ját megalapító okirat.20 Ahogy nőtt a feszültség a korona és a gyarmatok között, a fenti képletnek megfelelően az esküdtszék az Újvilág polgárainak és szabadságainak végső eszköze lett. Nem véletlen, hogy a gyarmati rendszer számára végül végzetesnek bizo­nyuló események egyik kulcspontja, az 1765-ös bé­lyeg­t­örvény is kivette annak végrehajtását a gyarmati igazságszol­gáltatási rendszer (így az esküdtszékek) hatás­köre alól, és azt a haditengerészeti bíróság elé utalta. Az sem véletlen tehát, hogy az 1774-es Első Kon­ti­nen­tális Kongresszus megerősíti az esküdtbíráskodás intézményét, és a Függetlenségi Nyilatkozat a sérelmek között kétszer is említi működésük korlátozását.21

Bár a függetlenség kikiáltását és realizálását követően megalkotott, 1787-es szövetségi alkotmány annyi­ban különbözött a tagállamok alaptörvényeitől, hogy sem a common law recepciójára utaló, sem pedig az alapjogok katalógusát felsoroló deklarációt nem tartalmazott, az igazságszolgáltatásról szóló III. cikk kifejezetten nevesíti az esküdtszék intézményét: „Minden bűnügyben, kivéve a közjogi felelősségre vonás eseteit, esküdtbíróság jár el; ilyen ügyeket abban az államban kell tárgyalni, amelyben a bűncselekményt elkövették; amikor azonban a bűncselekményt nem egy államon belül követték el, a tárgyalást a Kongresszus által törvényhozási úton meg­állapított helyen vagy helyeken kell lefolytatni.”22

Az alapjogok hiányát James Madison már 1789. június 8-án felvetette, és a 210 alkotmánykiegészítés-javaslat összecsiszolásából 1791. december 15-én, Vir­ginia ratifikációjával becikkelyezték a tízparagrafusnyi (jogok törvényének, Bill of Rightsnak nevezett) alkotmánymódosítást. Témánkat a 6. és 7. alkotmány­ki­egé­szítés érinti: „Büntetőügyekben a vádlottnak joga van arra, hogy ama állam és kerület elfogulatlan es­küdt­széke, melyben a bűncselekményt elkövette, gyors és nyilvános tárgyaláson bírálja el az ügyét; ezt a kerületet előzőleg a törvényben meg kell határozni, a vádlottat a vádemelés természetéről és okáról tájékoztatni kell; a vádlottat az ellene tanúskodó személyekkel szembesíteni kell; a mellette tanúskodó személyek megidézése kötelező eljárás útján történik, s a vádlott védelmét védőügyvéd látja el. […] A közös jog (common law) alapján folytatott bírói eljárás során, amennyiben a peresített érték 20 dollárnál magasabb, az esküdtszéki tárgyaláshoz való jog fennmarad, és az esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a közös jog (common law) szabályai szerint vizsgálhatják felül.”23

Ezek tehát az esküdtbíráskodás amerikai történetének kezdetei. A történelmi sajátosságok folytán az intézmény a köztudatban a direkt demokrácia olyan fontos eszköze lett, amely az igazságszolgáltatásban is kifejezésre juttatja az „amerikai nép” nemtetszését a bürokratikus elitekkel szemben, és a jogalkotás de­mok­ratizmusa mellett biztosítja a jogalkalmazásét is. Az esküdtbíróság emellett az a fórum, ahol a közösség felléphet a szigorú legalizmus ellen, ahol a társadalom méltányos keresztmetszetét (fair cross section) mutató helyi polgár esküdtek közösségi, de nem tudományos deliberáció, eszmecsere eredményeképpen felderítik és megállapítják a tényeket. Fontos feltétel, hogy az esküdt pártatlan, elfogulatlan, azaz nemcsak hogy nem a rendőrséghez vagy az ügyészséghez hasonló utasításalapú, hierarchikus szervezetben működik, de még csak nem is állami alkalmazott, azaz az ügy elbírálásában az állam, a közhatalom érdekei iránti elfogultság teljes mértékben kizárható. Ha indokolás nélkül meghozott ítéletében felmenti a vádlottat, döntése semmilyen formában nem támadható meg, sőt még egyfajta normakontrollként is működhet, amennyiben egy erkölcstelen vagy méltánytalan, netán túl szigorú törvény esetében a tényállásszerű magatartás esetén is ártatlannak minősít. Annak ellenére, hogy a költő Robert Frost (1874–1963) közismert mondása szerint az esküdtszék arról szól, hogy tizenkét ember eldönti, hogy melyik perbeli félnek vannak jobb ügyvédei, az elit által dominált igazságszolgáltatási rendszerben igen fontos biztosítékként szolgál. Az es­küdt­bíráskodás amerikai történetének és közjogi szerepének vázlatos áttekintése után vegyük sorra a jogintézmény működésével kapcsolatban leggyakrabban felmerülő elméleti és gyakorlati problémákat.

Kurrens és visszatérő kérdések az esküdtbíráskodás amerikai gyakorlatában

1. Az esküdtek létszáma

Az alkotmányos joggyakorlatban több ízben felmerült az esküdtbíróság létszámának kérdése. Az 1898-as Thompson v. Utah,24 majd az 1899-es Capital Trans­action v. Hof-döntésben25 a Legfelsőbb Bíró­ság rög­zítette a common law gyakorlatát, és kimondta, hogy büntetőügyekben tizenkét esküdt részvételével kell megalakítani az esküdtszéket. Több mint hetven évet kellett várni a dogma felülírására, amikor is egy flo­ri­dai jogszabály kapcsán 1970-ben a Williams v. Flo­ri­da26-ügyben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy büntetőügyekben hat esküdt is képes ellátni feladatát, mert a számmisztikán kívül a 12-es szám mellett csak a történelmi véletlen szokása szól. Három évvel ké­sőbb egy másik döntés polgári ügyekre nézve is ki­mondta ugyanezt a szabályt, tehát azt, hogy tizenkettőnél kevesebb, de legalább hat esküdt alkotmányosan elfogadható.27 Ne feledjük, az USA olyan szövetségi állam, ahol a különböző tagállamok, és azokon belül is a különböző megyék rendkívül széles körű autonómiával rendelkeznek jogrendszerük kialakításában (Louisianában például kontinentális jogot alkalmaznak), és ezt a kakofonikusan heterogén és széttagolt szabályozást csak az állami és szövetségi törvények, valamint a legfelsőbb bírósági ítéletek szorítják korlátok közé.

Az Amerikai Ügyvédi Kamara mértékadónak tekintett, 19 pontból álló 2004-es ajánlása szerint28 az ideális létszám 12 esküdt, de enyhébb (pl. hat hónapot meg nem haladó szabadságvesztéssel büntethető) büntetőügyekben egy hatfős testület is eljárhat. Hozzáteszi az ajánlás azonban, hogy 12 fős testület esetén lényegesen nagyobb lehet a kisebbségek részvétele az esküdtszékben: ha az adott csoport létszáma a helyi lakosság 10%-át teszi ki például, akkor egy 12 főből álló esküdtbíróságban 25%-kal nagyobb (72%-os) a valószínűsége annak, hogy lesz kisebbségi esküdt, mint a hatfős testületben, ahol ennek csak 47% az esélye.29

2. Az esküdtek döntésekor megkívánt többség

Hasonlóan széles vita folyik az esküdtek döntésekor megkívánt többség kérdéséről. 1897-ben az Am Publ’g Co. v. Fisher-döntésben30 a Legfelsőbb Bíróság még az egyhangú döntéshozatal alkotmányos követelménye mellett foglalt állást. Két 1972-es határozatban viszont felülvizsgálta álláspontját, és először egy 11:1,31 majd egy 9:3 arányban32 meghozott döntést is alkotmányosan elfogadhatónak ítélt, és elutasította a vádlott fellebbezését. Azt nem tudhatjuk, hogy egy 8:4-es vagy egy 7:5-ös arányról mit mondana a bíróság, de 1979-ben egy hatfős esküdtszék 5:1-es döntését33 elfogadhatatlannak tartotta.34 Az Amerikai Ügyvédi Kamara említett ajánlása szerint35 – elsősorban a kisebbségek marginalizálódásának megakadályozása miatt – az ideális az egyhangú döntéshozatal, de ennek hosszadalmas deliberációt követő teljes lehetetlensége esetén az 5/6-os többség is elfogadható – feltéve, hogy 12 fős esküdtszékről van szó, hiszen például egy hatfős testületnél az alkotmányellenes lenne.36

3. Az esküdtek döntésének nyilvánossága

Ugyancsak sokat vitatott kérdése az esküdtbíráskodásnak az esküdtek tanácskozásának nyilvánossága. Annak ellenére, hogy az amerikai alkotmány nem tiltja a nyilvános vitát,37 a történeti hagyomány a zárt, teljesen titkos döntéshozatal mellett szól. Ez ugyan nem erősíti az igazságszolgáltatás átláthatóságának elvét, viszont jó okok szólnak mellette is: tágabb teret enged a közösségi igazságérzet megnyilvánulásának, ha az esküdtek a felek és a külvilág tekintetétől elzárt, szabad vitát folytathatnak; emellett meg is védi az esküdteket az utólagos retorzióktól; és nem mellesleg csökkenti, amennyire lehet, kizárja a korrumpálhatóságot. II. Edward már a XIII. század közepén is ezen utóbbi okból tiltotta meg az esküdtek nevének előzetes nyilvánosságra hozatalát.38 Ne feledjük: az esküdtbíráskodás amerikai felfogásának lényege, hogy a ténykérdésben döntő esküdtek az ügyről annyit és csak annyit tudhatnak meg, ami a tárgyalóteremben elhangzik, pontosabban, ami a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó eljárási szabályok alapján elhangozhat. Közismertek a hetekre-hónapokra hotelszobákba zárt esküdtek történetei.

E drákói szigornak hosszú hagyományai vannak: a XIX. században New Yorkban négy nap és éjszaka nem alhattak az esküdtek, amíg meg nem hozták döntésüket, de volt olyan ítélet, amelyet az esküdtek tárgyalótermen kívüli befolyásoltsága miatt érvénytelenítettek, azért, mert az egyik esküdt egy értelmező szótárt vitt magával a terembe, vagy egy ötperces családlátogatást tett.39 (Ellentétben Angliával, ahol ez a bíróság megsértése lenne, Amerikában az esküdtszék tárgyalásáról később tudomást szerezhet a közvélemény, ha valamelyik esküdt erről a feleknek vagy a sajtónak beszámol.)

4. Az esküdtek által gyakorolt normakontroll

Az amerikai esküdtbíráskodás talán legellentmondásosabb kérdése az a „jury nullification”-nak nevezett jelenség, amikor az esküdtek a vádlott (vagy az alperes) tényállásszerű magatartásáról történő meggyőződésük ellenére sem állapítják meg felelősségét – hogy ezáltal kifejezzék nemtetszésüket a törvény szigorúsága vagy erkölcsi megalapozatlansága miatt.40 A laikus igazság­érzet ily módon fogalmaz meg üzenetet a jogalkotó számára, és teljesíti be azt az elvet, hogy senkit ne érjen büntetés olyan cselekedetért, amelyet a közösség nem érez büntetendőnek. Sőt, akár egyfajta biztonsági szelepként is szolgálhat annak demonstrálására, hogy néha az igazságos törvényt is lehet igazságtalanul alkalmazni, és ez már a jogalkalmazó (állam) despotizmusának határát súrolja. Az 1969-es US v. Moylan-ügy41 a vietnami háború ellen tiltakozó, katonai behívóját elégető vádlottja például nem tagadta a jogszabályok megsértését, és erkölcsi okokra hivatkozva kérte a felmentését.

 A „jury nullification” természetesen nem igazolható az esküdtszék szerepéről a XIX. századra kialakult azon egységesnek mondható felfogás szerint, amely a testületet olyan ténybíróságként értelmezi, amelynek nem szerepe jogi kérdéseket eldönteni, azt pedig végképp nem, hogy a vádlott érdemel-e büntetést. Így elvben a bíróságok ezt az esküdtszék hatásköri túllépé­sének tartják. A jogintézmény sajátossága azonban az, hogy eljárási szabálysértés hiányában az esküdtszék jogállása nemigen teszi lehetővé döntésének felülvizsgálatát. 1670-ben például, amikor az esküdtszék megtagadta, hogy megállapítsa, az angol kvékerek megsértették az egyesülési és gyülekezési jog szabályait, Vaughan bíró, a Court of Common Pleas elnöke az emiatt megbüntetett esküdtek felmentéséről határozott. Bár 1895-ben az amerikai Legfelsőbb Bíróság a Sparf v. US42-döntésben a jogi formalizmus mellett tette le a garast, és semmilyen indokkal nem tette lehetővé a törvényi minősítéstől való eltérést (és ezt egy 1920-as határozat43 meg is erősítette),44 az es­küdt­székek mégis gyakran élnek e lehetőséggel – például a túlzottan szigorú, zéró toleranciára építő drogtörvények vagy a huzamos családon belüli erőszak áldozatai által a bántalmazó házastárs sérelmére elkövetett és önvédelemnek nem minősíthető cselekmények kapcsán.45

A joggyakorlat igen érdekes a kérdésben: az ügyek középpontjában az alábbi kérdések állnak: a) megte­heti-e a bíró, hogy szól, esetleg kimondottan ellen­ja­vaslat formájában a „jury nullification” intézményéről; b) utalhat-e a vádlott vagy jogi képviselője e lehetőségre, és kérheti-e, hogy ennek alapján döntsön az es­küdtszék.

A gyakorlat gyakran álszent: van, ahol a bíró nem tesz említést az intézményről, és a felek sem tehetnek utalást erre (van olyan állam, ahol ez a bíróság megsértésének minősül), de az esküdtek élhetnek vele. De akad olyan állam is, pl. Maryland, ahol az alkotmány kifejezetten nevesíti az intézményt, és a bíró által kibocsátott esküdtinstrukciókban is szerepel – mindenesetre az ügyvédi etika tiltja az említését, és arra való hivatkozással, hogy a tárgyalóteremben nem erkölcsről kell vitázni, hanem jogról, 1980-ban még egy harmincnapos börtönbüntetést is kiszabtak egy ügyvédre.46

Bár több szövetségi feljebbviteli bírósági ítélet is született a kérdésben,47 a Legfelsőbb Bíróság hallgatása miatt a helyzet egyelőre nem tisztázott. („Jury nullification” csak büntetőügyben fordulhat elő. Polgári ügyekben egy „non obstante veredicto” elnevezésű formulára hivatkozással a bíró felülírhatja a pervesztes felet ilyen esetekben kötelező döntést.)

5. Az esküdtek privátszférájának megsértése

Az esküdtbíráskodás amerikai gyakorlatában ugyancsak fontos kérdés az esküdtek privátszférája megsértésének kérdése. Amint a későbbiekben látni fogjuk, az esküdtszék megalakítását megelőzően a felek számára rendkívül fontos (akár jól fizetett tanácsadók igénybevételét is indokolttá teszi) a potenciálisan elfogult, vélhetően valamelyik fél érdekeivel ellentétes prediszpozíció által befolyásolt esküdtjelölt kizárása. A behívott jelöltek általában először egy írásos kérdőívet töltenek ki, arra vonatkozóan, hogy fennáll-e valamilyen olyan ok, ami miatt az ügy tárgyilagos elbírálása nem lenne elvárható tőlük, pl. perben részes felek hasonló ügyben, személyesen vagy szakmailag érintett stb. Ezt követi egy szóbeli szakasz, ahol (az adott állam vagy az alkalmazandó jogrendszer szabályaitól függően) a jogi képviselők vagy közvetlenül, vagy a bíró útján kérdéseket tesznek fel a jelölteknek. Ez az ún. voir dire, az „igazság kimondásának” perszakasza, amelyet követően mindkét fél (vagy a vád és a védelem) jogosult indokolás nélkül meghatározott számú jelölt kizárásáról dönteni.48 A szövetségi eljárási szabályok szerint polgári ügyekben mindkét fél három-három; nem halálbüntetéssel fenyegetett ügyekben a vád hat, a védelem 10; halálbüntetéssel sújtható cselekmények ügyeiben a védelem és a vád is húsz-húsz esküdtjelölttel kapcsolatban jelenthet be előzetes, indokolás nélküli kizárási indítványt.

Miután az esküdtek kiválasztása és kizárása a tárgyalás része, ezért természetesen nyilvános – nemcsak a felek, hanem a közvélemény, a sajtó számára is. Az esküdtjelöltek értelemszerűen nem szívesen vallanak társadalmilag népszerűtlen, politikailag inkorrekt előítéleteikről (gyakran maguk sincsenek tisztában velük), ezért a jogi képviselők érthető okokból gyakran tesznek fel a jelöltek életvitelére, személyes élményeikre vonatkozó olyan kérdéseket, amelyekből számukra fontos információt szerezhetnek. Csakhogy nehéz meghúzni a határt a cseles, trükkös, netán bántóan személyes jellegű kérdések között, és nem egyszerű azt sem eldönteni, hogy hol húzódik az esküdtjelölt ma­gán­szférához fűződő joga, és milyen kérdésre tagadhatja meg a választ.49 A kérdés az, hogy beleférnek-e olyan, adott esetben az ügy pártatlan megítélése szempontjából fontos kérdések, hogy a jelöltnek van-e szeretője, volt-e abortusza, mit gondol a kisebbségekről, stb. Az 1995-ös, texasi Brandborg v. Lucas-ügyben,50 ahol az ál­lampolgársági kötelezettségét teljesíteni érkezett esküdtjelölt úgy gondolta, hogy a jövedelmére, vallási, politikai affiliációjára, egészségügyi állapotára vonatkozó kérdésekre nem köteles válaszolni, a bíróság megsértése miatt szankcióban részesült. Ugyanakkor az Sc Press Enterprise v. Superior Court of Cali­fornia-­esetben51 a Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak mi­nősítette azt, amikor kényes kérdésekhez érkezvén a bíró korlátozta a tárgyalás nyilvánosságát egy időre. A helyzet azonban itt sem átlátható, és nem világos, hogy az egymással versengő jogok, alkotmányos vé­delemre méltó érdekek közül melyik erősebb. (A kérdés már csak azért is bonyolult, mert pont az az esküdtbíráskodás lényege, hogy az esküdtszék meg­jeleníti a közösséget – adott esetben annak előítéleteivel együtt, hiszen egy prekoncepció még nem azonos az elfogult döntéssel.)

6. Az esküdtszék összetétele és az esküdtek kizárása

Az előbbi kérdéshez kapcsolódik az esküdtszék alkotmányos joggyakorlatában talán leggyakrabban felmerülő probléma: az esküdtbíráskodás kulcsának tekinthető reprezentativitás kérdése. Röviden arról van szó, hogy persze egy vádlottnak sem lehet alkotmányos joga az, hogy az esküdtszék tagjai között legyen az ő etnikai hovatartozásának, vallásának, jövedelmi viszonyának, nemének megfeleltetett esküdt, hiszen az esküdtszék az igazságszolgáltatás szerve, nem pedig az identitáspolitika intézménye, de ahhoz, hogy a fel­adatát megfelelően el tudja látni, az esküdtszéknek a társadalom lehetőségekhez képest megfelelő keresztmetszetét kell leképeznie. Ha bizonyos társadalmi csoportok tartósan hiányoznak az esküdtszékekből, akkor az e csoportok közül kikerülő vádlottak könnyen szisztematikus diszkrimináció áldozataivá vál­hatnak. Egy 2000-ben a texasi Dallasban és Harris megyében végzett felmérés szerint például eleve csak a beidézett esküdtek 1/5-e, 20%-a jelenik meg, és közöttük is feltűnően alulreprezentált a fiatal, alacsony jövedelmű latin népesség. Amíg a lakosság 25%-a, tehát egynegyede hispán, csak minden tizennegyedik esküdt került ki közülük. Amíg a népesség 37%-a 18 és 35 éves kor közötti, az esküdtek mindössze 8%-át jelentette e korcsoport. Amíg a lakosság 40%-a 35 000 dollárnál kevesebbet keresett egy évben, az esküdtek csak 13%-ban jelenítették meg e szegmenst. Egy 2004-ben megismételt felmérés szerint a népesség harmadát jelentő hispánok az esküdtek 7-12%-át adták.52 Egy tehetős fehér hétszer valószínűbb, hogy elmegy az esküdtválogatásra, mint egy kisebbségi: már csak azért is, mert szemben a fehérek öt százalékával, az általában alulpozicionált feketéknek és a hispánoknak 17 és 19%-a olyan munkahelyen dolgozik, ahol az esküdti feladatok miatt kihagyott munkanapokra nem kap alapfizetést.53 (Az Egyesült Államokban nincs a munkáltatók számára általánosan meghatározott ilyen irányú kötelezettség.)

A jog az esküdtszék reprezentativitását két irányból tudja megközelíteni: egyrészt a Legfelsőbb Bíróság kidolgozott egy olyan tesztet, amely a látszólag ugyan semleges, de a gyakorlatban bizonyos csoportok szisztematikus kirekesztését eredményező szabályozás vagy gyakorlat alapján létrehozott esküdtszék által hozott ítéletek érvénytelenítését eredményezi, másrészt pedig hasonló jogkövetkezményeket állapít meg arra az esetre is, ha kimondottan faji, etnikai mo­ti­váció alapján zárnak ki esküdtjelölteket.54 Nézzünk néhány példát!

Az első fontos döntés az 1880-as Strauder v. Virginia55 volt, ahol a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek mondta ki azt a törvényt, amely kizárta a fe­keték részvételét az esküdtbíráskodásból. Ennél bonyolultabb volt az 1940-es (ne feledjük, ez közel harminc évvel megelőzi a szegregáció teljes megszüntetését Amerikában) Smith v. Texas56, ahol egy fekete vádlott ellen fehér nő sérelmére elkövetett erőszakos közösülés bűnügyében (ahol a vádlott állítása szerint a kapcsolat kölcsönös beleegyezésen alapult) a Leg­fel­sőbb Bíróság az alábbi statisztikákra alapozva határozott a felmentésről: az 1930-as népesség-nyilvántartási adatok szerint Harris megye lakosságának 20%-a fekete, ehhez képest az elmúlt években az esküdtek egy százaléka volt csupán fekete. A harmincas években beidézett 512 jelölt között 18 feketét láthattunk, és végül csak öt ülhetett le az esküdtek padjára, szemben a 494 fehér jelöltből beválasztott 379-cel.57 Hasonló rendszeres diszkriminációt állapított meg a női esküdtek vonatkozásában az 1942-es Glasser v. US-döntésben,58 itt csak egy nőegylet (az Illinois Leauge of Women Voters) tagjai közül kerülhettek ki az esküdtjelöltek. 1946-ban hasonló határozat született abban az esetben, ahol gazdasági helyzet alapján korlátozták az esküdtté válás jogát, amennyiben törvényileg zárták ki a napi munkabérben foglalkoztatottakat.59 Az 1954-es Hernandez v. Texas-döntés60 a fenti Smith-ügyhöz hasonló érvrendszer alapján érvénytelenített egy ítéletet, megállapítván, hogy a lakosság 14%-át kitevő hispánok közül az elmúlt 25 év alatt egyetlen esküdtet sem sikerült megválasztani.61 1975-ben a Bíróság alkotmányellenesnek minősítette azt a louisianai törvényt,62 amelynek alapján, szemben a férfiakkal, a nők csak külön regisztrációt követően kerülhettek fel az esküdtjelöltek listájára, így a statisztikailag valószínűsíthető 53% helyett csak az esküdtszékek tizedében találhattunk női esküdteket. Fontos megemlíteni, hogy az esküdtszék reprezentativitásának hiánya miatt érvénytelenített ítéletek és az emiatt alkotmányellenesnek talált szabályozások indokolása nem a vádlottak hátrányos megkülönböztetésére épül: 1972-ben a Peters v. Kiff-ügyben63 egy fehér vádlottat is amiatt mentettek fel, mert az esküdtszékek megalakításakor szisztematikusan kizárták a feketéket.64

Ettől a szcenáriótól megkülönböztethetjük azokat az eseteket, amikor szisztematikus diszkrimináció hiányában az 1868-as, a tulajdonképpeni egyenlő bá­nás­módot előíró XIV. alkotmánykiegészítés65 alapján dönt a Legfelsőbb Bíróság.66 Itt tehát olyan eseteket fogunk látni, amikor az esküdtjelöltek előzetes, indokolás nélküli kizárása során tetten érhető a faji, etnikai animus. Az érvénytelenítés oka itt az lehet, hogy a rasszista indíték a vádlott mellett az esküdt és általában a közérdek sérelmét jelenti. Ezt például olyan esetekben állapította meg a bíróság, mint az 1965-ös Swain v. Alabama67 és az 1986-os Batson v. Kentucky68-ügyek, ahol mind a hat, illetve négy fekete esküdtjelöltet eltávolította az ügyész. A Kiff-ügyhöz hasonlóan fehér vádlott is elérte felmentését az alkotmányellenesen kizárt fekete esküdtjelöltek miatt benyújtott fellebbezése alapján, így az 1991-es Powers v. Ohio-döntés69 alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint, bár senkinek sincs joga ahhoz, hogy az esküdtszék egésze, többsége vagy akár csak egyetlen tagja is abból az et­nikai-faji csoportból kerüljön ki, mint ő, de a faj és az etnicitás nem játszhat szerepet a kizáráskor sem.70

Azt is meg kell jegyezni, hogy a statisztikai adatokra történő hivatkozás nem automatikusan jár a vádlott felmentésével. A nagy port kavaró 1987-es McCleskey v. Kemp-döntésben71 például a bíróság ugyan elfogadta a védelem által benyújtott azon tudományos fejtegetéseket, amelyek kimutatták, hogy ha fekete elkövető fehér áldozatot öl meg, nagyobb eséllyel kap halálbüntetést,72 mint ha feketét, vagy ha az elkövető fehér, de a konkrét ügyben mindezt nem találta közvetlenül relevánsnak. (Különböző kísérletek kimutatták, hogy a fekete esküdtek általában nyitottabbak az enyhítő körülmények figyelembevételére, mint a fehérek.73)

7. Alkalmas egyáltalán az esküdtszék a feladata ellátására?

Több ízben öltött jogi formát az a sokakat foglalkoztató kérdés, hogy a bonyolult jogi fogalmakkal operáló és nem ritkán még összetettebb szakkérdéseket hordozó ügyeket egyáltalán fel tudja-e fogni a tizenkét laikus. A kérdéskört érintő ügyek két kategóriába so­rol­hatóak: kérhetik-e a vádlott felmentését arra hi­vat­kozással, hogy az esküdtek nem értették az ügyet, illetve milyen eszközök állnak az esküdtek rendelkezésére az ügyek jobb megértésére. Az első csoportba sorolható például az a 2000-ben eldöntött Weeks v. Angelone-ügy,74 ahol a vádlott tudományos felmérésekre hivatkozva kérte a felmentését, mondván, hogy az esküdtek többnyire nem értik az enyhítő körülmények fogalmát. A szövetségi feljebbviteli és a Leg­fel­sőbb Bíróság is elismerte, hogy a bíróság instrukcióit az esküdtek negyede (!) félreérti, de azzal az érveléssel utasította el a kérelmet, hogy a rendszer eleve korlátozott, hiszen a jogi fogalmak közérthetősége laikusok számára nemigen javítható.75 A bíró által adott instrukciók egyébként a modern kor szülöttei, hiszen a kora XIX. századig az esküdtek azért is érezhették magukat jogosultnak a ténykérdések mellett jogkérdésben is dönteni, mert a bíró hozzájuk hasonlóan képzetlen volt a jogban, így a common law érthetően nem ad eligazítást a bírói tájékoztatások ügyében.76 Mostanra az uniformizált és meglehetősen nehezen érthető, adminisztratív-jogi zsargonban írt eligazítás az uralkodó, úgyhogy a szövegértés egy felmérés szerint 15%-nál is alacsonyabb – bár felmehet 39%-ra, ha közérthetőbb nyelvre átírják.77

Harry Klaven és Hans Zeisel 1966-os klasszikus, 3576 polgári és büntetőügy feldolgozására épülő tanulmánya (The American Jury) ugyanakkor kimutatta, hogy az ügyek 78%-ának megítélésekor a bíró és az esküdtszék ugyanarra az eredményre jutott, a fennmaradó 22%-ban pedig a kérdés nem volt egy­értelműen eldönthető. Harminc évvel később Larry Heuer és Steven Penrod megismételték a kutatást, és hasonló eredményre jutottak, leszögezve, hogy a vélemények különbözősége nem az esetek komplexitására vezethető vissza. Paula L. Hannaford 153 arizoniai esetben vég­zett felmérése is azt támasztja alá, hogy a bírók több­sége szerint az esküdtek értik a dolgukat.78 A Leg­fel­sőbb Bíróság mindenesetre még nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy az ügy összetettségére hivatkozással a felek kérhetik-e az esküdtszék mellőzését az eljárásban. 1980-ban például volt olyan szövetségi feljebbviteli bíróság, amely helyt adott egy ilyen irányú kifogásnak, de akadt olyan is, amely elutasította.79

Több ízben merült fel a joggyakorlatban és a jogirodalomban azoknak az innovatív eszközöknek, intézményeknek a kérdése, amelyek az esküdtek helyzetértékelését megkönnyíthetik. Az esküdtek kérdezési joga például 1825 óta napirenden van. A common law 1540 óta tartalmaz tiltó szabályt, de előtte a bíróval azonos nyomozati jogok is megillették őket. A legfőbb ellenérv az, hogy egy agresszív esküdt könnyen do­minálhatná a tárgyalást. Persze olyan megoldás is elképzelhető, hogy az esküdtek írásban, a bíró útján kérdezhetnek. Több jogeset tárgya volt az esküdtek jegyzetelési joga is. Ez a régi időkben fel sem merült persze, hiszen az esküdtek többsége írástudatlan volt. Előnye a tárgyalóteremben elhangzottak könnyebb felidézése és ezáltal az eredményesebb vita, de egy jobban jegyzetelő esküdt megint csak dominálhatja az esküdtszék döntését. Egyes bíróságok ugyancsak próbálkoznak a közérthető nyelven megfogalmazott instrukciók, esetleg az ügy követését elősegítő, a tanúkat ábrázoló diagrammok, fogalommagyarázatok, segédanyagok rendelkezésre bocsátásával. Kötelező szövetségi vagy legfelsőbb bírósági iránymutatás hiányában az esetek többségében mindez a bíróságok vagy a tárgyalásvezető bíró hatáskörébe tartozik.80

Az esküdtbíráskodás kérdése (és nemcsak a Ma­gyarországi Kisebbségek Pártja által benyújtott népszavazási kezdeményezésé) mindenesetre nyitott, és az amerikai tapasztalatok fényében akár újra megfordulhat a világtendencia, amely a civil részvétel ezen formáját egyre ritkábban alkalmazza. Ne feledjük, egy jól működő, a modern kor kihívásainak megfeleltetett rendszerben az esküdtek a jogalkalmazás terén is erősíthetik azt a demokratikus legitimációt, ami a jogalkotás során mostanra már alkotmányos minimumnak tekinthető. Érdemes szem előtt tartani Alexis de Tocqueville azon véleményét is, amely szerint az esküdtrendszer az esküdt számára is hasznos, mert erősíti republikánus érzületét.81 Hiszen, teszi hozzá Jürgen Habermas, egy demokratikus jogállam polgárai törvényalkotóként tekintenek magukra, mely törvényeknek aztán azok címzettjeiként engedelmességgel tartoznak.82

Az írás alapjául szolgáló tanulmány megjelent a Jogtörténeti Szemle 2007. évi különszámában.

Jegyzetek

1   1949. évi XX. törvény 45. § (1) A Magyar Köz­tár­sa­ság­ban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a munkaügyi bíróságok gyakorolják. […] 46. § (1) A bíróság – ha a törvény másképpen nem rendelkezik – tanácsban ítélkezik. (2) A törvény által meghatározott ügyekben és módon nem hivatásos bírák is részt vesznek az ítélkezésben. (3) Egyesbíróként és a tanács elnökeként csak hivatásos bíró járhat el.

2   Halmai Gábor: Népszavazás és képviseleti demokrácia. ÉS, 2007. április 6., 14. szám.

3   Bővebben l. pl. Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris, Budapest, 2004, 295., 300., 302. 408. p.

4   Ezek: Albánia, Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Grúzia, Hollandia, Litvánia, Luxemburg, Mol­dova, Örményország, Románia és Törökország. L. John D Jackson – Nikolay P. Kovalev: Lay adjudication and human rights in Europe. Columbia Journal of European Law, Winter 2006/2007, 88. és 93–94. p.

5   19 európai ország (Ausztria, Bulgária, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Horvátország, Len­gyel­ország, Lettország, Macedónia, Németország, Norvégia, Magyarország, Svájc, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna) alkalmazza ezt a rendszert. Jackson–Kovalev 96–98. p.

6   Walesben legfeljebb két év szabadságvesztéssel sújtható ügyek, Skóciában 60 nap elzárás vagy 2500 fontnyi büntetés tartozik ide.

7   L. Amy Powell: Three angry men: juries in international criminal adjudication. New York University Law Review, December 2004, 2343. p.

8   Atkins v. Virginia, 536 US 304 (2002). L. Diane E. Courselle: Struggling with deliberative secrecy, jury independence, and jury reform. South Carolina Law Review, Autumn 2005, 206. p.

9   Mark A. Behrens – M. Kevin Underhill: A call for jury patriotism: why the jury system must be improved for Californians called to serve. California Western Law Review, Fall 2003, 135–136. p.

10  Robert C. Walters – Michael D. Martin – Mark Curriden: Jury of our peers: an unfullfilled constitutional promise. SMU Law Review, Spring 2005, 329. p.

11  L. Ted Stellwag: The verdict on juries. Pennsylvania Lawyer, May/June 2005, 21. p. Hozzátartozik a kérdéshez, hogy nem minden munkáltató köteles bért fizetni az esküdtként távol lévő munkavállalónak, a költségtérítés pedig sokszor nemhogy az esküdtek ebédjét, de még a bíróság előtti parkolási díjat sem fedezi. 1957 és 2000 között Los Angelesben pl. napi öt dollárt kaptak az esküdtek. L. Behrens–Underhill, i. m. Pennsyl­va­niá­ban az összeg az első három napra kilenc dollár, azt követően napi 25; szövetségi bíróságok előtt pedig napi 40 dollár. (Ne feledjük, Michael Jackson legutóbbi pere fél évig tartott.) Judith Kaye legfelsőbb bírósági elnöksége alatt, az általa bevezetett reformoknak köszönhetően 12-ről 37%-ra nőtt a beidézett New York-i esküdtek jelenléti aránya: az elnök egyrészt megszüntette egy sor munkakör (pl. orvos, jogász) automatikus mentességét; felfrissítette a lakcímnyilvántartást; 10-ről 40 dollárra emelte a napidíjat; és a 20 főnél több személyt foglalkoztató cégeket kötelezték az alapbérfizetésre a távollét alatt. (Ráadásul finomabb idézési és bírságolási rendszert vezettek be, javított az esküdtek munkakörülményein, és lehetővé tették, hogy például egy tervezett utazás esetén hat hónappal, gyermeküket egyedül nevelők pedig két évvel elhalasszák a szolgálatot.) Így nemcsak a megidézettek jelentek meg nagyobb számban, de kb. egymillióval több személy is szerepelt a listán, és vagy 100 000 dollár fölösleges postaköltséget is megspóroltak. L. Stellwag 351–355. p. Pusztán a napidíj hatról 40 dollárra emelése El Pasó­ban egy év alatt 22-ről 46%-ra növelte a megjelenési arányt, ami aztán tovább emelkedett 60%-ra. Uo. 354. p.

12  Az 1992-es Los Angeles-i zavargások kirobbanása mögött például a fekete Rodney Kinget videófelvételek tanúsága szerint brutálisan bántalmazó négy fehér rendőr kizárólag fehérekből álló esküdtszék által történt, rendkívül nagy vihart kavart felmentése állt.

13  L. pl. Howard L. Nations: Overcoming juror bias. Asso­ciation of trial lawyers of America, July 2003.

14  Juan Castaneda: The jury’s dilemma: Playing God in the search for justice. Defense Counsel Journal, October, 2005, 8. lj. Más kimutatás szerint 1989 és 1998 között az esküdtszék előtt folyó büntetőeljárások száma 38%-kal csökkent: Frederick Schauer: On the supposed jury-dependence of evidence law. University of Pennsylvania Law Review, November 2006, 31. lj.

15  Angliában 1945 óta polgári ügyekben megszűnt az esküdtszéki eljárás. L. Megan Healy McClung: A brief history of the jury. CBA Record, February/March 2005.

16  Jason Mazzone: The justice and the jury. Brooklyn Law Review, Fall 2006, 56–57. p.

17  Castaneda 387. p.

18  Randy J. Holland: State jury trials and federalism: constitutionalizing common law concepts. Valparaiso Uni­versity Law Review, Spring 2004, 376–380. p.

19  Uo. 377. p.

20  És az 1680-as New Hampshire-i, 1641-as massachussetsi, 1647-es Rhode Island-i, 1683-as New Jersey-i vagy az 1712-es dél-karolinai, l. Holland 377. p.

21  L. pl. http://www.ushistory.org/declaration/document/index.htm (2007-04-11)

22  L. http://hungarian.hungary.usembassy.gov/constitution_in_hungarian.html (2007-04-11)

23  Uo.

24  170 US 543 (1898)

25  174 US 1 (1889)

26  399 US 78 (1970)

27  Colgrove v. Battin 413 US 149 (1973); a döntést megerősítette az 1978-as Ballew v. Georgia (435 US 223)-határozat is.

28  Principle III., http://www.abanet.org/juryprojectstandards/The_ABA_Principles_for_Juries_and_Jury_Trials.pdf (2007-04-06) 17–22. p.

29  L. még Holland 396. p.

30  166 US 464 (1897)

31  Apodaca v. Oregon 406 US 404 (1972)

32  Johnson v. Louisiana 406 US 356 (1972)

33  Burch v. Louisiana, 441 US 130 (1979)

34  L. még Holland 396. p.

35  Principle IV., http://www.abanet.org/juryprojectstandards/The_ABA_Principles_for_Juries_and_Jury_Trials.pdf (2007-04-06) 23–27. p.

36  Európában változó a gyakorlat: Ausztriában, Belgium­ban, Oroszországban, Svájcban egyszerű többség is elég, és 600 év után 1917-ben Angliában is megszűnt az egyhangúság előírása. Jackson–Kovalev 113. p.

37  L. pl. Torrence Lewis: Toward a limited right of access to jury deliberations. Federal Communications Law Journal, January 2006.

38  Diane E. Courselle: Struggling with deliberative secrecy, jury independence, and jury reform. South Carolina Law Review, Autumn 2005, 215. p.

39  Uo. 62. lj.

40  Arie M. Rubenstein: Verdicts of conscience: Nullification and the modern jury trial. Columbia Law Review, May 2006, 961–962. p.

41  417 F 2d 1002, 1006 (1969)

42  156 US 51 (1895)

43  Horning v. District of Columbia, 254 US 135 (1920)

44  Rubenstein 966–967. o

45  Uo. 972–974. p.

46  Uo. 988–999. p.

47  L. pl. 1970-ban a US v. Sawyer, 1983-ban a US v. Trujillo, 1993-ban a US v. Kryzske, 1996-ban a US v. Mason-döntéseket. A bíróságok minden esetben az esküdtszék hatáskörének túllépését állapították meg. Rubenstein 968. p.

48  Angliában pl. nincs indokolás nélküli esküdtkizárás.

49  A kérdésről l. pl. Lauren A. Rousseau: Privacy and jury selection: Does the constitution protect prospective jurors from personally intrusive voir dire questions? Rutgers Journal of Law &Urban Policy, Spring 2006.

50  891 F.Supp.353 (E.D.Tex. 1995)

51  404 US 501 (1983)

52  Robert C. Walters – Michael D. Martin – Mark Cur­riden: Jury of our peers: an unfullfilled constitutional promise. SMU Law Review, Spring 2005, 320. p.

53  Uo. 327. p.

54  L. pl. Mary Catherine Campbell: Black, White and Gray: The American jury project and representative juries. Georgetown Journal of Legal Ethics, Summer 2005.

55  100 US 303 (1880)

56  311 US 128 (1940)

57  L. pl. Walters–Martin–Curriden 321. p.

58  315 US 60 (1942)

59  Thiel v. Southern Pacific Co. 328 US 217 (1946)

60  347 US 475 (1954)

61  Az 1979-es Castaneda v. Partida-ügyben (430 US 482) a Bíróság a Hidalgo megye lakosságának 79%-át jelentő hispán lakosságról állapította meg, hogy az elmúlt tizenegy évben az esküdteknek csak 39%-át adta.

62  Taylor v. Louisiana, 419 US 528, (1975)

63  407 US 493 (1972)

64  L. Heather Davenport: Blinking reality: Race and criminal jury selection in light of Ovalle, Miller-el, and Johnson. Baylor Law Review, Fall 2006, 964. p.

65  „1. § Valamennyi, az Egyesült Államokban született vagy később ott állampolgárságot nyert személy, aki ennek következtében az Egyesült Államok fennhatósága alá esik, a lakhelye szerinti állam és az Egyesült Államok állampolgára. Egyetlen állam sem hozhat vagy alkalmazhat olyan törvényt, mely korlátozza az Egyesült Államok állampolgárait megillető előjogokat vagy mentesítéseket; egyetlen állam sem foszthat meg valakit életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő törvényes eljárás nélkül; törvénykezés során az államok senkitől nem tagadhatják meg a törvények nyújtotta egyenlő jogvédelmet.” http://hungarian.hungary.usembassy.gov/constitution_in_hungarian.html (2007-04-07)

66  L. pl. Walters–Martin–Curriden 340. p.

67  380 US 202 (1965)

68  476 US 79 (1986)

69  499 Us 415 (1991)

70  L. Davenport 983. p.

71  481 US 279 (1987)

72  A hivatkozott Capital Jury Project néven ismertté vált (máskor a kutatásvezető nevét viselő) Baldus-tanulmány, Philadelphia és 14 állam 10 éves ítélkezési gyakorlatát alapul véve arra a megállapításra jutott, hogy ha több mint öt fehér férfi van az esküdtszékben, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy a fehér áldozat sérelmére elkövetett emberölés fekete vádlottját halálra ítélik. A bűnösségről történő szavazáskor a különbség háromszoros, a halálbüntetés kérdésében hétszeres, L. Mustafa El-Farra: Race and the jury: Racial influence on jury decision-making in death penalty cases. Hastings Race and Poverty Law Journal, Fall 2006, 227–228. p.

73  L. pl. El-Farra 226. p. Tény: a DNS-vizsgálatok elterjedésével 1976, a halálbüntetés visszaállítása óta a kivégzettek 34,2%-a fekete volt és 56,9%-a fehér, noha a lakosságarány: 12,3-75,1%. 1973 óta 25 államban 122, a siralomházban várakozó elítéltről derült ki, hogy ártatlan: közülük 61 fekete és 47 fehér volt. El-Farra 228. p. (1972-ben a Furman v. Georgia-döntéssel [408 US 238] a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek ítélte a halálbüntetést, majd 1976-ban a Gregg v. Georgia-döntéssel [428 US 153, 1976] visszaállította). 2001-ben Amerikában a fekete férfiak 17 százaléka börtönviselt vagy éppen büntetését töltötte. 2002-re a börtönpopuláció meghaladta a kétmillió főt, és tizenkét államban a fekete férfi népesség 10-15 százaléka szabadságvesztés büntetését tölti, ami – 1995-ös adatok szerint – nem kevesebbet jelent, mint hogy a 20–29 éves korcsoportban három fekete férfi közül egy éppen börtönben ül. Az, hogy rács mögé kerüljön, ötször valószínűbb, mint egy fehér férfi esetében; a nőknél a különbség hatszoros. Richard Banks: Beyond Racial Profiling: Race, Policing, and the Drug War. Stanford Law Review, December 2003, 595. p.

74  528 US 225 (2000)

75  Judith L. Ritter: Your lips are moving … but the words aren’t clear: Dissenting the presumption that jurors understand instructions. Missouri Law Review, Winter 2004, 167, 174–175. p.

76  Uo. 191. p.

77  Uo. 199. p.

78  L. pl. Richard C. Waites – David A. Giles: Are jurors equipped to decide the outcome of complex cases? American Journal of Trial Advocay, Summer 2005, 24. p.

79  Uo. 26. p.

80  Uo. 43–51. p. L. még Shari Seidman Diamond – Ary R. Rose – Beth Murphy – Sven Smith: Juror questioning during trial: a window into juror thinking. Vanderbilt Law Review, November 2006.

81  Alexis de Tocqueville: Democracy in America (1850). In: JP Mayer (ed.): HarperPerennial, 1998, 275. p.

82  A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, 2006, 92. p.