Őrszigethy Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

„Biztonságosabb mások életét figyelni”
– Loesje szomszédja, Arnhem, Hollandia*

1967. augusztus 20. Pest megye, D. falu

Vérszagú délutánnal kezdődik a mulatság a falu középen. A kifliforma művelődési ház udvarából az ünnep („alkotmány” – „újkenyér”) tiszteletére vágóhíd lett. Itt nyúzza a birkát az áfész („coop”) egyik főembere, gumikötényben, gumicsizmában, körülötte öntevékeny fehérkötényesek, vájdlingok, üstök, tábortűz – ropogós, pálinkás hangulat.

A birkatrancsírozás elől a Duna-partra menekülök, épp időben érkezem, a járási székhelyről induló zenés, lampionos sétahajó kikötéshez készülődik. A vigadó utasok a parti kerthelyiségben táncolnak tovább. Ez hát rendben volna…

Indulunk vissza a rögtönzött birkavágóhídra. Az udvaron rotyog a helyi notabilitások díszvacsorája. Az italt a d.-i párttitkár szállítja, ő a művelődési házban lévő gebines („hitbizományos”) kocsma vezetője.

A színházteremben gyülekeznek a meghívottak. Az ünnepi dekoráció eltakarja a terem és az előcsarnok közti falon tátongó öklömnyi lyukat. A szemrevaló most a terített asztal – a vörös bor meg a vörös gulyás a fehér terítőn. A második fogás túrós csusza. Sürgök-forgok-mosolygok, ahogy a vendéglátónak illendő, s beügyeskedem magam a két téeszelnök közé. (Még két téeszt is elbírt a falu!) Hol az egyik, hol a másik elnöknek meregetem a birkagulyást.

A lakoma talán adakozóvá szelídíti az egyébként egymással rivalizáló elnököket. Merthogy pénz kellene a művelődésre, „fejleszteni” kellene, a falat mindenképpen, ha nem is alapoktól, legalább vertikálisan! Közeleg az ősz…

A falu harmadik elnöke a tanácselnök, tőle sokat nem remélhetek, mert neki a babája parancsol – a tanács gazdaságisa. Ez a lakkos-rakottkontyos asszonyság valóságos nemezis, mindenkit megátkoz, aki tőle az állam pénzét akarja kicsalni. Azzal a lyukkal sem lehet elbolondítani. Különben is, a népművelő a maga horizontális nagy álmaival egyenesen közellenség. A fejlesztés az állam ellen való vétek – tehát az ominózus lyuk marad.

A fontos: a lakodalom az őszi szüretkor. Es­kü­szik a tanácselnök fia, arra készül az egész tanácsi apparát. A násznép belakja a művelődési házat. A sörösládatorony a lyuknak támaszkodik, a fal egyelőre tartja magát.

Népművelőként hamarabb feladtam, mint a fal. A kellemkedés a két elnök közt sem volt hatásos. Ahogyan ma mondanánk, a „gazdasági szféra” elzárkózott. Minek a nevében is ágáltam? Azt gondoltam, hogy a nép nevében. Hogy hivatásom bokszolni a nép színvonalas művelődéséért, aminek fontosságát az állam és a hatalom nem éri föl ésszel. Közben a nép mulatott a lagzin meg a lagzit követő szüreti bálon. És mire közeledett a szilveszter (és a vele járó bál), kezdtem elbizonytalanodni. Hiába cipeltem a főiskoláról hozott értékeket, hitet-tudást? Aztán a bálok hajnalán a hiteket feledve bóklásztam a művelődés lepusztult csarnokában. Évikével, a takarítónővel törött üvegeket, szakadt bugyikat gyűjtöttünk a szemetes rocskába. Pista, a párttitkár-kocsmáros hangulatjavító rumos feketével kedveskedett.

A többi elöljáró utálatoskodott, hiába kilincseltem irodáról irodára. A magam várában meg csak bazsalyogtam, amikor bejött a nép egy-egy mesedélutánra. A televízió első számú bemondónőjére egy tucatnyi falubeli volt kíváncsi, a lányok-asszonyok elmaradtak, pedig tanulmányozhatták volna az arc­építő smink csodáját… Mi tagadás, a népet nem is­mertem, a falut igazgató értékrendről fogalmam sem volt. Ezt nem is várta el tőlem a szakma, s a felettes hatóságok sem. Az volt a dolgom, hogy fölemeljem a népet a kultúra örök értékeinek birodalmába. Az állam elnézően, a nép közömbösen nyugtázta törekvéseimet. Némi érdeklődést csak a nép deli legényei mutattak, például a házinénim fia meg az iskolaigazgató fia. Ők ti. hosszadalmas katonatörténetekkel traktáltak…

Miközben én a kultúra házából potyogó téglákkal voltam elfoglalva, a nép (a szerencsés téesztagság) új házakat épített. Csöndes estéken a Nagyvilágot bújtam, a falusiak alapot ástak, falakat emeltek, kerítéshálót feszítettek. Ki-ki a maga módján szórakozott. Az állam csak a rendre és a pénzére ügyelt, s a szabad idő hasznos eltöltéséhez szignálta az engedélyeket – a kulturális rendezvények fölött a rendőrség bábáskodott, a házépítéseken az építési hatóság dirigált.

Az adott keretekkel a hatalom elégedett volt. Az új lakóházak sora reprezentálta a fejlődést – az alföldi parasztok „civil öntudata” feloldódott az építési lázban. A békét némiképp az az ármányos népművelő zavarta, aki világmegváltással próbálkozott, ugyanis nem tetszett neki ez a rend(szer). Persze fundamentális ellenséggé csak az a népművelő vált, aki helyi tevékeny társakkal megpróbálta véghezvinni úgymond fejlesztési elképzeléseit. (A „partnerkapcsolatok” és az „együttgondolkodás” akkoriban nem szerepelt a fejlesztők szótárában.) Sajnos, kevés társ csatlakozott a népből, mert a népművelő és a nép más-más nyelvet használt. Nem filológiai volt a különbség, hanem kulturális. (A hatvanas évek falumegváltói/vidékfejlesztői magyarul beszéltek, nem angolul, mint mostanság.) A helyzetet a kommunikáció sikertelensége jellemezte – talán így fogalmaznának a mai szakértők. Valójában a közeledést senki sem szorgalmazta: a nép a családjával, a házával és a földdel bajoskodott, a népművelőt pedig a hit éltette, bízott a maga „égő lelke” („burning spirit”) tömeghatásában, és várta a nép közeledését.

A hatvanas években kedvére evett, ivott, építkezett a falusi nép, feledni kezdte a szegénységet. A jól szolgáló népművelő rávette a falusi embereket, hogy táncoljanak, énekeljenek, muzsikáljanak a művelődési házban, páváskodjanak a színpadon. Fejlesztésnek akkor az számított, ha a népet kiszabadíthatta a munka rabságából. Csakhogy pont a munka volt az, ami elérhetetlenné tette a népművelő céljait; a végeláthatatlan teendők a zsendülő háztájiban meg a téeszben.

A téeszvilágban a munka közössége volt az első, s az idealista népművelő bizony ezt nehezményezte. Szívesebben látott volna olyan civil formációt, amit a kultúra, az érték és az érdekazonosság avat közösséggé. Nosztalgiával gondolt a régi, hagyományos falusi közösségekre (fonóház, olvasókör, iparoskör, gazdakör), amiket a népek munkamániája (no meg a rendszer) felbomlasztott. A feladat nyilvánvaló: új közösségeket kell teremteni. A közösségfejlesztővé átváltozott népművelőt az a meggyőződés vezérelte, hogy csak a civil közösség lehet a fogadóállomása a kulturális értékeknek.

Először a munkahelyi közösségei szűnnek meg a rendszerváltás után, aztán a távoli munkahelyek rabságától is megszabadul a nép. Immár nincs akadálya a közösségi programoknak, mégsem szerveződik a szabadidőben gazdag és munkahelyeitől megfosztott vidék. Pedig ideje lenne éppen, mert beköszöntött a tétlenség korszaka. Az egyéni és közösségi meditációk siráma ugyanaz: pénz és munka kellene.

A kilencvenes években a vidék szegénysége nőttön-nő, különösen az ország északi, keleti, déli végein. Az egymást váltó kormányok büdzséjük rendezgetésével vannak elfoglalva, messzelátó terveik jó esetben a ciklus (és a főváros) határáig tartanak. Szo­ci­­oló­gusok, statisztikusok, gazdasági elemzők gyűjtögetik és prezentálják az egyre nyomasztóbb adatokat, mindhiába. A politikusok csak a tőkeinjekcióban hisznek, nincs más javallatuk, keresik is a tőkét „mindhalálig”. Csupán abban biztosak, hogy szemesnek áll a világ. A híripar is porondra lép szegénység-siratónak, de hovatovább alig tálalhat olyan szegénységképet, ami igazi durranás, toplistás szenzáció.

A társadalomtudósok (szociológusok s a többi…) tisztességesen tájékoztatják a tettekre fölesküdött (hivatott) politikusokat a szegénység okairól és megjelenési formáiról, de receptet nem mellékelnek. A politikusoknak szerepkörük szerint tenniük kellene valamit, azonban a többségük figyelmetlen és tanácstalan. Nem tudják, hogyan adjanak, és kinek, abból, ami mellesleg nincs. Hárítanák a munkát és a felelősséget a minisztériumokra, de sajnos a kormányzat terjedelmes miniszteriális apparátusának nincs praxisa az adományozásban – csak a rendelkezés, a nyilvántartás és a monitoring „vonatkozásában” profi. Meg aztán a tárcák örök harca miatt bajos eldönteni, hogy melyik a hivatott a szegények ügyében intézkedni.

Miközben az élen álló politikusok a magas szintű köz- és szakigazgatással próbálnak egységes és végrehajtható koncepciót gyártani, a szegény vidékeken humanitárius lelkületű jóemberek és szervezetek gyakorlatoznak. A segítők egy része ruhát, cipőt, élelmet visz a nélkülözőknek, más része pénzzel és természetbeni kölcsönnel ösztönzi önálló és társas vállalkozásra a munkátlanokat. Az adományok és a szegényes vállalkozások alig enyhítik a mindennapi gondokat. Az államnak sincs jobb ötlete, mint a segélyezés. A tőkének hiába udvarol, nem költözködik az elhagyatott végekre.

„Made in Fejlettvilág”

A működőképes tőke helyett új szakma kínál megoldást az ezredfordulón. A vidékfejlesztés ígéri a vidéki jólét megteremtését és a szegénység enyhítését. A vidékfejlesztőknek gazdag (nemzetközileg garantált) receptúrája van a szunnyadó vidék (köztük az elszegényedett perifériák) életre keltésére. A legszegényebb, a leghátrányosabb helyzetű kistérségek hivatalos listája csak 2007 végén állt össze, de a társadalomkutatók terepmunkája és a statisztikai adatsorok alapján „nem hivatalosan” a politikusok és a vidékfejlesztők lista nélkül is tudják, mely vidékek szorulnak leginkább segítségre.

„A magyar kormányzat és a UNDP (United Nations Development Programme = ENSZ Fej­lesz­tési Programok) 2005 novemberében közösen kidolgozott és finanszírozott modellprogramot indított a legnehezebb helyzetben lévő vidéki térség, a Cserehát megsegítésére” – olvasható a Cserehát Prog­ram ki­adványában. Csereháthoz, az Aggteleki Nemzeti Park és a Zempléni Tájvédelmi Körzet között fekvő prog­ram­területhez négy kistérség tartozik; Abaúj-Hegy­köz kistérsége, az Edelényi, az Encsi és a Szik­szói kis­térség. A 128 települést magában foglaló vi­dék­nek 96 ezer lakosa van, nyolcvan faluban ötszáznál kevesebben laknak. A munkanélküliség kétszer-háromszor magasabb, mint az ország más tájain. 2005-ben a Cserehát programterületén lévő Abaúj-Hegy­­közben volt az országban a legmagasabb a mun­ka­­nél­kü­li­ség: a regisztrált munkanélküliek ará­nya 22,9 százalék. (KSH Területi statisztikai évkönyv) A hi­­vatalos népszámlálási adatok szerint (KSH, 2001) a Cse­­­reháton a lakosok 16 százaléka cigány. Egy 2007-ben meg­jelenő kormányrendelet mind a négy csereháti kistérséget az ország 33 leghátrányosabb kistérsége közé sorolta.

A nevezett programnak 2006 márciusától 2007 decemberéig voltam a munkatársa. Nem vidékfejlesztőként dolgoztam; az volt a feladatom, hogy kívülállóként, elfogulatlanul elemezzem, rögzítsem a program eseményeit. Bár ötven-hatvan csereháti faluban és hat városában is megfordultam, a vidékről kevesebbet tudtam meg, mint szerettem volna, a vidékfejlesztés kulisszatitkairól talán többet, mint amennyire számítottam.

Az első körben a programot irányító admi­nisztrációval találkoztam. A programmenedzser ok­leveles közgazdász: a gazdálkodástudományi karon végzett, fő szakiránya az európai integráció és a vi­lág­gazdasági alkalmazkodás volt, mellékszakiránya gazdaságpolitikai. Előző munkahelyein a Dél-Du­nántúl hátrányos helyzetű térségeiben foglalkozott vidékfejlesztéssel. A programasszisztens nemzetközi kapcsolatok szakon szerzett diplomát, szintén európai integrációs szakirányon, korábban nemzetközi regionális szervezeteknél dolgozott. A program működtetéséhez a vidékfejlesztési tapasztalatok mellett a nemzetközi ügyintézés technikájának ismeretére is szükség volt, ugyanis a programot a UNDP, az ENSZ pozsonyi székhelyű fejlesztő központja igazgatta (felügyelte), angol nyelven. A szakmai vezető a nemzetközi és hazai vidékfejlesztési gyakorlatban (és elméletben) járatos Márczis Márta volt. Ő dolgozta ki a fejlesztés metódusát, a nemzetközi partner, a UNDP vidékfejlesztési munkájának szellemében. A rendszeres terepmunkára a program tíz vidékfejlesztőt alkalmazott – minden mikrotérségre egyet-egyet.

A csereháti vidékfejlesztők munkájában szerephez jutott a népművelő szervezőkészsége, a közösségfejlesztő értéktudatossága, a szociológus terepismerete és a vidékfejlesztő kapcsolat-bűvészsége. Hogy a program munkatársai közül ki melyik képességet gyakorolta, előéletétől függött. De szinte bárhonnan is jött, vidékfejlesztőnek tartotta magát, professzionálisabb faluszakértőnek a „tébláboló” kutatónál vagy a „csipkéslelkű” népművelőnél.

A programvezető, Márczis Márta tanító–népművelő szakot végzett, majd a Kertészeti Egyetemen táj- és kertépítészmérnök diplomát szerzett. Máig fontosnak tartja, hogy eddig mindig, ahogy ő mondta, „hálózatban” dolgozott. Dip­lo­ma­munkája (A Zsámbéki-medence tájvédelmi terve) és maga a táj, ahol élt, már a nyolcvanas évek második felében vidékfejlesztésre sarkallta – dolgozatának része volt egy kistérségi fejlesztési terv. Anyaggyűjtés közben megismerte a táj adottságait és a táj különböző településein élő helytörténészeket, természetbúvárokat és az akkoriban Pestről kiköltöző fiatal értelmiséget. A töki művelődési ház igazgatójával tájvédelmi egyesületet alakítottak. A tevékeny tagság a zsámbéki medence településeiről verbuválódott, „gyüttmentekből” és tősgyökeres helybéliekből, vegyesen. Az egyesület újságja az egész tájra kiterjedő hálózatot teremtett – kapcsolatok, ismeretségek sokaságát. Zsámbéki munkájának híre révén került a par­lamentbe, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának szakértőjeként, majd a Természetvédelmi Hivatal tanácsosa lett. A zsámbéki medence vizeinek öko­lógiai feltárása közben kapcsolatba került a Környezetvédelmi Minisztérium vízvédelmi főosztályával. Ennek köszönhe­tően lett a szakértője egy közösségi alapú vízgyűjtő-fejlesztési programnak, amit az amerikai környezetvédelmi főfelügyelőséggel közösen indított a minisztérium. 1990 óta tagja az Európai Falvak és Kisvárosok Taná­csának (ECOVAST). A kilencvenes évek közepén megalakult Faluműhely Alapítvány kuratóriumának vezetője, azóta vesz részt hazai és nemzetközi vidékfejlesztési programokban. Alapítója és elnöke a Vidék Parlamentje Egyesületnek. A cigányság fejlesztésével először 1994-ben, az első kisebbségi önkormányzati választások előtt foglalkozott: egy népművelővel és egy szociológussal bent­lakásos tréningen készítették fel a Tolna megyei cigány kisebbségi képviselő­jelölteket az önkormányzati munkára. A Tolna megyei kurzus résztvevői nyertek a választásokon. A sikerről hallottak a Csereháton is, ezért hívták meg az odavaló romák Márczis Mártát és társait egy hasonló foglalkozássorozatra. A fejlesztő munka célja a közéleti szereplésre való felkészítés volt. A romaprogram kis idő múltán térségi programmá szélesedett, és megalakult egy kistérségi egyesület – fejlesztési tervekkel, nyertes pályázatokkal. A siker sajnos nem volt tartós, Márczis Márta szerint a térségi szemléletet nélkülöző pályázati kiírások miatt.

A UNDP és a magyar kormány 2005-ben induló közös programja az egész Cserehátot célterületnek tekintette. A programvezető gondosan megválogatta a terepen dolgozó munkatársait. Alapfeltétel volt öt év vidék- vagy közösségfejlesztői gyakorlat, egy vagy több diploma, nemzetközi tapasztalat. Előnynek számított az angolnyelv-tudás. Hátrányt jelentett, ha valakinek elkötelezettsége volt a térségben. (Az alapos helyismeret, az érzelmi kötődés részrehajlással járhat.) A tíz kiválasztottat (öt nő, öt férfi) nem épp a diplomája jellemzi, mert a végzettséget tekintve van köztük szociológus, geológus, népművelő, romológus, tör­ténelem- és angoltanár, kertészmérnök, szociális munkás, pszichoterapeuta… Ami viszont jellemző: mindegyikük valami mást csinált, mint ami alap­végzettségéből következett. A többségük szakértő, szaktanácsadó, fejlesztő, elemző, konzultáns vagy tréner valamilyen (akármilyen) területen – a regio­­nális és agrárpolitikában, vezetőfejlesztő képzéseken, szervezetfejlesztésben, közösségfejlesztésben, projektvezetésben, a fenntartható fejlődésben, a munkavállalásban… (Állandó munkahelyük vagy vállalkozásuk nevének ismerete sem lendített a képzeletemen. Csak azt érzékeltem, hogy furcsa srófra jár ez a világ, s abban, hogy megértsem, talán szükségem volna egy „változáskezelési” konzulensre. Akadt egy ilyen is közöttük.)

A program terepmunkásait több néven emlegették; animátornak, facilitátornak, mentornak, de a leggyakrabban coachnak. Elnevezésük kissé elmagyarosodott, és olykor írott szövegekben is kócsként szerepelt. Nem volt véletlen ez a névválasztás, mert ezek a szakértők valóban úgy dolgoztak, mint az edzők bármelyik sportágban. A már létező és újonnan alakuló csereháti közösségek trénerei voltak, s emellett a szervezetek és intézmények üzleti tanácsadói, az együttműködés menedzserei.

A közös terepjárásoknak és a havi munkameg­beszéléseknek (kócs-míting) köszönhető, hogy idővel megalkothattam a magam vidékfejlesztő ideálképét – nem állítom, hogy egybevágó volna a szakmai standarddal. Már csak azért sem, mert a program módszere rendhagyó volt.

A tipikus vidékfejlesztőt – ahogy én látom – bár a társadalmi kohézió erősítéséért ügyködik, mérnöki-technokrata szellem jellemzi, világképének alig van köze a társadalmi jelenségeket értelmező szociológuséhoz. Határozott, de barátságos lény, csak az a történés, tény (személy) foglalkoztatja, ami (aki) a munkája hasznára válhat. Nem tépelődő társadalomtudós tehát, hanem olyan szakember, aki biztos margók között mozog. Munkája tárgyának a különböző kapcsolati hálókban vergődő embert (embercsoportot) választja. Arra törekszik, hogy a kapcsolatokat, csoportokat intézményesítse. Meggyőződése, hogy az ösztönzésére alakult csoportok képesek elérni az odaveszett helyi társadalom reinkarnációját. A vidékfejlesztő a jövőre összpontosít, zsinórmértéke a világtrend. A legbüszkébb arra, hogy keményen dolgozik, és ritkán téved.

Mi a tudománya, ami a szintén falumegváltásra vállalkozó népművelőtől és közösségfejlesztőtől megkülönbözteti? Elsősorban a gyógymód, ahogyan kezeli a kusza falusi viszonyokat. („Zokogó sebész nem tud operálni.”) Másodsorban a néppel való kapcsolat stílusa – a távolságtartás társalgásos-társasági formája, amelynek tartalmát és irányát mindig valamilyen virtuális cél határozza meg.

A program munkatársai az intézményekre és a lelkekre figyeltek. A munkanélküliség s az abból következő általános szegénység mindennapos jeleit adottságnak tekintették, a panaszáradatokra nem voltak fogékonyak, mint ahogy a tájat koronázó gótikus templomok, a százados titkokat rejtő huszita házak és a páratlan bibliagyűjtemény csodáira sem. Térségi jelenlétük gyújtópontja az akció volt, nem az értelmezés vagy a szemlélődés. A lelkekben is csak az akció lehetőségét keresték.

A települések népével találkozva azt tapasztalták, hogy az egykorvolt közösségek az ínséges időkben atomjaikra hullottak. Úgy gondolták, hogy egy közös cél vonzásában új, tevékeny közösségek alakíthatók.

A kilencvenes évek végén megalakultak a regionális fejlesztési ügynökségek, azóta számos vidékfejlesztési terv és program készült. A Nemzeti Fej­lesz­tési Hivatal működése, majd a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség létrehozása (2006. július 1.) még élénkebbé tette a tervezést. A fejlesztési tervek legkisebb területi egysége a kistérség, amely 1994-ben még csak statisztikai fogalom volt: ekkor 138 kistérséget tartottak számon. Négy év múlva már 150 kistérség volt, 2003-ban pedig 168, s ettől kezdve már nem csupán statisztikai, hanem fejlesztési egység is. Az utolsó változásra 2007 őszén került sor: egy kormányrendelet [311/2007. (XI. 17).] 174 kistérséget nevez meg. A kistérség általában a területén lévő települési önkormányzatok társulásaként működik, a vidékfejlesztésben, illetve annak megtervezésében elsőrangú szerepe van. Illetékességi területének nagysága igen változó: Borsod-Abaúj-Zemplén megye 15 kistérsége közül a legkisebbhez 9 település tartozik (14 788 lakos), a legnagyobbhoz 46 (24 271 lakos). (A kistérség csak távoli rokonságot mutat a hetvenes évekig érvényes járási beosztással, mely elsősorban közigazgatási szerepet töltött be. Borsod-Abaúj-Zemplén megyének a hetvenes években 9 járása volt.)

Kívülállóként olvasgatva az ezredforduló után készült kistérségi vidékfejlesztési terveket, zavarba ejtett a hasonlóság. A tervek szövegei alapján nem sok eltérést találtam például a dél-dunántúli vagy az észak-magyarországi kistérségi fejlesztési elképzelések között. A különbséget legföljebb abban érzékeltem, hogy milyen hangsúlyt adnak egy-egy teendőnek. Azt érzékeltem, hogy az ún. mélyszegény vidékek fejlesztési tervei is egyformák. Mindenütt az a cél, hogy jobb legyen az élet. Ahol szegénység van, ott többek között új munkahelyek sokasága, színvonalas (piacképes) oktatás, az infrastruktúra javítása (kiépítése) a megoldás. A Cserehát Program fejlesztési célja sem volt különösképp Cserehát-specifikus, de mégsem hasonlított más vidékfejlesztési tervekhez.

Politechnika

Mit akart a program a Csereháton fejleszteni? Nem a tárgyiasult viszonyokat, tehát nem az út-, iskola-, üzlet-, csatorna- és egyéb hálózatokat, és a munka­piacot sem. A távlati célja a vidéki viszonyok („életminőség”) javítása volt, de nem segélyek, nem is adományok formájában. A térség lakóit arra akarta megtanítani, hogyan lehet pénzt keríteni az élet jobbítására. A rég bevált recept szerint pénzt munkával lehet keresni, a kölcsön rafináltabb és kockázatosabb mód a pénzszerzésre, manapság a leghaladottabb forma a pályázat. Olyannyira elterjedt, hogy immár iparággá vált a pályázat kiírásától fogva a pályázat megírásáig szinte minden ezzel kapcsolatos tenni­való. Valójában pályázó akárkiből lehet, pályázhat magánszemély, vállalkozás, civil szervezet, önkormányzat és intézmény is. Bár a potenciális pályázói kör széles, általánosságban elmondható, hogy annál esélyesebb a pályázó, minél szervezettebb.

Leginkább „pályázatképesek” (vidéken) az önkormányzatok és intézményeik. Számukra a pályázati forrás egyre nélkülözhetetlenebb, hovatovább az államilag kötelezően előírt feladataikat sem tudják ellátni pályázati pénzek nélkül. Az önkormányzatoknál kevésbé intézményesültek a civil szervezetek. Ezek a társadalmi lét jobbítására alakított társaságok ugyancsak pályázatfüggőek. És mivel a hátrányos helyzetű Csereháton élénk gazdasági élet nincsen (kevés a helyi adó és a mecénás), a hivatalos és a civil körök egyedül a virtuális pályáztatóban bízhatnak. A pályázat lehetősége adott (már ha eljut ide a híre), de kevesen tudnak sikerrel élni vele, ugyanis hiányzik hozzá a készség. A pályázat mint pénz(forrás)-elosztási eszköz a centrumokban született (az üzleti világban), a perifériákon nem honosodott meg a gyakorlata, mint ahogy a pénzteremtő működő tőke sem. Kézenfekvő tehát, hogy ha az állam nem képes a tőkét odaparancsolni a szegény vidékekre, meg kell tanítani a nélkülözőket, hogyan szerezzék meg a pályázati forrásokat. (Amelyek fölött többnyire az állam diszponál.)

Önkormányzatokkal és civil szervezetekkel foglalkozni klasszikus vidékfejlesztői feladat. A Cserehát Program ennél többet ígért. Tételezése szerint nem „szentírás”, hogy csak az intézmények és a bejegyzett szervezetek hivatottak megfogalmazni azt, mire van szüksége egy-egy településnek – a civileket is „helyzetbe kell hozni”. A program tehát a „szervezetlen népet” is pályázóképessé akarta varázsolni. A nép persze csak akkor válik „pályázóképessé”, ha közösségeket alkot, ezért a program a vidékfejlesztés fontos részének tartotta a közösségfejlesztő munkát. A tennivalókat a szervezettség szintjéhez igazították. (A helyi tőkeszegény és „profitorientált” vállalkozókkal a program kezdetén keveset bíbelődtek, ők nem számítottak ideális fejlesztési „célcsoportnak”.)

A tanítást az alapoknál kezdték. Két adott­ságból indultak ki: az egyik az intézmények (és szer­vezetek) állapota, a másik a népé (a lelkeké). Fel­tételezték, hogy az intézmények (és szervezetek) kicsik, s ezért önmagukban nem versenyképesek, ezért ösztönözték a „kicsik” összebarátkozását. (A szakmai hívószavak: együttműködés, partnerkapcsolatok, társulás stb.)

Az elgondolás az volt, hogy a cserehátiakat meg kell tanítani a fejlesztési lehetőségek kihasználására. (Ezek pedig szaporodni fognak, hiszen izmosodik a kormány fejlesztéspolitikája, no meg jönnek a várva várt uniós pénzek.) A kócsok munkája az volt, hogy bevezessék a közönséget a pályázatok világába. Hogy igazi politechnika segítse a tanulást, a program pá­lyázatot hirdetett a cserehátiak számára. Ezeket a pályázatokat tanulóprojekteknek nevezték.

A „partnerségre épülő kis helyi projektek”-pályázat kiírása 2006. január 20-án jelent meg két napilapban (Észak-Magyarország, Népszabadság), valamint a program és a minisztérium honlapján. A beadás határideje február 20. volt, tehát egy hónap alatt kellett a pályázatot elkészíteni.

Azok a pályázatok nyerhettek, amelyek a közösség megerősítését nevezték meg célként, és azok, amelyek azt ígérték, hogy segítik a települések, az intézmények és a közösségek között a híráramlást. A térség adottságaihoz igazodott a harmadik lehetséges pályázati cél: a közszolgáltatások fejlesztése. Az elnyerhető összeg felső határa kétmillió forint volt, tehát a pályázat nem ígérte költséges beruházások finanszírozását.

A vidék 75 településéről 189 pályázat érkezett – 103 pályázó lett nyertes. A nyertes pályázók há­rom­­negyedének a kócsok segítettek.

Kócsolás

A kócsok 2005 decemberében kezdték járni a vidéket. A cserehátiak eleinte meglehetősen szkeptikusak voltak, egyrészt az eddig sorozatosan sikertelen pályázataik, másrészt a program előélete miatt.** A cserehátaik szerint a minisztérium egy éve még azt ígérte, hogy lesz majd egy átfogó program, amely központilag (a kutatások eredményeire támaszkodva) dönti el a helyi fejlesztések irányát-tartalmát. A kutatások, felmérések, előadások, ötletbörzék néhány hónap múltán abbamaradtak, de a helyiek hiába várták a „forrásokat”. 2005 márciusa óta nyomát sem észlelték a minisztérium segítőkészségének.

A kócsolás első akadálya tehát a főhatósággal szembeni bizalmatlanság volt. A kedvetlenség másik oka maga a pályázati rendszer. Különösen az apró falvak vezetői keseregtek azon, hogy a „nagyok”, a térségi központok elhalásszák előlük a pályázati pénzeket. (Harminchat faluban még kétszázan sem laknak, a legnagyobb térségi központnak 11 ezer, a legkisebbnek 2200 lakosa van.) A kisebb-nagyobb falvak „potenciális” pályázói úgy próbálták javítani a nyerési esélyeiket, hogy „profi” pályázatírókat fogadtak. (Akadt olyan kócs, akitől megkérdezték: hány százalékos részesedést kér az elnyert összegből.)

A cserehátiaknak a pályázatban kiemelt „helyi partnerség”-hez sem volt kedvük. („Jó, jó, rendezünk falunapot, beírjuk a többi falut is a pályázatba, de egyedül csináljuk meg…”) Ellentétek feszültek „szinte minden szinten”: a szomszédfalvak között, a térségi társulások és az egyes települések között, a civil szervezetek és az önkormányzatok között, és persze a civilek és civilek közt is. A romák és a nem romák viszályairól sok-sok történet és megjegyzés árulkodott, s a romák körében sem uralkodott békességes hangulat.

Hogyan lehet „partnerséget” teremteni e kesze-kusza viszonyok között? Talán sok-sok beszélgetéssel, urambocsá’, fecsegéssel, és nem látványos békéltető tárgyalásokkal. A derűlátó kócsok egy asztalhoz (fehér asztal, kerekasztal) invitálták a reménybeli partnereket.

A tíz kócs első kötelező gyakorlata volt megismerkedni, összebarátkozni a tíz mikrotérség helyi notabilitásaival és a helyi fejlesztés kulcsfiguráival. („Map of partners”) Ez annak rendje-módja szerint megtörtént, a kezdeti gyakori üresjáratok ellenére. Telefonos beszélgetések, imélezések után elpos­táz­ták az első (UNDP-ICSSZEM logóval megfejelt) hivatalos meghívókat a program- és pályázatis­mer­tető összejövetelekre. A programindító „kerek­asz­talok­nál” még kevesen foglaltak helyet – a meghí­vot­taknak kö­rülbelül a fele. Hogy kik voltak a kíván­­csi ér­dek­lő­­dők? Polgármesterek, vidékfejlesztési me­ne­dzserek, településszövetségek és többcélú kistérségi társulások képviselői, iskolaigazgatók, ön­kor­mány­zati intézményvezetők mellett kevés „civil” (népfő­iskolai egyesület, térségi romaszervezet, karitatív ala­pít­vány, pap, agronómus).

A (kötelező) tiszteletkörök teljesítése után a szabadon választott gyakorlatok következtek. Mindegyik kócs készsége és belátása – a maga előélete – szerint munkálkodott az egyre ismerősebb terepen.

A „profi” vidékfejlesztő alapos tájékozódás után el­dön­tötte, hogy melyik társaságtól lehet remélni a prog­ram céljaival összecsengő pályázatot. A re­mény­teljes pályázóknak rendszeresen segített, de köz­­kí­vá­natra mindenkinek adott tanácsokat. A „tuti” vidék­fejlesztő az intézmények és szervezetek félkész pályázatainak és pályázati ötleteinek formálásában segédkezett (projektgenerálás), s eközben baráti társaságot próbált összehozni a pályázni hajlandó intézményveze­tőkből és az intézmények munkatársaiból (partner­kapcsolatok építése). Az „együttgondolkodó” kócs arra tö­rekedett, hogy a lehetséges pályázók körében tu­da­tosítsa a maguk ötleteiben rejlő magasabb rendű értékeket, s a közösségi cél érdekében egy asztal­társasággá szervezte az értékekre hangolható intézmények és civil szervezetek prominens embereit. („…A külső szem segítségével a helyi szokásokon, beidegződéseken igyekeztem átsegíteni a helybelieket.”) A „katalizátor” kócs minden pályázati ötletre és közösségi kezdeményezésre felfigyelt, s képes volt közös munkára sarkallni az egymástól gondolkodásban és életvitelben távol álló embereket, intézményeket. A „pszichopedagógus” kócs tanítványainak te­kin­tette a cserehá­tiakat, eligazította őket a „belső” és a „külső” világ ügyes-bajos dolgaiban. Ha tehette, színvonalas szakértőket szerzett a pályázatokhoz. A kirekesztett csoportok pártfogója, érdekvédője is volt, ha szükségesnek érezte, szembeszállt a kirekesztőkkel (l. konfrontáció). Az „integrációpárti” kócs a legtöbbet azon fáradozott, hogy a cigányok és a nem cigányok közt béke legyen (párbeszéd.) Nem a közös pályázatot tartotta fon­tosnak, hanem az ötletek és az ötletadók kölcsönös elfogadását. („Segítettem azoknak a törekvő cigányembereknek, akik ki akarnak törni abból a testi-lelki nyomorúságból, amiben évek óta élnek. Ha már a kitörésre társadalmi méretekben nem adatott meg a lehetőség.”) A „romológus” kócs nem volt tipikus vidékfejlesztő, kapott is kritikát az egyik „tipikustól”. („Te cigányabb vagy a cigánynál.”) A cigányvilág minden történését számon tartotta, a házépítéstől kezdve az álláskeresésig. Ám miközben tanította a „projektírást”, s olykor mint profi, maga fogalmazta pályázattá a cigányok ötleteit, tépelődött is. Nem volt biztos abban, hogy úgy segít a cigányoknak, ahogyan kellene. (Tavaly nyáron cigánylányt vett feleségül, és vezetéknevét felesége vezetéknevével egészítette ki.)

Az Ünnep

2006. március 31. péntek, Homrogd (Szikszói kistérség; Közép-Cserehát mikrotérség)

Az emeletes iskola előcsarnokában állófogadás van. A fehér terítős asztalokon szendvicsek és üdí­­tőspalackok. A hosszúkás csarnok egyik végében a helybeliek kávét mérnek, a másik végében a pesti programiroda munkatársai jelenléti ívekkel és kérdőívekkel fogadják a szállingózó közönséget. A külföldi, az országos és a helyi notabilitások az emeleti igazgatói irodában ismerkednek, trécselnek, a sajtó is itt ténfereg valahol. Az előcsarnokból nyíló tor­­na­terem ünnepi díszbe öltözött, eltűntek az ugrószekrények és a medicinlabdák, a tornapadok és tornaszőnyegek helyét széksorok foglalják el. A terem egyik végében, ahol talán a mászókötél szokott lóg­ni, harminc-negyven centi magas pódium emelkedik szerényen, rajta hosszú asztal, székek és mikrofon. A bordásfalak mellett kábelek tekeregnek – a lap­topok, a hangosító berendezés és a projektor veze­tékei.

Az előcsarnok barátságosan marasztaló, mindenki talál kedves ismerősöket. Lassan telik meg a tornaterem. A kisprojekt-pályázat eredményhirdetése a program, még sincs várakozásteljes izgalom, hiszen az érintettek már tudják, hogy nyertek. Ami mégis szokatlan, az a megtiszteltetés, ugyanis a pá­lyázatok elbírálása után a pályázat kiírója általában nem szokott a nyertesekkel együtt ünnepelni. Persze a rendezvény hivatalos megnevezése nem ünnep, hanem konferencia. A tanácskozás szokásos regulái szerint van regisztráció, megnyitó, kerekasztal-beszélgetések, sajtótájékoztató, majd utolsó pontként (a szendvicsebéd előtt) következik az ünnepélyes eredményhirdetés. A konferencia részben tájékoz­tató, részben köszöntő volt. A programvezető prezentációja arról szólt, hogy kik, honnan és milyen célokra pályáztak. Az esemény rangját emelte Göncz Kin­ga miniszter (Ifjúsági Családügyi Szociális és Esély­egyenlőségi Minisztérium) jelenléte, aki az al­ka­­lom­hoz illő kedvességgel köszöntötte az egybegyűlteket. Fontos megszólaló volt a külföldi vendég is: Nato Alhazishvili, a UNDP (ENSZ Fejlesztési Prog­ra­mok) Európai és FÁK Országok Regionális Kö­z­pont­jának igazgatóhelyettese. A helybéliek nevében a vendégfogadó Homrogd polgármestere, Juhász Imre mondott köszöntőt.

Minden jó, ha jó a vége. A rendezvény végén kiderült, milyen célokra osztották ki a pályázati pénzeket. Maguk a nyertesek számoltak be erről, e célból a programvezető mindenkit kiszólított a pódi­umra. A hármas cél (közösségerősítés, híráramlás, közszolgáltatás) valamelyikének mindegyik pályázat megfelelt. Lássunk néhányat a bemutatkozó pályázatok közül.

A közösség megerősítését és a közszolgáltatás javítását szolgálta a szendrőládi önkormányzat pályázata: sportpályát akartak építeni a cigánytelepen, közösségi összefogással. (Szendrőlád 1850 lakosából 1400 cigány: a cigánytelep csak topográfiai pontosítás, hiszen a főutcán ugyanúgy élnek cigányok, mint a faluszélen. A falu a Tókörnyéke mikrotérség része, s az itt dolgozó kócs szerint a polgármester azon kevesek egyike, aki „partnerként tekint a cigányságra”. Az iskolában cigányember a pedellus, az óvodában cigányasszony a dajka. A polgármester asszony több mint húsz éven át családsegítő volt.)

A homrogdi rendezvényen civilben jelent meg „hatóság”. A kistérségi központ helyettes rendőrkapitánya is a pályázók között volt, de nem a közszolgálatot képviselte, hanem egy civil szervezetet, a Hernád Medence Térségi Közalapítványt. (Közép-Hernád völgye mikrotérség.) A Hernád-menti földvárak mint potenciális értékek megjelenítésének támogatására pályázott. Régészeti feltárás és természetvédelem egy kalapban a turizmus fellendítésével – nehéz volna ezt a pályázatot egyetlen célhoz besorolni. A következő évben a rendőrkapitány nyugdíjba ment, eztán több időt fordíthatott az Integrált turizmusfejlesztés a Hernád-völgyben című nagypályázat előkészítésére. Az ő szervező munkájának is köszönhető, hogy ehhez a tájegységet átfogó pályázathoz húsz Hernád-menti település intézményei, civil szervezetei és magánvállalkozásai csatlakoztak. (A konzorcium vezetője egy 27 éves diplomás politológus [Európai Unió szakirány], 2006-ban választották meg az ötszáz lelkes Hernádszentandrás polgármesterének.)

Az iskolák, óvodák fejlesztésére is pályáztak a cserehátiak. Szárazvölgy mikrotérségéből lelkes óvónők érkeztek: roma hagyományőrző óvodai tánccsoport megalakításához és működtetéséhez kaptak pályázati pénzt. Az ezerlakosú falu népességének egyharmada cigány (a 2001-es népszámlás szerint). Egy év múlva a tánccsoport a tudományos fővárosi közönség előtt is bemutatkozhatott: a kázsmárki óvodások cigány népviseletben táncoltak, énekeltek, muzsikáltak a Hungexpo Konferenciaközpontban. Műsoruk közben mellettem álldogált a szárazvölgyi kócs, papír zsebkendő után kutatott. – „Az jutott eszembe – suttogta –, milyen sorsuk lesz, ha majd felnőnek.”

A Kegyetlen mikrotérségben is nyert gyerme­keket támogató pályázat: a szalaszendi „Boldogabb Gyermekévekért” Alapítvány a pályázati pénzből ki­rán­dulni vitte a gyerekeket. Pesten bejárták a Par­­la­mentet is: ez a kísérő dajkáknak, óvónőknek, szülőknek is egyszeri élmény volt. (A szalaszendiek nem­igen utaznak a 254 kilométerre lévő fővárosba: az útiköltség busszal és vonattal oda-vissza manapság tízezer forint.) Az emlékezetes kirándulást megörökítő fényképek sajnos már nem láthatók a Cserehát Program egyre zsugorodó honlapján.

A KSH 2001-es népszámlálási adatai szerint a Cserehát 128 települése közül 98-ban lakik cigány népesség. Az egyes településeken számon tartott arányok ritkán egyeznek meg a hivatalos adatokkal. Bár nem volt lehetőségem e két forrásból származó adat módszeres összevetésére, de a falvakat járva azt ta­pasz­taltam, hogy a helyben becsült arány jóval ma­gasabb, mint amit a hivatalos statisztika mutat. A különbség olykor szinte hihetetlen méretű. Mégis erre kellett hagyatkozni, ha mérni akarta a program, mennyire sikerült a romákat „mozgósítani”. A 103 nyertes pályázatból 90 olyan településen született, ahol romák laknak. Ezek egyharmada olyan helyről érkezett, ahol a népességnek legalább egyötöde „hivatalosan” cigány. A kócsok pártfogása, úgy tetszik, hatásos volt. Azok a roma lakosságú települések, ahol a kócsok ismerősök voltak, a beadott pályázatok 90 százaléka nyertes lett. Persze nem minden helyre jutottak el, mert a kócsok zöméhez 10 település tartozott, de volt olyan, akinek húsznál is több település jutott. Idegenül, egy-két hónap alatt persze nem sokra mentek volna, ha nincs a térségben támaszpont.

A tomori Rom Som Alapítvány volt a „kályha”, különösképp az alapítvány vezetője, ifj. Siroki László. Az ő munkája, élete nem egy bekezdést érdemel, hanem egy egész kötetet, ezért bemutatására itt és most nem vállalkozom. Roma portálokról és a nyomtatott sajtóból sok mindent meg lehet tudni róla. (L. Találkoztunk boldogan wifiző cigányokkal. HVG, 2007. május 14.) A program számára fontos személyiség volt. A térségi kócs feljegyzése szerint „a mikrotérség egyetlen hagyományokkal rendelkező és jól működő civil cigányszervezte. A Rom Som munkatársai több környező településen is segítettek a cigányoknak abban, hogy a jelen pályázatban részt vehessenek.” Az alapítvány egy csereháti szociális térkép tervével pályázott.

Az eredményhirdetés ünnepén szerencsém volt, mert véletlenül éppen a „kályha”, Siroki László mellé ültem le. Egyik pártfogoltjával, Horváth Pállal már a rendezvény kezdete előtt szóba elegyedtem. Az eredményhirdetéskor az „Együtt a fiatalokért” pályázatról beszélt, amellyel a Selyebi Cigány Öntevékeny Csoport 1 millió 200 ezer forintot nyert. A pénzt ifjúsági klub megalakítására, működtetésére kérték. A selyebi csoport 2006 februárjában alakult meg. Pályázóként a legesélytelenebbek, az ún. be nem jegyzett civil szervezetek közé sorolhatók, mivel a legkevésbé intézményesültek. A Cserehát-pályázatra tizenegy ilyen csoport jelentkezett, ezek közül heten nyertek.

„Siroki Laciék megkerestek, és elmondták, hogy pályázhatnánk mi is, ha szerveznénk az itteni fiataloknak programokat. Sok a fiatal a faluban, és nem tudnak hova lenni, csavarognak, a kicsik is, a nagyok is, az utcán vagy a kocsmában találkozhatnak. Azt gondoltuk, jó lenne egy klub a fiataloknak, meg egyáltalán, kellene egy hely, ahova bemehetnének. Az iskolásoknak sincs semmi, a kisebbeknek se, az idősebbeknek se. Sok mindent lehetne együtt csinálni valami klubban. És nemcsak a cigányoknak, hanem minden selyebi fiatalnak. Mi nem vagyunk a cégbíróságnál bejelentve, a Rom Som a felelősségvállaló, az ő segítségükkel pályáztunk, sikeresen meg is nyertük. Most majd tudunk venni a klubba berendezést, ígéretet kaptunk a polgármestertől, hogy lesz helyiségünk is. Nehéz vele nekünk tárgyalni, mert a ruhát nézi, nem az embert. De hát ígéretet legalább kaptunk.”

A harmincéves Horváth Pál 2005 óta munkanélküli, feleségét és két kisgyermekét alkalmi munkákból tartja el. A falujának, Selyebnek 540 lakosa van, közülük 250-260 cigány (a helyi becslések szerint).

A foglalkoztatottak száma az egész faluban 87. A pályázat népes csoportot akart szolgálni, az 5–29 év közötti lakosokat. A selyebiek egyharmada ide sorolható. (KSH, 2001.)

Erő – tér nélkül

2007. szeptember 23. Selyeb (Szikszói kistérség; Kö­zép-­Cserehát mikrotérség)

Az őszi napfényben fehéren világít a művelő­dési ház homlokzata. A kis barna ajtón lakatpánt díszeleg. Miénk a kulcs, a jegyzőtől megkaptuk, szerencsénk van, még nem ment el ebédelni. Ha végeztünk, vissza kell vinni a kulcsot a polgármesteri hivatalba.

Gyorsan végzünk, az épületbelső látványa nem vendégmarasztaló. A nagy terem középen új pingpongasztal árválkodik, rajta félig lecsukló háló fekszik, az asztal tetején és alatta üdítősdobozok, csipszes-zacskók, az elszürkült parkettán sáros lábnyomok. A két ablak alatt kopott, kivénhedt hőtárolós kályhák, néhány cigarettacsikkel. A falnak hosszú, összeborított lócák támaszkodnak. A termet a bejárattal szemközti falon színpad zárja le, palló vezet föl a pódiumra, fakókék drapéria emlékeztet rá, hogy itt színi előadások is voltak valaha. Kísérőm, Kati döbbenten nézi a fölfordulást, söprűt, lapátot keres:

– Pedig mi vettünk, itt kell lenni valahol – morgolódik. A férje továbbáll, még egy kulcs szükséges, hogy mindent megmutasson. Az asszonnyal téblábolunk a nyitott ajtóban, mikor a fényben megjelenik egy középkorú férfi. Miért van nyitva a kultúr, ez érdekli. Szíve joga, hiszen ő a polgármester. Ő is sajnálkozik a kultúrterem állapota miatt.

– Hát így hagyják a fiatalok – mondja –, nem tudok mit tenni.

– Nincs gazdája vagy valami tiszteletdíjas felelőse a művelődési háznak? – kérdezem.

– Nincs. Ide nem érdemes fogadni. Adtunk be pályázatot a felújításra, ha ez sikerül, lesz ember is, aki felügyel rá. A fiataloknak hiába mondom, hogy tartsák rendben – válaszol, miközben Katira néz, és továbbáll.

Megszeppenten állunk, kétség nem fér hozzá, a falu első embere a falu ifjúsági klubját marasztalta el. A klubot, amit a Selyebi Cigány Öntevékeny Cso­port működtet. A csoport vezetője Kati férje, Horváth Pál (Patyi), aki kulcskereső úton jár.

Néhány perc múlva megérkezik Patyi a kulccsal és a programfelelőssel. Mint kiderül, az ifjúsági klubosok vagy két hete nem jártak a kultúrházban, de tartott itt mostanában a község bálás ruhavásárt meg diszkót is.

– Nincs értelme magyarázkodni, mentegetőzni. Jobb a békesség – mondja Patyi, majd a színpadra irányít, fölegyensúlyozunk a pallón, majd a színpadtér jobb sarkában megáll, itt megint egy ajtó, lelakatolva. Az öntevékeny csoportnak ehhez saját kulcsa van. Nyikorogva kitárul az egykori öltöző ajtaja. Alattunk a mélyben egy kétszer kettes helyiség, in­kább beugrani lehet, mint belépni. Egy apró ablakon jut be fény, este itt sötét van, se villany, se villanykapcsoló, se fűtés. A berendezés: egy íróasztalféle, fölötte kis polc, előtte egy szék. És az asztal mellett, a padló szintjén sötétlik egy lyuk, nagyobb, mint amihez nekem volt szerencsém a d.-i művelődési házban (harminc évvel ezelőtt). Egy alsós kisgyerek könnyedén átbújhatna rajta. A lyuk a másik öltözőbe „vezet”, aminek még lelakatolható ajtaja sincs, a padlóján sitt, néhány törött tégla.

A lyukas, lelakatolt öltözőt a Selyebi Cigány Öntevékeny Csoport kapta használatra az önkormányzattól.

– Polgármester úr már ajánlgatta, hogy bontsuk le a két öltöző közti falat, újítsuk fel szépen, és úgy költözzünk be. De ha a színpadra fölpakolják a lócákat, belépni se tudunk! Beszéltük a fiúkkal, hogy most már szakiskola van a faluban, és annyi a gyerek, hogy lassan az ólban is tanítani fognak. Vagy négy faluból járnak ide a környékről gyerekek. Hallottuk, hogy még a kultúrban is lesz tanítás. Mi meg öljük bele a kis pénzecskénket, aztán megint költözzünk ki? – magyarázza Patyi.

Nem ez lenne az első költözés.

– Guszti (az „integrációpárti” kócs) segítségével egy kétszintes, kertes házban kaptunk két helyiséget. Régen magánlakás volt, és akik laktak benne, valamit nem fizettek, és ki kellett költözniük. Itt használhattunk egy négyszer ötös szobát, és az előteret, az négyszer hatos. A ház földszintjén orvosi rendelő van. A rendelés csütörtökön volt, akkor nem tartottunk programot, de a többi napon négy-öt órától este nyolcig ott voltak a gyerekek.

Az öntevékeny csoport 2006 februárjában alakult meg, március végén nyertek a pályázaton. A Cserehát Program pozsonyi központjából 2006 nyarán érkezett Selyebre az első pénzküldemény. Ezután vehette meg a csoport az ifjúsági klub működéséhez szükséges eszközöket; polcokat, mobilszékeket, pingpongasztalt hálóval, ütőkkel, focilabdát, hálót a focipályához, festéket, tollakat, ceruzákat, papírt a rajzos foglalkozásokhoz, és sok más egyebet. A két helyiséget a csoport 2006 augusztusában kapta meg, innen 2007 májusában kellett kiköltözniük. („A polgármesterrel mindent meg tudok beszélni, szerintem a testületi tagokkal van a probléma. El­hang­zott a testületi ülésen, hogy miért adjuk csak úgy oda a cigányoknak.”) Ezután kerültek a művelődési ház­ba, az értékesebb eszközöket, mint például a mobilszékeket a programszervezők lakásán tartják. A sok-sok rajzot, fest­ményt is, ami a klubfoglalkozásokon készült. Eleinte külön kulcsuk volt a lakathoz, majd miután a polgármesteri hivatal a lakatot (váratlanul) lecseréltette, az új kulcsot csak a rendezvényeik idejére szokták megkapni. Az ilyen alkalmak egyre ritkábbak, talán azért, mert a „multifunkcionális” mű­velődési házban nem lehetnek otthonosak. Az ifjú­sági klubhoz tér kellene, de úgy tetszik, a klub szervezői csak a szabad térben bíznak, ezért várják a jó időt. Lesz program, ha majd melegen süt a nap. Hogy addig mi lesz azzal az ötven-hatvan selyebi gyerekkel és fiatallal, aki a klubba járt? Csavarognak faluszerte, meg ácsorognak a kocsmánál. Úgy, mint az öntevékeny csoport megalakulása előtt.

A Cserehát Program 2008 végéig csökkentett üzemmódban dolgozik. A kócsokra 2007 őszétől nincs költség, elhagyták a terepet. A selyebiek még számítanak arra, hogy a program vezetőinek szerveznek egy záróbulit. Úgy tervezik, hogy a bulin beszámolnak arról, mire jutottak 2006 februárja óta. Szeretnék elmesélni például, hogy a falunapnak is beillő rendezvényeiken együtt bográcsoztak a cigány és nem cigány gyerekek. („Olyan magyar ember, aki százszázalékos fajgyűlölő, az unokáját lehozta a c­i­gány­­gyerekekkel focizni.”) Az bizonyosan nem lenne téma, hogy a megígért községi nagykert helyett a kocsma mögötti legelőt kapták meg focipályának. (A nagykert felújítására az öntevékeny csoport és az önkormányzat közösen pályázott – és nyert.) A legelőn kialakított focipályához még kapufélfát is adott a polgármester. Igaz, hogy a pálya kispálya, hatfős csapatra meg egy kapusra méretezett. („Jó ez, nagyon jó, kiselejtezett autógumikat kértünk hozzá kerítésnek a helyi szövetkezettől.”)

Amikor az öntevékeny csoport 2006 nyarán megkapta az önkormányzattól a két klubhelyiséget, szándéknyilatkozatot írtak alá. A nyilatkozatban az szerepelt, hogy a helyiségeket addig használhatja a csoport, amíg azt az önkormányzat el nem adja, vagy addig, míg az öntevékeny csoport nem vesz vagy nem szerez magának alkalmas helyiséget.

A fiataloknak, gyerekeknek az öttagú öntevékeny csoport szervezte a programokat. Egyik tagnak sincs rendszeres munkája, állandó munkahelye, a családjuk megélhetéséhez elegendő fizetése. A csoport vezetője, Patyi a feleségével és két gyermekével havi 84 ezer forint jövedelemre számíthat biztonsággal. Az idei kellemes húsvétot annak köszönheti a család, hogy Patyinak munkája adódott a márciusi nagy viharok miatt. („Sok helyen lesodorta a háztetőt, mentem segíteni a sógoromnak, ács vállalkozása van.”) Az ünnepre pénzt még a vasgyűjtés hozott.

Klubnak való házat venni vagy szerezni a csoport tagjai összefogással sem tudnának. Csak az „intézményesülés” a reményük: nemsokára alapítvány lesznek. A cégbírósághoz beadták a papírokat, a „Csereháti Romákért” Egyesület néven kérték a bejegyzést. Ha egyesület lesznek, majd pályázhatnak.

Az írást a Beszélő július-augusztusi számában folytatjuk.

Jegyzetek

* A Loesje Hollandiában született mozgalom. „…minden érdekli, aminek lényege, hogy jobb irányba, előre jusson a világ. Olyan, politikai, vallási, etnikai meggyőződésektől független megoldásokat keres, amelyek az egész emberiség hasznára válhatnak. Támogat mindent, ami kizökkenti az embereket megszokott kerékvágásukból, gondolkodásra, pozitív változtatásokra késztetve őket.” Forrás: www.szulocsator­na.­hu/kids/­k30/HOBBI30.HTM - 22k

** „A 2004-ben Ladányi János szociológus vezetésével kidolgozott Cserehát-program az összes területre egyszerre hatni kívánó cselekvési tervként született meg, amely párhuzamosan kezelte az infrastrukturális beruházásokat, a munkahelyteremtést, az oktatás és egészségügy fejlesztését, valamint a szegregáció mérséklését. A programot a kutatócsoport nagyjából 10-12 milliárdra árazta be, és uniós forrásokból finanszírozható elemekre bontotta.” (Bogár Zsolt, Magyar Narancs, 2008. 03. 06.)

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges