Őrszigethy Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

„…a munkaerőpiacról kirekesztettek »gazdaságilag felesleges« társadalmi csoportot alkotnak, és ez a kirekesztettség nagy valószínűséggel generációkon keresztül öröklődik.”1

1984. február, Heves megye, Besenyőtelek

A Rausz-kastélyban takarékon pislog az olajkályha, lecsavartuk a lángot, mert csak ketten maradtunk. Gábor, az angoltanár aznapi jegyzeteit silabizálja, s egy stencilezett kilencszer kilences mátrixon jelöli be a háztartásban élők egymáshoz való viszonyát. Hol tartunk az adatfelvételben, én azt nézegetem – 980 háztartást kell bejárnunk a háromezer lelkes település 38 utcájában. Akad olyan hét, amikor egy tucat kérdezőbiztos járja a falut a vaskos kérdőív-pakkokkal. Nagyszabású kutatás résztvevői vagyunk.

---

A Néprajzi Múzeum 1982-ben indított falusi, me­zővárosi rétegződéskutatása interdiszciplinárisnak ígérkezett: történeti, szociológiai és néprajzi vizsgálatokat terveztek 30 településen. A kutatás végül három helyszínen indult el. Az eredeti koncepció szellemében csak a Szuhay Péter2 által vezetett besenyőtelki munkacsoport dolgozott. 1983–1985 között szaktudósok bevonásával azt kutatta, miként reagált a lokális közösség (egyének, családi és rokonsági rendszerek) az elmúlt háromszáz év gazdasági és politikai változásaira. A sikeres terepmunka egyik technikai előfeltétele az volt, hogy a falu minden házába eljussunk az életutat, családtörténetet firtató kérdőívekkel. A fogadókészség nem mutatkozott egyformának, a múlt és a jelen végett sem.

Az egykoron nemesi közbirtokosság uralta település a huszadik század közepén a megye „kiemelten kezelendő” faluja lett: az 1951-es állatszámlálási gyűjtőlajstromra a családok egytizedét kulákként, egytizedét nincstelenként jegyezték be. A Vörös­had­sereg úton minden harmadik családot „K” stigmával jelöltek, a „Sztalin” utcában az 54 családból kettőt. Az ötvenes években hatalomra jutó falusi elit uralma még a nyolcvanas években is tartott. Látványos jele a „Szta­lin” utcanév megmaradása, s mellesleg az is, hogy az ötvenes évek legszegényebb utcájába, a Hon­véd utcába költöztek be a gödörpartról a muzsikus cigányok. A hetvenes években átadott Cs- (csökkentett komfortfokozatú) lakásokat – az 1961-es párthatá­rozat szelleméhez igazodva – telepszerűen építették fel. 1951-ben a Honvéd utcai családok háromnegyede nincstelen volt, s a szegénység innen a nyolcvanas évekre sem tűnt el.

A kutatás idején a besenyőtelki lakosok egytizede cigány volt – erre következtettünk a falusi névanyagból. A falubeli beszélgetésekből, interjúkból és a fényképalbumokból úgy tetszett, hogy a két-háromszáz éves nemesi múltjára büszke besenyiek jól megvoltak a „maguk” cigányaival. A besenyi cigányok is régi ősök­kel dicsekedhettek, számos cigány családnév már a falu XVIII. századi anyakönyveiben is szerepelt. Elfogadottságukra utalt, hogy az úri mulatságokon ze­nélő muzsikus cigányokon fehér ing világított. A falu gazdaságában szintén szerephez jutottak. A nagygazdák rendszerint a „maguk” cigány családját fogadták meg napszámosnak dologidőben. Szokás volt az is, hogy a gazdáné lett a cigány gyerekek keresztanyja. Kutatásunk akaratlanul hagyományszerűen kezdődött, mert Szuhay Péter néprajzos-szociológus, a mun­kacsoport vezetője első faluszemléjekor betért a Honvéd utcához közeli cigánykocsmába. Mire elérkezett az esti záróra, mint jövendő keresztapa búcsúzkodott. Egy-két hónappal később annak rendje-módja szerint a tanácsi névadó ünnepségen az ölében tartotta a Váradi család féléves kisfiát. Szóval béke látszott a faluban cigány és a nem cigány lakosok között. Bár az, hogy volt egy külön cigánykocsma, gyanút kelthetett volna… Meg aztán úri mulatságot sem rendeztek már a helyi muzsikus cigányokkal, és a cigányokat foglalkoztató nagygazdák is eltűntek. A régi muzsikusokkal csak a falu milliomos kőművesmestere mulatozott olykor, távol a falutól, a Tisza partján.

Az egykori kulákok megöregedtek, az utódok közül sokan elköltöztek a faluból, de üresen álló porta még nemigen akadt. Ottlétünk idején temettek egy valamikor módos gazdaembert, háza senkinek nem kellett a famíliából. A gazdanegyedben lévő épületet egy cigány család szerette volna megvenni. A rokonság ellenkezett, mondván, hogy a ház cigánynak nem eladó. Végül a házvételt az 1953 óta regnáló, agrárproletár származású tanácselnök akadályozta meg. Az esetről egy Honvéd utcai családtól hallottam, a nem cigányok nem híreltek róla. Mint ahogy a nagymellényű kőművesmester sem dicsekedett azzal, hogy a ház­építéseken nem maga, hanem a „csendestársa”, a nem túl jól fizetett fiatal cigány kőműves dolgozik.3

A cigányok és nem cigányok közti kimondatlan ellentétek a kutatásban dolgozó kérdezőbiztosok munkáját is nehezítették. Időbe telt, míg rájöttünk, hogy néhány kérdezőbiztossal azért nem álltak szóba a nem cigány helybeliek, mert ők cigány családoknál is töltöttek ki kérdőíveket. A besenyiek nap mint nap láthatták-követhették a szabadcsapat falusi mozgását.

A kérdezők zöme fővárosi excentrikus figura volt, és nem pénzért, hanem kalandvágyból jött a faluba. Juli, a gordonkahangú, boszorkányszemöldökű közgazdász a sírásóék kedvence lett, Györk, az alanyi költő és matematikus az idős nénikéket bűvölte el fekete malaclopójával és fehér cérnakesztyűivel. Hajnalka, a szőke segédszínésznő az iparosokért rajongott, Ila, a halk szavú orvostanhallgató könnyen szót értett a helyi intelligenciával. Teri, a szociológus a gazdálkodókhoz vonzódott, Zsigu, a pszichológus kitartóan és sikerrel zaklatta a kelletlenebb besenyieket.

A sikeres kérdőívek érdekében kijelöltünk néhány kérdezőbiztost, aki eztán csak cigány családokhoz jár. Az egyik önként vállalkozó a népművelő Gábor volt. Rövid idő alatt sok kedves ismerősre tett szert, hovatovább már úgy érezte, sikerült beépülnie. Az ő szervező ötlete miatt ürült ki a bevezetőben említett februári estén a Rausz-kastély – itt laktunk az adatfelvétel idején. E nevezetes napra ugyanis a népművelő kérdezőbiztos cigányvacsorát szervezett. A kutatók közül épp én voltam az ügyeletes, Szuhay Péter és a kutatás asszisztense, Tóth László szociológus a fővárosban volt. Vacsorát adnak a tiszteletünkre a cigányok – jött a hírrel a népművelő Gábor. Magam úgy gondoltam, hogy semmivel sem érdemeltük ki ezt a meghívást, s az angoltanár Gáborral a szálláson maradtunk, de a tucatnyi kérdezőnek nem tilthattam meg a vendégeskedést. A vacsora, mint a későbbi elbeszélésekből megtudtam, töltött káposzta volt, s a kérdezők legtöbbje kínosan érezte magát. Egy nagy asztalt terítettek meg a pesti vendégeknek, mellettük csak néhány vendéglátó férfinak jutott hely, az asszonyok a kiszolgálással bajoskodtak. A nótázás sem maradt el; a társaságnak a népművelő Gábor tanította a cigánynótákat. Mert ő, mint pesti, pontosan tudni vélte, mi a besenyőtelki cigányok kedvére való. A többi kérdező csak dünnyögött, miközben szégyenkezve kanalazta a töltött káposztát.

A mulatság bizonyára nem tetszett volna Demszky Gábornak sem, aki mint a demokratikus ellenzék feketelistán lévő tagja – Hodosán Róza álnéven – interjúkat készített a besenyőtelki cigányokkal. Havas Gábor egy napot töltött a besenyőtelki cigányok közt, ahogyan ma emlékszik, az itteniek akkortájt útépítő és betonozó munkákra jártak. Beszélgetőtársai az egyik Rausz unoka munkásai lehettek.

A Rausz-kastély egykori tulajdonosa az ötvenes években kuláklistára került. Lányuk és fiuk Budapestre költözött, de egyik fiúunokájuk, Kálmán vissza-visszajárt a faluba, segített gazdálkodni a kastély melléképületébe kiköltöztetett öregeknek. De Kálmán nemcsak a nagyszülők miatt töltötte az időt Besenyőn, az itteni cigányokból verbuvált rendszeresen munkacsapatot pesti építőipari vállalkozásaihoz. Hol a városligeti műjégpályán, hol egy pesti templomfelújításán dolgoztak az emberek. Nem tudom, Kálmán mire vitte azóta. A kárpótlás hírére Be­senyőtelken telepedett le, visszaperelte a kastélyt – ami inkább csak kúriaforma. Az ál­la­mosítási jegyzékben hathelyiséges épületként szerepelt. Kálmánból, a besenyőtelki cigányok tán utolsó hagyományos munkaadójából gazdálkodó lett.

2001-ben a népszámlálás szerint a falunak 98 ci­gány nemzetiségű lakosa volt. (A kutatócsoport 1984-ben háromszázra becsülte a cigányság létszámát.)

Besenyőtelken a munkanélküliek száma 1990 és 2000 között a négyszeresére emelkedett. Arányuk azóta nagyjából változatlan: a 10-11 százalékos munkanélküliségi ráta másfélszerese az országos átlagnak.

A besenyőtelki szegényember – a cigány és a nem cigány is – a vasút megépítése óta vándormunkás, a közeli füzesabonyi vasútállomásról sokfelé visz a vonat. A falu forgalmi helyzete a szintén az észak-magyarországi régióhoz tartozó Csereháthoz képest kedvezőnek mondható.

Szigorúan ellenőrzött kutatók 2006. augusztus 21–26. Encsi kistérség, Kegyetlen mikrotérség, X falu

A nevesincs falut a szakmai zsargon kedvezőtlen forgalmi helyzetű településként jegyzi, a Cserehát Program falukutató egyetemistái legszívesebben mégis idejártak. Egy hét bumlizás fiataloknak semmiség, a falu állandó lakosainak viszont a mindennapjait keseríti meg. Odautazni még csak-csak lehetséges, hajnali 5 óra és délután 6 óra között a Vo­lán­busz négy járatot indít Encsről a faluba. Eljönni viszont igen körülményes. Egyetlen közvetlen autóbusz visz a 15 kilométerre lévő kistérségi székhelyre. A menetidő 31 perc. Ez az autóbusz délelőtt negyed tizenkettőkor indul. A másik két járat menetideje 55 perc, és mindkét autóbuszról át kell szállni, a vá­ra­­kozási idő 10-16 perc. Az egyik átszállásos autóbusz reggel 6 óra előtt tíz perccel indul, háromnegyed hétre ér Encsre, a másik átszállásos járatot délután háromnegyed négykor indítják. Ha Miskolcra igyekszik az utas, és felkel hajnalban, már reggel háromnegyed kilenckor a megyeszékhelyen lehet. És közben viselnie kell a két és háromnegyed órás út két átszállással járó fáradalmait. Az autóbusz – a kitérőkkel együtt – 55 kilométert tesz meg Miskolcig. A falu – légvonalban – 182 kilométerre van Budapesttől. Mintha onnan nem látszana, hogy itt hiányoznak a tervezett kötelező munkába járás feltételei. (A munkaerő-piaci statisztika a falu lakosságának körülbelül a felét sorolja a „munkavállalási korú népesség” kategóriájába. 2008 februárjában a nyilvántartott munkanélküliek száma 81, a munkanélküliségi ráta az országos átlag hat és félszerese.)

A falukutatók (lélekben legalábbis) fölkészültek a vidéken általános szegénységre, de arra nem, hogy egyes falvakat csak hegyen-völgyön, gyalogosan lehet megközelíteni. A tábor egész ideje alatt csak az én autómra lehetett számítani. Egy hallgató saját kerékpárral jött az encsi vasútállomástól, két kerékpárt a pusztaradványi polgármestertől kaptunk kölcsön. Öt falut bejárni egy tucat fiatalnak ilyen „közlekedési adottságokkal” nem volt könnyű feladat. A „kommunikációs és infrastrukturális” nehézségeket még fokozta, hogy szálláshelyünk falujában, Szemerén nem volt térerő. (Vezetői fontosságomat erősítette, hogy a falu egy meghatározott pontján az én mobilom működött.)

A falvakba (a polgármesterekhez) előzetes bejelentkezés után állítottunk be. A reggeli „operatív” tervek, napi „cselekvési programok” a fentiekben részletezett körülmények miatt nehezen formálódtak. Mivel Szemere (a szálláshelyünk) szintén kedvezőtlen forgalmi helyzetű település, nem számíthattunk a buszokra. X falu innen csak hét kilométer. Az első napon nem értek ki a fiatalok a megbeszélt időpontban a polgármesterhez, ő rosszallotta is a késedelmet. A második nap reggelén X falu polgármestere ébresztette a táborlakókat. A falubusz szállásunk előtt, a szemerei parókia kertjében parkolt, és kivitte a fiatalokat.

A készségességgel a polgármester nem a falukutatást kívánta megkönnyíteni. Ottlétünk ideje alatt végig azon volt, nehogy „kiderüljön” valami. Szégyenkezett faluja miatt, de nem a szegénységet szégyellte. A kínálkozó „médiatémák” kiteregetésétől tartott. Azt akarta, hogy ne foglalkozzon senki a gyerekeket megbűvölő kocsmai nyerőgéppel és a falut elszegényítő uzsorásokkal. Hogy semmi illetlen ne történjék, a fiatalok két kísérőt kaptak. A nyolcadikos jó tanuló kislányoknak az volt a dolguk, hogy terelgessék a kutatókat.

A hivatalban három-négy falukutató fiatal is meghallgatta a polgármester faluról szóló tájékoztatóját. Íme egy részlet az egyikük feljegyzéseiből:

„Ölég kis félénk volt, a falu ugyebár semmivel nem pályázott a Cserehát Programba. A polgármester azt mondta, hogy nem volt idejük, de szerintem egyrészről szarik rá, másrészről meg ez túl nehéz feladat nekik, vannak vagy hárman abban a polgármesteri hivatalban, és gondolom, nem is bánnak olyan könnyedén a számítógéppel, internettel, mint mi. Egy pottyantós wc-je van a hivatalnak. Durva, mi?”4

A falu szem előtt volt, a kísérő kislányok nem takarhatták el. A falusi korzón és a kiskapuk előtt megindult a barátkozás. Nagy látványosság volt az a fülsértő hangú motoros rollerféle, amit rotációs kapából szerelt össze egy ügyes kezű helybéli. Három-négyéves fiúcska rodeózott vele, a jobb módú nagypapa állta a benzinköltséget. Nem kellett feltétlenül bemenni a házakba, hogy a kutatók lássák, hogyan él a falu. A felszín is elkeserítő volt. Ezt egy másik diák írta:

„Az uzsoráról alkotott kép az elkottyintott apró részletekből épült fel. Mindenki csak árnyaltan, ködösítve beszélt, bagatellizálta a probléma súlyát. Ötvenszázalékos havi kamatot és erőszakmentes behajtást emlegettek. Valójában az uzsora a helyieknek csak kis hányadát nyomasztja, a többség, mint sok minden mással, ezzel is megtanult együtt élni. Én úgy éreztem, hogy itt mindenki a legszegényebbekből próbál meggazdagodni (a szegény romákból), és még ideológiákat is gyártanak maguknak, hogy elhessegessék a burkolt lopás okozta bűn-érzetet. A bolt is beáll a sorba a Jászai Mari téri non-stopot idéző áraival. Mintha a kilátástalanság és az elszigeteltség mindenkiben a magas haszonkulcs lehetőségének reményét élesztgetné. A rendszer merev, szinte megtörhetetlen. Ha az extrém mértékű, amúgy is kriminalizált uzsora felszámolására a hatóságok konkrétabb lépéseket tennének, a megnövekedett kockázat még magasabb kamatokat indikálna.”5

A fiatal kutatók uzsoráról és az uzsorásokról szóló történetei szaporodtak.

„Az egyik jól megküzdött a vagyonáért. A másik csávesz egy szomszédos faluból jött, neki csak egy gazdag apja van, és lobogtatni szokta a lét a csórók előtt, így lett hitelintézetté.”6

Mivel az uzsoráson nevetni jólesik, a helyi folklórban mulatságos adomák is vannak. A Milliomosról mesélték, hogy a felesége az encsi plázában hogy, hogy nem, vett egyszer egy pohár tejfölt. A családfő morgolódott, hogy minek az a tejföl, jó nekik a tejből házilag készített aludttej is. A megszeppent asszony végül kénytelen volt eladni, persze felárral.

Egyetlen uzsorással sikerült beszélgetni. 3 lánya, 4 fia, 28 unokája, 18 dédunokája van, mindnyájan itt élnek.

„Összezárt a falu. Úgy döntöttek, nem adják az uzsorásaikat. Az egyik kísérő kislánytól háromnapos ismeretség után megtudtuk, hogy a nagyapja is az örökös adósok pénzéből gazdagszik. Neveket nem mondott, emberre rá nem mutatott. Egészen a nagy esőig…

Akkor találkoztunk a vihar elől hazaigyekvő, hatvanas házaspárral, és az unoka bemutatott minket. Behívattuk magunkat a házba, csak annyit kértünk, meséljék el az életüket, mint sokan mások a faluban. A konyhában kínáltak hellyel. Az asszony nem ült le, a konyhaszekrénynek támaszkodva hallgatott.

A férfi elmondta, hogy nagy büszkesége ez a ház, ő még a régi cigánytelepen, putriban született. Szülei írástudatlan, nagyon szegény emberek voltak, ahogyan mindenki a patak partján. Sokan laktak, keveset ettek. A nyolc osztály után az erdőgazdaságba ment dolgozni. Korán nősült. Feleséget máshonnan hozott, ő is beállt az erdőgazdasághoz. Még a te­lepre vitte az új asszonyt, azután ketten rakosgatták a forintokat. Házat akartak, magyar házat. A telepiek közül elsőként nekik sikerült venni egy takaros kétszobásat.

A férfiből brigádvezető lett. Egyik rokona, a környék leghíresebb zenésze megtanította citerázni. A lakodalmas zenélés a hétvégéken sok pénzt hozott, évtizedeken át minden hétre jutott mulatság. A férfi kapós citerás lett. Törlesztették a házra felvett kölcsönt, gyerekeket neveltek, és spóroltak. Hogy legyen öregkorukra. Luxusra nem költöttek. A gyerekeiknek nem vettek házat, nem támogatták őket. Autójuk sosem volt. Spóroltak.

Fogytak a magyarok a faluban, így a lakodalmak is meg a zenélésből származó jövedelem. A cigányok nem tartanak nagy lakodalmakat. A citera a tisztaszobába került. A gazda meg a felesége nyugdíjas lett.

Két citerája emlékezteti a szép napokra. Az egyiket a folyosón tartja; örömmel és büszkén játszott nekünk néhány nótát. Az asszonya énekelt hozzá. Csak halkan, szégyenlősen, de szépen. Lako­dal­masat. Boldognak, elégedettnek látszottak. Az igazi büszkeségét, a másik citerát a tisztaszobában tartotta, csipkés nejlonterítő alatt. Nagyon ideges lett, amikor meg akartuk nézni közelebbről, azaz mindenáron be akartunk jutni a szobába. Tudta, hogy miért mennénk annyira… A falusiak hite szerint a párnacihákban tartja a vagyonát. A tisztaszobában régi parasztágyak álltak, hagyományos dunnák, sok párna egymáson, szépen, magasan, mutatós, tarka ágytakarók alatt. Hamar kitessékeltek innen, a gazda csak egy-két hangot volt hajlandó ütni az ünnepi citerán. Csak a másik szobában nézelődhettünk. Politúros szekrénysor, művirágokkal, tarka, díszes porcelánokkal a tetején, az ablak alatt egyszerű ülőgarnitúra. Vakítottak a hófehér nejlonfüggönyök. Mindenhol élére rakott tárgyak, rend, feltűnő, makulátlan tisztaság.

Aztán feltettük a kérdést, vagyis kijelentettük, hogy tudomásunk szerint a férj nagy kamatra adja ki az összespórolt pénzét. Hogyan megy ez, hogy kezdődött. Ők is tudják, hangzott a válasz, hogy ezt beszélik, de nem igaz. Mások persze igen, mások szedik a kamatos pénzt. Az uzsora részleteiről ők nem tudnak semmit.

Közben erősödött a vihar. Dörgött, villámlott, ömlött az eső. Társam, a húszéves egyetemista lány hány­ingerrel, szédüléssel, fejfájással küszködött. Kiment a friss levegőre, az eresz alatt húzódott meg, a férfi kikísérte, aggódott, vigyázott rá. Nem volt mese, be kellett jönni.

A házból nem mehettünk ki a felhőszakadás miatt, és falut sem hagyhattuk el, mert nem volt mivel. Várni kellett valakire, aki visszavisz a táborba. A lány attól lett rosszul, hogy fogva tartotta a róka-arcú ember. Legalábbis ő így látta, ezt érzékelte.

Nem tudtuk meg, hogy ennek az apró termetű, idősödő, feleségestül magányos embernek mit jelent a pénz. Mit miért tett, mi hajtotta és űzi most is. Annyi bizonyos, hogy neki sikerült. Kiverekedte magát a nyomorból. Többször elmondta, hogy először neki adta el paraszt a házát a faluban. Mondhatni, a falu első embere lett, a cigányok között. A többség az elhagyott házakba költözött, jelképes összeget is ritkán fizetett a házért. Tehát a többiek nem a maguk erejéből. Ő igen. Ezt a párt a családja, gyerekei, unokái nem szeretik. A ház csendes. Magukra maradtak”.7

A magányos uzsorás büszkesége, hogy a falu közepén lakik, magyar házban. A szegények, a nála alábbvalók csak szocpolos házhoz jutottak – a falu szélén. Ezt a kör­nyéket a helybeliek kínai negyednek nevezik. Az itteni házak ugyan nagyobbak, mint a hatvanas-hetvenes évekbeli Cs-lakások, de a komfort innen is hiányzik.

A kínai negyedben

A kínai negyed házaiba csatakos, sáros időben jutottam el, novemberben. Sokgyermekes családot kerestem. A V. család szocpolos háza félig késznek látszott. Kívülről elhanyagolt, vakolt ugyan, de a festés, kőporozás elmaradt. Az eresz hiányzik, sosem volt. A csúcson tetőtér emelkedik, ehhez ezen a környéken vaslétra jár. A kert elhanyagolt, műveletlen, de a ház előtt van kerítés, a fából készült kertkaput lemeszelték. A vezetékes víz hiányát jelzi, hogy a lejtős udvarban, a domb tetején éktelenkedik a budi, rozsdaszínű szőnyeg lebeg az ajtó helyén. Egy szobát fűtenek, télen az egész család itt lakik. Az egyik fal hosszában szekrénysor áll. A dohányzóasztal mellett egy fotel, színes textillel letakarva. A szoba nagyját az ágyak töltik ki. A ház helyiségeiben az aljzat beton, itt-ott szőnyegek. A lakás tiszta, gondozott. Az ajtók kopottak, festetlenek vagy régen festették.

„A lakásunk 12 méter hosszú, 6 méter széles. Van ez a nagyszoba, meg egy ugyanekkora konyha, és még két gyerekszoba fönn az emeleten, de azt nem használjuk, egyelőre nincs beépítve, a falak állnak, csak a lépcső híja – mesélte a családfő.

Az az igazság – magyarázta az asszony –, hogy megvolt az a lépcső, a vaslépcső, de a kicsi gyerek hároméves volt és leesett. A férjem megmérgesedett, és levágta. Azóta nem használjuk. Tavasszal meg kéne már csinálni, mert nőnek a gyerekek. Most ebbe’ a szobába’ alusznak mind az öten, mink, szülők meg a konyhában. Mit tagadjam, a fürdőszobába’ nincs semmi, nem vezettük be a vizet.”

A házban heten laknak. A családfő negyvenéves, a felesége harmincöt. Öt gyermeket nevelnek, a legnagyobb tizenhét éves, a legkisebb tizenkettő. A család jövedelme a rendszeres szociális segély, a családi pótlék és a lakásfenntartási támogatás. Ez mindössze százharminc-száznegyvenezer forint. Ebből kell megélnie a héttagú családnak.

„Elsőre meg szoktuk kapni azt az 54 ezer forintkát. Általában mindig van egy kis tartozás belőle, a faluba’. Tizenöt-húszezerrel szoktunk tartozni, ez a kamatos pénz. Így van, nem szégyelljük, valamiből meg kell élni. Marad 20-30 ezer forintunk. Aztán a szomszéddal vagy valakivel fogadjunk egy kocsit, azzal elmegyünk Miskolcra vagy Encsre a nagy boltba. Meg szoktuk venni a lisztecskét, zsírt, olajat, fűszereket, húst. A harmincezer forintból nem hozunk haza semmit, a fuvar kettéoszlik, így ránk háromezer forint költség jut. Ez a harmincezer forint csak a hónap közepéig elég. Amikor jön az a csepp családi pótlék, megint be kell vásárolni 20 ezer forintig. Ki kellene tartson a hónap végéig.”

A miskolci vagy encsi nagybevásárlás az egész Cserehátban általános szokás, a fuvardíj kistérségenként változik. A cserehátiak nem a városiak pláza-járó divatját követik, a helyi boltok magas árai miatt járnak a városba. Van persze olyan aprófalu, ahol bolt sincsen.

„Itt nem tudnánk vásárolni, itt 400 forint egy liter olaj, egy kiló cukor is négyszáz forint, Encsen száznyolcvanért is van. Itt a kenyér kilója 250 forint, Encsen 180. Itt egy fél liter tej 180 forint, Encsen százharmincért veszünk egy liter tartósat. A faluban lehet venni háznál magyar tejet, a gazdától, száz forintért egy litert, ha van pénzünk, veszünk. Krumplit is adnak itt el, négyezer forint 25 kiló, azt el lehet hozni hitelbe. Nálunk abból fogy a legtöbb, egy hónapban négy zsákkal kell, az egy mázsa.”8

A család étrendje a pénztárcához igazodik, nem az egészséges életmódot szolgálja. Néha vesznek malacot, egyet, kettőt, egy darabig tartják, mielőtt levágják. Nem sok hús lehet a disznóvágásból, mert miután adnak kóstolót a szomszédnak, rokonnak, a maradék befér a hűtőszekrénybe, és egy hétig kitart. Fa­gyasz­tó­juk nincsen. Tejet egy hónapban kétszer vesznek, a nagybevásárlásokkor, alkalmanként három-négy litert az öt gyereknek. Paradicsom, paprika meg banán szintén nagybevásárlási ajándék, máskor nem kerül az asztalra zöldség vagy gyümölcsféle. Krumpli, liszt, bab a fő élelem. Még csak nem is a kenyér.

„Nem mehetünk mindennap Encsre kenyérért, pedig sok fogy. Egy napra három kiló kéne. A mellé főzök levest vagy paprikás krumplit. Amikor felvegyük a pénzt, egy hétig van mindennap két kenyér, de az keves, a két kenyér egy napra. Van úgy, hogy délelőtt vegyünk kettőt, délután egyet. Ha nincs kenyér, gyúrunk vakarót. Liszt kell hozzá, szódabikarbóna, meg víz és só. Egy-kettőre megvan. Megsütjük a platnin. Negyven kiló liszt kell egy hónapra a vakaróhoz.”

A legtöbbet ennivalóra költenek, nem sok marad az egyéb kiadásokra.

„Aztán jön a villanyszámla meg a többi. A gyerekek étkezését is fizetni kell, a nagyobbakét, akik felső tagozatba járnak, azt általában levonják a segélyből. Egy gyerek után háromezer forintot. Az ember azt se tudja, hogy most cipőt vagy ruhát vegyen a gyerekeknek. Nem sok ruhájuk van nekik, mondjuk kettő, amibe el tudnak menni iskolába, a többi mind itthoni. Volt, amikor kértem gazdagabbtól cipőt, hogy a gyerek tudjon menni iskolába. Van, amikor a cipő fel van hasadozva, de csak fel kell húzza. Amikor megkapjuk a pénzt, és nagyon fontos, megyünk, veszünk, de csak egyet. De csak kínai cipőt, mert nem tudunk öt-hatezer forintos cipőt venni, ami kitartana jó sokáig. Ezer meg ezerötszáz forintos cipőt vegyünk, az nem tart egy hónapig. Itt volt a beiskolázás, vagy negy­ven­­ezret kifizettünk, az öt gyerekre negyvenezer forint nem sok. A családi pótlékból fizettük.”

Ha elfogy pénz, kölcsönkérnek, ahonnan lehet. Ők is foglyai a kamatos pénznek, a falusi uzsorának. Ala­csony jövedelmüket nagy adósság terheli.

„Beköttettük a digi-tévét a gyerekeknek, most meg nem tudjuk fizetni, ott huszonhétezer a tartozásunk. Körülbelül öt hónapja nem fizetjük. Aztán van a Provident9, attól is felvettük a kölcsönt, a tartozásunk 200 ezer biztos van. Kétszer hatvanezret vettünk fel, a többi a kamat. De lehet, hogy már több a kamattal, nem tudom. Az elsőt akkor vettük fel, amikor mentek a gyerekek iskolába, utána meg karácsonyra. Sajnos, azt se tudom fizetni. A faluba most két embernek tartozunk, az egyik baráti kölcsön, a villanyszámlára kértük, arra nincs kamat. De van ka­ma­tos pénz is. 15 ezer forintot kértem, arra a kamat ötszáz forint, ezresenként. Az adósságunk a kamattal együtt 22 ezer 500 forint. Egy hónapban csak ennyit szoktunk kérni, úgy huszadika fele, a hónap közepén. Elsején vagy ötödikén mindig megadjuk, hogy ne legyen belőle kalamajka. Nagy veszekedések szoktak itt lenni, mert sok van olyan a faluban, aki nem adik meg. Sok minden összegyűlik itt olyankor. Igen csúnya fajtalan szavakat kiabálnak. A ve­re­kedés ritka. Van olyan ember, aki nagyobb összeget már csak úgy ad kölcsön, ha az illető odaadja neki a bankkártyáját, amire a családi pótlékot küldik. Van ez mindenformán.”

Olyan emberről is hallottak, aki megkutyálta magát, és nem fizetett az uzsorásnak kamatot, csak az adósságát törlesztette. Nem háborgatja ezért senki, de kölcsönt sem kap azóta.

A V. családban a gyermekek eltartottak, a szülők munkanélküliek. A középkorú házaspár nemigen számít arra, hogy valaha bejelentett munkája, tisztességes munkahelye lehet. A munkaügyi központ és az önkormányzat támogatásán múlik az ötgyermekes család megélhetése. Az asszonynak munkahelye nem volt még. Amióta felcseperedett, a háztartásban dolgozik. A negyvenéves családfőnek körülbelül tíz év bejelentett munkaviszonya van – a kilencvenes évek közepétől nincs munkahelye.

„Édesapám elállt vállalathoz dolgozni Miskolcon. Kubikus munkája volt, telefonoszlopokhoz meg kábelekhez csinálták az aknákat, előkészítették a betonozást. Neki szakmája is volt hál’ Istennek, könnyűgépkezelőnek tanult. Édesanyám nem járt el, hat gyerek mellett nehez lett volna. Néha azért elment csemetét ültetni, sokszor beálltunk mi is, gyerekek. Párba lehetett vállalni, egy gépásózott, egy rakta a csemetét, és estére volt mán egy kis pénzecske. Akkorába vették a csipkét, a kökényt, az almát, a szilvát. Mindennap mentünk a tanyára, és a kertből, ami olyan volt, összeszedtük, estére megvették. Minden éven jött a felvásárló, de három éve már nincs semmi. Mi, amikor összekerültünk, kijártunk a legelőre, szedtünk egy fél zsák csipkét, estére volt már ezer forintka. Mikor hogyan vették, ötven, hatvan forintért kilóját. Most csak csemeteültetés van, egy félévbe egyszer akad egypár nap. Vagy sarlózgatunk, kapálunk. Elmegy az ember reggel nyolctól este ötig, az háromezer forint, de csak egy-két napról van szó, alkalmi munka. Ez olyan, mintha elmenne paraszthoz az ember egy-két napig kapálni, napszámba. Kiskönyv nincs, zsebből fizetnek, persze. Nekem nincs is kiskönyvem.10 Más nincs. Amikor mink csináltuk a házat, jobban lehetett segédmunkát kapni építkezésnél. Most már nem. Sokáig dolgoztam a Matávnál, hogy az a munka megszűnt, azóta nincs semmi.

Mindenhova szakmás emberek kellenek, nekem szakmám nincs, csak hat általánosom. Meg aztán a buszjárat se jó. Ha be is mennék Miskolcra munkát keresni, és azt mondanák, hogy meg kell jelenni reggel ötre vagy hatra a munkahelyen, azt mondanám, hogy nem tudom vállalni, mert nincs járat. Encsre se jó, mert régen, hogy volt ott a varroda meg más üzemek, oda minimum fél hatra bent kellett lenni, és tőlünk az első busz 6 óra után indul.

Vagy tanulni kéne, de az nekem nem megy, mert megvan a hat osztályom, de írni, olvasni nem tudok, az az igazság, hogy tehetetlen analfabéta vagyok. Nem is emlékszek rá, miről volt szó az iskolában, mert napról napra játszottunk a gyepen. Egy encsi tanárnő tanított akkor itt, és ő átengedett. A mai eszemmel már tanulnék, mert így szakmára se mehettem, mint a többi. Most hiába akarom én, hogy megtanítsák a gyerekek a betűket, nem megy. Sok este elültünk a gyerekekkel, hogy a nevemet legalább le tudjam írni. Nem hosszú, csak kilenc betű. Tetszik tudni, úgy vagyok vele, hogy leülünk tanulni a betűket, és nem ők, hanem én idegeskedek. Ha nem megy, már állok is fel, megyek kifele. Ha kicsike a gyermek, akkor kell rászorítani, hogy tanuljon, mert harminc-negyven évesen nem lehet elkezdeni.”

A hatosztályos analfabéta férfi felesége tud írni-olvasni. Neki azért nincs esélye szakma szerzésére, mert öt osztályt végzett, és felzárkóztató tanítás csak a hatosztályosoknak van.

A polgármesteri hivatal jelenleg annyit segíthet csak, hogy a házaspárt félévenként egy-egy hónapra közmunkásként alkalmazza.

A hivatalban a falukutató fiatalok nem kaptak árnyaltabb képet a helyi munkapiacról.

„Ha a közmunkát, feketemunkát és mindent beleszámolunk, akkor is csak tíz százalék körül mozog a foglalkoztatottak aránya, tehát teljes munkanélküliség van. A nők közül meg aztán tényleg senki nem dolgozik, ők vannak legjobban kirekesztve. A ci­gány­­ság arányát a helyiek 80 százalékra saccolják. ’86 óta csak cigánygyerek született, a védőnő szerint, ő azóta jár ide. […] A polgármester az erdészetben reménykedik, meg abban, hogy a cigányokat ilyen gomba-, gyógynövény-gyűjtéssel lehet foglalkoztatni, mert szerinte ezek ilyen „cigánymesterségek”. Egyébként az illegális fakitermelés nem jelentős. Az erdészet kijelöl egy területet, amit megtisztíthatnak, vagy ahonnan vihetik a fát, így mindenkinek könnyebb. A mezőgazdasági aktivitás nem jellemző, alig vannak csirkék meg kiskertek.”11

2007-ben a nem cigányokat kérdeztem arról, mennyien laknak nem cigányok a faluban. Harminchat nem cigány lakost számoltunk össze. A 2001-es népszám­lálás önbevalláson alapuló adatai szerint a faluban ki­­lenc cigány nemzetiségű lakos él.

Kilátások a kastélyból

A polgármester – tudta vagy nem tudta, merre jártunk – nyugtalankodott. És mosolygott is persze, már amennyire tőle telt. Búcsúestére invitált minket. Egy kisebb falunapra számítottunk (tábortűz, szalonnasütés, egyebek) ahol majd a cigány gyereket is jóltartják. Néhány nap alatt sok kedvencet találtak a fiatal kutatók. A kastélyba voltunk hivatalosak, nem a kastélykertbe. A kastélykert üres volt, oda nem léphetnek be a cigány gyerekek. Egy földszinti kisteremben várt a polgármester, szendvicsek, kóla, ropi, teasütemény az asztalon, a sarokban egy sörösrekesz. Adjutánsa a két kamaszlány volt, a társasághoz a házigazda kastélygondnok (mezőgazdasági vállalkozó) csatlakozott, néha-néha feltűnt egy roma férfi, a gondnok segédmunkása. Mi, a táborozók voltunk többségben, mégis feszengtünk, mert a polgármester kérdezgetett. Mindkét szakértőnk12 eljött a találkozóra, és velünk tartott kócsunk, Kisszőlősi Szánthó Bea13 is. A menthetetlen estét ő mentette meg. A kastélygondnok elkezdte mondogatni, hogy nem lehet itt csinálni semmit, mert ilyenek meg olyanok a cigányok. Bea rápirított, hogy addig nem is lesz itt semmi, amíg ő, a falu egyik első embere így gondolkodik. Ráparancsolt, hogy gondolkodjon pozitívan. Bármi problémába ütközik, próbálja pozitívan megközelíteni. A kastélygondnoknak tetszett, amit Bea mondott, megígérte, hogy ezentúl pozitív lesz. Miután a pozitív szemlélet szükségességében megegyeztek, Bea folytatta a fejlesztő munkát. A két kislányt arról kezdte faggatni, hogy mire volna szüksége az itteni fiataloknak. Legyen diszkó, mondták a lányok, holnapra lesz terem, bólintott rá a polgármester. A gyerekeknek focipálya kellene, hangzott a második kívánság. A kastélygondnok ajánlkozott, hogy motoros fűkaszájával kivonul a terepre.

Az ennivalóról nem esett szó, mármint arról, hogy az itteni iskolába járó 55 alsó tagozatos gyerek (két terem, két pedagógus) csak egy sovány tízórait kap a kötelező egész napos térítésmentes étkezés helyett. Egy szelet kenyér rámával, parizerrel és egy pohár tej. Repeta nincs. Ha éhesen is, kibírják persze, mert a tanítás sosem tart tovább déli tizenkettőnél. A 350 lelkes faluban 163 gyermeknek jár rendszeres gyermekvédelmi támogatás.

A kínai negyedben lakó asszonyok megértik, hogy az önkormányzatnak nincs pénze konyhát vagy melegítő konyhát építeni, de az ellen berzenkednek, hogy a tanítás mindössze pár óra hossza. Többször kérelmezték, hogy legalább napközi legyen, ők csomagolnának a gyerekeknek otthon ennivalót.

A kastélybeli fejlesztő akció nem a gyöngén iskolázott és gyöngén táplált gyerekekről szólt. A falukutató fiatalok ki-kiszállingóztak a kertbe, és a nagy fák alatt a padon csöndesen beszélgettek a bemerészkedő cigány gyerekekkel. Lehet, hogy némelyikük a kastélygondnokkal való korábbi beszélgetésre gondolt.

„Ő legszívesebben megvenné az összes házat, és akik nem normális életet élnek, kizavarná a faluból, így megtisztítva a teret a turizmusra koncentrálna. Amúgy nem rasszista, szerintem itt már senki nem az, hanem vannak a normálisak, meg akik elhagyták magukat. […] Csak hát mégis furán fog kinézni ez a táj, ha a cigánygettók között pici üdülőfalvak fognak megbújni, nem?”14

A fiatalok mozgósítására hivatott cigányegyesület Bea többszöri próbálkozása ellenére sem alakult meg. Az egyik tanárnő lett volna az egyesület vezetője. Egy civil szervezet talán pótolhatná a cigány kisebbségi önkormányzatot, ami ebben a faluban a legutolsó választáskor nem alakult meg. Nincs hát a cigányoknak érdekképviselete, mint ahogy sok más csereháti faluban sem. Az egyik csereháti polgármester úgy véli, hogy a cigányok számára nem volt egyértelmű az új választási rendszer. Sokan úgy gondolták, hogy cigány mivoltuk regisztrációja után nincs semmi tennivalójuk, így aztán el sem mentek a választásra. Persze már a regisztrációt is sokan meggondolták.

Az érdekeknek, a lehetőségeknek és a jogoknak nemcsak a képviselete hiányzik, hanem az ismerete is. Ezen nem változtat az sem, hogy a területileg illetékes családsegítő minden házba bejáratos. Annak a családnak a helyzetéről is tud mindent, amelyik a régi cigánytelep utolsóként fönnmaradt viskójában lakik. Ötpercnyire sincs a kastélytól, ahol a búcsúesten voltunk.

Az aprócska vályogépületnek két szobája van, az egyikben egy harmincnyolc éves asszony él kilenc­éves, enyhén fogyatékos, csökkentlátó kislányával. A másikban az asszony nevelőapja él a feleségével. Külön háztartást vezetnek. A gyermekét egyedül nevelő asszony pontosan nem tudta megmondani, hogy milyen jogcímeken kap pénzt. Csak abban volt biztos, hogy jár neki a gyes a gyermek tízéves koráig, és fogyatékossága után is kap valamit. Az összes jövedelme 49 ezer forint. A legnagyobb gondja azokkal a gyógyszerekkel van, amit kislányának rendszeresen szednie kell. Jár ugyan közgyógyellátás, de novemberre már elfogyott a hatezer forintos keret. Az újabb ellátás majd csak januártól jár. Addig lejárnak a re­cep­tek. Néha pótolja az önkormányzat, de most ott sincs erre pénz.

A kislány több időt tölt az iskolában a szokásosnál. A helyi iskola tanárnője rendre elvállalja a fogyatékos gyermekek korrepetálását, külön térítés ellenében. Ez így van jól, mondta az asszony, mert a gyermeket nem kell speciális intézetbe adni. Ha elvinnék tőle – magyarázta –, sosem láthatná, mert útiköltségre nem tudna pénzt előteremteni. A kínai negyedben is találkoztam fogyatékos gyermekkel, az anyja őt sem engedi intézetbe, sőt, a fogyatékosság után járó pénzt sem veszi fel. Szégyellné a falu előtt. 15 éves gyermeke csöndeskén elvan a többiek között a második osztályban. A szomszéd faluba sem engedi, ahol van gyógypedagógus. Most azt szeretné elintézni, hogy tizenhat éves korában mentsék fel az iskolakötelezettség alól.

A helyi különórákat a szülők eredményesnek tartják. Az egyedülálló asszony kilencéves kislánya most első osztályos, és büszke rá az anyja, hogy már le tudja írni a nevét, és számolni is tud.

A kislány déli egy óra tájban jött haza az iskolából. Szobájuk még hideg volt, anyja akkor készülődött a befűtésre. A körülbelül négyszer négyes szoba közepén kisebb-nagyobb ágak, husángok álltak halomban. Lámpát kellett gyújtani, mert ide csak az üveges ajtón keresztül szűrődött be a fény. A két ágyon ruhák és ágyneműk hevertek, a dunna sarkánál egy macska kuporgott. Kisasztal, tűzhely, rádió meg két viseltes gyerekfürdőkád tartozott még a berendezéshez, szekrény és szék egy sem volt.

Az asszony délelőttje fahordással telt, kint volt az erdőn. Naponta, kétnaponta gyűjtögeti-hordja a tüzelőt. Többnyire háton cipeli, de ha van furik (kétkerekű kiskocsi), a kislány is vele tart. Ha elkapják a rendőrök, nagy veszteség. Nincs aznapra tüzelő, és a büntetés ötezer forint. Ennyi a rendkívüli segély karácsonykor a szegényeknek.

A kínai negyedben a családfőé a fűtés gondja, és ők sem jutnak egykönnyen tüzelőhöz. („Ha nincs ott senki, kivágjuk és ellopjuk. Ez az igazság, mit szégyellje az ember. Ellopjuk, mert muszáj. Mert tizenötezer forint egy köbméter fa. Nekünk tíz köbméter kellene egy szezonra.”) Amikor náluk jártam, jó meleg volt a szobában. Kis vaskályhában lobogott a tűz. Gondoltam, régi darab lehet, mert az oldalán kivilágított a láng.

„Kiszedtem belőle a samottot, mert különben nehezen melegszik át. A samott vagy öt-hat centis benne. Kell egy napig rakni a tüzet, és akkor délután van csak meleg. Így meg, hogy csak a pléh marad, kétszer megrakjuk, már talpig meleg van. Olyan, hogy itt csupaszon lehet járkálni. A kályhát három-négy évente cserélni kell. Van úgy, hogy évente. Most ez kétéves. Nehogy már megfázzanak a gyerekek.”

A rózsaszínű nap

Ötödik napja lehetett, amikor a fiatal kutatók gyereksereg híján tanácstalanul nézelődtek a patak partján. A korzón a tegnapi mezítlábasok az anyjuk körül tekeregtek, rózsaszínbe és a pink különböző árnyalataiba öltöztetve. A lányok, asszonyok frissen mosott haját csillogtatta a nap, a minap még poros babakocsik is ragyogtak. Az orvosi rendelő előtt gyülekezett a nép, az asszonyok maguk előtt terelgették egészséges gyermekeiket. Hogy lásson mindenkit a doktor úr, nehogy valakinek a betegsége rejtve maradjon. Itt a rendelési nap az ünnep, nem a hétvége. Míg a tipp-topp asszonyok a sorukra várnak, a gyerekekről fo­lyik a szó. Hogy ki hogyan vigyáz a magáéra, mi a teendő a kicsikkel, a nagyokkal. Arról is beszélnek, hogy nagy a család, nagyobb, mint amivel bírhatnak. Abban sem röstellnek egymásnak tanácsot adni, hogy mit tehet egy asszony, ha több gyermeket nem akar. Férfi egy sincs a környéken, itt a nőké a szó, az első és az utolsó is. A gyülekezet reményteljes civil szervezetnek látszik.

---

Az egyik fiatal kutató, a Pécsen tanuló Nagy Péter, akinek már többször idéztünk feljegyzéseiből, a tábor után visszatért a Cserehátra. Szociális munkásnak tanult, és itt töltötte két hónapos terepgyakorlatát. Mint sokan mások, a tudományos igénnyel feldolgozott Csenyétére ment, a Szárazvölgybe.15

„»Gizike ilyen autista-forma«, mondogatták a tanárok, amikor melléültem órán... A tízes számot úgy írja, hogy először jobb kézzel az 1-est, majd kezet vált, és ballal a 0-t firkantja a papírra. Hasonló meglepő tulajdonsága, hogy kis barna szeplős orra izzad folyton, de csak az orra, a homloka nem. Talán öntudatlanul beindult a szociálismunkás–periféria mágnes, de azonnal vonzódni kezdtünk egymáshoz. Hamar eltűnt az »autista jelleg«, és olyan jól alakult a kapcsolatunk, hogy elhatároztam, megnyerem vele a két hét múlva tartandó versmondó versenyt. »Két sort képtelen megtanulni« – mondogatták a tanárok. – »Re­mény­te­len eset, 47-es az IQ-ja.« Épp erre akartam rácáfolni, írtam neki egy verset, ami róla, a testvéreiről, osztálytársairól és tanárairól szólt. Kicsit féltem, hogy túl magasra raktam a mércét négy versszakkal, de kiderült, hogy Gizi olyan könnyen megtanulta, mint én. Hatalmas sikere lett, különdíjat kapott, szép búcsú volt ez az utolsó hétre.”

Jegyzetek

1 Virág Tünde: Települési hátrány és etnicitás. A szegregáció új formája a gettósodó térség. Ph. D. értekezés. Té­ma­vezető: Kemény István. Bp. 2005. (Kézirat)

2 A Magyar Néprajzi Múzeum muzeológusának ez idő szerint a paraszti gazdaságtörténet és a falusi ünnepek volt a szakterülete, emellett vezette a földművelési gyűjteményt. 1988 óta foglalkozik cigánykutatással, a kilencvenes évek közepétől a múzeum cigánygyűjteményét vezette (az ö­n­álló gyűjtemény megszűnéséig). Az első, cigányokat be­mu­tató kiállítását 1989-ben rendezte a Magyar Néprajzi Múzeumban.

3 A kutatócsoportban a helyi gazdaság „szakértőjeként” te­vé­kenykedtem; interjúztam vállalkozókkal, iparosokkal és mezőgazdákkal. A csendestárs „alvállalkozói” szerepéről semmit sem tudtam; azért állítottam be a Honvéd utcai lakásba, hogy besenyi szegényeket is megismerjek. A Besenyőtelekről és a szomszédos Dormándról szóló falu­szociográfiám 1995-ben jelent a Sík Kiadónál Bir­s­almasajt címmel. Dormándon 1989-ben Bíró András megbízásából népi-önismereti csoportot vezettem.

4 Nagy Péter, a pécsi egyetem szociális munkás hallgatója.

5 Szűcs Dávid, a pécsi egyetem művelődésszervező–­in­for­matikus–könyvtár szakos hallgatója.

6 Nagy Péter jegyzeteiből.

7 Az idézet Balázs Bea önkéntes szakértőnk írása. Az interjúban társa Várhomoki Zsófia pécsi néprajz szakos hallgató volt.

8 Az árak 2007 őszén.

9 A reklámokból közismert Provident Zrt. 2001-ben be­jegyzett pénzügyi vállalkozás, bár banki státusa nincsen. A magas teljeshiteldíj-mutatóiról (thm) közismert, és arról, hogy 24 órán belül házhoz viszi a pénzt. A Cse­re­háton több olyan Provident-ügynökről hallottunk, aki közalkalmazotti, tisztviselői státusával mint­egy bizalmat ébreszt a hitelintézet iránt.

10 Alkalmi munkavállalói könyv.

11 Nagy Péter egyetemi hallgató feljegyzéseiből.

12 Juhász Pál agrárközgazdász és Balázs Bea rádióriporter.

13 A Cserehát Programban a Kegyetlen mikrotérség „kó­csa”, mentora volt.

14 N. P. feljegyzéseiből.

15 Részlet Telepszemle című terepgyakorlat-záró dol­go­za­tából. 2007. Pécs.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges