Pap András László

Nyomtatóbarát változat

Az emberi jogi diskurzusban slágertéma a faji-etnikai diszkrimináció kérdése. Ezen belül könyvtárnyi irodalma van az „ethnic profiling” – etnikai ismérveken alapuló kiválasztás –, azaz az etnikai hovatartozás és a potenciális kriminalitás feltételezett összefüggéseire épülő, az egyes nemzeti-etnikai-vallási csoportok fokozott hatósági ellenőrzését eredményező eljárások vizsgálatának. A terrorizmus elleni fellépés is újszerű megvilágításba helyezi azt a kérdést, hogy mennyiben szolgálhat rendőri vagy nemzetbiztonsági eljárások alapjául az a puszta tény, hogy az intézkedés alá vont személy olyan (külső jegyek alapján felismerhető) vallási vagy etnikai csoport tagja, amely csoport tagjai közül lényegesen magasabb számban (esetleg döntő többségben) kerülnek ki bizonyos bűncselekmények elkövetői. Az alábbi oldalak az etnikai alapú kiválasztás és az etnikai alapú profilalkotásra1 épülő rendőri, rendészeti stratégiák problematikáját vizsgálják meg egy friss hazai kutatás tükrében.

Az etnikai alapú kiválasztás két logikai feltételre épül: egyrészt, hogy az intézkedés alá vont személy etnikai hovatartozása problémamentesen megállapítható, másrészt, hogy ha nem is kauzális összefüggés, de egyfajta korreláció megfigyelhető az etnicitás és a kriminalitás vagy annak gyanúja között.2 Ebben az esetben tehát az etnikai ismérvek alapján bizonyos csoportok tagjait kiemelt figyelemben részesítő rendőr (vagy egyéb hatósági személy) nem is feltétlenül raszszista meggyőződés vagy diszkriminatív elhatározás alapján alkalmaz közvetett hátrányos megkülönböztetést, hanem egy ésszerűnek tűnő szakmai döntést hoz. Ráadásul a kérdés jogpolitikai elemzésekor kiemelt figyelmet kell szentelni annak a ténynek, hogy általában a bűnözés vagy a terrorizmus elleni harc sajátos retorikai és pszichológiai környezetben folyik. Így a többséghez tartozó, az emberi jogok megsértése iránt egyébként nem érzéketlen polgár is könnyen érezheti úgy, hogy a láthatóan arab vagy muszlim utasok repülőtéri, vagy a gyanús külsejű romák aluljárókban történő gyakori igazoltatása növeli a közbiztonság érzetét.

Az alábbiakban először az etnikai ismérvek rendészeti eljárások során történő figyelembevételének alkotmányosságáról fogok szólni. Ezt követően áttérek az etnikai alapú profilalkotás kérdésére, majd annak 2001. szeptember 11-ét követő sajátos formáira és jogpolitikai környezetére. Ennek keretében ismertetem az eljárás alá vont személyek etnikai hovatartozására figyelemmel kialakított rendészeti és nemzetbiztonsági eljárásokkal kapcsolatban megfogalmazott (döntően angolszász területről érkező) alkotmányelméleti és hatékonysági fenntartásokat.3 Végül bemutatom az igazoltatásra vonatkozó magyar jogi szabályozás legfontosabb elemeit, valamint egy, a New York-i székhelyű Open Society Justice Initiative (OSJI) megbízásából három európai országban végzett, a rendőrségi igazoltatások összehasonlító vizsgálatát célzó kutatás egyes magyarországi eredményeit.

Az etnikai alapú profilalkotás vizsgálata előtt azonban fontosnak tartok néhány előzetes kérdést tisztázni. Ennek keretében először a rendészeti eljárások során alkalmazott etnikai klasszifikációk kérdésével, ezt követően pedig az ehhez kapcsolódó hatósági eljárások és intézkedések megindításának alapjául szolgáló okok és indokok alkotmányosságával fogok foglalkozni. Az esetjog bősége miatt itt és a későbbiekben is többnyire amerikai példákkal és esettanulmányokkal fogom szemléltetni a felmerülő kérdéseket, előrebocsátva, hogy a tendenciák és a dilemmák – a nyugati világban legalábbis – egyetemesek, így a magyar viszonyokra is érvényesek. Ez még abban az esetben is így van, ha számos, a témánk szempontjából fontos kérdésben – például az etnikai adatkezelésben – az angolszász és a kontinentális felfogás és joggyakorlat között óriási a különbség. Terminológiai vonatkozásban pedig, eltekintve az értelemszerű különbségek elemzésétől, a faji, etnikai, nemzetiségi fogalmakat szinonimaként fogom használni.

Etnicitás és igazoltatás

A rendőri, nemzetbiztonsági és egyéb eljárásokban felmerülő, etnikai hovatartozásra vonatkozó adatok felhasználásának tárgyában az Egyesült Államokban tucatnyi szövetségi feljebbviteli és legfelsőbb bírósági döntés született. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez egy olyan országban történik, ahol – a kontinentális felfogással ellentétben – az etnikai (faji) adatok kezelése bevett, általános gyakorlat; vagyis nem adatvédelmi szempontból érzékeny a kérdés. A joggyakorlat négy esetét különíti el az etnikai ismérvek (döntő vagy lényeges) figyelembevételére épülő intézkedéseknek, eljárásoknak, és eltérő alkotmányossági mércét alkalmaz a különböző esetekben.

Az első, problémamentesnek tekinthető szcenárió szerint, amennyiben például a sértett vagy egy szemtanú konkrét gyanúsított részletes személyleírása kapcsán él az etnikai hovatartozás meghatározásával, az amerikai bíróságok minden esetben jogszerűnek találják annak felhasználását – például egy körözés során.

Ettől némileg különbözik az a második eset, amikor az etnikai hovatartozáson túlmenően a sértett vagy a szemtanú vallomása meglehetősen kevés konkrétumot tartalmaz a gyanúsított tényleges személyleírásáról. Ezekben az esetekben több amerikai bíróság eljutott arra az álláspontra, hogy az etnikai hovatartozás csak mint negatív személyleírás juthat jelentőséghez. Azaz amennyiben a bejelentő csak annyit tud mondani az elkövetőről, hogy fekete volt, az pusztán arra szolgálhat alapul, hogy például az ügyben eljáró rendőrök ne igazoltassanak fehéreket vagy ázsiaiakat, de az már a diszkrimináció határát súrolhatja, ha egyéb indok hiányában, pusztán a bőrszínük alapján állítanak meg feketéket.4

A harmadik eset az a (későbbiekben részletesen is megvizsgált) faji-etnikai elemekre épülő profilalkotás, ahol az etnicitás a kriminalitás valószínűsítését jelenti, és nem alapul még csak általános sértetti vagy egyéb, az intézkedés alá vont konkrét személyhez köthető információhoz sem.

Végül a negyedik (a terrorizmus elleni harcban gyakran felmerülő) eset az, amikor preventív intézkedések során írásos, hivatalos irányelvek alapján bizonyos faji, etnikai, nemzeti, állampolgársági alapon kerül sor az intézkedésre, ahol tehát az intézkedő rendőr, határőr, repülőtéri biztonsági személyzet stb. diszkrecionális döntésének sincs helye, hanem például valamennyi arab kinézetű vagy iszlám országbeli állampolgárt eljárás alá kell vonniuk.5

Gyanú, felróhatóság és intézkedési jogosultság

Ahhoz, hogy feltérképezhessük az etnikai hovatartozás és a hatóság intézkedési jogosultságának összefüggéseit, tisztáznunk kell azt is, hogy a rendőrség (vagy egyéb szerv) milyen feltételek alapján és milyen kényszerintézkedési lehetőségekkel a birtokában járhat el. A standardok nyilván annak alapján fognak változni, hogy mennyire konkrétan meghatározott elkövető nyomában, milyen fokú gyanú alapján és milyen intézkedési jogkörben járnak el.

Az intézkedés jogi alapját tekintve is többféle lehet: véletlenszerű, önkéntes találkozás; konszenzuális, tehát hatósági felszólítást nélkülöző feltartóztatás (ahol elvileg a polgár figyelmen kívül hagyhatja a rendőri kérdést); nyomozási célból indokolt feltartóztatás; gépjárművezetők közúti igazoltatása, határellenőrzés stb. Felmerül ugyanakkor például a kérdés, hogy igazolható-e egy mindenkit feltartóztató útzár, kell-e egyáltalán bármilyen gyanú vagy ok az intézkedéshez, avagy kerülhet-e sor (pl. a magyar közúti igazoltatások gyakorlatában jól ismert) random ellenőrzésre.6

Amerikában sok tucat bírósági eljárás próbált meg rendet teremteni a kérdésben, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak, hiszen az igazoltatások többségét elszenvedő kisebbségi személyek esetében gyakran nehéz megállapítani, hogy etnikai profilra épülő bűnmegelőzési ellenőrzésről, konkrét gyanúsított utáni nyomozásról, netán egy apróbb szabálysértés alapján megindult igazoltatásból kifejlődött fokozott ellenőrzésről vagy akár rasszista indítékú zaklatásról van szó.

Nehéz megállapítani, hogy például mi szolgálhatott az Edward Lawson, a – Legfelsőbb Bíróságot is megjárt – Kolender v. Lawson7-ügy felperese elleni intézkedések alapjául: a fekete koncertszervezőt és disc-jockeyt, aki szeretett éjszakánként (döntően fehérek lakta környékeken is) sétálni, 1975 márciusa és 1977 januárja között tizenötször tartóztatta le a San Diegó-i rendőrség.8 Egy másik esetben, amikor egy Harvard Business Schoolt végzett fekete üzletembert igazoltattak egy vasútállomáson, és miután eljárást kezdeményezett az intézkedő rendőr ellen, az azt hozta fel védekezésképpen, hogy konkrét személyleírás alapján körözött gyanúsítottat kerestek – igaz, az a sértettnél harminc centivel alacsonyabb, húsz kilóval könnyebb volt, és vele ellentétben szakállt viselt.9

Mint számos más esetben, a legfelsőbb bírósági joggyakorlat ezekben a kérdésekben sem teljesen következetes. 1975-ben, a Brignoni-Ponce-ügyben10 a bíróság nem fogadta el a hatóságok abbéli védekezését, hogy az illegális határátkelőktől hemzsegő határszakasz közelében pusztán azért igazoltatni lehetne valakit, mert mexikóinak néz ki. Ehhez képest erős kontrasztot jelent a spanyol alkotmánybíróság egy 2001-es döntése,11 amely kimondta, hogy a bőrszín és az idegen (külföldi) kinézet alapos okként szolgálhat annak megállapításakor, hogy a rendőrség kit igazoltat. Az ügy panaszosa egy harminchárom éve Spanyolországban élő fekete hölgy, Rosalind Lecraft Williams megkérdezte az őt a Valladolid vasútállomáson igazoltató rendőrt, hogy miért csak az ő irataira kíváncsi és a mellette álló, világosabb bőrű férjéére és gyermekéére nem. Az intézkedő rendőr válaszában (és ez volt az ügyben azonos álláspontot képviselő belügyminisztériumi, bírósági és alkotmánybírósági döntés egyik fontos érve) udvariasan közölte, hogy a külföldinek tetsző kinézete alapján döntött. Egy évvel a Brignoni-Ponce-döntést követően a sok mexikói jelenléte miatt12 már az amerikai bíróság is elfogadhatónak tartotta az útzár elrendelését…

Nem könnyíti meg a standardok áttekinthetőségét az 1996-os Whren-döntés13 sem, ahol a bíróság szentesítette az ún. „pretextuális” intézkedések gyakorlatát,14 elfogadván azon rendőrök védekezését, akik beismerték, hogy miután eleve gyanúsnak tartották a terepjárót vezető fekete felpereseket, követni kezdték őket, és az intézkedéssel vártak addig, amíg egy kisvártatva bekövetkezett közlekedési szabálysértés alapján kezdeményezett jogszerű igazoltatás folyományaképpen átvizsgálhatták a járművet.

A helyzet azért bonyolult, mert a meg nem engedett etnikai motiváció bizonyításához arra lenne szükség, hogy a bíróság (vagy a jogalkotó) kimondja, hogy eljárás kezdeményezésére kizárólag az egyén magatartásával vagy gyanúsítotti személyleírással összefüggésben kerülhet sor. Erről azonban szó sincs: az említett útzáresetek mellett számos egyéb általános (igaz etnikai klasszifikációtól mentes) ellenőrzési eljárásra adta már áldását a bíróság. Ilyen volt például egy valamennyi, balesetben részes vasúti dolgozó alkohol-ellenőrzése,15 vagy éjszakai szórakozóhelyek környékén,16 illetve tanórán kívüli iskolai rendezvények előtt17 alkalmazott alkoholszonda-tesztelés.

A közelmúlt talán legnagyobb visszhangot kiváltó, állatorvosi lónak is tekinthető esete a szövetségi feljebbviteli bíróság által 2000-ben elbírált (és a Legfelsőbb Bíróság által tárgyalásra el nem fogadott) Oneota-döntés18 volt.19 A New York állambeli tízezer lakosú település lakossága, a State University of New York College hallgatóinak 2%-át jelentő mintegy százötven fekete diákjától eltekintve szinte kizárólag fehérekből áll. Egy hetvenéves (fehér) hölgy rablótámadás áldozata lett, és támadójáról mindössze annyit tudott elmondani, hogy fiatal, fekete férfi volt, aki dulakodásuk közben megsérült a kezén. A rendőrség a kezük megvizsgálásának céljából az egyetem nyilvántartása alapján előállította az összes fekete hallgatót. A bíróság elfogadta a rendőrség érvelését, miszerint nem obskúrus statisztikai feltételezés, hanem konkrét gyanúsítotti személyleírás alapján jártak el. Így ilyen esetben, szólt a bírósági verdikt, nem jelent jogsértést, ha a gyanúsított személyleírásának egyik, de nem kizárólagos eleme annak etnikai hovatartozása: önmagában nem elégséges, de nem is tilos faktor az intézkedés során. A bíróság, bekapcsolódva a közúti igazoltatások során alkalmazott, etnikai alapú profilra épülő intézkedésekről szóló diskurzusba, az alább érvekkel támasztotta alá az oneotai rendőrség eljárásának jogszerűségét: 1) a faj mellett a nem, az életkor, továbbá a fizikai sérülés is szerepelt a gyanúsított személyleírásában; 2) az, hogy „fekete” tulajdonképpen nem is etnicitást (fajt), hanem kinézetet jelöl, így mindenképpen hasznos és elfogadható a gyanúsított személyleírásakor; 3) nem az állam, hanem a sértett magánszemély élt a faji klaszszifikáció lehetőségével; 4) ugyanígy tett volna a rendőrség, ha az etnikai arányok fordítottak lettek volna, így megfelelt a „színvakság” alkotmányos doktrínájának. A bíróság szerint az esetben alkalmazott etnikai klasszifikáció kevésbé káros jelenség, mint a faji alapú profilra épülő eljárások, hiszen azok lényegesen jobban sújtják a kisebbségeket; nagyobb a visszaélések lehetősége.

A döntést számos, a korábbi esetekkel kapcsolatban is megfogalmazható kritika érte. Sokan hivatkoznak például arra, hogy a faji-etnikai klasszifikációk minden esetben ugyanolyan társadalmi konzekvenciákkal járnak: a fekete-fehér faji alapú binaritást erősítik; nem bőrszínről vagy fiziológiai jelenségekről van szó, hanem szociokulturális kódokról.20 Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a klasszifikáció forrása az intézkedő rendőr, FBI-ügynök vagy a sértett, hiszen végső soron az állami erőszakszervezet lép fel, és furcsa, hogy eljárásában – szemben például az egyetemi felvételi kvótákkal, ahol a Legfelsőbb Bíróság több ízben elutasította a pozitív diszkrimináció gyakorlatát – figyelembe lehet venni az etnikai hovatartozást…

Rendvédelem és diszkrimináció

A társadalmilag alulpozicionált faji, etnikai, nemzetiségi, vallási stb. kisebbségeket a rendészeti vagy egyéb hatósági, közhatalmi eljárások során sújtó hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés a jogvédők örökzöld feladatai közé tartozik. Elég rápillantani az ECRI, az EUMC, az Amnesty International, a különböző Helsinki bizottságok vagy az ERRC jelentéseire.

A jelenség egyetemesnek mondható. Például egy 1985 és 1986 között, az ausztráliai New South Walesben végzett felmérés szerint a lakosság 15%-át kitevő őslakosok közül kerül ki a letartóztatottak 47%-a, így háromszor valószínűbben kattan a bilincs a kezükön, mint a fehérekén. Az Egyesült Királyság belügyminisztériuma, a Home Office 2000-es jelentése szerint pedig a feketék ötször gyakrabban kerülnek letartóztatásba, mint a fehérek.21 Sőt, egy 2002–2003-as felmérés szerint a különbség már hatszorossá nőtt.22 Az ERRC jelentése szerint Bulgáriában a lakosság (különböző statisztikák szerint) 7-9,4%-át jelentő romák közül kerül ki az azonosított bűnelkövetők 37%-a,23 Lettországban pedig, noha mindössze a lakosság24 0,3-0,6%-a roma, a női börtönnépesség 25-30%-át teszi ki.25 Hasonló a helyzet Spanyolországban is, annyi eltéréssel, hogy itt a népesség 1,4%-a roma.26

A legtöbb adat a faji nyilvántartással egyébként is rutinszerűen és megbízhatóan operáló amerikai igazságszolgáltatási rendszerből érkezik. Az autópályákon végzett igazoltatásokat célzó vizsgálatok kimutatták, hogy az össznépesség 12,3%-át27 jelentő feketék aránytalanul felülreprezentáltak a rendőri eljárásban igazoltatott és eljárás alá vont személyek között.

1994 és 1999 között New Jersey államban például az intézkedés alá vontak 53%-a volt fekete, 24,1% hispán, fehér pedig csak 21%.28 Az állami legfőbb ügyészség által 2000-ben publikált tanulmány szerint pedig az igazoltatott és átvizsgált járművezetők 80%-a a fenti két etnikumhoz tartozott.29 Ez azt is jelentette, hogy a feketék kétszer olyan gyakran kaptak bírságot, mint a fehérek, azzal együtt, hogy a fekete háztartások 21%-ában nincs is személygépkocsi.30 Az ugyanebben az államban (egy másik felmérés statisztikáiban) megállítottak és igazoltatottak 35%-a, a letartóztatottak 73,2%-a pedig úgy volt fekete, hogy a feketék a járműforgalomban részt vevő autók vezetőinek és utasainak mindössze 13,5%-át31 tették ki.32

Különösen jelentős mértékű „faji” aránytalanságot mértek a kábítószerrel összefüggő eljárások esetében: a feketék a letartóztatottak 38%-át, az elítéltek 59%-át és a kábítószer-kereskedelem bűntettében elítéltek 63%-át teszik ki.33

Vessünk egy pillantást például a börtönstatisztikákra: 2001-ben Amerikában a fekete férfiak 17%-a börtönviselt, vagy éppen büntetését tölti. 2002-re a börtönpopuláció meghaladta a kétmillió főt,34 és tizenkét államban a fekete férfi népesség 10-15%-a börtönben ül, ami – 1995-ös adatok szerint – nem kevesebbet jelent, mint hogy a 20–29 éves korcsoportban három fekete férfi közül egy éppen börtönben ül.35 Az, hogy rács mögé kerüljön, ötször valószínűbb, mint egy fehér férfi esetében; a nőknél a különbség hatszoros.36

Erkölcs és hatékonyság

Szembesülve a ténnyel, hogy bár a feketék az amerikai lakosság kb. 12%-át teszik ki, miközben a rablások 40%-át, az emberölések 50%-át fekete elkövetőkkel hozzák összefüggésbe, a jelenség okait kutatva, a „genetikailag kódolt  bűnözési hajlam” magyarázata mellett felmerült a tendenciózus eljárás gyanúja is.

Amint a bevezetőben utaltam rá, a kisebbségeket érintő közvetlen vagy közvetett diszkrimináció ugyanis lehet nyilvánvalóan törvénysértő, szándékos magatartás eredménye, de tendenciózusan alkalmazott látszólag jogszerű eljárás következménye is. Ez utóbbi kategóriába tartozik az az alábbi vizsgálat alapját képező jelenség, amely, bár az etnikai ismérvek figyelembevételének alkotmányosan megkérdőjelezhető formájára épül, nem feltétlenül igényel rasszista vagy xenofób szándékot. A diszkriminatív szándék hiánya azonban nem jelenti az intézkedés jogszerűségét.

Az etnikai alapú profilalkotásnak nevezett, Amerikában eredetileg a kábítószerfutárok felismerésére kifejlesztett, később a közúti igazoltatások során, újabban pedig a terrorizmus elleni harcban (ezúttal az arab vagy muszlim lakossággal szemben) alkalmazott eljárás lényege, hogy az intézkedés a célszemély nemzeti-etnikai-faji attribútumain alapul, nem pedig a hagyományos gyanúokok valamelyikén. Az igazoltatás alapja ezekben az esetekben nem a terhelt viselkedése vagy egy, a gyanúsítottra vonatkozó információ, hanem egy predikció: az érintett személy etnikai hovatartozása alapján valószínűsített, az adott csoport magas kriminalitására vagy a terrorcselekmények elkövetésében domináns (kizárólagos) pozíciójára alapozott, racionálisnak tűnő feltételezés. A kényszerintézkedés tehát nem az egyén számára felróható (alapos gyanút keltő) magatartáson, hanem aggregát igazoláson alapul. Célja a korlátozottan rendelkezésre álló rendőri, nemzetbiztonsági stb. erőforrások egy ésszerű összefüggésrendszerre alapozott hatékony allokációja, hiszen ha a börtönnépesség többsége roma (fekete stb.), a terroristák pedig szinte mindannyian (többségében arab országból származó) iszlám fundamentalisták, a gyanúsítotti kör ilyetén szűkítése látszólag könnyen igazolható.

Az eredeti eljárás lényege az volt, hogy a hatóságok megkíséreltek létrehozni egy olyan gyanúsítotti profilleírást, amely segítséget nyújthatott abban, hogy bizonyos (jogszerű) magatartás- vagy körülményegyüttes alapján kiszűrhessék a potenciális elkövetőket. Ilyen tényező lehetett pl. kábítószercsempészek esetében a rövid időtartamú tartózkodás a jelentős drogforrások és a terítés helyszíne között, készpénzes repülőjegy-vásárlás37 és – kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva – az etnikai hovatartozás, a nem vagy az életkor. (Ne feledjük, a szervezett bűnözésben kulcsszerepet játszó bandák etnikailag szinte minden esetben homogének.)

Az etnikai alapú profilalkotás elvét és gyakorlatát az utóbbi évtizedekben számos elméleti és gyakorlati vita övezte; rendészeti, eljárásjogi, alkotmányjogi és szociálpszichológiai érvek felvonultatásával. Az Egyesült Államokban, ahol a fenti eszmecseréknek többsége zajlott, az ezredfordulóra kialakult egy olyan szakmai és politikai konszenzus, amely egyértelműen szakmailag megalapozatlannak és morálisan igazolhatatlannak tartotta az etnikai alapú profilalkotásra épülő (döntően közúti igazoltatásban megjelenő) rendőri gyakorlatot. Egy 1999 őszén végzett felmérés szerint, annak ellenére, hogy a kérdésben utalás történt az etnicitással öszszefüggésbe hozható magasabb kriminalitási vélelemre, a megkérdezettek 81%-a ellenezte a faji attribútumokra épülő gépjármű-igazoltatásokat.38 Egy 1999-es Gallup-felmérés arról is beszámolt, hogy az amerikai lakosság 60%-a (tehát nem csak a feketék) tudja, mi az etnikai alapú profilalkotás, és széles körben elterjedtnek tartja azt.39

Vizsgáljuk meg az etnikai alapú profilalkotással kapcsolatban felmerülő fontosabb jogelméleti és gyakorlati kérdéseket! Az etnikai alapú profilalkotást elutasító érvek egy része azok elvi elfogadhatatlanságára hivatkozik; a jogkövető kisebbségiek zaklatását, a mindennapi életet terhelő „etnikai adó”-t veszi célba. Egy másik, merőben pragmatikus érv az ilyen eljárások gyakorlati hatékonyságának hiányára hívja fel a figyelmet: a látszólag plauzíbilis statisztikai alapú érvelés alapvető (és bizonyítható) hibájára irányítva rá a figyelmet. Azok a New Jersey-ben, majd számos egyéb helyen végzett kutatások, amelyek az etnikai alapú profilra épített igazoltatások, gépkocsi- és ruházatátvizsgálások sikerét, azaz a kábítószer- vagy engedély nélküli fegyverbirtoklás eredményes felderítését mérték, egyértelműen kimutatták, nem volt lényeges, értékelhető különbség a lakosságarány és a találati ráta között. Nemcsak arra találtak tehát egyértelműnek tűnő bizonyítékot, hogy a hatóságok aránytalanul többször állítottak meg színes bőrű gépkocsivezetőket, de arra is, hogy a találati arány, azaz az eredményes felderítés mértéke nem igazolja az etnikai alapú profil hasznosságát. Az etnikai alapú profilalkotásra épülő intézkedések hasznossága ugyanis az etnicitás és a magas kriminalitás, azaz a hatékony találati arány összefüggésének vélelmére épül, ahol a logikusnak tűnő korreláció bizonyításának szükségessége sokáig fel sem merült, hiszen az aránytalanul nagyobb számban igazoltatott kisebbség soraiból abszolút számokban mérve valóban kellően sok jogsértőt is kiszűrtek. Ez azonban – érvelnek a kutatók40 – nem jelent valódi költségarányos hatékonyságot, ugyanis túlságosan magas lesz az ún. hamis negatívok és a hamis pozitívok értéke. Más szóval aránytalan mértékben sújtja a nem jogsértő fekete (roma, arab stb.) lakosságot, ugyanakkor erőteljesen csökkenti annak az esélyét, hogy egy, a többséghez tartozó jogsértőt felfedezzenek.41 A minden esetben retrospektív módon értékelt (és akkor is csak inkább feltételezett, de nem ellenőrzött) hatékonyság tehát csalóka és – összegezhetőek az érvek – nem megfelelő rendészeti, bűnmegelőzési, nemzetbiztonsági stratégia.42

Egy harmadik argumentum a bűnmegelőzésben és a bűnüldözésben (lett légyen szó hagyományos rendvédelemről vagy nemzetbiztonsági politikáról) kiemelten fontos kisebbségi közösségek elidegenítésének kockázatáról beszél. A hamis pozitívok és negatívok problematikája mellett más okból is felvet ugyanis hatékonysági aggályokat az etnikai alapú profilalkotás. Ez pedig a közösségi rendvédelem több évtizede elismert modelljében kulcsfontosságú lakossági attitűdökhöz kapcsolódik. E felfogás lényege, hogy a helyi rendőri (vagy nemzetbiztonsági) feladatok a leghatékonyabban a lakosság aktív közreműködésével hajthatók végre; akkor működik jól a rendőri szervezet, ha a közösség szemében nem ellenséges, igazságtalan, elnyomó hatalomként van jelen, hanem éppen hogy a békés, jogkövető emberek védelmezőjeként, ahol a bűnöző az ellenség. A terrorizmussal kapcsolatban sem elhanyagolható a lakossági kooperáció, hiszen nem véletlen, hogy a Bush-kormányzat is kiemelten jelentős potenciális informátorként határozza meg a (például bomba vagy öngyilkos merénylő azonosítására alkalmas) kamionsofőröket, taxisokat, parkolóóra-olvasókat,43 de mindenekelőtt a gyanús viselkedést észlelő muszlim közösséget. Nem is ok nélkül, hiszen a legutóbbi időkig azonosított amerikai terroristák többségét lakossági bejelentés alapján kerítették kézre.44

Nem mindegy tehát, hogy milyen a rendőrség, a nemzetbiztonság, az FBI stb. lakossági megítélése.45 Ezért is történhet meg az, ami kelet-európai mentalitással nézve felfoghatatlan, hogy Amerikában gyakran maguk a (helyi) rendőri szervek utasítják vissza a szövetségi bevándorlási hatóságok felhívását arra, hogy vegyenek részt az arab közösséggel szemben diszkriminatív ellenőrző intézkedések végrehajtásában.46

Végül a kritikák egy része a profilalkotás eredendő hiányosságaira hívja fel a figyelmet, mondván, hogy nagyon nehéz megbízható és hasznos információkra alapozott profilt alkotni. Például a drogfutárok gyanúsnak mondható viselkedése papírforma szerint szinte mindenkire kiterjedhet: arra is, aki először száll ki a gépből, de arra is, aki utoljára; gyanús lehet, aki tömegközlekedéssel távozik a repülőtérről, de az is, aki taxival megy.47 De ez még mindig a kisebbik fogyatékosság. A nagyobb gond az, ha nem a (gyakorló szakember által mégiscsak felmérhető) magatartásra alapul, hanem személyiségjegyekre – különösen, ha azok az etnikai hovatartozásra vonatkoznak, hiszen ez csak tovább erősíti a faji esszencializmus, alapvetően fekete–fehér (roma–magyar; arab–nem arab stb.) redukcionizmusát.

Terrorizmus: új értelmezési tartomány?

Amerikában az egyre inkább a közvélemény és a média érdeklődésének homlokterébe kerülő etnikai alapú profilalkotásra épülő igazoltatások élesebben vetették fel a (politikai hangulatváltozásokra egyébként is érzékenyen reagáló) jogalkalmazó szervek felelősségét. A közvélemény és a politikai elit nyomására a szövetségi, állami és helyi kormányzat (nem ritkán élén a rendőri vezetéssel) egyre szélesebb körben kezdeményezte a rendőri eljárások etnikai megoszlásának megbízható adatgyűjtés útján történő hathatós ellenőrzését.

Olyannyira, hogy 2005 januárjára az Egyesült Államok csak négy államában nincs a faji alapú profilalkotás ellenőrzésére szolgáló, valamennyi rendőri intézkedés alá vont személy etnikai hovatartozását feltüntető adatgyűjtés. Ami pedig a szövetségi szabályozást illeti, 2003. június 14-én Bush elnök kiadott egy a rendőri intézkedések során a faji hovatartozás figyelembevételéről szóló iránymutatást.48 Ez összefoglalja az etnikai adatra épített eljárási rendet érintő bírósági gyakorlat legfontosabb előírásait. Ennek megfelelően tárgyi hatálya kiterjed minden spontán intézkedésre és rutineljárásra, és előírja, hogy kizárólag konkrét gyanúsítottra vonatkozó, megbízható információn alapuló, helyben és időben körülhatárolt cselekmény és elkövetői leírás kapcsán vehető figyelembe a személyleírásban szereplő faji (etnikai) adat.49

A helyzet iróniája ugyanakkor, hogy az etnikai alapú profilalkotás kérdése éppen a World Trade Center elleni támadások idejére vált a szakmai és politikai közvélemény számára egyaránt széles körben ismert és elfogadhatatlannak tartott jelenséggé. A terrortámadást követően azonban a választópolgárok álláspontja száznyolcvan fokos fordulatot vett: egy 2001. szeptember 11-ét néhány héttel követő adatfelvétel során már a megkérdezettek 58%-a helyeselte az arabok (köztük az amerikai állampolgárok) szigorúbb biztonsági ellenőrzését repülés előtt.50 A közhangulat változása nem csak a többségi lakosságot érintette: a Detroit Free Press egy 2001-es, ötszáz arab amerikai körében végzett felmérése szerint a megkérdezettek 61%-a helyeselte a közel-keleti akcentussal, fizikai jellemzőkkel érkezők fokozott ellenőrzését.51

A terrorellenes intézkedések kapcsán a világ számos pontján újra fellángoltak hát a viták az etnikai alapú profilalkotásra épülő preventív intézkedésekről. Az egyik alapkérdés az lett, hogy vajon kihat-e az érvek értékelésére a társadalmi-kriminológiai környezet változása, vagyis az, hogy nemzetbiztonsági kérdésről és nem bűnmegelőzésről, hagyományos bűnüldözésről van szó.52 Tekintsük át, hogy mi is a hagyományos rendőri eljárásokhoz képest a terrorizmus elleni fellépések kapcsán az etnikai hovatartozásra épülő eljárások társadalmi és szakmai megítélésében bekövetkezett változások53 alapja!

A legfontosabb a közvélemény (és az ebből fakadó politikai nyomás) változása.54 Ahogy nagyobb a veszély és a kockázat, annál szívesebben adunk fel a jogainkból, különösen, ha élet-halál kérdéséről van szó. Egy olyan aszimmetrikus bűncselekmény esetében, ahol egyetlen terrorista több ezer emberéletet olthat ki, egy hatékony intézkedés, még ha diszkriminatív és előítéletességen alapul is, nem feltétlenül sérti az emberek igazságérzetét. Ráadásul a profil is megbízhatóbbnak tűnik, mert bár nyilván nem minden arab vagy muszlim terrorista, de (vélhetjük) bizonyosan minden terrorista arab vagy egyéb muszlim fanatikus lesz. Hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy az új globális fenyegetettség világában egyszerűen megváltozik az élet: több igazolvánnyal és igazoltatással kell mindannyiunknak számolni, bizonyos szabadságjogokat szükségszerű korlátozni, és ha megfelelő udvariassággal,55 nem kirekesztő módon és nem automatikusan a bűnösség vagy az ellenség stigmáját hordozva jelentkezik – talán nem is olyan szörnyű mindez.

Bár plauzibilisnek tűnnek a fenti érvek, nem feltétlenül meggyőzőek. Többen rámutatnak arra, hogy az etnikai alapú profilra épített (a hamis pozitív és a hamis negatívok példájával szemléltetett) rendőri eljárások hatékonysági hiányosságai a terrorellenes intézkedések során sem fognak csökkenni. Mi több, a személyleírásban használatos etnikai adatkezelésre például az amerikai szövetségi iránymutatásban meghatározott előírások sem alkalmazhatóak könnyen. Miután ugyanis a terrorizmus elleni harc tartós, folyamatos és az egész országra (világra) kiterjed, nem beszélhetünk a térben, időben és cselekményhez kapcsolhatóan konkrét meghatározottságról.56 A standardoknak (amelyek a hatályos szabályok szerint Amerikában egyébként nem terjednek ki sem a nemzetbiztonsági célú intézkedésekre, sem a nemzeti származás vagy vallási hovatartozás alapján meghatározott csoportokra) legfeljebb egy olyan bejelentés felelne meg, amely konkrét helyre és időpontra, pl. egy adott híd felrobbantására vonatkozólag szolgáltat információt terroristagyanús – mondjuk – arabokról.

Az is értelmezési nehézségeket jelent, hogy mi a teendő, ha a bejelentés egy – etnikailag homogén vagy vallási hovatartozás alapján beazonosítható – szervezetre vonatkozik. A helyzet attól még bonyolultabb, hogy az ilyen jellegű (hírszerzési, nemzetbiztonsági) információk természetükből fakadóan titkosak, így az azok alapján foganatosított, etnikai ismérvekre épített intézkedések jogszerűségének bírósági vagy a felettes szerv által történő vizsgálata – ellentétben a rendészeti eljárásokkal – nemigen lehetséges.57

Külön fontos hangsúlyozni az etnikai profilra épülő eljárások hatékonysági támadhatóságát. Nemcsak arról van szó, hogy a 11 500 FBI-ügynök nehezen kezdhet bármit is a 3,5 milliós arab-amerikai lakossággal, ha potenciális terroristának tekinti mindet, hanem arról is, hogy ha valahol, akkor a terrorizmus kapcsán kiemelten nagy veszély a muszlim közösségek elidegenítése. (Jó példa erre a kevés sikeres vádemeléssel zárult terroristafogás egyike, ahol a New York állambeli Lackawana városból, a helyi muszlim közösség soraiból érkezett lakossági bejelentés alapján sikerült elfogni a gyanúsítottat.58 Szólni kell még a hamis pozitívok terrorizmusspecifikus problematikájáról: nem tűnik megalapozottnak ugyanis az a tézis, hogy kizárólag arabok állnának a terrorcselekmények mögött.59 Hogy csak Amerikát érintő eseteket említsünk: Richard Reid (a „cipőbombás”), aki részben brit, részben nyugat-indiai; Jose Padilla (a chicagói O’Hare repülőtér „piszkos bombás” terroristája) egy, a börtönben iszlám hitre tért hispán volt; Zaccarias Moussaoui (a szeptember 11-i támadások feltételezett huszadik géprablója) pedig marokkói – a fehér Timothy McVain-ről (az 1995-ös oklahomai, 168 halálesetet követelő bomba felrobbantójáról), John Walker Lindh-ről (az amerikai tálibról) és (a 2002-ben a floridai Tampában repülőgéppel öngyilkos merényletet végrehajtó ) Charles Bishopról nem is beszélve.60

A hazai szabályozás

Fontos megjegyezni, hogy Magyarországon nemigen merülhet fel az amerikai joggyakorlatból megismert, az igazoltatások okát és alapját érintő jogvita, mert a rendőrségi törvény61 megfogalmazása rendkívül nagyvonalú, lényegében korlátlan szabadságot biztosít az igazoltató rendőr számára. A 29. § (1) ugyanis így szól: „A rendőr a feladata ellátása során igazoltathatja azt, akinek a személyazonosságát meg kell állapítania.”62 Remekül szemlélteti a helyzetet az a bornírtságában megkapó (és valóban megtörtént) eset, amikor az utcán megállított fiatal hölgy, aki mellesleg ügyvéd, és egyike a legsikeresebb (a magyar államot Strassbourgban is megszorongató) jogvédőknek, megkérdezte az intézkedő rendőrtől az igazoltatás okát. A válasz ez volt: „Fogadtunk a kollegákkal, hogy Eszternek hívnak.” Nota bene, a jogszabály alapján az eljárás teljesen helyénvaló volt; másképpen a kérdésre nem lehetett volna választ kapni...63

A törvény értelmében64 az igazoltatás megtagadása esetén az igazoltatott e célból feltartóztatható, az igazoltatás sikertelensége esetén pedig előállítható, és tőle ujjnyomat vehető, fényképfelvétel készíthető, továbbá „a külső testi jegyek észlelés és mérés alapján rögzíthetők”.65 Amennyiben nem kerül sor előállításra, az igazoltatás okát csak kérelmére kell közölni. Ha valaki a rendőr felszólítására nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni, vagy az igazolást megtagadja, a rendőr előállíthatja66, és nyolc órán keresztül, amelyet indokolt esetben a rendőri szerv vezetője egy alkalommal további négy órával meghosszabbíthat, fogva tartható. Sőt a törvény szerint a rendőrség „az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé teszi”.67 Az Alkotmánybíróság több alkalommal68 is foglalkozott e szabályokkal, minden esetben visszautasítva a fogva tartás indokolatlan hosszúságát és az eljárás gyorsaságára nem motivált rendőrség jogosítványait kifogásoló beadványokat.

Hasonlóan széles körű jogosítványokkal rendelkezik a járművezetőket ellenőrző rendőr, hiszen „a közlekedési rendszabályok megtartását, a járműhasználat szabályszerűségét, az okmányokra és a felszerelésekre vonatkozó előírások megtartását, a jármű birtoklásának jogszerűségét, az üzemben tartó, illetőleg a használó személyazonosító adatait, a jármű közlekedésbiztonsági állapotát és adatait a forgalomban és a telephelyen … ellenőrizheti, … a jármű vezetőjét a rendszeresített eszközzel légzésminta… adására kötelezheti”.69

A Határőrség hasonló, a rendőri hatásköröket követő eljárási lehetőségekkel rendelkezik,70 azzal a további szabállyal megfejelve, hogy az idegenrendészeti törvény71 3. §-a értelmében valamennyi „külföldi a magyarországi tartózkodása alatt köteles személyazonosító okmányait, illetve a tartózkodása jogszerűségét igazoló okmányokat a törvényben erre feljogosított hatóságoknak ellenőrzés céljából átadni,” a 61. § alapján pedig a Határőrség idegenrendészeti szerve az „idegenrendészeti szabályok megtartásának ellenőrzése céljából … magánlakásba, illetőleg magánterületre is jogosult belépni”. Az előbbi szabály így nemcsak jogszerűvé (gondoljunk a spanyol esetre), de a hatóságok kimondott feladatává is teszi a (például kinézet alapján feltételezhetően) külföldiek igazoltatását. A szabályok itt is hasonlóan alakulnak: „Azt a külföldit, aki a magyarországi tartózkodás jogszerűségét, személyazonosságát hitelt érdemlően nem tudja igazolni, a rendőr, illetőleg a határőr az eljárásra jogosult idegenrendészeti hatósághoz állítja elő. Ha az idegenrendészeti hatóság az előállítás időtartama alatt a tartózkodás jogcímét, illetőleg a külföldi személyazonosságát nem tudja megállapítani, a külföldivel szemben a szükséges időre, de legfeljebb tizenkét óra időtartamra a rendőr, illetőleg a határőr visszatartás intézkedést alkalmazhat...”72

A szabályozás további sajátossága az, hogy ellentétben például a büntetőeljárásban alkalmazott szabadságkorlátozásokkal (ahol a fogva tartás körülményei egyébként lényegileg nem különböznek az előállításétól vagy a közbiztonsági őrizetétől), semmilyen, a jogsértés elkövetését valószínűsítő gyanú nem szükséges.

Egy friss kutatás eredményei73

Az Open Society Justice Initiative (OSJI) megbízásából 2005-ben három európai országban – Bulgáriában, Magyarországon és Spanyolországban – empirikus öszszehasonlító kutatás zajlott a rendőrségi igazoltatásokról. Magyarországon az adatfelvételt a TÁRKI végezte, a kutatást pedig Simonovits Bori és e sorok írója vezette.74 A kutatásban szerepelt egy reprezentatív lakossági kérdőíves megkérdezés a rendőrséggel kapcsolatos attitűdökről és a lakosság igazoltatási tapasztalatairól, hat fókuszcsoportos beszélgetés Budapesten, Miskolcon, Pécsen roma és nem roma igazoltatott személyekkel, 80 rendőrinterjú Budapesten, Miskolcon, Pécsen igazoltató rendőrökkel, valamint 20 lakossági interjú Budapesten, Miskolcon, Pécsen roma és nem roma igazoltatott személyekkel.

A kutatás eredményei alapján megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a romákat hátrányos megkülönböztetés éri a rendőri, különösképpen a gyalogos igazoltatások során. A válaszokból kiderül, hogy az etnikai alapú kiválasztás Magyarországon is létező jelenség. E – tartalmát tekintve diszkriminatív – eljárás fent ismertetett sajátossága az, hogy nemcsak az eljáró rendőr előítéletességén alapul, hanem egy (az angolszász területeken empirikus vizsgálatokkal tételesen cáfolt) olyan racionálisnak tűnő előfeltételezésen, amely összefüggést mutat az etnikai hovatartozás és a potenciális kriminalitás között. Vizsgálataink szerint ez utóbbi álláspont nemcsak a rendőri állományban, de a lakosság körében is széles körben (nem ritkán maguk a romák között is) elterjedt. Az etnikai alapú kiválasztás gyakorlatában erős társadalmi támogatottságot jelent az, hogy bár a többség tisztában van az igazoltatási gyakorlat önkényességével, a rendőrség rendkívül tág, lényegében korlátlan igazoltatási jogosítványait a lakosság nem érzi zaklatásnak, sőt inkább erősítené a rendőri jelenlétet, és szívesen látja, illetve tovább szigorítaná a „gyanús” személyek, csoportok (köztük a romák) fokozott ellenőrzését.

Egy 1000 fős – a felnőtt lakosságot kor, nem, lakóhely és iskolai végzettség szempontjából reprezentáló – 2005 szeptemberében készült adatfelvétel eredményei szerint75 a magyar felnőtt lakosság 23%-ának volt része rendőrségi igazoltatásban az elmúlt egy évben. A férfiakat csaknem háromszor nagyobb valószínűséggel állítják meg a rendőrök, mint a nőket. Az elmúlt évben igazoltatottak döntő többségét autóvezetés közben állították meg, 13 százalékukat gyalogosként, mindössze két százalékukat szórakozóhelyen.

Míg a férfiak 36, a nők mindössze 13 százalékát igazoltatták a rendőrök az elmúlt 12 hónapban. Ennek egyik oka feltehetően az, hogy az igazoltatások túlnyomó többsége az autósokat érinti (78%), és a magyar sofőrök többsége férfi. Emellett a kor is fontos magyarázó tényezőnek bizonyult a rendőrségi igazoltatásban. Míg az elmúlt évben mind a fiatalok (18 és 30 év közöttiek), mind a középkorúak (31 és 55 év közöttiek) csaknem egyharmadát igazoltatták (30-30%), addig az 55 évnél idősebbek közül csak minden tizedik magyar találkozott igazoltató rendőrökkel (11%). Sem a településtípus, sem az etnikai hovatartozás nem befolyásolta ugyanakkor szignifikánsan annak valószínűségét, hogy valakit megállítanak-e a rendőrök.76 Az iskolai végzettség hatásának vizsgálata a férfi-nő összehasonlításnál megállapítottakat támasztja alá. Minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál valószínűbb, hogy az elmúlt évben megállították: míg a legfeljebb nyolc általános iskolai osztályt végzettek mindössze 14%-át, a szakmunkásképzőt végzettek 28%-át, az érettségizettek 24%-át és a felsőfokú végzettségűek 37%-át igazoltatták. Ennek oka egyértelműen abban keresendő, hogy az igazoltatások túlnyomó többsége az autósokat érinti (75%), és a magasabban iskolázott, magasabb társadalmi státusú magyarok feltehetően gyakrabban vezetnek, illetve többet használják autójukat, mint az alacsonyabb státusúak.

Éppen ezért a további elemzés szempontjából érdemes volt különválasztani az autós és az egyéb igazoltatásokat. Nemcsak azért, mert feltehetően az autótulajdonosok és – vezetők társadalmi összetétele lényegesen eltér a nem vezetők társadalmi összetételétől, hanem mert az autós igazoltatás célja és jellege jelentősen eltér például a diszkórazziák, illetve az utcai megállítások motivációitól. Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az autós igazolttás esetében a rendőr nem látja a sofőrt, csak közvetve vonhat le következtetéseket az autó típusából. Ezt a tendenciát mind a roma, mind a nem roma fókuszcsoportos beszélgetések megerősítették: elterjedt gyakorlat, hogy a tipikusan „cigány autókat” (pl. 1200-as Lada, régi Mercedes) és a tipikus „maffiózó autókat” (pl. elsötétített ablakú dzsip) előszeretettel megállítják a szolgálatukat teljesítő rendőrök.

Ha tehát csak az igazoltatottak alcsoportját vizsgáljuk, és szétválasztjuk az autós és nem autós igazoltatásokat, az alábbi összefüggéseket találjuk: Az igazoltatott neme nem függ össze lényegesen az igazoltatás helyszínével: az igazoltatott férfiak 77, a nők 72%-át állították meg autóban, a maradék 23, illetve 28%-ot pedig máshol.

Az igazoltatás helyszíne szempontjából fontos tényező a kor. Nem meglepő az a tendencia, miszerint a fiatalokat nagyobb arányban igazoltatják utcán, rendezvényeken vagy szórakozóhelyen (38%), mint a középkorúakat (21%) és az időseket (17%). És ezzel párhuzamosan minél idősebb korcsoportba tartozik valaki, annál valószínűbb, hogy sofőrként állítják meg.

Az igazoltatottak almintáját vizsgálva jelentős szerepet kap az etnikai hovatartozás. Míg a tavaly igazoltatott roma megkérdezettek 55%-át igazoltatták utcán, szórakozóhelyen vagy valamilyen rendezvényen, az igazoltatott nem roma válaszolók esetében ez az arány mindössze 22% volt.

A megkérdezettek véleménye a rendőrségi igazoltatásról általában kifejezetten pozitív: az igazoltatottak 85%-a találta az eljáró rendőrök viselkedését udvariasnak, és 89%-uk minősítette a rendőrök munkáját szabályszerűnek.

Kutatásunk szerint a magyar felnőtt lakosság döntő többsége támogatja a fokozott rendőrségi igazoltatásokat a közterületeken. A megkérdezettek 85-90 százaléka inkább vagy teljes mértékben egyetért a közterületek fokozott rendőrségi ellenőrzésével. Ez arra enged következtetni, hogy a magyarok számára többnyire nem terhes a rendőrségi igazoltatás, és a fokozott ellenőrzésektől a közbiztonság javulását remélik.

A megkérdezettek csaknem fele támogatná általában a lakossági igazoltatások fokozását (45%), és ennél valamenynyivel nagyobb arányban értenek egyet a felsorolt „gyanús” csoportok fokozott igazoltatásával: a roma kinézetű emberek kiemelt ellenőrzésével a megkérdezettek 61 százaléka értett egyet, az arabok és a fiatalok fokozott igazoltatását egyaránt 57% támogatná. Mivel a két kiemelt etnikai csoport (roma és arab) esetében mért arányok lényegében nem térnek el a semleges csoport (fiatalok) esetében mért aránytól, arra következtethetünk, hogy a magyar lakosság nem kimondottan az etnikai diszkriminációt támogatja az igazoltatási gyakorlatban, hanem általában fokozná a különböző „gyanús” csoportok rendőrségi kontrollját.

A mintegy hatszázaléknyi roma válaszadó döntő többsége nem ért egyet a romák fokozott ellenőrzésével: míg a romák 70%-a inkább vagy határozottan elutasítja ezt a felvetést, a többségi társadalomban mindössze 33% az elutasítók aránya.

A fókuszcsoportos beszélgetések77 során elhangzott személyes tapasztalatok fényében is megerősítést nyert az, hogy míg a romák többségét gyalogosan, addig a nem romákat jellemzően autósként igazoltatták. Mindhárom roma fókuszcsoportban egyöntetű volt az a vélemény, miszerint a rendőrök etnikai alapon igazoltatnak, és gyakrabban férfiakat, mint nőket. A roma résztvevők panaszkodtak az eljáró rendőrök udvariatlan modorára, és kifogásolták az igazoltatások indiszkrét jellegét is. Véleményük szerint nem ritka a romákkal szembeni rendőri túlkapás, a fizikai erőszak alkalmazása sem, de megítélésük szerint nem érdemes feljelenteni a rendőrt, mert bizonyíték nélkül nekik senki sem hisz.

Összhangban a lakossági kutatás eredményeivel, a roma megkérdezettek, hasonlóan a nem romákhoz, általában elégedetlenek a rendőri jelenléttel, és (teljes egyetértésben a nem roma részvevőkkel) a rendőri korrupciót is komoly problémának találják. A romák között is elhangzott olyan vélemény, hogy a kialakult helyzetért maguk a romák is felelősek, mert sok köztük a bűnöző.

Személyes érintettségük alacsony foka miatt a nem romák sokkal higgadtabban beszéltek ezekről a kérdésekről: a diszkrimináció és a rendőri túlkapások kérdését nem is érintették, jobban foglalkoztatta őket a korrupció, a lassú és nem hatékony ügyintézés problémája, valamint az intézkedő rendőrök (a Magyarországon közkedvelt rendőrviccek tárgyát képező) alacsony szellemi képessége és komolytalan fizikai megjelenése. A nem romák körében mindhárom helyszínen egyöntetű volt az az álláspont, hogy a rendőrségi igazoltatás többnyire öncélú, és legfőbb célja a „pénzszerzés”, a rendőrök fizetés-kiegészítése. Míg a romák nyíltan kimondták, hogy a rendőrök a cigányokat előszeretettel igazoltatják, addig a nem roma csoportokban ugyanennek a tendenciának a megfogalmazása sokkal burkoltabban és szélesebb perspektívában jelent meg. A nem romák egy részének véleménye szerint a romákat gyakrabban igazoltatják, míg mások szerint nem kifejezetten a romákat, hanem az alacsonyabb társadalmi státusúakat állítják meg, ami az ő megfogalmazásukban így hangzik: „Rosszabb, keleti, leszakadt autóval járók”; „gyanús alakok”.

A romák véleménye és tapasztalata egybehangzóan alátámasztotta az etnikailag diszkriminatív rendőri igazoltatási gyakorlatot, amellyel a nem romák vélekedése is sok tekintetben összhangban volt. A percepcióbeli különbségek mellett a megfogalmazás módjában, másrészt az érzelmi telítettségben is mutatkoztak eltérések a romák és nem romák között.

Míg a személyes igazoltatási tapasztalatok esetében a romáknál túlsúlyban volt a gyalogos igazoltatás, addig a nem romákat ritkán állítják meg gyalogosan, sokkal jellemzőbb az „általános közúti ellenőrzés”. Ők, bár sokszor a korrupció hálójába kerültek, és túlkapásokról is beszámoltak, a gépjárművek rutinellenőrzését indokoltnak tartják: kiszűri a rossz kocsikat és az ittas vezetőket.

A rendőrökkel folytatott interjúkból78 az derült ki, hogy a megkérdezettek79 83%-a szerint az igazoltatás segíti a munkájukat; emellett döntő többségük helyesnek (80%), hatékonynak (63%) és indokoltnak (89%) tartja az eljárással kapcsolatos szabályozást. Azok pedig, akik részben vagy egyáltalán nem helyeslik a szabályozást, nagyobb hatáskörrel ruháznák fel az igazoltató rendőrt.

Azt, hogy hajlamosak-e a rendőrök bizonyos csoportokat gyakrabban igazoltatni, mint másokat, több kérdéssel mértük.80 Az első arra irányult, hogy a megkérdezett mit gondol a kollégáiról. Eszerint a 80 megkérdezett 47%-a vélte úgy, hogy van olyan, aki hajlamos bizonyos csoportokat gyakrabban igazoltatni. Magukról már sokkal kevesebben állítják ugyanezt: a rendőrök 23%-a vallotta be magáról, hogy hajlamos erre. Választ is csak az előző kérdésre válaszolók mindössze fele adott.

A megkérdezettek majdnem fele nevesítette a rendőrtársai által kiemelten kezelt csoportokat.81 A 37 válaszolóból 26 említette a romákat, legtöbbjük általuk objektívnek tekintett okokra hivatkozott (pl. bűnöző életmód), és racionálisan érvelt e gyakorlat mellett. Arra a kérdésre, hogy a rendőrök aránytalanul sok romát igazoltatnak-e, a megkérdezettek 92%-a válaszolta azt, hogy nem. Ugyanez a kérdés más, számarányát tekintve kisebb etnikai csoportra (arab, kínai vagy fekete), illetve a bevándorlókra vonatkozóan még szélsőségesebb eloszlást mutat: esetenként a válaszadók 100%-a állítja, hogy nem aránytalanul sok a nem roma kisebbségi igazoltatottak száma.

A rendőrök becslése szerint ezer igazoltatásból átlagosan kb. 177 esetben kerül sor előállításra és büntetőeljárásra.82 Ha az igazoltatott roma, akkor – a rendőrök becslése szerint – másfélszer nagyobb annak az esélye, hogy előállítják – ezer igazoltatásból átlagosan kb. 260 esetben. Még kirívóbbak ezek a számok, ha hivatali beosztás szerinti bontásban nézzük őket:83 ezek szerint a közrendvédelemben átlagosan majdnem minden harmadik roma igazoltatottat előállítanak, ismét csak másfélszer nagyobb eséllyel, mint akkor, ha nem roma származású az illető. A közlekedésieknél ezzel szemben egy romának ugyanakkora esélye van a büntetőeljárásra, mint bárki másnak. A többi kisebbséggel kapcsolatban feltűnően sokkal kisebb előállítási arányokat becsültek a rendőrök, és nagy részük nem gondolja azt, hogy több bűncselekményt követnének el, mint a magyarok.

A kriminalitás és az etnikai hovatartozás összekapcsolása a romák esetében minden más etnikai csoportnál magasabb arányú; a megkérdezett rendőrök 79%-a gondolja azt, hogy több bűncselekményt követnek el, mint a nem roma magyarok. 73%-uk szerint pedig a roma bűnelkövetők aránya lényegesen magasabb, mint a hasonló társadalmi helyzetű nem roma népességen belüli bűnelkövetőké.

Az előítéletesség a szakirodalomban szokásos mérőeszközei közül csak néhány szerepelt a kérdőívben. Megkérdeztük például azt, hogy ma Magyarországon a rendőrök mekkorának tartják a roma népesség, illetve a különböző bevándorló etnikumok arányát. A roma népességre vonatkozó becslések megdöbbentő eredményeket mutatnak: a rendőrök átlagosan 21%-ra teszik a legnagyobb kisebbség arányát a magyar lakosságon belül, a körülbelül 6%-os valós arány helyett.84 A legtöbben a 10, 15 és 20 százalékos arányt jelölték meg, de a válaszadók 30%-a szerint a romák magyarországi aránya eléri vagy meghaladja a 30 százalékot.

A bevándorlók magyarországi arányait ugyanígy felülbecsülték: az arab és fekete népességet a megkérdezett rendőrök fele gondolja külön-külön többnek, mint 1%, míg a kínaiak arányát a magyar lakosságon belül átlagosan 5%-nak vélik, de a megkérdezettek majdnem kétharmada „5%-ot vagy annál nagyobb arányt” becsült rájuk vonatkozóan. (Valójában a lakosság körülbelül 1,5%-a migráns, és kétharmaduk határon túli magyar.)

A megkérdezett rendőrök ötöde azon az állásponton volt, hogy a romák is negatívan ítélik meg a rendőröket, mert velük szemben gyakoribb az intézkedés.

A húsz (hét roma és tizenhárom nem roma), az igazoltatás gyakorlatát már személyesen is átélt személlyel készített interjú is megerősíti azt a képet, amely szerint a lakosság általában rendpárti – a rendőrségi eljárás szigorítása mellett van. Mi több, ez a vélemény annak függvényében sem változik, hogy az érintett származása (vagy egyéb tulajdonsága) folytán áldozata-e hátrányos megkülönböztetésnek.

Az igazoltatás okát tekintve dominánsnak mondható az az álláspont, amely szerint az leginkább véletlenszerű, önkényes kiválasztási elvek alapján történik. A válaszadók egy része kimondottan etnikai motivációt vagy korrumpálhatósági szempontokat sejt az igazoltatási kiválasztások mögött.85 Az igazoltatások célját vizsgáló kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy az érintettek nem érzékelik a (például az amerikai alkotmányos joggyakorlatban jelentős) különbséget egy bűnmegelőzési, bűnüldözési vagy ellenőrzési célú eljárás között. Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy van-e különbség a gyalogos és autós igazoltatások között, a válaszadók többsége azon az állásponton volt, hogy az előbbire inkább a „gyanús” személyekkel összefüggésben kerül sor, és többek szerint az autós igazoltatások során udvariasabbak a rendőrök. Arra vonatkozóan, hogy vannak-e olyanok, akiket gyakrabban állítanak meg, egy kivétellel valamennyi roma azon az állásponton volt, hogy a cigányokat gyakrabban igazoltatják.86 A válaszadók többsége etnikai hovatartozástól függetlenül úgy gondolta, hogy a romák az igazoltatások által erősebben érintett csoport.

A döntő többség úgy vélte, hogy a kiválasztás oka valamilyen, a rendőrség által feltételezett összefüggés a potenciális kriminalitás és a megállítás alapjául szolgáló tulajdonság (ami lehet roma származás, de etnikailag neutrális körülmény is) között. A megkérdezettek 20%-a ezen belül az előítéletességet jelölte meg, azaz a roma származás és a potenciális kriminalitás közötti kapcsolat vélelmének fennállását, a válaszadók jelentős része azonban kimondottan helyesli a kiválasztás alapjául szolgáló, döntően etnikai jellegű ismérvekre épülő eljárási rendet, mert a kettő között maga is szoros és ésszerű összefüggést lát.87

A rendőrség munkájával általában elégedett (legfeljebb annak szigorítását kívánó) nem romák az igazoltatásokkal kapcsolatban felmerülő legnagyobb problémának az ezzel járó időveszteséget tartották, amíg a romák között többen az igazoltatási gyakorlat etnikai vagy egyéb diszkriminatív motivációját kifogásolták.88

A fentiek fényében nem is annyira meglepő, hogy arra a kérdésre, hogyan változtatna az igazoltatás gyakorlatán, a többség nem válaszolt, vagy kimondottan helyesnek tartotta a jelenlegi gyakorlatot. A válaszadók túlnyomó többsége megfelelőnek tartja a hatályos (vagy legalábbis ilyennek ismerni vélt) szabályozást,89 és csak a romák között akadt olyan, aki az őket érő hátrányos megkülönböztetés miatt azt elutasítja.90 A rendőri igazoltatás jogszabályi feltételeinek ismeretére vonatkozó kérdésre adott válaszból az derült ki, hogy a válaszadók körülbelül egyötödének voltak csak megalapozott ismeretei a vonatkozó szabályokról.

Záró gondolatok

A fenti eredmények több szempontból is elgondolkodtatóak. Egyrészt azért, mert kiderült, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltást követően a lakosság körében anakronizmussá vált az a (korábban a demokratikus ellenzék vagy a kortárs jogvédő szervezetek91 által képviselt) szemlélet, amely a rendőri, hatósági igazoltatásban zaklatást, a szabadságjogok bár tételes-jogilag megengedett, de többnyire felesleges korlátozását látja.92 Másrészt azért is, mert igazolják a magyarországi roma kisebbség hátrányos megkülönböztetésének azon (nem kevésbé veszélyes vagy elítélendő) formáját, ahol nem (vagy nem csak) az intézkedő rendőrök rasszista meggyőződése, hanem (például a New Jersey-i empirikus kutatásokkal ellenbizonyított) ésszerűnek tűnő szakmai megfontolások állnak a háttérben. Ez ráadásul a lakosság álláspontjával is egybeesik, hiszen a szubjektív biztonságérzet sokszor a konkrét bűnözési adatoktól függetlenül, szociálpszichológiai tényezők függvényben változik. Például a terrorizmus pszichológiai, lélektani értelemben is kifejti hatását („ölj meg egyet, és tarts rettegésben százat”), így a vehemens terrorellenes intézkedések – és ennyiben nem különböznek a hagyományos bűnüldözési-bűnmegelőzési stratégiáktól – már akkor is betöltik a szerepüket, ha biztonságérzetet teremtenek. Nem is véletlen, hogy a „terrorizmus elleni harc” retorikai sajátossága, hogy a tragikus eseményektől (vagy azok bekövetkeztének félelmétől) sokkolt társadalom hangulatváltozásait a jogalkotó és a jogalkalmazó sokszor arra használja fel, hogy olyan irányba terjessze ki közhatalmi jogosítványait, amelyről korábban csak álmodni mert. A terror elleni harc égisze alatt például elfogadtathatóak olyan, a bankszférát (és az ügyfél adatait) érintő előírások, amelyek a kábítószer vagy a szervezett bűnözés elleni harcban is a hatóságok régi vágyai közé tartoztak, de alkotmányos aggályok miatt még csak fel sem merték őket vetni.

Az etnikai alapú kiválasztás gyakorlata megerősítheti azoknak az elemzőknek93 a véleményét, akik szerint a tehetős rétegek „biztonságos zónájának” védelmét szolgáló biztonsági technika és a privát rendvédelem fejlődése tovább erősíti a hátrányos helyzetű, szegényebb rétegek szegregációját. Felmerülhet a veszély, hogy a rendvédelem célja így nem az egyetemes jogbiztonság fenntartása lesz, hanem a tehetősek védelme a szegényektől. A marginalizált csoportok így továbbra sem rendőri szolgáltatásokkal és védelemmel, hanem csak az ellenőrzéssel találkoznak majd. Fájó módon úgy tűnik, hogy ez az a pont, ahol a 2001 szeptemberét követően regresszióba forduló (korábban progresszív) nyugati tendenciák találkoznak azzal a Magyarországon uralkodó felfogással, amely (még) nem tartja elfogadhatatlannak a romákkal szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmazó rendőri eljárásokat.

Jegyzetek

1   Az angolszász jogirodalomban bevett „ethnic” vagy „racial profiling” a legjobban talán „etnikai alapú kiválasztásnak” fordítható magyarul. Az egyszerűség kedvéért az alábbiakban a két terminológiai megoldást felváltva alkalmazom.

2   Bővebben ld. James Goldston: Toward a Europe Without Ethnic Profiling. Justice Initiatives. Open Society Justice Inititatives, June, 2005, 6. o.

3   Ez a rész egy a Fundamentum 2005/3. számában megjelent Etnicitás és a terrorizmus elleni harc című írásom egyik fejezetének felhasználásával készült.

4   Lásd Sharon Davies: Reflections on the Criminal Justice Sytem after September 11, 2001. Ohio State Journal of Criminal Law, Fall, 2003, 66. o.

5   Magyar vizekre evezve, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének a terrorizmus finanszírozása és a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 1/2004. évi ajánlása például jelentős, egyértelműen az arab és muszlim országok vonatkozásában meghatározott adatszolgáltatási, de azt megelőzően az ügyfél tranzakcióit illető mélyreható vizsgálati kötelezettséget állapít meg a pénzintézetek számára. Az ajánlás szerint például: „Alkalmazni kell a pénzmosás szándékának felismerését szolgáló eljárásokat különös tekintettel akkor, ha bár kis összegek mozognak, de mind a rendeltetésük, mind jogcímük bizonytalan. Küldőjük és címzettjük vonatkozásában gyakran ébredhet kétség a pénzügyi szolgáltatónál. Az ügyleteket elsőként olyan szempontból célszerű vizsgálni, hogy azok kapcsolatban állhatnak-e a megjelölt nemzetközi listákon meghatározott személyekkel, országokkal (sic!), illetve szervezetekkel. Kiemelt figyelmet kell fordítani azokra az elektronikus úton küldött és fogadott összegekre, amelyek bizonyos szempontok miatt nem szokványosak, így különösen az összeg nagysága, a kedvezményezett cél-ország (!), a rendelkező ügyfél országa, a pénznem, a küldés/fogadás tekintetében. … Felül kell vizsgálni a non-profit, jótékonysági szervezetek pénzügyi magatartásának, szokásainak értékelését, értelmezését. Ha nem illeszkedik a bejelentett, bejegyzett tevékenységek keretébe, ha az érkező pénzeszközök eredete tisztázatlan, az összeg nem a megszokott forrásokból gyarapszik, a cél-ország vagy a címzett gyanút ébreszt, azt a pénzügyi szolgáltató különös gonddal elemezze, értékelje, és a gyanú legkisebb felmerülése esetén is jelentse a hatóságnak az ügyletet.”

6   A Delaware v. Prouse-ügyben (440 US 648, 1979) például a Legfelsőbb Bíróság 1979-ben alkotmányellenesnek találta a minden ok nélküli igazoltatást. (L. pl. Anthony Thompson: Stopping the Usual Suspects: Race and the Fourth Amendment. New York University Law Review, October, 1999, 973–974. o.) 2000-ben, a City of Indianapolis v. Edmund-ügyben (531 US 32, 2000) a bíróság még elfogadhatatlannak találta az útzár alkalmazását követő, drogkereső kutyák részvételével szervezett közúti akciót, de 2004-ben, ahol egy cserbenhagyásos gázolás ügyében nyomozván, a bűncselekmény elkövetésével azonos időben, ám további kényszerintézkedés alkalmazása nélkül zárták le az utat, és udvariasan fellépve, az esetről képeket osztogatva kérdezgették az autósokat, a bíróság nem állapított meg hatáskörtúllépést. Illinois v. Lidster (000 U.S. 02-1060 2004). L. még Thompson, i. m. 920. o. Kérdés persze, hogy mindez hasonló megítélés alá esne-e egy mecset vagy egy közel-keleti élelmiszerbolt előtt…

7   461 US 352 (1983)

8   L. pl. Thompson, i. m. 990. o.

9   Uo. 991. o.

10  US v. Brignoni-Ponce, 422 US 873 (1975)

11  Amnesty International Spain: Crisis of Identity Race-related Torture and Ill-treatment by State Agents, 1995–2002. http://web.amnesty.org/library/Index/ENGEUR410012002?open&of=ENG-380

12  US v. Martinez-Fuerte, 428 US 543 (1976) L. pl. Albert W. Alschuler, Racial Profiling and the Constitution. University of Chicago Legal Forum, 2002, 175–178. o.

13  US. v. Whren, 517 US 806 (1996)

14  L. még Phyllis Beck–Patricia Daly: State Constitutional Analysis of Pretext Stops: Racial Profiling and Public Policy Concerns. Temple Law Review, Fall, 1999.

15  Skinner v. Railway Labour Executives Assn, 489 US 602, (1989)

16  Police v. Sitz, 496 US 444, (1990)

17  Pl. Veronia Sch. Dist. 47J v. Acton, 515 US 646 (1995), Bd. of Educ. v. Earls 536 US 822 (2002)

18  Brown v. City of Oneota, 221 F3d 329 2d Cir. (2000)

19  L. pl. Richard Banks: Race-Based Suspect Selection and Colorblind Equal Protection Doctrine and Discourse. UCLA Law Review, June 2001.

20  L. pl. Charles R. Lawrence: The Id, the Ego, and Equal Protection: Reckoning with Unconscious Racism. Stanford Law Review, January, 1987.

21  Benjamin Bowling – Coretta Phillips – Alexandra Campbell – Maria Docking: Policing and Human Rights, Eliminating Discrimination, Xenophobia, Intolerance and the Abuse of Power from Police Work. Identites, Conflict and Cohesion Programme Paper, Number 4, May 004, United Nations Research Institute for Social Development, 5. o.

22  L. Racial Discrimination in the Administration of Justice. Submission of the Open Society Justice Initiative to the UN Committee on the Elimination of Racial Discrimination on the occassion of its 65th Session, August 2004.

23  Ld. European Roma Rights Center: Profession: Prisoner, Roma in Detention in Bulgaria (1997) http://lists.errc.org/publications/reports/bulgaria.pdf.

24  L. The Barani Project: Roma Women and the Spanish Criminal Justice System. http://web.jet.es/gea21/ing.htm.

25  Brazíliában, ahol a 146 milliós lakosság 51%-a fehér csupán (5% fekete, 42% „barna”) egy 1995-ben végzett felmérés szerint a megkérdezettek 80%-a szerint van faji előítélet az igazságszolgáltatási rendszerben; egy 1997-es felmérés szerint pedig a feketék nemcsak, hogy sokkal jobban félnek a rendőröktől, mint a fehérek (20% a 10%-kal szemben), de egyedül ők nyilatkoztak úgy, hogy a rendőrségtől jobban tartanak, mint a bűnözőktől. A megkérdezett feketék felét (47%-át, a fehérek 34%-ával szemben) igazoltatta már rendőr, és nemcsak, hogy általában brutálisabban bánnak velük, de feltűnő aránytalanság is kimutatható a feketékkel szembeni fegyvereserő-alkalmazásban. Ignacio Cano: Racial Bias in Lethal Police Action in Brazil. Mimeo, 2000.

26  L. Misti Duvall: Evidence of Ethnic Profiling in Selcted European Countries. Justice Initiatives. Open Society Justice Inititatives, June, 2005, 20. o. Hasonlóképpen, az Európai Emberi Jogi Bíróság Hugh Jordan v. United Kingdom-ítélete (04/08/2001) pedig kimondta, hogy az angol biztonsági erők lövöldözéseinek aránytalanul sok kisebbségi áldozata van; a Nagytanács előtt lévő Nachova-döntés (Nachova and Others v. Bulgaria (43577/98 és 43579/98) pedig szintén faji intenciót állapított meg a fegyveres szerv intézkedése során. L. még. Goldston, i. m. 8–11. o.

27  http://quickfacts.census.gov/qfd/states/00000.html

28  Michael Buerger – Amy Farrell: The evidence of racial profiling: interpreting documented and unofficial sources. Police Quarterly, Vol. 5. No 3, September 2002, 290. o.

29  Uo. 291. o.

30  David A. Harris: The Stories, the Statistics, and the Law: Why „Driving While Black” Matters. Minnesota Law Review, December 1999, 267. o.

31  Uo. 279. o.

32  Hasonló adatokat mértek más amerikai államokban is: Marylandben a szabálysértők 17,5%-a fekete, amíg az igazoltatottak 72%-át ők adják. (Harris 1999, 280–281. o.) Más felmérések azt is kimutatták, hogy néhány percnyi megfigyelés után az autópályán haladók 93,3%-a elkövetett valamilyen apróbb szabálysértést (pl. sebességhatár-átlépés, irányjelző hiánya stb.), ennek ellenére a megállítottak 28,8%-a fekete volt, az átvizsgált autók vezetőinek pedig 76%-a. Alschuler, i. m. 170. o.

33  Amíg az elítélt fehéreknek csak 33%-a megy börtönbe, a feketék esetében ez 50%, és a büntetési idő is hosszabb. (Harris 1999, 297. o.) Az adatokat több bírósági eljárásban is felhasználták; a Tennessee v. Garner (471 US 1, 1985) -ügyben például (megerősítve a brazil tapasztalatot) kimutatták, hogy a menekülő terheltekkel szemben lényegesen gyakrabban kerül sor rendőri fegyverhasználatra, ha az illető fekete. L. Thompson, 974–975. o.

34  Uo. 139. lj.

35  Richard Banks: Beyond Racial Profiling: Race, Policing, and the Drug War. Stanford Law Review, December 2003, 595. o.

36  Ennek hatásai természetesen továbbgyűrűznek, hiszen mindez kihat a családszerkezetre (a fogva tartott nők kétharmadának kisgyermeke van), így ironikus módon tovább növelheti a bűnözési adatokat, és miután a szabadságvesztés többnyire a választójog gyakorlásának tilalmát is jelenti, a csoport politikai érdekérvényesítésének csökkenését is eredményezi. Banks, 597. o.

37  L. pl. Charles L Becton: The drug courier profile: ’all seems infected that th’ infected spy, as all looks yellow to the jaundic’d eye. North Carolina Law Review, March 1998;  Mark Kadish: The drug courier profile: in planes, trains, and automobiles; and now in the jury box. American University Law Review, February 1997.

38  Korábban, 1999. február 28-án, miután Carl Williams ezredes, a New Jersey-i rendőrség szuperintendánsa összefüggésbe hozta az elkövetők etnikai hovatartozását a kábítószerpiacon elfoglalt helyükkel, az amfetamint elsősorban a fehér motorosok, a heroint pedig a jamaikaiakkal párosítva, már át is vehette felmondólevelét Christine Todd Whitman (a rossz nyelvek szerint a szövetségi szenátus felé kacsingató) kormányzótól. Ez nagyjából egybeesett a fent ismertetett statisztikák bírósági eljárások során, a hivatalos peranyag részeként történő nyilvános tárgyalásával. Ld. Samuel R Gross – Debra Livingston: Racial Profiling Under Attack. Columbia Law Review, June 2002, 1422. o.

39  David A Harris: Using Race as a Factor in Assessing the Reasonableness of  Fourth Amendment Activity: Description Yes; Prediction, No. Mississipi Law Journal Special Edition, 2003, 426. o.

40  L. pl. Mariano-Florentino Cuéllar: Choosing Anti-Terror Targets by National Origin and Race. Harvard Latino Law Review, Spring 2003.

41  Gondoljunk csak bele, Yigal Amir, Yitzchak Rabin gyilkosa semmilyen merénylőprofilra nem került volna fel, ahogy az első polgári repülőgép felrobbantója sem, annak felbujtója ugyanis 1949-ben egy, a férjét a sírba kívánó feleség volt. Gregory Nojeim: Aviation Security Profiling and Passangers’ Civil Liberties. Air and Space Lawyer, Summer, 1998, 5. o.

42  A kilencvenes években nagyon sok hatékonysági (és politikai) kritika érte az amerikai szövetségi vámhatóságot, amely (kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva) elsősorban fekete női drogfutárokat ellenőrzött. 1998-ban Raymond Kelly, New York egykori rendőrfőkapitánya került a szervezet élére, aki megszüntette a faji és nemi alapú profilt, és visszatért az utasmegfigyelés hagyományos technikájához, amellyel 70%-kal lecsökkentette a személyi intézkedések számát, viszont azt 10-25%-kal sikeresebbé tette. (A hatékonyság növelésének mértékével kapcsolatos adatok eltérnek.) L. pl. Sharon Davies: Reflections on the Criminal Justice Sytem after September 11, 2001. Ohio State Journal of Criminal Law, Fall 2003, 63. o. Leonard Baynes: Racial Profiling, September 11th and the Media. A Critical Race Theory Analysis. Virginia Sports and Entertainment Law Journal, Winter 2002 12–13. o., illetve Deborah Ramirez – Jennifer Hoope s– Tara Lai Quinlan: Defining Racial Profiling in a Post-September 11 World. American Criminal Law Review, Summer 2003, 1213. o.

43  L. pl. Steven Brandl: Back to the future: The implications of September 11, 2001 on law enforcement practice and policy. Ohio State Journal of Criminal Law, Fall 2003; Mark Osler: Capone and Bin Laden: The failure of government at the cusp of war and crime. Baylor Law Review, Spring 2003.

44  L. például a lackawanai terrorista csoport leleplezését, ahol a helyi muszlim közösség soraiból érkezett lakossági bejelentés alapján indult az eljárás. David A. Harris: New Risks; New Tactics: An Assessment of the Re-Assessment of Racial Profiling in the Wake of September 11, 2001. Utah Law Review, 2004, 933. o.

45  Egy 1999-es amerikai Gallup-felmérés szerint a fehér lakosság körében az állami rendőrség népszerűsége a 85%, a helyi egységeké pedig 87% volt; a feketék között viszont csak 58 és 64%. Ráadásul a megkérdezett 18–45 éves korosztályba tartozó feketék 35%-a úgy vélte, hogy vele szemben jártak már el igazságtalanul a rendőrhatóságok. Deborah Ramirez – Jennifer Hoopes – Tara Lai Quinlan, i. m. 1200. o.

46  2002 márciusában az igazságügyi minisztérium mintegy háromezer arab, muszlim és dél-ázsiai férfit hallgatott ki, és az intézkedésekhez a helyi rendőri szervek segítségét kérte. Ez számos esetben a helyi rendőri vezetés heves ellenállásába ütközött, mert a muszlim közösséggel fenntartandó bizalmi viszony veszélyeztetését látták benne. L. Sanctioned Bias: Racial Profiling Since 9/11, Febr 2004, ACLU http://www.aclu.org/SafeandFree/SafeandFree.cfm?ID=15102&c=207.

47  Megejtően bájos az, ahogy ezt a jelenséget a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal 2004-es évkönyvében megfogalmazza (a terroristák kapcsán): „Ezek az emberek szándékukat általában leplezik, magatartásuk – hogy csökkentsék a lebukás veszélyét – talán túlságosan is jogkövető jelleget ölthet.” http://www.nbh.hu/evk2004/04-0041.htm

48  Guidance Regarding the Use of Race by Federal Law Enforcement Agencies, June 2003, http://www.usdoj.gov/crt/split/documents/guidance_on_race.htm. A jogforrás bár előremutató, a jogvédők részéről számos kritika érte amiatt, hogy nyíltan kizárta a hírszerzési, nemzetbiztonsági célú és határőrizeti eljárásokat (tehát a terrorizmusellenes intézkedések túlnyomó többségét), ráadásul a rendőri intézkedéseknek csak egy töredékére alkalmazandó, hiszen az állami és helyi szervekre nem terjed ki a hatálya. Súlyos fogyatékossága továbbá, hogy csak faji klasszifikációkra vonatkozik, ami az amerikai joggyakorlatban nem feltétlenül azonos a nemzeti hovatartozás alapján meghatározott (pl. arab) csoportra, ráadásul az iránymutatás eleve gyengébb jogalkotási eszköz, mint mondjuk a rendelet. (A Saint Francis College v. Al-Khazraji-döntésben (481 US 604, 1987) a bíróság foglalkozott ugyan a kérdéssel, hogy az arabok vajon faji kisebbségnek számítanak-e, de a joggyakorlat továbbra is bizonytalan.)

49  Az iránymutatás nem tartalmaz ugyanakkor szankció- vagy garanciarendszert, és adatgyűjtési kötelezettséget sem állapít meg az intézkedő hatóságok számára. Az említett hiányosságok pótlására 2004-ben két törvényjavaslat is a kongresszus elé került, amelyek többek között a szabályok megsértése esetén a rendőrőrsöknek juttatott költségvetési támogatás csökkentésének szankcióját is bevezetnék. End Racial Profiling Act (benyújtó Russel Feingold demokrata szenátor, Wisconsin és John Conyers demokrata képviselő, Michigan); illetve Uniting Neighborhoods and Individuals to Eliminate Racial Profiling Act (benyújtó: John Breaux demokrata szenátor, Michigan és George Voinovich republikánus képviselő, Ohio).

50  Samuel R Gross – Debra Livingston: Racial Profiling Under Attack. Columbia Law Review, June 2002, 1413. o.

51  Idézi Stephen Ellmann: Racial profiling and terrorism. New York Law School Journal of Human Rights, 2003, 34. lj., továbbá David A. Harris: New Risks; New Tactics: An Assessment of the Re-Assessment of Racial Profiling in the Wake of September 11, 2001. Utah Law Review, 2004.

52  Például a durbani rasszizmusellenes világkonferencia nyilatkozatot fogalmazott meg, és 58. ülésén az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is felhívta a figyelmet arra, hogy a terrorizmusellenes intézkedések nem eredményezhetnek faj, bőrszín, származás, nemzeti vagy etnikai eredet szerinti diszkriminációt, és felhívta a tagállamokat, hogy tartózkodjanak az etnikai alapú profilalkotástól. L. az Open Society Justice Initiative beadványát az ENSZ Faji Megkülönböztetés Elleni Bizottságához: Racial Discrimination in the Administration of Justice. Submission of the Open Society Justice Initiative to the UN Committee on the Elimination of Racial Discrimination on the occassion of its 65th Session, August 2004.

53  L. pl. Ronald Sievert: Meeting the twenty-first century terrorist threat within the scope of twentieth century constitutional law. Houston Law Review, Winter 2000.

54  A közvélemény alakulását jól jellemzi, hogy 2002-ben a megkérdezettek 30%-a támogatja, hogy internálják a barátságtalan országból érkezett legálisan Amerikában tartózkodó külföldieket, sőt 53% támogatná a határok lezárását az arab országok felé. (Ellmann, i. m. 345. o.) Azt is meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy 2001. szeptember közepén(!), egy, az amerikai arab- és muszlimellenességről végzett közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek 64%-a helytelennek és elfogadhatatlannak tartotta az atrocitásokat, 32% helytelenítette ugyan, de érthetőnek tartotta az adott körülmények között, és csupán 4% vélekedett úgy, hogy az iszlamofób fenyegetések és támadások elfogadhatóak. (Roper Center at University of Connecticut: Public Opinion Online, accession number 0390102, question number 029. Idézi Ellmann, 114. lj.)

55  Szociálpszichológiai tanulmányok szerint az embereket nem is feltétlenül a szankciók zavarják egy hatósági eljárásban, hanem az elfogult, diszkriminatív, megalázó bánásmód. William J. Stuntz: Local Policing After the Terror. Yale Law Review, June 2002, 91–93. o.

56  Uo. 1209. o.

57  L. még uo. 1215–1216. o.

58  David A. Harris: New Risks; New Tactics: An Assessment of the Re-Assessment of Racial Profiling in the Wake of September 11, 2001. Utah Law Review, 2004, 933. o.

59  A hamis negatívokról nem is beszélve. Gondoljunk csak bele: 2000-ben adatok szerint hétmillió külföldi érkezett az Egyesült Államokba turistavízummal, 100 000 ideiglenes munkavállalói és 280 000 tanulóvízum került kiadásra. Maria A Taylor: Immigration Enforcement Post-September 11: Safeguarding the Civil Rights of Middle Eastern-American And Immigrant Communities. Georgetown Immigration Law Journal, Fall 2002. Ugyanebben az évben 489 millió ember, 127 millió autó és 211 111 hajó kelt át az amerikai határokon. Richard H. Kohn: Using the Military at Home: Yesterday, Today, and Tomorrow. Chicago Journal of International Law, Spring 2003, Roundtable Essay, Posse Comitatus, 1”. o.

60  Harris 2004, 940. o., l. még Leonard Baynes: Racial Profiling, September 11th and the Media. A Critical Race Theory Analysis. Virginia Sports and Entertainment Law Journal, Winter 2002, továbbá Thomas W. Joo: Presumed Disloyal: Executive Power, Judicial Deference, and the Construction of Race Before and After September 11. Columbia Human Rights Law Review, Fall 2002.

61  1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről, V. Fejezet

62  A 32. § értelmében: „A rendőr a feladatának ellátása során bárkihez kérdést intézhet, felvilágosítást kérhet, ha alaposan feltehető, hogy a megkérdezett olyan közlést tehet, amely a rendőri feladatok teljesítéséhez szükséges. A felvilágosítás kérésének idejére a kérdezett személy feltartóztatható.”

63  Igaz, az adatvédelmi biztos több ízben rámutatott arra, hogy „a közhiedelemmel és korábbi hibás reflexekkel ellentétben a rendőrnek nincs joga korlátlanul, cél nélkül igazoltatást végezni. A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény … szerint az igazoltatás olyan rendőri intézkedés, amelyet a rendőr csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén, és azzal szemben alkalmazhatja, „akinek a személyazonosságát meg kell állapítania”. Ilyen ok lehet az eljáró rendőr további intézkedésének szükségessége. …Az igazoltatás további szabálya, hogy „a rendőr az igazoltatott személy ruházatát, járművét átvizsgálhatja, ha azt a személyazonosság megállapítása, a valószínű veszély elhárítása, bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésének gyanúja szükségessé teszi”. Lényeges, hogy ez az átvizsgálás (motozás) sem korlátlan, csak valamely bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy esetében végezhető. A gyanúhoz nem elegendő az egyszerű feltételezés, előítélet, az érintett valamely külső – konvencionálistól eltérő – vonása, tulajdonsága, ruházata, frizurája stb. Az utóbbi időben sajnálatosan megnövekedett Budapesten a fiatalkorúak igazoltatásakor a motozásuk is – a drogfogyasztás elleni fellépés jegyében – …kifejtettem, hogy az igazoltatás nem korlátlan joga a rendőrnek.” L. pl. egy, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány programvezetőjének írt levelét. Ügyszám: 909/K/2002-2.. L. pl.  http://abiweb.obh.hu/abi/archivum/909_k_2002-2.htm, vagy http://www.ndi-szip.hu/News.aspx?newsid=965236af-9550-48ab-beb3-1912ddd87062

64  29. § (2)

65  29. § (4). A 30. § szabályozza a razziák esetét: „(1) A Rendőrség a bűncselekmény elkövetőjének elfogása és előállítása, vagy a közbiztonságot veszélyeztető cselekmény vagy esemény megelőzése, megakadályozása érdekében a rendőri szerv vezetője által meghatározott nyilvános helyen vagy a közterület kijelölt részén az oda belépőket vagy az ott tartózkodókat igazoltathatja. (2) A Rendőrség az (1) bekezdésben írt cél elérése érdekében épületet, építményt, helyszínt, csomagot és járművet átvizsgálhat.”

66  33. §.

67  38. §

68  L. pl. a 9/2004. és a 65/2003 AB-határozatot.

69  44. § (1)

70  L. 1997. évi XXXII. törvény a határőrizetről és a Határőrségről, 54. §.

71  2001. évi XXXIX. törvény a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról

72  61. § (5) bekezdés

73  Nem ez volt az első, ilyen irányú magyar vizsgálat. (Ld. Csányi Klára [szerk.]): Rendőrök es romák. Szertelen módszerek. Szöveggyűjtemény a kisebbségi ügyek rendőrségi kezelésének tanulmányozásához. COLPI, Budapest, 1997.) 2000-ben pedig a Magyar Helsinki Bizottság kísérleti kutatási programot indított A törvény előtti egyenlőség alkotmányos elvének érvényesülése a magyar büntető-igazságszolgáltatásban roma és nem roma terheltek esetén címmel. A bírósági akták alapján végzett próbakutatás szociológiai módszerekkel próbált fényt deríteni arra, hogy a büntetőeljárásban és esetlegesen a büntetés kiszabása során más elvek érvényesülnek-e a roma és nem roma terheltek esetében. A program kísérleti fázisát követően, 2001 végén a bizottság átdolgozta a kutatási kérdőívet, és újabb ezer büntetőügyre kiterjesztve folytatta a kutatást. (Lásd http://www.helsinki.hu/indexm.html) A megkeresett bíróságok jelentős része nem tanúsított kellő mértékű együttműködést, így a kutatás végleges összefoglaló jelentése még várat magára. Bővebben lásd Csorba József – Zádori Zsolt – Farkas Lilla – Loss Sándor – Lőrincz Veronika: A törvény előtti egyenlőség elve a büntetőeljárásban. Egy kutatás problematikája. Fundamentum, 2002/1., Farkas Lilla – Kézdi Gábor – Loss Sándor – Zádori Zsolt: A rendőrség etnikai profilakotásának mai gyakorlata. Belügyi Szemle, 2002/3., Zádori Zsolt: Felhő-kakukkfészekben. Beszélő, 2003/11., továbbá Mink András: Az alperes: az állam. A Magyar Helsinki Bizottság története. MHB, Budapest, 2005, 193–196. o.

74  „A rendőrségi igazoltatások összehasonlító vizsgálata Bulgáriában, Magyarországon és Spanyolországban.” A kutatási jelentést készítették: Balogi Anna, Pap András László, Simonovits Bori, Vargha Lili.

75  TÁRKI-OMNIBUSZ, 2005. szeptember.

76  A kérdezett etnikai hovatartozását nem közvetlenül a kérdezettől kérdeztük meg, hanem a kérdőívet felvevő kérdezőnek kell a kérdezés végén megjelölnie.

77  A roma és nem roma csoportokat összehasonlítva elmondható, hogy a nem roma csoportok társadalmi státusa, iskolai végzettsége, munkaerő-piaci helyzete jóval magasabb volt, mint a roma csoportoké. Bár a fókuszcsoportok szociodemográfiai öszszetétele semmilyen formában nem tekinthető reprezentatívnak a magyar társadalomra nézve, annyi azonban megállapítható, hogy a tapasztalt különbség összhangban van a magyar társadalmat jellemző etnikai dimenzióban mérhető társadalmi-gazdasági státuskülönbségekkel. A romák és nem romák véleménye a rendőrség munkájáról számos szempontból megegyezett egymással – pl. korrupció problémája, rendőri munkavégzés és felkészültség kritikája –, de több olyan témakör volt, ahol élesen eltérő véleményeket fogalmaztak meg. Ezek elsősorban a diszkriminációhoz kapcsolódó problémakörök voltak: míg a roma csoportok esetében általában a beszélgetés elején szóba került a rendőrségi igazoltatások diszkriminatív gyakorlata, addig a nem roma részvevők nem említették ezt a problémát, illetve gyakran „természetes gyakorlatként” értelmezték – a jellegzetes szóhasználatukkal élve – a „kisebbségiek”, illetve az „etnikum” fokozott ellenőrzését.

78  A hivatásos állományból 80 rendőr került be a mintába, mind olyanok, akik igazoltatással is foglalkoznak. A 80 megkérdezettből 74 férfi és hat nő (92% férfi, 8% nő), ami nagyjából tükrözi a rendőrség hivatásos állományának 82:18 arányú nemek szerinti megoszlását  http://www.police.hu/magyar_rendorseg/tortenet/jelen_szamokban.html.

79  A kérdezettek 85%-a a közrendvédelemben, 15%-uk a közlekedésrendészetben dolgozik. A legtöbb megkérdezett rendőr szolgálati beosztása járőrvezető, gépkocsivezető járőr, illetve járőr, 13%-uk körzeti megbízott.

80  Az igazoltatandó személy kiválasztásánál a legtöbb megkérdezett rendőr három fő szempontot vesz figyelembe: 1. követett-e el szabálysértést az illető, 2. gyanúsan viselkedett-e, 3. hasonlít-e körözött személyhez. A szabálysértést objektíven meg lehet állapítani, ezzel szemben a gyanús kinézettel és viselkedéssel kapcsolatban széles skálán mozognak a vélemények. Fontos szempontnak bizonyult a ruházat („feltűnően kihívó vagy szegényes öltözet”) és az ápoltság. A gyanús viselkedést több tényező határozza meg: a helyszín és az időpont (bűncselekmény helyszíne; oda nem illő személy az adott napszakban), „nem életszerű” viselkedés („például idegesebb lesz, ha rendőrt lát”, vagy „figyelemfelkeltő viselkedés alapján”). Egyesek a gyanús viselkedést meglehetősen szubjektíven, illetve előítéletesen állapították meg: „Ránézésre feltételezhető róla, hogy bűncselekményt követett el.” „A szemmel látható gyanús személyek, a származását illetőleg.” Néhány gépkocsis járőr rendőr a gépkocsi korát és állapotát is figyelembe veszi az igazoltatásnál („gépjármű-ellenőrzés esetén az autó rossz állapota”, „gépjárműtípus és állapot”).

81  A romákon kívül az alábbi csoportokat említették a válaszoló rendőrök: szipusok, rockerek, fiatalok éjszaka, ázsiaiak, kínaiak, arabok, csavargók és visszaesők.

82  A megkérdezettek egy szokványos hónapban átlagosan 102 ügyben intézkednek, és 125 ügyféllel (szabálysértő, panaszos, gyanúsított) kerülnek kapcsolatba.

83  A 80 megkérdezett rendőr állítása szerint havonta átlagosan 63 roma ügyféllel (gyanúsított, panaszos vagy szabálysértő) találkozik. Nagy a különbség a különböző beosztásúak között: míg a közlekedésrendészetben minden negyedik vagy ötödik ügyfél roma származású (átlagosan 30 egy hónapban), addig a közrendvédelmiek tapasztalata szerint átlagosan minden második ügyfél roma (átlagosan 69 egy hónapban).

84   A számokról széles körű vita folyik. L. pl. Kemény István 2005-ös, a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadását. http://www.romnet.hu/hirek/hir0512221.html.

85  Megfigyelhető volt, hogy a nem roma igazoltatottak jelentős részének esetében, ahol az igazoltatások döntően közúti ellenőrzés formáját öltik, a válaszadók a kenőpénz megszerzésének nagyobb valószínűséget biztosító drágább autók vagy fiatalabb autósok kiválasztását jelölték meg az igazoltatást elrendelő rendőr motivációjaként, és fel sem merült bennük az, hogy más szempontok, például etnikai kisebbségi csoportokkal szemben alkalmazott diszkrimináció motiválná a rendőröket.

86  A megkérdezettek 81%-a szerint bizonyos embereket gyakrabban állítanak meg a rendőrök, mint másokat. A megkérdezettek ötöde csak a romákat jelölte meg válaszként, a többség egyéb marginalizált csoportot (hajléktalanok, drogosok, homoszexuálisok, bevándorlók, egyéb etnikai csoportok) is említ, de a roma származás a legtöbb helyen megjelenik.

87  Az egyik válaszadó, aki maga is roma, például azon a véleményen volt, hogy a „cigányok lopnak”, egy másik megkérdezett szerint a „a cigányoknak a közlekedési moráljuk nem igazán elfogadható”, egy harmadik úgy gondolta, hogy a romák, hajléktalanok, fiatalok közül „kerülnek ki gyakrabban a társadalomra nézve veszélyesebb emberek”. Mások szerint a romák, arabok és oroszok kiemelt ellenőrzése a „bűnözés csökkentése érdekében fontos”, megint más szerint így „jobban ki lehet szűrni a körözött személyeket”.

88  Az igazoltatási gyakorlat negatívumaira irányuló kérdésre a megkérdezettek 45%-a nem tudott ilyet mondani, és egyaránt 25–25% jelölte meg az általa okozott időveszteséget, illetve a (romákra jellemzőbb) bűnösség feltételezéséből fakadó megalázottság érzését. Az eljárások időtartamát elemezve megállapítható, hogy átlagosan 12 percig tart egy igazoltatás, ami kevéssel több, mint amit a kérdezettek elfogadhatónak tartanak, ez ugyanis átlagosan hét perc.

89  Ugyanúgy, ahogyan a rendőrök, a megkérdezett igazoltatottak is bíznak az igazoltatás intézményében, helyesnek és indokoltnak tartják, és nem is változtatnának rajta. A megkérdezettek 71%-a tartja hatékony eljárásnak (a rendőröknél ez az arány 78% volt), köztük négy roma. A megkérdezett rendőrökhöz hasonlóan még többen gondolják azt, hogy az igazoltatások indokoltak (81%), sőt a romák mintegy kétharmada is.

90  Arra a kérdésre, hogy az igazoltatás jelenlegi szabályait megfelelőnek találják-e, a válaszadók 35%-a igennel felelt, és mindössze 10% (valamennyien romák) helytelenítette azt, a diszkrimináció lehetősége miatt.

91  L. pl. a Magyar Helsinki Bizottság vagy a TASZ ügyeit.

92  A napilapok tájékoztatása szerint egy, a Közösségfejlesztők Egyesülete és a Magyar Művelődési Intézet Közösségfejlesztési Osztálya által 2005 szeptemberében, mintegy 4500 fős minta alapján készült felmérésből, amely az állampolgárok demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalmát szondázta, az derült ki, hogy az emberek a rendőrségben bíznak a leginkább, míg a politikusok megítélése a legrosszabb. A válaszok alapján a rendőrség iránti állampolgári bizalom volt a legnagyobb: a megkérdezettek 49 százaléka „nagyon”, illetve „eléggé” bízik az intézményben, szemben például a parlament 15 vagy a politikusok mindössze kilenc százalékával. L. pl. http://www.index.hu/gazdasag/magyar/readers0306/?print. Hasonló eredményeket hozott az Új Európa Barométer – TÁRKI, 2005 felmérése is, ahol a megkérdezettek közel fele (48%) elégedett vagy nagyon elégedett a rendőrség bűnüldöző munkájával a vizsgált tizenhárom közép- és kelet-európai országban. Mindössze két országban katasztrofálisan rossz a lakosság véleménye a rendőrségről: Oroszországban és Ukrajnában. Az ellenpólus Románia, Magyarország és Bulgária, de Fehéroroszországban és Lengyelországban is az átlagosnál sokkal jobb a vélemény a rendőrség munkájáról.

93  Angus Bancroft: Roma and Gypsy Travellers in Europe. Modernity, Race, Space and Exclusion. Research in Migration and Ethnic Relations Series, Ashgate, 2005.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges