Niedermüller Péter

Nyomtatóbarát változat

Noha az európai nagyvárosokban legalább a nyolcvanas évek óta több-kevesebb rendszerességgel kerül sor erőszakos tüntetésekre, gyújtogatásokra, a rendőrséggel való összecsapásokra – gondoljunk csak az angliai Birminghamre, Brixtonra vagy Handsworthre, a berlini május elsejékre vagy akár a korábbi franciaországi összetűzésekre – a 2005 novemberében a párizsi elővárosokban, illetve más francia nagyvárosokban lezajlódó események mégis váratlanul mélyen megrázták Európát. Nem kevesen voltak és vannak, akik az európai politika vagy éppen a modern társadalom egyfajta fordulópontjának láttatják az eseményeket (vö. Bonelli 2005). Mindenekelőtt azért, mert az angol és amerikai médiában következetesen városi lázadásnak (urban riots) nevezett történéseket összekötik a New York-i, madridi és londoni merényletek után Európa-szerte egyre erősödő iszlámellenes hangulattal. Nemcsak tájékozatlan magyar újságírók, hanem olyan jelentős francia filozófusok is, mint például Alain Finkelkraut vagy Alexandre Adler is azzal érvelnek, hogy a tüntetések és az erőszak mögött az iszlám kultúra és vallás filozófiája rejlik, s a tüntetők valójában az európai kultúrát, annak értékeit és hagyományait támadták. Kár lenne tagadni, hogy ennek a magyarázatnak jelentős sikere, nagy elfogadottsága van. Elsősorban azért, mert az az érvelés, amely ezeket a tüntetéseket a „kultúrák közötti összeütközésként” értelmezi, világos ellenségképek gyártásával viszonylag egyszerű magyarázatot kínál. Ebben az interpretációban a problémát az európai értékekkel és normákkal össze nem egyeztethető iszlám jelenti, amelyet az Európában élő, integrációra nem képes vagy nem hajlandó bevándorlók terjesztenek. Éppen ezért a konfliktusokat csak az oldhatja meg, ha a nem európai (és tegyük gyorsan hozzá, nem keresztény) bevándorlók feladják magukkal hozott kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat, és asszimilálódnak, integrálódnak abba a társadalomba, amelyben élnek, vagy pedig visszatérnek oda, ahonnan jöttek.

Ez az érvelés persze téves – ebben a konkrét esetben is és általában is. A probléma ugyanis, amivel ezeken a tüntetéseken, az újra és újra fellobbanó városi lázadásokon keresztül a későmodern vagy posztindusztriális társadalmak szembesülnek, jóval összetettebb. A mai európai társadalmaknak olyan konfliktusokkal kell szembenézniük, amelyek az eddigi társadalmi rend, a modernitás alapelveit kérdőjelezik meg, s elválaszthatatlanok az európai városok, a városi társadalom utóbbi évtizedekben bekövetkezett fejlődésétől. A városkutatással foglalkozó társadalomtudományi diszciplínák arra hívják fel a figyelmet, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek fordulójától kezdődően az európai nagyvárosok drámai társadalmi, kulturális változások színtereivé váltak. Noha az európai modernitás története szinte elválaszthatatlanul összekapcsolta egymással a város és a társadalmi változás kategóriáit, itt mégsem erről a szokványos összefüggésről van szó. Hanem arról, hogy a modernitás radikalizálódásának, a reflexív modernizációnak, a globalizációnak a nagyvárosok, a metropoliszok jelentik nemcsak az elsődleges színtereit, de egyben a legfőbb eszközeit is. S pontosan ez a kettősség az, amire fel kell hívni a figyelmet. Arra a tényre, hogy miközben a modernitás transzformációja, a modern társadalom radikális átalakulása mindenekelőtt a világ nagyvárosaiban történik, a metropoliszok egyidejűleg kitermelik, létrehozzák és megjelenítik azt a szimbolikus és kulturális rendszert, amelynek segítségével, illetve amelyen keresztül a későmodern (a posztindusztriális, a posztnacionális, a globális stb.) társadalom megteremti önmagát. A franciaországi események ennek a bonyolult, összetett (és itt még csak nagy vonalaiban sem részletezhető) összefüggésrendszernek két vonatkozására mutatnak rá különös élességgel. Egyrészt a városi társadalom átalakulására, illetve e folyamat térbeli megnyilvánulására. Másrészt pedig az európai nagyvárosok etnikai, kulturális mintázottságának megváltozására, és ennek a folyamatnak a politikai, társadalmi reprezentációjára.

A hely: a (nagy)város és a banlieue

A franciaországi események hatására egy sor európai nyelvben megjelent a banlieue fogalma, egy olyan kifejezés, amely – ahogyan azt számos elemző megjegyezte – csak nagyon nehezen és pontatlanul fordítható le egy másik nyelvre. Ha azonban nem ragadunk le a nyelvi finomságoknál, hanem azt nézzük meg, hogy mi az a társadalmi helyzet, amelyre ez a szó utal, akkor egy olyan folyamattal találjuk magunkat szemben, amely a későmodern európai társadalmakban mindenütt jól ismert. Ez a folyamat azonban nem érthető meg anélkül, hogy ne vetnénk egy rövid (és emiatt szükségszerűen felületes) pillantást az európai nagyvárosok történeti fejlődésére. Köztudott, hogy az európai nagyvárosok kialakulása és története elválaszthatatlan az indusztriális modernitástól, akár a városok térbeli struktúrájának kialakulását, akár a városi társadalom szerkezetét, akár a városi kultúra sajátosságait, akár az urbanitás, a városi lét társadalomfilozófiáját tekintjük (vö. Berman 1988, Toulmin 1990). Ennek a társadalomfilozófiának a talán legfontosabb összetevője az a várospolitikában is megjelenő meggyőződés volt, hogy a modern európai város – a benne lévő minden társadalmi és kulturális különbség ellenére – alapvetően integratív jellegű. S noha a városi társadalmakat a XIX. század eleje óta gyakran igen mélyen megosztotta a társadalmi osztályokhoz való tartozás, a foglalkozási különbségek, az eltérő életmódok és életstílusok, a vallás, az etnicitás stb., mégis a modern európai város legfőbb – s gyakran csak nagyon nehezen megvalósuló – törekvése a társadalmi inklúzió volt. Ennek a célkitűzésnek a jegyében igyekezett a várospolitika kiküszöbölni, mérsékelni, kiegyensúlyozni a társadalmi különbségeket, s megakadályozni a végleges társadalmi fragmentálódást. Ez az igyekezet azonban nem csupán az infrastrukturális vagy lakásépítési politikára, az oktatáspolitikára stb. korlátozódott, hanem annak a felismerésnek az ideológiai és szimbolikus reprezentációjára is kiterjedt, hogy a városi társadalmat felosztó, az egyes csoportokat egymástól elválasztó határok változóak és főleg átjárhatóak. Walter Benjamin híres tétele a modern város porózus voltáról ennyiben fontos politikai jelentéssel is bírt (vö. Hall 2004).

A különbségeknek és az inklúziónak ez a reflexív kölcsönhatása igen pontosan tükröződött vissza a modern nagyvárosok térszerkezetében, szegregációs mintáiban. S itt nem is annyira az európai nagyvárosokat jellemző, a különböző társadalmi osztályok lakóhelyéül szolgáló negyedekre gondolok, hanem sokkal inkább arra a – a hatvanas évektől, a jóléti állam keretei között különösen felerősödött – várospolitikai törekvésre, amely a társadalom alsóbb rétegei számára is megfelelő lakásviszonyokat igyekezett teremteni – mindenekelőtt azáltal, hogy az európai nagyvárosok külső kerületeiben modern lakótelepeket épített a munkások és az alacsonyabb keresetű társadalmi csoportok számára. Malmö, Amszterdam, Berlin, Párizs és persze az egykori szocialista országok nagyvárosai – hogy csak néhány kiragadott példát említsek – jól mutatják, hogy itt valóban egy európai folyamatról volt szó. Ugyanúgy, ahogy a nyolcvanas évek során is, amikor – legalábbis a nyugat-európai országokban – részben ezek a lakótelepek, részben pedig más, tradicionális városnegyedek egyre inkább társadalmi és politikai problémává váltak. Ennek a folyamatnak több fontos összetevőjét érdemes és szükséges megkülönböztetni. Egyrészt a posztindusztriális társadalom és gazdaság kiformálódásával jelentős társadalmi rétegek – s ezek döntő többsége éppen az előbb említett lakótelepeken élt – vesztették el társadalmi tőkéjüket, és szorultak marginális társadalmi pozíciókba. Másrészt a városi társadalom átrétegződése, átalakulása nyomán jelentős mértékben megváltozott az európai nagyvárosok térstruktúrája, illetve megváltoztak szegregációs mintái, s megindult az az amerikai metropoliszokból jól ismert folyamat, amelynek során a nagyvárosok hagyományos belső kerületeinek és negyedeinek lakossága kicserélődik, miközben ezek a városrészek fizikai állagukat tekintve is egyre inkább leromlanak. Ebből következően csökken az itteni lakások értéke, s megjelennek azok a társadalmi rétegek és csoportok, amelyek viszont éppen ezeket az olcsóbb, de rosszabb állapotú lakásokat tudják megfizetni. Azaz a városrészek fizikai állaga és társadalmi helyzete között közvetlen megfelelések jönnek létre. Ezzel egyidejűleg pedig kialakulnak, illetve megszilárdulnak az európai nagyvárosokban azok a városrészek, amelyeket döntő mértékben nem európai, mindenekelőtt az egykori gyarmatokról (pl. Angliában, Hollandiában, Franciaországban) vagy a Balkánról (pl. Svédországban), Törökországból (pl. Németországban), észak-afrikai arab országokból (pl. Spanyolország) érkezett bevándorlók laknak (vö. Heitmeyer hg. 1998, Smith 1992, Eade ed. 1997). E folyamat eredményeképpen számos európai nyelvben létrejött egy olyan kifejezés, amely sajátos kulturális konnotációkat, diszkurzív és szimbolikus stigmatizációs stratégiákat kapcsolt ezekhez a leszakadt városrészekhez – az angol deprived suburbs, a német sozialer Brennpunkt vagy a francia les banlieues, illetve a metaforikus jelentésű urbaines sensibles.

A modern, szociális szempontokat szem előtt tartó lakótelepek építése Franciaországban az ötvenes évek közepén kezdődött, s elsődleges célja a második világháború utáni súlyos lakáshelyzet enyhítése, a bidonville-nek nevezett nyomornegyedek megszüntetése volt. Ez a nagy, egészen a hetvenes évekig tartó lakásépítési program Franciaországban is a társadalmi modernizációt szolgálta, azt a célt, hogy a társadalom alsóbb rétegei, az alacsonyabb keresetűek, a munkások megfelelő lakáskörülmények közé kerüljenek. Ennek a programnak a keretében épültek fel a francia nagyvárosok külső kerületeiben azok a sokemeletes, hatalmas, akkoriban nagyon modernnek számító betontömbök és városnegyedek, amelyek aztán a hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől kezdődően a társadalmi nyugtalanság melegágyává váltak.

Azokra a társadalmi és gazdasági folyamatokra, amelyek az elővárosok társadalmi leszakadásához vezettek, az előbbiekben már röviden utaltam. Ennek ellenére újra hangsúlyozni kell, hogy ezeknek a modern lakótelepeknek a felépülése időben egybeesett az indusztriális modernizáció – a hetvenes évek második felétől egyre nyilvánvalóbb – megtorpanásával, majd visszaszorulásával, a jóléti állam politikai, társadalmi koncepciójának fokozatos térvesztésével, azzal a folyamattal, amelyet ma a társadalomtudományok az első modernitás radikális átalakulásaként értelmeznek (vö. Niedermüller 2005). Ami az ezeken a lakótelepeken élő emberek – vagy legalábbis azok nagy része – számára a közelben lévő gyárak, ipari üzemek bezárását, egyre tartósabbá váló, nemzedékekre kiterjedő munkanélküliséget és állandósuló szegénységet jelentett. A gazdasági helyzetnek ez a fokozatos, de szembeötlő romlása jelentős mértékben kihatott a banlieue-k társadalmi kohéziójára, az ottani életkörülményekre is. Az egyre inkább drámaivá váló gazdasági változásokat s azok társadalmi következményeit látván, mindazok, akik anyagilag megengedhették maguknak, elköltöztek a lakótelepekről. Ennek következtében jelentős mértékben átalakult a lakótelepek társadalmi összetétele, amely átalakulási folyamat a kilencvenes években érte el a csúcspontját. Tekintettel arra, hogy a francia állam jövedelemarányosan támogatta azokat, akik ezekben a lakónegyedekben kívántak letelepedni, az eltávozottak helyére elsősorban, sőt kizárólag alacsony jövedelmű vagy szociális segélyekből élő családok érkeztek. A lakótelepek népességének átalakulása azt jelentette, hogy ezekben az elővárosokban különösen magas a munkanélküliség, alacsony az itt élők képzettségi szintje. Ha a különböző mutatókat összevetjük, akkor azt kell megállapítani – amint erre az Observatoire National des Zones Urbaines Sensibles 2005. évi jelentése is rámutatott –, hogy az ezekben az elővárosokban élő társadalmi csoportok, s közöttük is elsősorban az itteni népesség jelentős részét kitevő fiatalok alig behozható hátrányba kerültek a francia társadalom többi rétegével szemben. Mindennek következtében aligha lehet csodálkozni azon, hogy az elővárosok népességének radikálisan megváltozott a saját lakóhelyével kapcsolatos felfogása. Az ott élők számára ezek a lakótelepek egyáltalán nem valamiféle modernizációt, hanem sokkal inkább egy újabb szegénynegyedet jelentettek, amely mindinkább az itt élők társadalmi leszakadottságának és marginalizálódásának szimbólumává vált. Lassan a francia társadalom egésze számára tudatosult, hogy a nagyvárosok belső kerületeitől földrajzilag is távol eső lakónegyedek olyan szigetekké váltak, amelyeken azok a társadalmi csoportok éltek, amelyek a modernitás radikalizálódásával, a posztindusztriális társadalom kialakulásával párhuzamosan egyre inkább kiszorultak a társadalomból (vö. Smith 2004, Merlin 1999, Vieillard-Baron 1996).

Az elővárosokkal kapcsolatos társadalmi problémák a mindenkori francia kormányt is élénken foglalkoztatták, s egy sor adminisztratív intézkedéssel igyekeztek javítani a helyzeten (vö. www.bbc.co.uk 7. 11. 2005), amelyek azonban rendkívül kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ennek legfőbb oka, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan az elővárosokban erősödtek a társadalmi konfliktusok, a francia társadalomban (és az európai társadalmakban általában is) egyre nőtt az ezekkel a városrészekkel és az ott lakó emberekkel szembeni előítélet, sőt elutasítás. A nyolcvanas évektől kezdődően jól megfigyelhető az a diszkurzív és szimbolikus folyamat, amelynek eredményeként a banlieue a közvéleményben, illetve a médiában a társadalmi dezintegráció és szétesés, az erőszak és a bűnözés szinonimájává, stigmatizált territóriummá vált (vö. van Zanten 2001). Ez a gyakorlat még nyilvánvalóbbá tette a nagyvárosok térszerkezetének átalakulását. A posztindusztriális metropoliszokban – s pontosan ez jellemezte a francia nagyvárosokat is – a városi tér lényegében két nagy tömbre szakadt, amely tényre a dual cityvel foglalkozó elméletek nagyon határozottan mutattak rá (vö. Mollenkopf & Castells 1992, Mooney & Danson 2002). Egyrészt léteznek olyan városrészek, amelyekben a társadalom problémái és konfliktusai koncentrálódva, összesűrűsödve jelentkeznek. Ezekkel állnak szemben a „normális” városrészek, azaz azok a negyedek, amelyek ezeket a problémákat nem ismerik. Ezen a ponton különösen jól megragadható az egész problematika kettőssége. Egyrészt a későmodern nagyvárosok térszerkezetében jól megfigyelhető az a mozgás, amelynek eredményeként a szegény, illetve elszegényedő társadalmi csoportok kiszorulnak a nyilvános terekből, s nemcsak társadalmilag, hanem territoriálisan is marginalizálódnak. Másrészt a társadalom ezekbe a negyedekbe vetítette bele a maga megoldatlan problémáit, s éppen a társadalom peremén élőket tette felelőssé saját sorsa alakulásáért. Ez a folyamat Franciaországban is jól nyomon követhető, ahol főleg a kilencvenes évek tüntetéseit a média jellemző módon úgy jelenítette meg, mint amelyek közvetlen kapcsolatban állnak az ún. párhuzamos gazdasággal (économie parallèle), azaz a kábítószer-kereskedelemmel és bűnözéssel, illetve az azt működtető észak-afrikai származású etnikai csoportokkal (vö. Begas & Delorme 1994, 14–15.). E kettősség nyomán az európai nagyvárosokban átalakult a (lakó)hely és a társadalmi hovatartozás közötti viszony, a „problémás” negyedek a társadalmi stigmatizáció egyik fontos eszközévé váltak. Ez a reprezentációs stratégia a francia nagyvárosokban is jelentős mértékben felerősítette azt a lassan formálódó társadalmi elégedetlenséget, amely egyes, az elővárosokban élő társadalmi csoportok körében az előbb említett társadalmi folyamattal szemben kialakult, s ami aztán a kilencvenes évektől szinte állandósuló erőszakos összecsapásokhoz vezetett a fiatalok és a rendőrség között.

A szereplők: bevándorlók, muzulmánok, észak-afrikaiak, arabok…

Amilyen kevés szó esett a franciaországi városi lázadásokkal kapcsolatban a városról, a későmodern nagyvárosok térbeli és társadalmi struktúrájának az átalakulásáról, annyira központi téma volt annak a kérdése, hogy kik is tulajdonképpen azok a fiatalemberek, akik autókat gyújtanak fel, rendőrökkel csapnak össze, és saját lakókörnyezetüket rombolják le? S a mai, szinte hisztérikusan iszlám- és bevándorlóellenes hangulatban gyorsan megszületett az egyszerű (és persze egyszerűsítő) válasz: integrálódásra nem képes muzulmánok, arab és észak-afrikai bevándorlók – és azok kultúrája – állnak a zavargások mögött. Ezzel egyidejűleg és ezzel összefüggésben fogalmazódott meg a másik „népszerű” és könnyen fogyasztható tétel, amely szerint az erőszak, a tüntetések, a lázadás vallásilag motivált, ami persze megint csak az iszlámra s annak úgymond erőszakos jellegére utalt. Hiába hangsúlyozta a francia rendőrség, hogy a tüntetőknek csak mintegy 6-8 százaléka volt nem francia, s hogy a döntő többség francia állampolgár volt, egykori bevándorlók második, harmadik vagy éppen negyedik generációs leszármazottai (de Beer 2005). Hiába mutattak rá társadalomkutatók, hogy a franciaországi muzulmán közösség nagyobbik része nem ezekben az elővárosokban él, és semmiféle módon nem azonosult a tüntetőkkel, illetve tüntetésekkel. Ami ennél még fontosabb, hogy a tüntetéseknek semmiféle vallási jellege nem volt – nem Irakról, Afganisztánról vagy a palesztinokról és még kevésbé radikális iszlám mozgalmakról vagy politikáról volt szó, hanem éppen Franciaországról, a francia társadalomról (Roy 2005). De nemcsak ezért sántít ez a magyarázat, hanem azért is, mert a banlieue-k sem etnikailag, sem vallásilag nem homogének, éppen ellenkezőleg: az elővárosokat – kevés kivétellel (mint pl. Saint-Denis vagy Mantes-la-Jolie) – az etnikai sokféleség jellemzi. Ez az etnikai pluralizmus azonban nem véletlenül jött létre, hanem annak a politikának volt a következménye, amely tudatosan igyekezett megakadályozni az elővárosokban valamely etnikai csoport túlsúlyát (Vieillard-Baron 1996, 80–82.). Éppen ezért ezekben a magyarázatokban különösen problematikus az, hogy a lázadások társadalmi töltetét és politikai tartalmát az integráció problémájával igyekszik eltakarni, úgy tüntetve fel a helyzetet, mintha itt a bevándorlók (azaz mindenekelőtt a muszlimok) integrációra való képtelenségéről lenne szó. A tények ellenére persze sokkal egyszerűbb volt az eseményeket az iszlám vallással, a bevándorlók másfajta kultúrájával magyarázni, s az attól való félelemre építeni, mint e társadalmi konfliktus mélyére tekinteni. Ha azonban úgy tekintünk a zavargásokra, mint a későmodern, posztindusztriális városi társadalmat mélyen jellemző társadalmi konfliktusra – s másként nem lehet ezekre az eseményekre tekinteni –, akkor a sztereotip magyarázatok helyett más szempontokra kell felhívni a figyelmet.

Egyrészt arra az összeütközésre és szembenállásra, amely a mai európai metropoliszokban az etnikai sokféleség politikai és kulturális reprezentációja kapcsán megfigyelhető. Ennek a konfliktusnak a határait a multikulturális városnak, illetve a kulturális asszimilációnak a hetvenes évek végére visszamenő koncepciói jelzik. Ezek a gyökeresen eltérő politikai motívumokra és ideológiákra épülő felfogások arra a társadalmi, kulturális helyzetre reagáltak, amely a nyugat-európai nagyvárosokban a nyolcvanas évek elejére kialakult. Ekkorra ugyanis nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy a korábbi évtizedekben Dél- és Délkelet-Európából érkezett vendégmunkások (vö. Chin 2002) nem fognak visszatérni oda, ahonnan jöttek, sőt családtagjaikat is maguk után hozzák, hanem az is, hogy egyre nő az európai nagyvárosokba Európán kívülről érkező bevándorlók száma. Az e folyamatok nyomán mindinkább erősödő etnikai (és vallási) sokféleség, az európai nagyvárosokban kialakuló etnikai, azaz főleg bevándorlók által lakott negyedek, az egymástól mélyen különböző kulturális hagyományok, az azokban gyökerező eltérő, sőt egymással gyakran szembenálló érték- és normarendszerek, életvezetési stratégiák drámai erővel vetették fel a kérdést: mi történjen a bevándorlók, a migránsok „eredeti”, azaz magukkal hozott kultúrájával, hagyományaival; hogyan viszonyuljanak a „befogadó” társadalmak a migráció okozta kulturális, etnikai, vallási pluralizálódáshoz, miképpen szabályozzák azt? Ez a kérdés persze csak azért fogalmazódhatott meg, mert az európai nemzetállam politikai és ideológiai tradíciói szerint az etnikai, kulturális sokféleség a nemzet politikai és társadalmi koherenciáját veszélyeztette, lappangó konfliktusok forrása volt. Ezt, azaz a társadalmi konfliktusok kirobbanását megelőzendő kristályosodott ki a kulturális asszimiláció sajátos, európai tétele, amely azt követelte meg a bevándorlóktól, hogy oly mértékben adják fel magukkal hozott kultúrájukat és hagyományaikat, hogy kulturálisan ne legyenek megkülönböztethetők, s így ne kérdőjelezzék meg a társadalom kulturális egyneműségét. Másként fogalmazva, ez az Európában oly népszerű felfogás azt követeli meg, hogy a bevándorlók kulturálisan hasonuljanak az őket befogadó társadalomhoz, s e kívánalom teljesülésének a társadalmi integráció, illetve a politikai életben való részvétel az előfeltétele. A multikulturális társadalom – itt részletesen nem ismertethető – filozófiája (vö. Modood & Werner eds. 1997) ezzel a felfogással szemben azt hirdette, hogy lakóhelyétől függetlenül mindenkinek joga van megtartani saját kultúráját és hagyományait (bár az, hogy mi tekinthető „saját” kultúrának, több mint problematikus kérdés). Azaz az európai nagyvárosokban élő bevándorlóknak nem kell kulturálisan hasonulniuk környezetükhöz (noha természetesen lehet, ha akarják), hanem folytathatják saját kulturális praxisukat, követhetik eddigi kulturális hagyományaikat. Az asszimilációnak és a multikulturalizmusnak ez a leegyszerűsítő szembeállítása persze aligha alkalmas annak a bonyolult helyzetnek az érzékeltetésére, amellyel az európai társadalmak a kilencvenes évek során egyre inkább szembesülni kényszerültek, s ennek a ténynek több oka is van. Az egyik, hogy különbséget kell tenni aközött, hogy a kulturális asszimiláció, illetve a multikulturalizmus politikai ideológiaként vagy társadalomfilozófiaként jelenik-e meg, illetőleg az individuális életstratégiák között, amelyek – ahogyan azt a különböző etnográfiai kutatások jól mutatják – nagyon gyakran nem illeszthetők be ezekbe a társadalommodellekbe. Az utóbbi egy-másfél évtizedben ugyanis egyre nőtt azoknak a(z egykori) bevándorlóknak a száma, akik annak ellenére is be tudtak illeszkedni a későmodern európai társadalmakba, hogy teljes mértékben feladták volna a társadalom többségétől eltérő kulturális hovatartozásukat. Mint ahogy azok száma is egyre nőtt, akik úgy tekintenek a multikulturális társadalom ideológiájára – annak minden jó szándéka és demokratikus indíttatása ellenére –, mint amely mintegy bezárja a (nem európai) bevándorlókat a befogadó társadalom egzotikus kultúrákkal kapcsolatos elképzeléseibe, egy olyan, a kulturális különbségeket esztétikai kategóriákba átfordító hagyományba, amely a bevándorlók számára is ismeretlen.

Noha az asszimilációnak és a multikulturalizmusnak ez a szembenállása általában jellemzi a mai európai társadalmakat, Franciaország sok szempontból más utat követett. A jus soli elvéből kiindulva ugyanis a francia társadalom nem vesz tudomást tagjainak kulturális származásáról, politikai értelemben nem reflektálja azt. A probléma azonban az, hogy ez az elv csak nagyon kevéssé realizálódik a mindennapi életben. S pontosan itt rejlik a franciaországi városi lázadások egyik oka. Oliver Roy francia szociológus mutatott rá a New York Times 2005. november 9-i számában arra, hogy a konfliktusokat nem azok az idősebb generációhoz tartozó bevándorlók és vendégmunkások okozzák, akik életük jelentős részét úgy élték le, hogy soha nem tanulták meg az őket befogadó társadalom nyelvét, és soha nem vettek részt annak politikai, társadalmi, kulturális életében. A problémát sokkal inkább a bevándorlók második, harmadik, negyedik generációja jelenti, azok, akik már az európai társadalmakban – jelen esetben Franciaországban – születtek, nyelvileg is, kulturálisan is ott szocializálódtak, s mégis az az alapvető tapasztalatuk, hogy a társadalom megkülönbözteti őket. Az alapvető konfliktust tehát nem az váltja ki, hogy a multikulturális társadalom eszméje kudarcot vallott, s még kevésbé az, hogy az iszlám követői ne lennének képesek beilleszkedni a későmodern európai társadalmakba. Hanem sokkal inkább az, amit Richard Sennett a társadalmi inklúzió problémájának nevezett, azaz a kérdés, hogy valamely társadalom kiket és milyen kritériumok alapján fogad be s tekint – politikai értelemben – tagjainak (vö. Sennett 2000). S pontosan ebben az összefüggésben válik különösen fontossá Stuart Hall figyelmeztetése, hogy a későmodern társadalmak alapvető – társadalomtudományi és politikai – feladata annak át- és újragondolása, hogy milyen politikai és társadalmi funkciókkal ruházza fel a kulturális sokféleség egyre növekvő további pluralizálódását.

A történések: rombolás, pusztítás, erőszak…

Ha most az eddig mondottak függvényében azt akarjuk megérteni, hogy mi az, ami a francia városokban történt, s ha nem akarunk beleragadni azokba a sztereotip magyarázatokba, amelyek az eseményeket elvadult (muzulmán, arab, észak-afrikai stb.) fiatalok brutális erőszakhullámaként értelmezik, akkor érdemes megint a tényeknél maradni. A tények pedig két irányba mutatnak. Egyrészt azt teszik nyilvánvalóvá, hogy az etnikai, illetve kulturális hovatartozás lényegében semmiféle szerepet sem játszott a lázadások során, nem „arabok" támadtak „franciákra”. Még kevésbé értelmesek azok a magyarázatok, amelyek a tüntetéseket az iszlám radikalizmussal igyekeznek összefüggésbe hozni. Mindenekelőtt azért, mert a tüntetések során a radikális iszlám politikai mozgalmak egyetlen jelszava sem tűnt fel, azok egy egészen más, a radikális iszlám tanításokkal éppen alapvetően szemben álló kulturális kontextusban szerveződtek. Ez a kontextus a későmodern nyugati társadalom fogyasztói kultúrája, illetve az a médián keresztül közvetített, média által termelt globális underclass kultúra, amelyet Párizstól Los Angelesig és Londontól Washingtonig mindenütt megfigyelhetünk. Azaz itt a francia állampolgárok egy jól körülhatárolható csoportja lázadt fel, az urban underclasshoz tartozó, bevándorló családokból származó fiatal férfiak – ami nem véletlen, hanem a mai európai társadalmak működésének logikájából következik. Észre kell ugyanis venni, hogy itt egy olyan társadalmi csoportról van szó, amely a társadalomból való kirekesztettséget két, egymással szorosan összekapcsolódó szinten is megtapasztalja. Egyrészt etnikai és/vagy vallási alapon (bevándorlók, muzulmánok stb.), másrészt a kulturális származás okán. Ezeknek a fiataloknak az a meghatározó közös tapasztalatuk, hogy a társadalom őket a banlieue etnikai sokféleségétől, az ott élő emberek etnikai, vallási különbségeitől vagy éppen a politikai ideológiáktól, szocializációs mechanizmusoktól függetlenül egységesen kulturálisan idegennek tekinti, s ezen az alapon hátrányosan megkülönbözteti. Ezt a megkülönböztetést pedig azért tekintik különösen sérelmesnek, mert az idősebb generációkkal szemben legfontosabb életcéljuk éppen az volt, hogy „olyanok legyenek, mint a többiek”, hogy őket is franciáknak tekintsék. Ennek érdekében jártak iskolába, tanultak meg franciául (németül, hollandul stb.), követik a globális kultúra legkülönbözőbb áramlatait, fordulnak el a nyugati társadalmat és életmódot megbélyegző iszlámtól. Mégis azt kell megállapítaniuk, hogy ugyan francia állampolgárok, de mégsem lehetnek részesei a francia nemzeti identitásnak – a társadalmi egyenlőség csupán imagináció marad. Nem tudnak megszabadulni marginális társadalmi helyzetüktől, a magas munkanélküliségtől, a szegénységtől, az alacsony társadalmi státustól, a mindennapokban tapasztalható rasszizmustól – egy arab mindig arab, egy török mindig török marad…

Ebben a társadalmi, politikai helyzetben aligha lehet csodálkozni azon, hogy azok a generációk, amelyek egyrészt elfordultak az előző generációktól, az azok által követett autoritásoktól, hogy az európai társadalmak, a „Nyugat” kulturális mintáit és jelentéseit kövessék; másrészt azt tapasztalják, hogy ezek a társadalmak minden erőfeszítésük ellenére hátrányosan megkülönböztetik őket, megpróbálnak saját – fizikai és társadalmi – tereket létrehozni. Így jönnek létre az egy-egy utcát vagy háztömböt uraló gangek, így válik uralkodóvá az agresszív férfiszerep, s követendő mintává a romboló erőszak. Ugyanakkor hiba lenne nem észrevenni, hogy a franciaországi események során szó sincs valami céltalan, mindent elpusztító erőszakról vagy rombolásról, ez nem a városi gettókat jellemző mindennapos erőszak (vö. Vigil 2003). Ez elsősorban azoknak a harca, akik nem elégednek meg azzal, hogy valamely etnikai vagy vallási csoport tagjai, ők a francia társadalom teljes jogú, azaz kulturálisan is elismert tagjai akarnak lenni. A tüntetés, a rombolás, a lázadás az afölött érzett csalódás drasztikus és sokszor brutális megnyilvánulása, hogy a társadalom minden reményük és igyekezetük ellenére sem fogadja be őket, hogy nem kulturális hagyományaik, hanem a már szüleiket, nagyszüleiket is érintő diszkrimináció az, amitől nem tudnak megszabadulni. S pontosan ezért rombolják le azt a fizikai környezetet, amelyben élniük kell, ezért támadnak neki óvodáknak, iskoláknak, szociális ellátóknak – hiszen ezek azok az intézmények, amelyek a társadalmi inklúzió illúzióját felkínálták, illetve megjelenítették. Ebben az értelemben a tüntetés, az autók és iskolák felgyújtása, a rombolás a politikai kommunikáció egyik formája, azoknak a kirekesztett csoportoknak az üzenete, amelyek már nem elégszenek meg azzal, hogy megmaradhatnak saját etnikai negyedeikben vagy gettóikban.

Azok az értelmezési kísérletek, amelyek a franciaországi eseményeket kísérték – Magyarországon is –, azt mutatják, hogy még mindig elgondolkoztatóan sokan vannak, akik nem értik vagy nem akarják érteni, hogy ezeket a konfliktusokat az eddigi politikai módszerekkel és retorikai eszközökkel nem lehet már kezelni. Mindazok, akik azt hiszik, hogy ezek a problémák leegyszerűsíthetők az „arabok” és „európaiak” vagy az iszlám és a kereszténység feloldhatatlannak tartott szembenállására, önmagukat csapják be. A franciaországi városi lázadások annak drámai bizonysága, hogy nem lehet tovább halogatni annak az alapvető kérdésnek a megvitatását, hogy miképpen szervezhető meg a társadalmi együttélés, egy újfajta politikai rend ebben a mai világban, amelyben a kulturális hovatartozással és identitással kapcsolatos eddigi elképzeléseink és felfogásaink végérvényesen jelentésüket vesztették.

Irodalom

Beer de, Patrice (2005): The message in France’s explosion. Open Democracy, 14. 11. 2005 (www.opendemocracy.net).

Begag, Andre & Claude Delorme (1994): Quartiers sensibles. Paris.

Berman, Marshall (1988): All That Is Solid Melts Into Air. The Experience of Modernity. New York.

Bonelli, Laurent (2005): The trouble with the banlieues. Le Monde diplomatique, December.

Chin, Rita C.-K. (2002): Imaginig a German multiculturalism: Aras Ören and the contested meanings of the ”guest worker”, 1955–1980. Radical History Review, 83. 44–72.

Eade, John ed. (1997): Living the Global City. Globalization as a Local Process. London.

Hall, Stuart (2004): Divided city: the crisis of London. Open Democracy (www.opendemocracy.net), 28. 10. 2004.

Heitmeyer, Wilhelm u.a. Hg. (1998): Die Krise der Städte. Frankfurt/M.

Merlin, Pierre (1999): Les Banlieues. Paris.

Modood Tariq & Pnina Werbner eds. (1997): The Politics of Multiculturalism in the New Europe: Racism, Identity and Community. London.

Mollenkopf, John & Manuel Castells (1992): Dual City: Restructuring New York. New York.

Mooney, Gery & Mike Danson (2002): Beyond Culture City: Glasgow As A Dual City. London.

Niedermüller Péter (2005): Modernitás és politikai közbeszéd a mai Magyarországon. In: Ablonczy Balázs – Fedinecz Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Budapest, 9–28.

Roy, Oliver (2005): Get French or die trying. The New York Times, 9. 11. 2005 (www.NYTimes.com).

Sennett, Richard (2000): Arbeit und soziale Inklusion. In: Kocka, Jürgen & Claus Offe (Hg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit. Frankfurt/M., 431–446.

Smith, Michael Peter (1992): Postmodernism, urban ethnography, and the new social space of ethnic identity. Theory and Society, 21. 493–531.

Smith, Timothy B. (2004): France in Crisis: Welfare, Inequality, and Globalization since 1980. Cambridge.

Toulmin, Stephen (1990): Cosmopolis. The Hidden Agenda of Modernity. New York

Vieillard-Baron, H. (1996): Banlieue, ghetto impossible. Paris.

Vigil, James Diego (2003): Urban violence and street gangs. Annual Review of Anthropology, vol. 32. 225–242.

Zanten van, Agnes (2001): L'Ecole de la périphérie: Scolarité et ségrégation en banlieue. Paris.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges