Seres László

Nyomtatóbarát változat

A Népszabadság címlapján fotó, színes, három hasábon átnyúló, oldott, barátságos hangulatú. „Szabóval kezdődött a szemle – a miniszterelnök beszélt a Rokonok premierje előtt” – így a cím és az alcím, s a fotó oldott, barátságos hangulata annak köszönhető, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke barátságosan, megértően vállon veregeti a Filmszemle sztárvendégét, Szabó István filmrendezőt, aki 1957 és 1963 között a III/III elődszervezetének 48 jelentést szállított barátairól, évfolyamtársairól.

A rendezőt „e körben a megértés és a rokonszenv légköre vette körül”, írja a napilap, „politikusok és közéleti személyiségek sora ment oda hozzá, hogy – ez esetben akarva-akaratlanul – demonstratív módon üdvözölje”. Akaratlanul is demonstratíve? Gyurcsány Ferenc teljes mértékben akarattal ment oda Szabóhoz, akit „vastaps köszöntött”, és akit „virágokkal halmoztak el a stáb tagjai”. A Népszava nem a címlapon, hanem a 6. oldalon, a kultúra rovatban közöl, ha lehet, még oldottabb és még barátságosabb hangulatú fotót Gyurcsány és Szabó felhőtlen egymásra találásáról, a cím: „Meg kell védeni a filmet és az alkotót”, éspedig a nemtelen támadásoktól, nyilván. Hiszen – állítja e lap tényként – „az idei filmes mustrát sajnálatos módon beárnyékolja Szabó István ügynökmúltjának felfedése, amelyet az Élet és Irodalom című folyóirat éppen a mustra idejére időzített”.

A mustrára időzített újságírói ostobaság, a tekintélyelvűség és a szervilizmus üli torát e napokban. Nem Szabó ügynökmúltja a problémás; nem arról folyik a vita, mit kezdjünk egy 19 éves fiatalember valószínűleg kényszer hatására aláírt beszervezésével; nem arról beszélünk, mikor lesz végre olyan ügynöktörvény, amely a tettesek érdekei helyett az áldozatok szempontjára fókuszál, hanem a) gyűlölni kell az ÉS-t, b) értelmiségi nyilatkozatban jó szeretni Szabót és filmjeit, holott senki nem buzdított ennek ellenkezőjére. E nyilatkozatot úgy másfél százan írták alá, a Kálmán C.-féle vicces ellenpetíciót úgy kétszázan, de Szabó és Kézdi-Kovács magyarázkodó „sajtótájékoztatóján” (ahol a sajtó nem kérdezhetett) senki nem állt fel azzal, hogy „Szabó úr! Néhány nap alatt több verzióját hallottuk már a történetének. Miért nem kért eddig egyszer sem bocsánatot a besúgottaktól?”

Mi azonban most maradjunk a köztársaság miniszterelnökénél, aki a filmszemlén céltudatosan odament Szabóhoz, átölelte és vállon veregette az általa csak „Szabó Pistaként” emlegetett volt besúgót, előtte pedig a köztévével közölte: „a filmvilág egyik megkerülhetetlen csodájának” akkora a hitele, hogy most is „adjunk hitelt az ő szavainak”; hogy a szabói sztori mely verziójára gondolt, azt nem árulta el. De hagyjuk most Szabót. Mit mond ez a pár fotó, ez a néhány történelmi pillanatkép Gyurcsányról? Hát az ország morális állapotáról?

Kezdjük ez utóbbival. Ha a kormányfő nyilvánosan átöleli az ő Szabó Pistáját egy ilyen, jelentésidézetekkel tarkított ÉS-es tényfeltáró cikk után, akkor e gesztus azt üzeni: nyugodtan vállalj beszervezést, nyugodtan jelentsél politikailag obszcén dolgokat a barátaidról a megtorlás legsúlyosabb időszakában, nyugodtan titkold el a múltadat, ne kérj soha bocsánatot azoktól, akiket felnyomtál – ha kellőképpen sikeres filmrendező és kellőképpen Oscar-díjas magyar exportcikk vagy, akkor minden el van nézve, akkor a fél értelmiség aláír melletted, a vállán hordoz és szeret, és még a miniszterelnök is ölelésével hitelesíti emberi tartásod teljes hiányát.

A kormányfő gesztusa azonban önmagával sem kvadrál. Gyurcsány Ferenc ideológiai ténykedésének jelentős részét töltötte az MSZP utódpárti imázsának megtisztításával, szocdemes tuningjával, a múlt eltörlésének szándékával. 2004. november 4-én azzal fordult a kivégzett mártír-miniszterelnök sírjához, „vajon te, Imre”, ahogyan nevezte, „mit tennél a helyemben? Hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban, hogyan van egyszerre haza és haladás, hogyan van demokrácia és hatékony állam?” Egy évre rá arról beszélt a 301-esben: „A nemzet igazsága nem rekeszthető be a jog elvonásával, a nemzet igazsága nem fér össze a diktatúrával. Nagy Imre értette. (…) Az áldozatok többsége 25–30 év alatti fiatal volt. Mi most a dolgunk? Fejet hajtani az áldozat előtt, megérteni azt, hogy az örökséget továbbépíteni nekünk kell.”

Tavaly februárban, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, a Terror Háza előtt Gyurcsány azt üzente: „A ma élő magyarok nemzedéke nem felelős a múlt bűneiért, de kötelességünk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. (…) Az ország miniszterelnökeként, az új baloldal politikusaként és apaként fejet hajtok a kommunista diktatúra minden áldozata előtt.” Ügynöktörvényügyben nemcsak támogatta az MSZP törvénymódosítását, de még ő sürgette pártját egy „karakteresebb”, az SZDSZ elképzeléséhez hasonlóan nagyobb transzparenciát biztosító módosításra: „ki kell nyitni az aktákat, és szembe kell nézni a múlttal” – közölte. Tavaly októberben, a Klubrádióban megkövette az 1956-os megtorlás áldozatait: „Tudom, hogy azok, akik akkor és a forradalmat követően gyalázatos tetteiket elkövették, már sohasem fognak bocsánatot kérni Öntől és Önöktől. Fogadják el ezt Magyarország mai miniszterelnökétől!” Most pedig mindezt felülírja a „Szabó Pista”, az ölelés, a megértő vállveregetés, az ügynöktörvény halála (vagy ami ezzel egyenértékű: az SZDSZ magánügyévé tétele).

Mindez nem megy egyszerre, egyidejűleg. Ahogy TGM egyszer találóan megjegyezte: az MSZP nem képviselheti egyszerre Kádár és Nagy Imre népét. Vagy ha igen, döntsön, és akkor – ha győzne – jövőre menjen egy másik sírhoz, ahol szabadon és minden antikomcsi ballaszttól mentesen megkérdezheti: „János, te mit tennél a helyemben?”

A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.

• Libero

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges