Mink András

Nyomtatóbarát változat

„...fiktív párbeszéd a Filmszemléről:
– Hogy hívják?
– Bond. James Bond.
– Ó, hiszen akkor rokonok vagyunk!”
blog a www.kiszamolas.hu-n

„Jellegzetes, ahogy a két részelit [a jobb- és baloldali] s velük a lakosság egy része is azt támogatja, hogy homályban maradjon a pártállam titkosszolgálatának működése, mely a legnagyobb megaláztatást jelentette mindenkire, aki az eltelt fél évszázadban Magyarország polgára volt. Mintha a közvélemény, megerősítést kapva a politikai elit hitvány részétől, egyre inkább a pártállam volt besúgói mögött sorakoznék fel. Személyes sértésnek veszik, ha egykori kedvenc labdarúgó-szpíkerjükről kiderül, hogy besúgott, de az nem sérti őket, hogy még csak egy bocsánatkérő szó sem hangzik el az egykori jelentők szájából. (...) Előbb-utóbb talán a legszívesebben azokat vizsgáltatnák meg, akik besúgók nevét hozzák nyilvánosságra.” Ungváry Rudolf a neves rendező lelepleződéséről még mit sem tudva, a Szepesi-ügyre reagálva írta a fentieket (A meghunyászkodás öröksége. ÉS, 2006/4., január 27.). Cikke ugyanabban a lapszámban jelent meg, amelyben a Szabó Istvánt leleplező írás. Ungváry így azt sem sejthette, hogy borúlátó jóslata lényegében már másnap beigazolódik. Majd kétszáz értelmiségi aláíró kérte ki magának, hogy az általuk „változatlanul” szeretett, tisztelt és becsült művészt besározzák, és a mocskolódás időzítésével meggyalázzák a magyar film nagy ünnepét. Ezzel nemcsak az írás szerzőjét, hanem a közlő lapot is inszinuálták. Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos pedig úgy nyilatkozott, hogy súlyos jogsértés történt, Szabó nem közszereplő, ezért engedélye nélkül nem lehetett volna nyilvánosságra hozni a róla szóló adatokat. Az ombudsman arra buzdította a hasonló „sérelmet” szenvedetteket, hogy bírósági úton szerezzenek maguknak elégtételt, azaz pereljék be „leleplezőiket”.

Egy héttel később olvashattuk, úgyszintén az ÉS-ben Kézdi-Kovács Zsolt megrázó, önmagát felfedő írását arról, mi is történt vele, velük, a Máriássy-osztály növendékeivel azokban a nyomasztó időkben (Jelentek. ÉS, 2006/5., február 3.). A „jelentés” megírására Esterházy Péter Javított kiadásának megjelenése késztette évekkel korábban – írta (ebben nincs okunk kételkedni) –, azonban akkor, bár szándékában állt, nem volt ereje közreadni. „Azóta is szerettem volna megkérdezni tőlük, ténylegesen mi járt a fejükben [Szabó Istvántól és Kardos Ferenctől, akikkel együtt hurcolták be őket a rendőrségre 1957 márciusában]. De sohasem beszéltünk erről a »kalandról«, sem azután, sem később” – írta  (három évvel ezelőtt) a rendező. Az írás megjelenésének másnapján Kézdi-Kovács közös sajtótájékoztatón jelent meg Szabó Istvánnal és másokkal. Az erről szóló Népszabadság-tudósításban a következőt olvashatta a közönség: „– »Nagyon sajnálom, nem volt meghatalmazásom rá« – az Oscar-díjas Szabó István ezzel indokolta, korábban miért nem beszélt ügynökmúltjáról. [Előző heti, Népszabadságnak adott interjújában azt nyilatkozta, életre szóló eskü kötelezte hallgatásra...] Kézdi-Kovács Zsolt sem tervezte, hogy a nyilvánosság elé áll. Mint mondta, amit tettek, egymás és természetesen önmaguk védelmében tették.” A sajtótájékoztatót felkonferáló Rózsa János filmrendező, a frissen bemutatott Szabó István-film, a Rokonok producere pedig arról beszélt, hogy „be voltunk tojva”, és rendkívül bátor tettnek minősítette, hogy Szabó és Kézdi-Kovács is „hülyeségeket jelentettek”. A producer-rendező hozzátette: „a három (!) különálló jelentésben leírtak között nem voltak ellentmondások.” Ezzel félreérthetetlenül jelezte, hogy a jelentők összebeszéltek („egymás és önmaguk”, társaik [?] védelmében), valamint, hogy volt egy harmadik is. Arra nem tért ki, hogy a harmadik Kardos Ferenc volt-e, akit Szabóval és Kézdi-Kováccsal együtt hurcoltak be a rendőrségre, vagy netán a történetben korábban feltűnt másik két szereplő valamelyike, Gábor Pál vagy Gyöngyössy Imre, akiket Szabó István korábbi állítása szerint az együttműködés vállalásával kellett megvédeni a megtorlástól 1956 után, és akik ilyenformán lényegében tudtak arról, hogy Szabó aláírt. Ők hárman, lévén halottak, sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudták a sugalmazást. Mindenesetre a történet sehogyan sem áll össze.

Kézdi-Kovács „jelentéséből” vérfagyasztó kép rajzolódik ki arról, hogy az egykori állambiztonság milyen eszközökkel hálózta be áldozatait. Tudjuk, hogy voltak, akik nemcsak karrierjüket, tanulmányaikat, állásukat, hanem olykor az életüket (és talán másokét is) is kockára téve nem írtak alá (Nagy Imre például nem írta alá a lemondását, holott ezzel valószínűleg megmenthette volna az életét), de nem tagadhatjuk, hogy a beszervezés drámai leírása együttérzésre késztet: nem tudhatjuk, hogy hasonló helyzetben mit tettünk volna. Csak azt tudjuk, hogy voltak, akik ellenálltak a fenyegetésnek, voltak, akik aláírtak, de azután szabotálták az együttműködést, és voltak, akik önként és dalolva, karriervágyból, ahogy az ilyesmi már lenni szokott. Szabó életművében, mint sokan rámutattak, végighúzódó motívum a kiszolgáltatottság, a hatalom és az egyén viszonya. Kézdi-Kovács Zsolt Kiáltás és kiáltás című nagy hatású filmje emlékezetem szerint az első olyan mű volt, amelyik az ávós hálózat és szemlélet 1956 utáni változatlan továbbélését mutatta be. Olyasmit, amit mostani beszámolója alapján annak idején maga is a bőrén érezhetett. A művészek életművét, beszervezésük körülményeit és most már jelentéseik tartalmát is többé-kevésbé ismerve esélyük lett volna arra, hogy erkölcsileg sértetlenül kerüljenek ki abból a gödörből, ahová az egykori állambiztonság taszította őket. Talán senki nem volt az egykori nevezetes beszervezettek között, aki ennyi erővel, hitellel, és ekkora hatással, saját példáján bemutatva ébreszthette volna rá a társadalmat arra, milyen mélyen és milyen brutális eszközökkel szőtte át a diktatúra az életünket. Ha öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt maguk állnak elő történetükkel, maguk mellé ültetve (állítva) akkor még élő pályatársaikat is, egymaguk kizökkenthették volna az ügynökkérdést abból a kátyúból, amelybe az azóta is beleragadt. Életük legbátrabb tette lett volna, amelyre ma is büszkék lehetnének. Egy évvel ezelőtt írtam e hasábokon (Beszélő, 2005. február): az emberi lélek minden ismert nyomorúságát figyelembe véve is megdöbbentő, hogy sok tízezer érintett honfitársunk között lényegében egy sem akadt, aki önszántából, nem lelepleződése után vagy közeli leleplezése árnyékában fedte volna föl múltját. A művész, mesélte nekünk Szabó a filmjeiben évtizedeken keresztül, különös felelősséggel is viseltetik az iránt a közösség iránt, amelyhez szól, amelyben ténykedik. Ám most mintha azt akarná mondani: az ember és az életmű szétválasztandó.

Az eset egyik lehetséges tanulsága: talán nem is az volt a szervek igazi szándéka, hogy információt szerezzenek, hanem hogy terjeszkedjenek, hogy a beszervezések révén évtizedekre megfélemlítsék és magukhoz korrumpálják a célba vett közeget. A rendszert nem tudták megvédeni, de ez utóbbi a jelek szerint sikerült.

„Van aztán a közszereplőknek egy még távolabbi köre: mindazok, akik önként a nyilvánosság fényében élik az életüket: színészek, írók, kritikusok, tudósok, popsztárok, sportolók... A közülük kikerülő volt ügynökökkel az AB nem foglalkozott, de annyit megállapíthatunk, hogy a testület által használt apparátus – a kettős szerep modellje – erre a körre is jól alkalmazható: azzal, hogy kilépnek a rivaldafénybe, a nem politizáló hírességek is elfogadják, hogy védett magánszférájuk szűkebb az átlagemberénél. Hivatalból történő átvilágításukat talán ellenezné a testület, de azt nem okvetlenül, hogy irataikba legalább a történész betekintsen (miután a levéltár elfödte érzékeny adataikat), és amit megtudott, nyilvánosságra is hozza.” – Ezt már Kis János írta 2005 tavaszán, amikor különböző akkori ügyek foytán (Bácskai Tamás, Molnár Gál Péter, Novák Dezső, Vikidál Gyula) ismét napirendre került az titkosszolgálati iratok nyilvánosságának szabályozása (Az iratnyilvánosság és az alkotmány. ÉS, 2005/12., március 25.). Ellentétben az ombudsmannal, Kis János számára magától értetődő, hogy egy világhírű filmrendező (vagy egy püspök), bár nem gyakorol közhatalmat, közszereplőéhez mérhető szerepet visz egy társadalom életében. A tanulmány nem is azért íródott, hogy ezt az evidenciát bizonyítsa, hanem arra tett kísérletet, hogy rendet tegyen a kérdés körül uralkodó (keltett?) fogalmi zűrzavarban. Nem titkolt szándéka volt az is, hogy elejét vegye annak, hogy az iratok megismerhetőségét alkotmányjogi aggályokra hivatkozva akadályozzák meg továbbra is. Nos, ez utóbbi nem sikerült. A tanulmány egyik legfontosabb megállapításai közé tartozik, hogy az egykori ügynök, mivel, ha titokban is, de a közhatalmat gyakorlóval vállalt együttműködést, közszereplőnek tekinthető. Továbbá: világos különbséget tehetünk az átvilágítás és a nyilvánosság közöttt. Előbbi esetében a törvény bizonyos foglalkozások, tevékenységek körében kötelezővé teszi az ott tevékenykedők átvilágítását. Ettől független az iratok nyilvánossága, vagyis hogy az iratok mely köre kutatható, és a megismert adatok közölhetőek-e. Érdemes a szöveget hosszabban idézni: „Nem nehéz amellett érvelni, hogy a múltról alkotott hiteles képnek magában kell foglalnia, együttműködtek-e a titkosszolgálatokkal azok az emberek, akik nevükkel, arcukkal voltak jelen az ország nyilvános életében… Kimondjuk, hogy vannak személyhez kötött s ugyanakkor közérdekű adatok, és rámutatunk, hogy az ilyen adatok nyilvánosságra hozatala nem függhet az alany hozzájárulásától… egy személyes adat akkor is közérdekű lehet, ha alanya nem visel egy további, egyértelműen nyilvános szerepet. Elegendő, hogy az a szerep, melyre az adat vonatkozik, önmaga közszerepnek minősüljön. Másodszor, kimondjuk, hogy az ügynöki szerep közszerep volt. Végtére is, az ügynök egy közhatalmi szervvel működött együtt, annak hivatalos döntéseihez és eljárásaihoz szolgáltatott információkat. A két megállapítás összekapcsolásából mindjárt következik, hogy a volt ügynök kilétére vonatkozó adatok az illető hozzájárulása nélkül is nyilvánosságra hozhatók.... Az ügynök azonosításához eredetileg közérdek fűződött. Érthető, hogy ez az információ az idő múlásával elveszítheti közérdekű jellegét. De nem érthető, hogy mindjárt az egyén féltett titkává is válna, melyet a társadalomnak tűzön-vízen át tiszteletben kell tartania. A közhatalommal való együttműködésre vonatkozó információkat az adatvédelmi törvény nem sorolja a különleges védelmet érdemlő, érzékeny adatok közé.”

A múlt feltárása, mondták és mondják rendületlenül a nyilvánosság hívei, a demokrácia alapvető feltétele. Nemcsak a megismeréshez, erkölcsi kárpótláshoz fűződő jogunk miatt, hanem hogy világossá váljon a különbség a pártállami diktatúra és az alkotmányos demokrácia között. Ahogy Kis János a mostani ügyhöz írt hozzászólásában írja: „Ahhoz, hogy (a demokrácia) erős és magabiztos rendszerré váljon, egyértelmű erkölcsi határt kell húznia önmaga és az ancien régime közé.” (A szembesítés gyötrelmei. Népszabadság, 2006. február 4.) Ennyi év után (tegyük hozzá, az ügynökökről még csak-csak folyik valami vita, az egykori hivatásos, szigorúan titkos tiszti állományról, tartótisztekről, megbízókról már szinte szó sem esik) nem kerülhető meg a kérdés, vajon valóban mindenki egyetért-e abban, hogy ennek a különbségnek nyilvánvalóvá kell válnia, sőt, hogy ez a különbség egyáltalán létezik. Nádas Péter néhány évvel ezelőtt Sacha Anderson kapcsán azt írta, hogy a keletnémet társadalom igaztalanul és álságos módon az ügynökökön veri el a port azért, mert maga is behódolt a rezsimnek. Úgy tetszik, nemcsak az ügynöktörvényünk különbözik a németekétől. Nem tudom, Nádasnak igaza volt-e abban, amit a németekről írt, de az bizonyosnak látszik, hogy a közvélemény meghatározó része nálunk ezt éppen fordítva gondolja. A Kádár-rendszerrel való megbékélésünk okozta látens bűntudat és szégyen vezet bennüket arra, hogy fölmentsük az együttműködőket. Nehéz szembesülnünk azzal, hogy amit szolgáltunk, elfogadtunk, eltűrtünk, az – amint a volt titkosszolgálatokról napfényre kerülő iratok és tények is bizonyítják – valójában elfogadhatatlan, tűrhetetlen, mérhetetlenül alantas volt, szolgálni pedig szégyen. Nehéz tudomásul vennünk, hogy a máig népszerű Kádár uralma hazugságra, megalkuvásra, aljasságra épült. Széles szellemi, értelmiségi körben mindmáig töretlen maradt az a meggyőződés – legalábbis a „Maszék” nyílt levele erről tanúskodik –, hogy a pragmatikus együttműködés a pártállam szerveivel lényegtelen, nincs erkölcsi különbség ellenállók és együttműködők között. A tehetségesek, okosak és bölcsek megkötötték minimálisan szükséges kompromisszumaikat (ha pechük volt, akkor például alá kellett írniuk, na és?), hogy az ország javára és dicsőségére kibontakoztathassák tehetségüket. Csak azok a békétlenek szegültek szembe, akiket képességeik vagy szorgalmuk hiánya akadályozott abban, hogy „tisztességes” módon előrejussanak. Ha Szabó nem írt volna alá, nem csinálhatta volna meg „fontos” filmjeit. Hovatovább már azt fogjuk hallani, hogy csak azokat szervezték be, akik tehetségesek voltak, akik „számítottak”. A rendszerváltás után a demokratikus ellenzék hagyományát azért kellett minden erővel befeketíteni, gyanúba keverni, eljelentékteleníteni, mert ékesen cáfolta azt a széles körben elfogadott legendát, hogy másképp nem lehetett élni és boldogulni. Ezért szeretnénk hallgatni az ügynökökről, tartótisztekről, megbízókról is.

Ennél tágabban is fölvethető a kérdés. Nemrégiben egy bukaresti történészkonferencián volt alkalmam részt venni, ahol az egyik központi téma a múlttal való szembenézés volt. A lengyel, román, szlovák és német  kollégák által előadottak egyik közös motívuma volt, hogy a kelet-európai posztkommunista társadalmakra általában jellemző az ódzkodás múlttól, amint ugyancsak közös vonás, hogy ezek a társadalmak előszeretettel tekintik önmagukat áldozatnak. Ez a történelmi események ismeretében nem is jogosulatlan, ámde ettől még mérhetetlenül káros. Az a magyar attitűd, hogy mi semmiért nem vagyunk felelősek, kizárólag álozatai vagyuk a körülményeknek, kényszereknek, külső hatalmaknak, hogy ezek mind nem mi voltunk, hanem mindig valaki más, nem hazai sajátosság: szlovákok, lengyelek, románok, bolgárok, csehek ezt nagyjából ugyanígy gondolják, azzal a különbséggel, hogy esetenként a gonosz külső hatalmak között mi, magyarok is ott virítunk. Ahogy vica versa.

„[Van a Harmoniának egy szoft olvasata, amely azt hiszem, nagyban hozzájárul a sikeréhez. Az olvasó a saját szenvedését éli meg (ez még rendben van, ez még csak dicsekvés), és ettől megnyugszik, a könyv mintegy megerősítette őket, hogy bárhogy is történt, most mégis itt vagyunk. Olvasóim nyugodtabban és boldogabban néztek olykor rám, mint azt én (álmaimban) szerettem volna. Mintha kimazsolázták volna a könyvet, s ami ebbe a nyugalomvonalba nem illett, azt figyelmen kívül hagyták. Vagyis a könyv ezt megengedte nekik.]

Azt tudtam, hogy sokan egy-az-egyben fogják olvasni, fikció-nem fikció határaival a szöveg folytonosan és ordenáré módon játszik (dolgozik). De annak következményeit, hogy a könyvben megjelenik a történelem, nem láttam át, azt, hogy a könyv nemcsak családtörténet, de országtörténet is. És ez esetben a fenti bárhogy történt is élesebben vetendő fel, szóval, hogy hogyan is történt. Szép sorban visszafelé: hogyan történt a Kádár-rendszer, hogyan ’56, hogyan a Rákosi-korszak, mi volt a a szerepünk a háborúban, mi a holokauszttal kapcsolatban. A könyv elmulasztotta ezt a szigorúbb szembenézést. Hiba.” (Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, 2002, 35–36. o.)

Kézenfekvő lenne ismét rámutatni a „Kádár-korszak örökségére”. De a letűnt rendszer szavatossági ideje lassan lejár. A rendszerváltás óta eltelt 16 év, amely a Kádár-korszak szűk 33 évének már lényegében a fele. A Rákosi-korszak (ha 1948-tól számítjuk) kezdete és az 1956-os forradalom között mindössze 8 év telt el. Az ügynökkérdés már nem a Kádár-korszakról szól, hanem mirólunk, az új magyar demokráciáról. A volt titkosszolgálatok körüli hercehurca hű tükre mindannak, amit mindenki lát és tapasztal ebben az országban. „Hát miért ne írtam volna alá a pártállami szervek akármelyik kérdőívét, ha csak hátrányos helyzetbe kerülésem árán tagadhattam volna meg az aláírást?” – kérdezzük sértődötten (Ungváry, i. m.). És folytatjuk a kérdések sorát: miért én kockáztassak, vállaljak áldozatot, felelősséget, miért én mondjak le, tanúsítsak önmérsékletet, álljam meg, hogy kivegyem a részemet, fizessek adót, s a többi. Kölcsönös fölmentés, fülsiketítő csend. Amilyen Bauer Tamás három törvényjavaslatát (közreadója szintén az ÉS, ez év őszén) is fogadta (ld. még interjúnkat Bauer Tamással, Beszélő, 2005. november). Számomra, bevallom, kicsit érthetetlen is, hogy ez a tiszteletreméltó és eltökélt demokrata miképpen nem látja az összefüggést a magyar közélet megtisztulását elősegíteni hivatott javaslatai iránti hallgatás, valamint az ügynökkérdésben mutatkozó maszatolás között. És persze beszélhettünk volna minderről, meg más bajos dolgainkról, egy világhírű magyar rendezőnek az egyik legnagyobb magyar klasszikus regényéből készült filmadaptációja kapcsán is. Most már nem tehetjük.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges