Mink András

Nyomtatóbarát változat

A  gyors-konferenciának, amelyre az OSA Archívumban került sor 2012. február 10-én, az volt a célja, hogy más-más nézőpontból közelítve próbáljon választ keresni arra a kérdésre, hogyan is jutott Magyarország 1989 tavaszától 2012. január 1-jéig, a rendszerváltás, a liberális alkotmány és a parlamentáris demokrácia előkészítésétől a köztársasági alkotmány érvénytelenítéséig és az alkotmányos szükségállapot (másképp: „Magyarország Alaptörvénye”) kihirdetéséig.

„Tartós konszolidáció csak attól remélhető, ha az Orbán után következő alkotmány a jobb- és a baloldal közös műveként születik meg. Ehhez pedig a köztük húzódó választóvonalon átívelő konszenzusnak kell kialakulnia” – fogalmazott Kis János 2011 januárjában a Népszabadságnak adott interjújában.1 A filozófus korábban is többször beszélt arról, hogy a magyar demokrácia konszolidációja nem lehetséges a hagyományos magyar jobb- és baloldal közötti történelmi megbékélés nélkül. Ez mondandóm egyik kiindulópontja.

A másik: Miklósi Zoltán 2011 márciusában, az alkotmányozásról szóló, ugyancsak az OSA Archívumban rendezett konferencián úgy fogalmazott, hogy a liberális alkotmány és a parlamentáris demokrácia körül 1989−90-ben kialakuló konszenzus valójában látszólagos volt. Különböző okokból, de sem az akkori, utódpárti MSZP, sem a jobboldal meghatározó körei és értelmiségi hangadói nem voltak a liberális alkotmányosság elkötelezett hívei. A rendszerváltás alkotmányát fél szívvel, jobb (ötlet) híján, a nemzetközi trendek és demokratikus elvárások nyomásának engedve voltak hajlandók elfogadni, de annak szellemét sohasem tették teljesen magukévá. Miklósi szerint ez az új magyar köztársaság gyengeségének és sebezhetőségének legfontosabb oka.

A történelmi megbékélés lehetősége távolodóban: a kormányzat nemcsak a jogállam intézményei elleni, hanem a nemzeti történelem szimbolikus birtokbavételéért indított hadjáratát is rendületlenül folytatja. Károlyi szobrát és a rendszerváltás liberális alkotmányát eltakarították az útból. (Utóbbit nem azért, mert „sztálinista lett volna”, ahogy azt cinikus szofizmussal állították róla, hanem ellenkezőleg; pont azért kellett kidobni, mert a korábbi pártállami – tehát valóban sztálinista ihletésű – alkotmányt váltotta föl, fölszerelve fékekkel és ellensúlyokkal. Csupa olyasmivel, amire a „nemzeti együttműködés rendszerének” semmi szüksége.)

Hozzászólásomban Kis János és Miklósi Zoltán fölvetését, vagyis a történelmi megbékélés és az antiliberális politikai attitűdök rögzülésének problémáit szeretném összekapcsolni: Trianonról fogok beszélni.

Az antiliberális fordulat

A kérdés jelentőségét nem kell hangsúlyozni: a 2012 januárjában rendezett békemenetben felvonuló, százezernyi lelket számláló tömeg többek között Trianon emlékét idéző táblákkal tüntetett az Európai Unió ellen. A „Nem leszünk gyarmat!” jelszavához meghökkentő magától értetődőséggel kapcsolódott a „Vesszen Trianon!”. A Nyugattal, az EU-val, a nyugati típusú demokráciák (liberális alapokon nyugvó) politikai elveivel és intézményeivel kapcsolatos szkepszis vagy éppen elutasítás ma is szorosan kötődik Trianon emlékezetéhez.

Trianon egyike azon történelmi eseményeknek, amelyek a leginkább megosztják a közvéleményt. Legalábbis a jobboldali érzelmű polgártársaink többségének láthatóan szilárd meggyőződése, hogy Trianon csak nekik fáj. Az ún. „baloldalnak”, amely per definitionem közömbös a nemzet sorskérdései iránt, Trianon nem fáj. Közönyüket, a nemzeti ügy iránti érzéketlenségüket éppen az bizonyítja, hogy olyan politikai elveket vallanak (például liberális elveket), amelyek alkalmatlanok a magyar nemzeti sérelmek orvoslására, mi több, egyenesen akadályozzák azt, így ellenségeink malmára hajtják a vizet. Ezzel egyúttal ki is iratkoznak a nemzetből, méltatlanokká válnak a nemzet politikai képviseletére. A jobboldal hívei közül sokan úgy látják, 2004-ben a kettős állampolgárságról tartott népszavazás kampányában a „baloldal” e „nemzetáruló” karaktere újra és végérvényesen le is lepleződött. Legalábbis valahogy így áll össze a „nemzetáruló” baloldal képe a jobboldalon.

Mindez, bár jól látható és érzékelhető, mégsem tekinthető magától értetődőnek. Hogyan lehet ez a kérdés ilyen mély vízválasztó, amikor – kis túlzással – Trianont a magyar nyilasoktól a magyar kommunistákig mindenki elítélte? „Újra trianoni Magyarország vagyunk. Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jólesne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának a fővárosa” – mondta nem más, mint Révai József, a Magyar Kommunista Párt egyik legmagasabb rangú és tekintélyű vezető politikusa 1945. szeptember 13-án Budapesten egy közalkalmazotti nagygyűlésen.2 Vannak történelmi kérdések, amelyek kapcsán az ideológiai szembenállás konzervatívok, liberálisok és baloldaliak között viszonylag könnyen magyarázható. Ilyen az 1918-as forradalom, a Tanácsköztársaság, 1945, és bizonyos fokig még 1956 is. Ezekben a történelmi fordulatokban közös vonás, hogy mindegyikben meghatározó elem volt a korábbi társadalmi rend, hierarchia megkérdőjelezése, egy másfajta politikai berendezkedés és kultúra létrehozása, vagy legalábbis annak kísérlete, amelyre az ancien régime képviselői, támogatói, haszonélvezői (és azok, akik ma az ő szellemi örököseinek tartják magukat) érthetően másképp tekintenek, mint a változásokat szorgalmazó körök (illetve az ő szellemi örököseik). Trianonnak azonban nemigen volt ilyen vonása, bár pl. a fönt idézett Révai nagy erőfeszítéseket tett a trianoni béke „osztálytartalmának” kimutatására, ez még neki sem igazán sikerült. A trianoni békeszerződés rendre, rangra tekintet nélkül minden magyart sújtott, különböző mértékben, de mindenkinek veszteséget, megaláztatást hozott, bármelyik oldalára is került az új határnak. A történelmi Magyarország szétverése mindenkit rosszabb helyzetbe hozott a korábbinál, senkinek sem származott belőle előnye. Igazságtalansága, méltánytalansága mindenki számára nyilvánvaló és magától értetődő volt. Akkor miképpen lehet ma is az ideológiai és kulturális szembenállás egyik neuralgikus pontja?

1989 után szokás volt azt mondani, hogy a határon túli magyar kisebbség ügye közös nemzeti ügy, és nem szabad, hogy a belpolitikai csatározások kérdésévé váljon. Emlékezhetünk arra is, hogy Duray Miklós bebörtönzése az 1980-as évek elején a népieket és a demokratikus ellenzéket is összekapcsoló, szélesebb ellenzéki összefogásra teremtett alkalmat. A kérdés mégsem ilyen egyszerű. A nemzeti sérelmek orvoslására kínált receptek ugyanis szorosan kötődnek ahhoz, hogy ki mit gondol a nemzet mibenlétéről és a politikai közösség helyes alapelveiről. Márpedig ez a legalapvetőbb belpolitikai ügy. Trianon területi revízióját, a magyar nemzeti felsőbbrendűséget, a magyarbirodalmi öntudatot, a szomszéd országokkal szembeni erőpolitizálást kilátásba helyező, lebegtető vagy megcélzó magyar jobboldali nacionalizmus általában hajlamos kétségbe vonni az alkotmányos rendszer és a demokrácia legitimitását. A szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, a hitbéli és világnézeti sokszínűséget nemzetellenes, nemzet erejét gyengítő mételynek véli, hajlamos az antiszemitizmusra, és a nemzetet olyan etnikai közösségként definiálja, amelyet hivatott vezetőknek kell új dicsőségre emelni.

De miért alakult így? Elvileg a liberális, demokratikus elvek egyike sem zárja ki a határok megváltoztatásának lehetőségét, amennyiben az békés úton és az önrendelkezés, vagyis az érintett polgárok szabad döntése alapján megy végbe. Wlassich Gyula, a kor neves jogtudósa épp ennek alapján ítélte meg úgy, hogy a trianoni békeszerződés érvénytelen. „Ellenben ha az önrendelkezési jog eredménye nem támogatja a szerződés tartalmát, akkor a szerződés őket többé sem erkölcsileg, sem jogilag nem kötelezheti, mert az új világrend alaptételéül általuk fennen hirdetett és elismert önrendelkező jog erősebb jog a területi szerződésnél... A nagyhatalmak olyan tárgyról szerződtek, mely felől az önrendelkező jog alapján nekik feltétlen szerződési joguk nem volt, hanem csak feltételes...” Vagyis a nagyhatalmaknak kötelességük lett volna népszavazást elrendelni, máskülönben a szerződés semmis.3

De az is világos volt, hogy az önrendelkezés elve, ha valóban következetesen érvényesítik, bár a trianoni határoknál igazságosabb határokhoz vezethetett volna, kizárta volna a történelmi Magyarország teljes helyreállításának lehetőségét. Jászi Oszkár barátja, Vámbéry Rusztem ezt világosan ki is mondta egyik cikkében: „Nyíltan meg kell mondani, hogy nem törekszünk egyébre, mint a trianoni határok etnikai kikerekítésére.”4

A nem magyar többségű területek visszacsatolása, visszaszerzése, erőszakkal vagy külső segítséggel, az ott élők akarata és szándékai ellenére, nem fér össze a liberális politikai eszmerendszer alaptételeivel. De a két világháború között kormányzó politikai vezetők egyike sem mondta ki nyíltan, a nyilvánosság előtt, hogy a régi Magyarország visszaállítása politikai és jogi értelemben is lehetetlen (bár ezt sokan gondolták, tudták, pl. Telekit, Gömböst is beleértve5), csak részleges revízióra van elvben is lehetőség. A Trianon utáni magyar uralkodó elit radikális antiliberális fordulata a maga rendszerén belül tehát logikus és elkerülhetetlen volt. „Magyarország jogát az elveszített területekre a Szent István-i állameszme igazolhatja… Hivatás és kötelesség, hogy itt, a Duna medencéjében békét, egységet és megértést teremtsen. A változó viszonyokon keresztül hol magyarabb, hol vegyesebb népesség fölött, de mindenkor ennek a kötelességnek a jegyéből keletkezett a magyar uralom” – írta erről gróf Teleki Pál miniszterelnök.6

A két világháború közötti magyar politikai vezetőknek, akik a területi revízióra tették föl az életüket, szembe kellett nézniük azzal, hogy a Kárpát-medence etnikai viszonyai és nemzeti törekvései nem egyeztethetők össze a történelmi Magyarország helyreállításának programjával. Csak olyan politikai eszmerendszert vallhattak magukénak, amely azt ígérte, hogy felülírja ezt az adottságot. Teleki nem véletlenül fordult a földrajztudomány felé, és érdeklődött megszállottan a táj, a történelem, a gazdaság, a kultúra, az életformák és hagyományok belső, rejtett, olykor misztikusan determinisztikusnak tételezett összefüggései iránt. Tudományos érdeklődését legfőbb politikai szenvedélye fűtötte: olyan érvrendszert keresett, amely az etnikai viszonyok politikai jelentőségét másodlagossá téve igazolhatta a történelmi Magyarország helyreállítását. A Kárpát-medence egy geopolitikai egység. Békét és stabilitást csak egy olyan államalakulat teremthet benne – hangzott az érvelés –, amely természetes módon tölti ki ezt az egységes földrajzi és kulturális teret, amelyet a történelmi Magyarország egykoron kitöltött, és ahol nincsenek jelentős széttartó, divergens erők, ambíciók és törekvések. Erre centrális helyzeténél és ezeréves történelmi jelenléténél fogva más államalkotó nemzet nem lehet képes, csak a magyar, hiszen az itt élő többi nemzet és nemzetiség politikai és kulturális súlypontja – már ha egyáltalán államalkotó képességet tételezünk róluk – a Kárpát-medencén kívül helyezkedik el, abból kifelé divergál. A magyar nemzeti szupremácia, a kultúrfölény eszméje a legkevésbé sem fért meg a liberalizmussal, amelyben mégiscsak kulcsszerepet játszik az állampolgári egyenlőség, a szabad akarat és az egyéni autonómia, az identitás szabad választása. Ennek a politikai osztálynak meghatározó alapélménye volt, hogy a dualizmuskori liberális asszimilációs ajánlat és stratégia – bármennyire is felemás és vitatható módon érvényesült, mégis ilyesmi igyekezett lenni – kudarcot vallott és katasztrófába torkollott, hiszen nem tudta elejét venni a történelmi Magyarország szétdarabolásának. Ebből a tapasztalatból nem következhetett más, mint a felsőbbségtudat és elitizmus, hiszen az egyéni autonómia és a népszuverenitás elvére a Kárpát-medence újraegyesítését nem lehetett alapozni. Mindennek logikus következménye volt a modern nyugati politikai gondolkodás fogalmainak elvetése, hiszen annak elméleti fókuszában a szabad, autonóm individuum áll. A politikai gondolkodás ezért az egyén, a polgár helyébe, aki a politikai cselekvés alanya és egyben értelme, a történelme, hagyományai és történelmi küldetése által meghatározott nemzeti közösséget tette. Az ebből következő hierarchikus, tekintélyelvű társadalomkép nemcsak kifelé, hanem befelé is meghatározó volt: az országot az erre hivatott elitnek, a történelmi osztályoknak kell megmenteni a végromlástól. A két világháború közötti magyar politikai képzeletet a korszak nagy antiliberális politikai elméletei igézték meg leginkább, amelyek közösségi, faji fogalmakkal operáltak, vagy a nacionalizmust és a keresztény fundamentalizmust helyezték középpontba. A Falange, Salazar Estado Novója vagy a fasizmus olasz és német változata volt a példa. Természetes módon találtak kapcsolódást a kor divatos fajvédő eszméihez, amelyek mögöttes doktrínája a származási és kulturális determinizmus volt: a bőréből senki sem tud kibújni, az asszimiláció lehetetlen, és mivel lehetetlen, nem is lehet őszinte, és mivel nem lehet őszinte, ezért valójában nem is kívánatos. Amint erre már sokan, legutóbb Holly Case amerikai történész is fölhívták a figyelmet7, nem tekinthető véletlennek, hogy Trianon revíziója, amely tehát elkerülhetetlenül összekapcsolódott a dualizmuskori liberális állam- és nemzeteszme, közelebbről a jogegyenlőség elvetésével, a megmaradt csonka országban mindenekelőtt a numerus claususszal kezdődött, majd az ismert kacskaringók után a zsidótörvényekig jutott. A revíziós küldetéstudat, a társadalmi elitizmus, a magyar szupremácia, az antiliberalizmus, valamint az egyéni autonómia, az individualizmus, a szabadságjogok és a jogegyenlőség megtagadása, a rendies, tekintélyelvű, hierarchikus társadalomkép között mély belső összefüggés volt, amelynek óhatatlanul a nemzettesten belül is érvényesülnie kellett, a „nadrágos” emberek és alsóbb néposztályok közötti különbségtételben.

Földönfutóvá lett középosztály

De mindez még nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy a korabeli magyar középosztály – nemcsak az ún. dzsentri, hanem a polgári, kispolgári, paraszti származék értelmiség, papság, katonaság, doktorság, közszolgák, tanárok, professzorok és tisztviselők hada miért szakított ilyen tömegesen és észvesztő gyorsasággal a dualizmuskori, alapvetően liberális szellemű és demokratikus javaslatok iránt nyitott politikai étoszával, és vált többségében megrögzött antiliberálissá. Hogyan maradt fönn ez az antiliberális attitűd olyan szívósan mindmáig, egy újabb háborús vereség, Rákosi, 1956, Kádár és 1989 után is? Az alapvető ok nyilván ugyanaz, de a tömegérzelem ilyen heves kirobbanása nem tekinthető szokványosnak.

„A megszállt területekről Budapestre és egyes nagyobb vidéki városokba özönlött menekültek ezrei és ezrei a legnagyobb nyomorúságban tengődtek, és ha magukkal hozott csekély értékű ingóságaikat is eladták, a végső nyomornak és kétségbeesésnek voltak kiszolgáltatva. Még lakást sem találhattak, ahol meghúzhatták volna magukat, és a pályaudvarokon a nekik átengedett vagonokban rendezkedtek be, ahol éheztek és fáztak. A »vagonlakók« éveken át nap nap után emlékeztettek mindenkit arra a szörnyű sorsra, amely a magyarságot érte, és megoldhatatlan feladatok elé állították a magyar közigazgatást és a magyar társadalmat” – írta Gratz Gusztáv 1935-ben A forradalmak kora című könyvében. Nemeskürty István egyik kései művében emlékszik vissza „a nagyobb személy- és teherpályaudvarok külterületein, sínekre felállított, »lakásokká« előléptetett tehervagonokra, melyekben a szélrózsa négy tája felől ide gyűlt egykori tisztviselők, földesurak, ügyvédek, orvosok tanyáztak. Örültek, ha sikerült hólapátolással, csomagszállítással, alkalmi munkákkal pénzt szerezniök.”8

Mócsy István vonatkozó kutatásai alapján megállapította,9 hogy 1918 és 1920 között mintegy félmillió menekült érkezett az elvesztett, elcsatolt területekről a trianoni Magyarországra. Európa XX. századi történelmének ez az első, igazán nagy léptékű menekültdrámája. A trianoni Magyarország lakosságának 7%-a menekült volt. Sopron, Miskolc, Debrecen, Szeged, Budapest lakossága egy csapásra 20-40%-kal megnőtt. A menekülteknek hosszú ideig nem tudott a magyar állam képzettségüknek, korábbi státuszuknak megfelelő munkát adni, noha ezt mástól nemigen remélhették. Szembesülniük kellett azzal is, hogy együttérzés helyett gyakran közöny és ellenséges hangulat fogadta őket, a közös nemzeti tragédiát legjobban megsínylő áldozatokat. A menekültek tömegeiben dúlt a kétségbeesés és a fölháborodás. Többsége a politikailag aktív és tudatos középosztályi réteghez tartozott. Nem a falusi parasztok keltek útra, hanem a helyi elit képviselői, akik csak súlyos státuszvesztés árán maradhattak volna otthonukban, arról nem beszélve, hogy igen jelentős részük lényegében nem beszélte az új államok hivatalos nyelvét, a cseh/szlovákot, a románt, a szerbhorvátot. Úgy érezték, nemigen volt más választásuk, mint eljönni, ezt diktálta a magyar haza iránti hűség. (Mócsy sommás ítéletével, miszerint valójában „cserbenhagyták” hátramaradt véreiket, és ezt az árulást kompenzálták azzal, hogy politikai értelemben radikalizálódtak, hiszen az árulást csak azzal lehetett igazolni, hogy a visszatérésre készülnek, nem értek egyet. Ez túlságosan rosszmájú általánosítás, bár az ottmaradottak jó része bizonyosan ezt így gondolta.10) Annál pokolibb volt megélniük, hogy menekültként mindent elvesztettek, hogy tanult, tehetős, a helyi közösségeikben megbecsült és tekintélyes emberekből nincstelen, megalázott földönfutókká lettek. Nem deportálták és nem gyilkolták meg őket, de egzisztenciájukban, méltóságukban, életviszonyaikban helyrehozhatatlan csapás érte őket.

És nem voltak egyedül. A történelmi Magyarország nagy részén a magyar népesség ugyan kisebbségben volt, de ez a középosztály finom szövetként átszőtte az egész országot, Kassától Makóig, Marosvásárhelytől Zalaegerszegig, Szabadkától Kolozsvárig. A trianoni Magyarországon szinte minden ún. polgári családnak voltak erdélyi vagy felvidéki menekült rokonai. Ez a menekülttömeg, illetve az ő politikai érzelmeik, tapasztalataik, indulataik, radikalizálódásuk döntő módon befolyásolta a magyarországi politikai viszonyokat és attitűdöket. Az első Trianon utáni magyar parlament egyharmada, a kormányzó KNEP képviselőinek fele az új határokon kívül született, a tisztviselői és katonatiszti karban szintén számarányuknál nagyobb és a harmincas évek végéig egyre növekvő arányban képviseltették magukat.

Fontos számon tartani, milyen hatással volt a magyar polgári fejlődésre ez a katasztrófa. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban hosszabban Keresztury Dezső egyik vonatkozó megállapítását: „Nemzeti klasszicizmusunk korszakos jelentőségű összefoglaló alkotásainak eleven háttere s támasztéka például a magyar középnemességnek az a rétege volt, amely elég műveltséggel és okossággal rendelkezett ahhoz, hogy a kor legjobb szellemeit válassza vezérül, s elég erkölcsi és anyagi erővel bírt ahhoz, hogy megmaradjon a maga tájhoz és néphez kötött, gyökeresebb világában. A XIX. század végére ez a réteg csaknem teljesen felmorzsolódott, befolyásának és szerepének egyre jelentősebb részét adta át a lassankint felnövekedett polgári középrétegeknek. A híd pilléreit is az újonnan felcseperedő osztálynak kellett tehát vállaira vennie. Tartotta is őket, ahogy s ameddig tarthatta. Tudjuk, mily nehezen s mily rövid ideig. Az összeomlásban a híd is összeomlott, s arról, hogy újra ne épülhessen, eléggé gondoskodott a békeszerződés s ami utána következett. Középvárosaink legértékesebbjei, az új magyar középosztály leggazdagabb s legépebb tenyészhelyei idegen uralom alá kerültek; a csonka országban, úgy tetszett, csak egy elefantiázisban szenvedő, nemzetközi főváros s egy elsivatagosodó, barbár paraszt-vidék maradt. A világháború utáni két évtized belső ellentmondásai, fejlődészavarai, erőfeszítései és letörései nem utolsósorban ezzel a ténnyel magyarázhatók. Ennek igézetében reccsentek meg a »romlatlan vidéket« a »bűnös főváros« ellen harcba vivő rohamcsapatok kürtjei, ennek jegyében adta ki néhai Klebelsberg Kunó a »decentralizáció« jelszavát, s ennek vészes következményeire akarták felhívni az ország figyelmét a falukutatók csoportjai. Az eredmények eléggé ismeretesek: nincs ma az országban gondolkodó ember, aki a leomlott híd felépítésének égető szükségét kétségbe vonná. A gyakorlatban azonban: csupa félben maradt kezdemény, részletmegoldás, kínzó hiányérzet”11

Trianon volt az első megrendítő fejszecsapás a magyar polgári fejlődésre társadalomtörténeti értelemben, és végzetes irányba terelte a magyar politikai gondolkodást. Szétszaggatta a mégoly vékony, de mégiscsak létező magyar polgárságot, amely a magyar polgári fejlődés bázisa lehetett volna. Ezt a magyar polgárságot kirakták a házából, a hazájából, a történelméből, ráadásul súlyosan meggyalázva azt az egyetlen elvet, ami ezt a veszteséget morálisan elfogadhatóvá tette volna, és amelynek a nevében az antant hatalmak elvileg a háborús céljaikat igazolták: nevezetesen a nemzeti önrendelkezés elvét. Úgy érezték, a demokratikus Nyugattól, a liberális elvektől semmit sem várhatnak, hiszen a liberalizmus mint politikai eszmerendszer eszköztárából okkal és logikusan hiányoznak a transzcendens elemek, a nemzeti szellem, a történelmi hivatás, küldetés, vagy egy tárgy, a Szent Korona misztériuma, amelyek viszont egyedül kecsegtették volna őket azzal, hogy elégtételt kapnak a sérelmeikért.

Friedrich István nem volt jelentős és tekintélyes politikus, a Nemzetgyűlésben a trianoni szerződés ratifikációjának vitájában mondott parlamenti beszédének szavai mégis mintha máig visszhangoznának: „Ne kacsintgassunk többé hóhérainkra, ne várjunk azoktól semmit sem, ne dűljünk be semmiféle ámításoknak sem, forduljunk el mosolyogva az utolsó antant-blöfftől, a Népszövetségtől. Szent meggyőződésem, hogy az éppen olyan blöff, mint a pacifizmus és a népek önrendelkezési joga. Nem egy legyőzött nemzet fekszik itt a francia imperializmus előtt, hanem egy félrevezetett nemzet. Ebből a csalódásból okulni fog, újabb ezer esztendőre.” Apponyi Albert 1930. június 4-én, a trianoni békeszerződés 10. évfordulóján, szintén az országgyűlésben arról beszélt, hogy a nemzeti önrendelkezési jog porhintés volt. Amikor semmibe veszik a nemzeti önrendelkezést, akkor gazdasági érdekekre hivatkoznak, amikor a gazdasági érv inkoherens, a nemzeti önrendelkezésre, de mindkét esetben a magyarok kárára érvényesítik. Magyarország feldarabolásában egyetlenegy elvet sem vittek keresztül következetes, lelkiismeretes tudatossággal.12

Vajon nem lehetséges, hogy ez a történelmi trauma tette oly érzéketlenné és közönyössé ugyanezt a középosztályt bő két évtizeddel évvel később mások – a zsidók, majd a háború után a magyar németek − jogfosztása, kisemmizése, meggyilkolása, elhurcolása, elüldözése iránt? Ez nem fölmentés akar lenni, de ha a magyar politikai alkat deformálódásának gyökereit keressük, itt érdemes kutakodnunk. És vajon nem itt gyökerezik az, amit a hazai társadalomtudósok a magyar társadalom krónikus szolidaritáshiányáról, az állam iránti bizalmatlanság és a paternalizmus iránti vonzalom kettősségéről évtizedek óta hangoztatnak?

A radikális antiliberális fordulat társadalmi bázisát ez az alapjaiban megrendített középosztály jelentette. A nyugati demokratikus értékek iránti lenézés, a nyugati leckéztetés sértett elutasításának gyökerei a jelek szerint a trianoni traumáig nyúlnak vissza. A nyugati demokráciák veretes szólamai a demokráciáról, egyenlőségről, igazságosságról, szól a magyar jobboldal történelmi sérelme, csak akkor és addig érvényesek, amíg a magyarok kárára érvényesítik őket. A magyarok, pl. a külhoni magyar kisebbségek védelmében Európa soha a kisujját sem mozdította. Íme a kettős mérce vádjának eredete.

Bibó István jó előre látta, milyen veszélyt jelenthet a trianoni sérelem emlékezete a magyar nemzeti tudat alakulására a következő háború után. 1944-ben és 1945-ben, még a háborút lezáró békék megkötése előtt, arra figyelmeztetett, hogy a trianoni sérelmek változatlanul hagyása végzetesen alááshatja a demokratikus elvek tiszteletét a magyar társadalomban. Az európai egyensúlyról és békéről szóló 1944-es írásában így ír: „A magyarok húsz esztendőn keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, minthogy valóban itt volt az a pont, ami a trianoni békeszerződést érthetetlenné és önmagával ellentmondóvá tette. Ugyanakkor azonban mégsem rajzolódott ki egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt továbbra is szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal, melynek vágyképét húsz éven keresztül tovább melengették. Adott pillanatban azután a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.”13

A Békeszerződés és magyar demokrácia című művében arra jut: „Ha azt akarjuk, hogy azok a jogosan keserű indulatok, melyeket a béketárgyalás módja a magyar közvéleményben kiváltott, ne fojtódjanak el, és ne forduljanak a magyar demokrácia vitális gyökerei ellen, akkor a béketárgyalások mikéntjével kapcsolatos érzelmeinknek a magyar demokrácia nevében hangot kell adnunk.” Kicsit odább így folytatja: „A békeszerződés rosszasága és a demokratizálódás készsége ugyanis valóban összefüggenek, de pontosan fordítva: a magyar demokratizmus hiányosságai nem igazolják a rossz békeszerződést, ellenben a rossz, a demokrácia elveit megcsúfoló békeszerződés volt az egyik lényeges tényezője annak, hogy Magyarország demokratizálódása a történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt. El szoktuk mostanában felejteni, pedig nagyon jó lenne eszünkbe idézni, hogy Károlyi Mihály demokratikus magyar köztársasága azért omlott össze, mert nyilvánosságra kerültek az antant békefeltételei...”14 A magyarokat ért sérelmek – figyelmeztet Bibó − újra és újra előhívják a jobboldal trianoni és antidemokratikus reflexeit, hiszen a demokratikus elkötelezettség újra és újra a magyar nemzeti érdekek elárulásának színében tűnik fel. Az 1945-ös demokratikus fordulatot diszkreditálja az igazságtalan béke megismétlődése.

A demokratikus baloldal és liberálisok nemigen képviselhettek mást, mint a nemzeti önrendelkezés elvét, ellenkező esetben politikai hitvallásuk értelmetlen önellentmondásba torkollna. Ez azonban azt is jelenti, hogy legalább részlegesen tudomásul kellett venniük az országvesztést. Elvben csak az égbekiáltó, az etnikai viszonyokat durván semmibe vevő túlzásainak reparációját tűzhették ki célul. Ma, a párizsi békeszerződés után 65 évvel, az Európai Unió tagállamaként már ez sem realitás. Marad a kisebbségi jogok elszánt képviselete, küzdelem a kisebbségi jogok kiterjesztésének európai szintű szabályozásáért, és új javaslatok kimunkálása a többnemzetiségű államok méltányos berendezkedésére vonatkozóan.15 A magyar jobboldalnak, amely a kommunista korszak tabusításának évtizedei alatt nem beszélhetett sem a sérelmeiről, sem saját úttévesztéséről, a jelek szerint viszont mindmáig komoly kognitív nehézséget okoz, hogy azonosuljon a politikai közösség demokratikus fölfogásával, hiszen az következményeiben automatikusan együtt jár a történelmi Magyarország feladásával. Ezért ilyen sikeres ma is a Trianon-mém, amely továbbra is lehetetlenné teszi a jobboldali mező demokratikus konszolidációját. Bárki, aki önmagát jobboldali, konzervatív, de a demokrácia minimumát tiszteletben tartó jobboldaliként határozza meg, és a jobboldal modernizálásának, konszolidálásának törekvésével lép föl, azonnal bevádolható a nemzeti ügy elárulásával. Trianon tragikus inkoherenciát hozott létre: kizárta, hogy valaki egyszerre legyen demokrata, konzervatív és a trianoni sérelmek orvoslója.

A Göncz Árpád 90. születésnapja alkalmából, „Hátha nem minden úgy van, ahogy van” címmel rendezett gyorskonferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1          Orbán számára nincs visszaút. Ónody-Molnár Dóra interjúja Kis Jánossal. Népszabadság, 2011. január 23.

2          Lásd: Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 595. o. A kommunisták persze másképp gondoltak Trianonra, de ennek taglalása nem tárgya a mostani eszmefuttatásomnak.

3          Wlassich Gyula: Az Antant területi szerződései (Új Magyar Szemle, 1920. június). In:. Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 337−338., 339. o.

4          Vámbéry Rusztem: A revízió tízparancsolata. Századunk, 1928. október. Lásd Zeidler i. m. 373.

5          Lásd: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

6          Magyar politikai gondolatok. Budapest, 1941, 11–12. o. Idézi: Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 232. o.

7          Holly Case: Between States: The Transylvanian Question and the European Idea during World War II. Stanford, Calif., Stanford University Press, 2009.

8          Nemeskürty István: Búcsúpillantás. In: Requiem és búcsú. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 2000, 188. o.

9          István I. Mócsy: The Effects of World War I. The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary`s Domestic Politics, 1918-1921. Atlantic Research and Publications. Social Science Monographs – Brooklyn College Press. 1983. Brooklyn College Studies on Society in Change No. 31.

10         Lásd: Mócsy i. m. 80−81. o.

11         Keresztury Dezső: Egységes magyarság. Nyugat, 1940/11.

12         Zeidler i. m. 408. o.

13         Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Bibó: Válogatott tanulmányok. I. kötet, 1935−1944. Magvető Kiadó, Budapest, 1986, 507. o.

14         Lásd: Bibó István: Békeszerződés és magyar demokrácia. In: Bibó: Válogatott tanulmányok. II. kötet, 1945−1949. Magvető Kiadó, Budapest, 1986, 279., 282. o.

15         Lásd  pl.: Kis János: Túl a nemzetállamon. Beszélő, 1996/1. és 1996/2.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges