Mink András

Nyomtatóbarát változat

A tét

Tamás Gáspár Miklós válaszolt Kis Jánosnak a Szolidaritás megalakulásának 25. évfordulója alkalmából írott esszéjére.¹ Noha az eredeti írás nem szólította meg őt, olvastán magam is úgy éreztem, hogy fő mondandója kihívás a liberális demokrácia radikális baloldali kritikusaival szemben. TGM-nek tehát jó oka volt válaszolni: ez a vita, kimondva-kimondatlanul már jó ideje zajlik a magyar liberális-baloldali diskurzusban.²

Bár a kérdéses írások a Népszabadságban jelentek meg, a Beszélőben nemcsak azért indokolt kitérni rájuk, mert a rendszerváltás két meghatározó alakjáról van szó, akiknek igencsak sok közük volt e lap elődjéhez, hanem mert a vita alapvetően érinti annak a politikai intézményrendszernek az értelmét és méltóságát, amelynek létrehozásában az egykori szamizdat Beszélő és tágabb értelemben a demokratikus ellenzék döntő szerepet játszott. Régóta érzékelhető, hogy a hazai és külhoni „fönnálló” iránti csalódottság, keserűség, indulat, közöny, amely kisugárzik a liberális demokrácia intézményrendszerére és a rendszerváltás megítélésére is, magát a lapot is különös helyzetbe hozta. Miközben a Beszélő, hetilapként, majd havilapként, az elmúlt másfél évtizedben különböző hevességgel és részben különböző okokból lényegében minden 1990 után regnáló kormányzatnak kénytelen volt az ellenzéke lenni, a lapot, akárcsak az 1980-as években kiforrott magyar (egalitárius, emberi jogi) liberális diskurzus főáramát valamiképpen mégis az állagmegóvó apologetika és az opportunizmus gyanúja lengi körül. A Beszélő a pártállami korszak utolsó évtizedében a politikai és társadalmi változások katalizátora volt, ekképpen forradalmi szerepet vitt. Nem csoda, hogy kissé lötyög rajta – úgymond – a „rendszerapológia”.

Radikális rendszerkritikai nézőpontból a Beszélő, legyen bármilyen indulatos a regnáló kormányzattal (és ellenzékével), mégiscsak a rendszerváltással létrejött politikai intézményrendszer és gazdasági-társadalmi rend adekvát és felelősségteljes „működtetését” kéri számon rajtuk, nem pedig az egész sutba vágását. A bajok forrása, vélik a rendszerváltás kritikus hívei, hogy a létrejött, a piac, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia hármasságára épülő intézményrendszer változatos okokból nem tudott kiteljesedni. A piacot gúzsba köti és eltorzítja a diszfunkcionálisan működő, túlméretezett, pazarló és korrupt állam, a túlhizlalt, inkompetens, parazita bürokrácia és politikai osztály, a populista politikusok megakadályozzák a jóléti rendszereket hatékonyabbá és igazságosabbá tevő reformokat, a könnyen manipulálható közvélemény részben értetlen, részben kiszolgáltatott, részben közönyös, nem gyakorol nyomást a politikai elitre, hagyja magát az orránál fogva vezetni, a csak félig-meddig független, bulvárosodó sajtó (kevés és egyre kevésbé olvasott kivétellel) készséges cinkos a manipulációban és a köztudat tompításában, így a demokratikus döntéshozatal és a demokratikus kiválasztás mechanizmusa súlyos defektusokkal terhes, és még sorolhatnánk az unalomig ismert szimptómákat. Mindez a rendszerkritikusok számára üres szócséplés, hiszen megóvandónak, erkölcsi értelemben védendőnek tekinti azt az intézményrendszert, amely lám, csak erre a szánalmas teljesítményre képes. Tény, hogy a rendszerváltó (egalitárius, emberi jogi) liberalizmus megszűnt forradalmi eszme lenni. A radikális baloldali kritika érzékeny ponton támadja a liberálisokat: amennyiben a liberalizmustól mint eszmétől nem várható, hogy érdemben változtatni tud a fennálló „tűrhetetlen” viszonyokon, mert maga is annak apologetikus és szemforgató igazolása, akkor a liberalizmusnak sem eszmerendszerként, sem politikai erőként nincs jövője és relevanciája.

Az erkölcsi szenvedély

Nem titok, hogy Tamás Gáspár Miklós baloldali fordulata nem tudott magával ragadni. De írásainak többsége akkor is nyugtalanít, amikor szinte egyetlen állítása sincs, amelyet ne hajlanék vitatni. Lélegzetelállító világnézeti fordulataiban érzésem szerint van belső logika és mindenekelőtt tiszteletre méltó, bár nem mindig következetes kérlelhetetlenséggel képviselt szenvedély: amíg van indokolatlan szenvedés, alávetettség, addig a világ tűrhetetlen. Tamás Gáspár Miklós engem rendszerint feszengésre késztet, evvel pedig illő számot vetni.

A társadalmi lelkiismeret maga sem más, mint a felvilágosodás szüleménye, és a polgári rend sajátja. Abból a felismerésből fakad, hogy az emberi viszonyok, közelebbről a mi és embertársaink evilági sorsa nem jelentéktelen mértékben függ azoktól a társadalmi és politikai intézményektől, amelyeket létrehozunk és fenntartunk. A társadalmi viszonyok nem függetlenek az akaratunktól. „De mi is a filozófiai radikalizmus? – tette föl a kérdést TGM egy hét évvel ezelőtti írásában. „Ez Rousseau-nak abból a velőtrázó kijelentéséből ered, miszerint az ember jó, de a világ (a civilizáció, a társadalom) rossz. (…) Ha az ember szabadnak születik, de láncra verik, ha az ember jó (a magányos ember jó), de a társadalom rossz, akkor a rabságot meg kell szüntetni, a társadalmat meg kell változtatni, s a fő ellenfél az, aki szerint a társadalom okozta szenvedés az emberi természetben gyökerezik, aki szerint a legitim kényszert alkalmazó autoritás természeti tény, amelynek megkérdőjelezése lehetséges bár, de értelmetlen... [Kiemelések az eredetiben. M. A.]³

A szenvedés és az elnyomás nem természeti/isteni törvényszerűség: felelősek vagyunk érte. Reinhart Koselleck egy korai könyvében⁴ érzékletesen mutatja be azt a szellemi fordulatot, amely a felvilágosodás előzményeként ment végbe, és amelynek fő célja a politika és az erkölcs újraegyesítése volt. Az abszolutista állam, mint Koselleck írja, a magánszféra világába száműzte az erkölcsöt. A felvilágosodás és a polgári forradalom viszont olyan intézményrendszer létrehozására tett kísérletet, amelyben manifesztálódhatnak a politikai közösség alapelveit meghatározó erkölcsi elvárásaink. A törekvés egy szempontból vitathatatlanul sikerrel járt. A forradalomban megszülető polgári rend (liberális demokrácia), mint történelmi produktum, korábban (ilyen mértékben) soha nem tapasztalt terhet vett magára, amennyiben intézményeit és a működését megalapozó alapelveket folyamatos bírálat és minduntalan megújuló frusztráció tárgyává tette. A politikai és erkölcsi alapelvek és a társadalmi valóság közötti feszültség soha nem volt olyan nyilvánvaló, szembeszökő és irritáló, mint éppen a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget zászlajára tűző polgári rend esetében. Nem volt korábban olyan társadalmi formáció, amelyik születésétől fogva ennyi vehemens és dühödt – bár nagyon különböző eredetű és irányú – kritikát zúdított volna önmagára, de nem volt olyan sem, amelyik ennyi fölháborodást és dühödt kritikát kibírt, túlélt és legyűrt volna, beleértve a létét fizikai mivoltában is veszélyeztető két világrengető offenzívát, a fasizmust és a kommunizmust. Nemcsak a nyughatatlan radikalizmust életre hívó potenciálja bámulatos, hanem élet- és adaptációs képessége is, amint ezt oly sokan megfogalmazták, hol megkönnyebbülten, hol kétségbeesve.

Új ígéret – feltáruló űr

1989 után a baloldali kapitalizmuskritika egy időre megbénult. Ritka pillanat volt az elmúlt kétszáz év európai politika- és eszmetörténetében, hogy a liberális demokráciával, kapitalizmussal, a polgári renddel – az elnevezés most mellékes, helyesebben maga is része az érvelésnek – kapcsolatos erkölcsi aggályok és kifogások nem szültek valamiféle modellszerű elgondolást arról, mivel is kellene fölváltani a jelenvalót. Ami Kelet-Közép-Európa lakói számára új ígéret volt, az a baloldali kapitalizmuskritika számára a perspektíva elvesztését jelentette. Ez két okból is különösen idegesítő lehetett: egyrészt az elmúlt kétszáz év liberális és baloldali progressziójának története nyomán valamiképpen az rögzült, hogy egyedül a lázadásnak, a forradalomnak van igazi erkölcsi méltósága. Aki a romlottság és képmutatás, a szenvedés és kizsákmányolás ellen nem lázad, azért nem teszi, mert félti az egzisztenciáját, vagyonát, állását, társadalmi státusát, vagyis mindazokat a méltánytalan és érdemtelen előnyöket, amelyeket a fennálló rend számára biztosít, mások rovására. Ám a megelőző évtizedekben, a pártállami diktatúrák idején e tájon a polgári szabadságjogok és a demokratikus önrendelkezés követelése voltak forradalmiak: vagyis a visszakanyarodás a „forradalom” előtti állapotba.

A másik ok: a kihívó nélkül maradt világkapitalizmus – vélik a rendszerkritikusok – eddig nem látott mértékű tombolásba kezdett a világpiac végső kisajátításáért. Példátlan agresszivitással hajhássza a profitot, pusztítja a környezetet, nyirbálja a jóléti kiadásokat és a munkavállalói jogokat, támadja az egyenlőség és a szolidaritás eszméit és intézményeit, ahol éri. Elsöprő médiahatalmával terjeszti a fogyasztói idiotizmust, mindent magába szippant, kommercializál, még a lázadást is magába olvasztja, kioltja, és profitot sajtol ki belőle. Mindezen tulajdonságait, a kapitalizmus perverznek ítélt adaptációs képességét már a Frankfurti Iskola mesterei is kárhoztatták a 30-as évektől. Nagyjából akkor, amikor a Nagy Baloldali Alternatíva szertefoszlott. A hatvanas évek újbaloldala, bár fontos innovációkkal gazdagította a liberális demokráciákat (antirasszizmus, feminizmus), maga nem volt már új alternatíva, inkább az útvesztés tünete.

A régebbi és új baloldali társadalom- és kultúrkritikai elméletek a rendszer alkalmazkodóképességét mindig hajlamosak voltak totalitárius rémképekben elénk tárni, mint egyik legkártékonyabb és legveszedelmesebb vonását: a rendszer észrevétlenül, önmagát álcázva, áldozatait is eszközként használva termeli bővítve újra önmagát, miközben felemészti maga körül a világot. Ezzel szemben úgy vélem, hogy ez a bizonyos alkalmazkodóképessége nemcsak üzletileg, hanem erkölcsileg is fontos vonása. Adaptációs potenciálja nem másban, mint a kritikai önreflexióra való folyamatosan megújuló képességében rejlik. Ugyanakkor nem biztos, hogy az elnyomással és szenvedéssel szembeni erkölcsi fölháborodás szükségképpen ellentmondásmentes. A forradalom, bármily csábító és igéző erkölcsi perspektíva, hiszen lefegyverző erkölcsi vonzalmaknak ad kifejezést, mégsem ab ovo magasabb rendű. Aki a forradalmi változásokban látja az egyetlen lehetőséget, az ettől még nem mentesül az alól, hogy számot vessen azokkal az erkölcsi elvárásokkal, amelyeket maga is számon kér a régi renden. A forradalom éppolyan emberi, történelmi produktum, mint bármely más politikai intézmény. A moralitás nem benne foglaltatik, hanem fölötte áll. A 18. és 19. század forradalmárai, bármekkora szenvedést is zúdítottak az emberiségre, olyan civilizáció megszületését segítették elő, amely minden, az emberi élet szempontjából fontos vonatkozásban magasabb rendűvé lett a megelőzőnél. A legkevesebb, amit megállapíthatunk, hogy a 20. század liberális demokráciát temetni akaró forradalmárai ezt nem mondhatják el önmagukról. A 20. század baloldali forradalmai vagy kevesebbet hoztak, vagy semmi olyasmit, ami nem a liberális demokrácia keretein belül tudta igazán fölmutatni progresszív voltát és erényeit.

Szubjektív történelmi kitérő

Közismert, hogy Tamás Gáspár Miklós az emberi jogok elszánt védelmezője. Az is, hogy az emberi jogi doktrínát és az arra alapuló politikai filozófiai gondolkodást filozófusként nem sokra tartja. Bár ez súlyos következetlenségnek látszik, mégsem az, nagyon is lehetséges. Lehetséges, de szerintem tévedés.

A nyugati baloldali értelmiség hosszú ideig vonakodott szembenézni a szovjet rendszer erkölcsi csődjével. Ez nem csoda. Nem volt könnyű lemondani a reményről, hogy a Szovjetunióban, minden látható és nem látható visszásság ellenére olyan nagy társadalmi kísérlet zajlik, amely azt ígéri, hogy túllép a kapitalizmuson. A koncepciós perek, a spanyol polgárháború és a Hitler–Sztálin- (leánykori nevén Molotov–Ribbentrop-) paktum alaposan megtépázták a Szovjetunió forradalmi presztízsét, kiváltva a nagy renegátok első hullámát. De a második világháborúban a szovjet rendszer képes volt visszanyerni tekintélyét. Ezt annak köszönhette, hogy a háború idején egyszerre volt képes úgy feltüntetni önmagát, mint a demokratikus értékek legfőbb védelmezőjét (a fasizmus ellen) és mint egy olyan ígéret egyedüli megtestesítőjét, amely meghaladja a liberális demokráciák ellentmondásos valóságát. A háború utáni szovjet politikai és ideológiai offenzíva kulcseleme volt az erkölcsi fölény hangoztatása. A háborúban végsőkig kimerült Szovjetunió számára voltaképpen ez volt az egyetlen lehetőség az expanzió folytatására vagy az expanzió reményének életben tartására, és ez a stratégia, valljuk meg, nem is bizonyult hatástalannak. 1953, 1956 és 1968 nyomán az erkölcsi fölény képzete szertefoszlott, kiváltva a nagy renegátok második, döntő hullámát. Az újbaloldal úgy próbált menekülni a perspektívátlanság csapdájából, hogy egy kalap alá vette a nyugati demokráciákat és a szovjet rendszert, vagyis a kapitalizmust és az autoriter államkapitalizmust, miközben forradalmi képzeteit társadalmi és földrajzi térben egyaránt „áthelyezve” forradalmat hirdetett mindkettő ellen. Bár életkoromnál fogva már csak az újbaloldal utókora lehettem, ezt az attitűdöt önző kelet-európai nézőpontomból visszamenőleg is mindig lehangolónak véltem. Úgy éreztem, mégiscsak fenntartja valamiképpen a szovjet uralom legitimitásának morzsáját. Ha a Nyugat nem jobb, akkor nincs okunk berzenkedni azon, hogy nekünk az éppen elérhető, egyként rossz lehetőségek közül éppen Brezsnyev és Kádár jutott. Azt üzente a szabadságra vágyó kelet-európaiaknak, hogy amiben reménykednek, amit elérhetnek, az pusztán illúzió, a rabság egy másik formája. Ez képtelenségnek hangzott.

Tamás Gáspár Miklós Kis Jánosnak írt második válaszában azt írta, hogy a mai forradalom híveinek nincs okuk visszasírni az 1989 előtti pártállami rendszereket. Ugyanakkor első írásában azzal vádolta a liberális demokrácia mellett lecövekelő kelet-európai rendszerváltókat, egykori barátait és eszmetársait, hogy elárulták híveiket, amikor a hőn áhított demokratikus szocializmus helyett rájuk löttyintették a kapitalizmus feketelevesét. Szerintem nem volt mit elárulni. Már csak azért sem, mert a közvélemény nem támogatott semmilyen olyan elképzelést, amely fölvethette a gyanút, hogy a rendszer javított kiadásának készül, ekképpen szimbolikusan vagy valóságosan konzerválja az uralkodó elit hatalmát, egyszersmint fenntartja a szovjet befolyás valamiképpeni folytatódásának lehetőségét. Ez nem volt ostoba rövidlátás. Ma már ismert, hogy a szovjet vezetők és helyi famulusaik, maga Gorbacsov is, egy ideig ilyen elképzeléseket dédelgettek, és a Szovjetunió, SZKP-stül, KGB-stül még majd két éven át fönnmaradt. Nem tévesztendő szem elől az sem, hogy a liberális demokrácia „választásának” volt és ma is van olajozottan működő alternatívája. Mindaz, ami a Tienanmen téri vérengzés óta Kínában vagy Putyin Oroszországában történt és történik. Persze nyilvánvaló képtelenség, hogy Tamás Gáspár Miklós ezeknek a híve lenne.

Az 50-es, 60-as és 70-es években nemcsak az új forradalom maradt el, hanem közben nekilendült egy másik, Nyugaton és Keleten egyaránt: a polgárjogi mozgalmak és az emberi jogi doktrína térhódítása, az újbaloldali felbuzdulástól egyébként a legkevésbé sem függetlenül. Erről a szerteágazó társadalmi és politikai fejleményről, melyben voltak és vannak visszarendeződések, megingások, ordító következetlenségek, és amely ma sem ért a végére, sorsa még ma is bizonyos értelemben kiszámíthatatlan, Tamás Gáspár Miklóst biztosan nem kell fölvilágosítani.

Az újbaloldal nem hozott forradalmat, de hozzájárult egy olyan történelmi változás kibontakozásához, amely nemcsak a kommunista rendszerekkel szembeni ellenállásnak adott új eszmei, erkölcsi muníciót, de megváltoztatta a liberális demokráciákat is. Ma lényegében elképzelhetetlen rasszizmusról, társadalmi/faji szegregációról, antiszemitizmusról, diszkriminációról, a nők alávetéséről nyilvánosan beszélni, vagy efféle nézeteket nyíltan képviselni a magát demokratikusnak tételező politikai mezőben. Az emberi jogi gondolatkör és a polgárjogi mozgalmak újraértelmezték az egyenlőségről és méltóságról alkotott fogalmainkat, ekképpen a liberális demokráciák erkölcsi és politikai alapelveit, új elvárások megfogalmazását tették lehetővé kívánatos működésükkel kapcsolatban. A második világháború utáni szovjet fenyegetés és ideológiai kihívás természetesen közrejátszott abban, hogy a liberális demokráciák önvizsgálatra kényszerültek: a munkásosztály Nyugaton – ahogy mondani volt szokás – valóban sokat köszönhetett a Szovjetuniónak. A Szovjetunió megszűnésével kétségkívül csökkent a nyomás a „tőkéseken”, de ez szerintem nem ok arra, hogy úgy gondoljuk, hasztalan és értelmetlen folytatni a küzdelmet az emancipáció előmozdításáért a liberális demokrácia kínálta keretek között.

Az emancipációs folyamat, amelynek az 1945 utáni hatalmi szembenállás és a nyugati demokráciák belső feszültségei és megújulási potenciálja adott löketet, bár nem folyamatos, történetileg sokkal korábbi, lényegében egyidős a polgári renddel. Legyen bármilyen rossz érzésünk az egyenlőség és méltányosság elveinek hézagos, töredékes teljesülése miatt, értelmesen mégsem állítható, hogy a modern liberális demokráciákban az emberek sorsát, életviszonyait és életminőségét ugyanúgy, ugyanakkora statisztikai valószínűséggel eldönti, hogy hová születnek, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. A rendszerkritikusok egyik vesszőparipája a tömegtermelés és tömegfogyasztás, amely szellemi, gazdasági és környezeti szempontból szerintük nem más, mint nyers pusztító erő. De vitathatatlanul emancipatorikus erő is: minden korábbinál szélesebb körben tesz hozzáférhetővé olyan javakat, melyek máskülönben teljesen elérhetetlenek lennének (a megelőző történelmi korokban teljesen elérhetetlenek is voltak) a „tömegek” számára.

Kollektív defektusok

Nap mint nap szembesülünk azzal, hogy sem a piac, sem a jogállami garanciák, sem a demokratikus deliberáció önmagukban nem garantálják a kollektív döntéshozatal olyan végkimenetelét, amely megfelel az ésszerűség, a hatékonyság, az érdemesség kritériumainak vagy az intézményeket megalapozó erkölcsi elvárásainknak. Sőt, még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy képesek garantálni az emberi civilizáció puszta túlélését.

A piac fontos erkölcsi értékek hordozója: nemcsak egyenlőtlenséget termel, hanem lehetőséget a kiegyenlítődésre. Nem ismert olyan gazdasági mechanizmus, amely az emberi alkotóerőt és a rendelkezésre álló erőforrásokat ennél hatékonyabban és ésszerűbben hasznosítaná a köz és a magánember javára. A piac defektusai között az első helyen szokás említeni, hogy nem képes kezelni az ún. externáliákat (rendszerint köz- és környezeti javak), amelyeknek az adott pillanatban nincs áruk. Ez nemcsak igazságtalan, hiszen a nyereség egyik forrása olyan erőforrások felhasználása (károkozás), melynek költségeit másokkal fizettetik meg, hanem összességében környezeti katasztrófával fenyeget, hiszen a rendszer nem reagál (illetve elegendő, ha nem időben reagál) a fenyegető jelekre (ld. szén-dioxid-kibocsátás). Ha mindehhez hozzávesszük, növekvő lélekszámú emberiséggel számolva, a tömegfogyasztás szakadatlan (néphülyítéssel) generált hajszolását, akkor nem aludhatunk nyugodtan.

A radikálisan piacpárti válasz erre az, hogy internalizálni kell az externáliákat: olyan helyzetet teremteni, amelyben a haszonélvező megfizeti a másoknak okozott kárt vagy a mások erőfeszítéseiből származó előnyt. Sokan azonban már ezt sem tartják kivitelezhetőnek az árrendszerbe való külső, állami beavatkozás nélkül. Akárhogy is, az externáliák bevonása bármelyik módon rendszerint (bár szerencsés esetben csak átmenetileg) drágulást jelent, vagyis nehezíti a javakhoz való hozzáférést. Megváltoztathatja a gazdasági tevékenységek termelési feltételeit, befolyással lehet a munkaerőpiacra, és még számos, az elmaradottabb térségeket fokozottan hátrányosan érintő járulékos következménye lehet. És persze nincs arra garancia, hogy nem válik maga is alantas lobbiérdekek prédájává.

Ám vannak, akik szerint ez sem volna elég. A piac egyik (erkölcsileg) értékes tulajdonsága a semlegessége: nem tesz különbséget szokások, kulturális, politikai, világnézeti meggyőződések, személyes értékválasztások között. Mindenkit egyformán kiszolgál. Ez azonban egyik legaggasztóbb vonása is, és nem csak a szokásos kultúrkritikai nézőpontból. Nem tesz különbséget a legitim emberi szükségletek kielégítése és az értelmetlen pazarlás között. Ezért, ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, meg kell kísérelnünk változtatni a fogyasztói preferenciákon – hangoztatják sokan. De mi a legitim szükséglet és mi a pazarlás? Ki dönt ebben, és milyen felhatalmazás alapján? Miként fogja keresztülvinni? Mert fölteszem, a radikális rendszerkritikusok nem a politikai diktatúra valamilyen formáját képzelik el. A dobozos kólát (vagy legalább a dobozát) viszonylag könnyű betiltani vagy kiszorítani a piacról. Nehezebb arra válaszolni, hogyan lesz munkája, élelme, lakása, fűtése (hűtése), világítása, közlekedése, kommunikációja, információja, pihenése hat-nyolc milliárd embernek, akár csak azon a szinten, amelyet mi, akik magunkat nem soroljuk a gazdag országok közé, magunknak is elvárunk.

Elismerem, hogy a kérdések fönti megfogalmazásával a rendszer keretei között rekedtem. A radikális rendszerkritika ennél ambiciózusabb: a társadalmi rend, közelebbről a tulajdonviszonyok megváltoztatásától várhatja csak a végső megoldást. Számomra azonban nem világos, hogy a tulajdonviszonyok átszabása (a forradalom) miért oldaná meg automatikusan a kollektív defektusok problémáit. Azt is bizonyítani kellene, hogy a demokratikus döntéshozatal jelenlegi, a problémák értelmes kezelésére alkalmatlannak ítélt intézményrendszere nem reformálható, csak forradalom révén tehető alkalmassá a feladatra, amely persze eközben nem vezet zsarnoksághoz. Kell, hogy legyen javaslatuk arra, miként alakítanák át a demokratikus döntéshozatal intézményeit. És van a piacnál alkalmasabb intézmény, amelytől az erőforrások jobb koordinációja és a szükséges technológiai innováció gyorsabb megszületése várható? Mindezek a kérdések nem kizárólag a liberális demokrácia (globálkapitalizmus s a többi) rendszeren belüli dilemmái. Az elképzelt, áhított forradalomnak ugyanezekre a kérdésekre kell értelmes választ adnia.

Kétely és forradalom

A liberális demokrácia hívei úgy gondolják, hogy a jelenlegi intézmények révén lehetünk képesek a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség és a kollektív ésszerűség céljaihoz a legjobban közelíteni. Azok, akik forradalmat javasolnak, úgy vélik (úgy döntöttek), hogy ez lehetetlen. A szabadság és a jogok elhomályosítják a tisztánlátásunkat, eltakarják előlünk a lényeget, például az emberi jogi blablával. A kapitalizmus az elcsépelt trükkel újra sikeresen megúszta a nagy történelmi számonkérést. Azt állítják a polgári rendről, mely születése óta folytonos forrongásban és változásban van, hogy nem változik, reformálhatatlan. Ez a két álláspont nyilvánvalóan összebékíthetetlen.

Persze kérdés, hogy mi is a lényeg. A rendszerkritika szerint a kapitalizmus, a tőke–munka viszony. Tamás Gáspár Miklós második írásának első részében azt vetette Kis János szemére, hogy cinkelt lapokkal játszik, bizonyítatlan hipotéziseket tényként kezelve érvel. Kíváncsi lennék persze, hogy a politikai filozófiában szerinte egész pontosan mi a különbség a hipotézis és a bizonyított állítás között. De aligha kétséges, hogy TGM számos hipotézissel, megalapozatlan vagy nem kellően argumentált, nem elég meggyőző állítással él. Olykor fanyarul emlegeti, hogy mai bírálói rendszerint olyasmit vágnak a fejéhez, amit eredetileg tőle tanultak. Most én sem tehetek másképp. Sok évvel ezelőtt egyik írásában elsöprő meggyőző erővel mutatta ki annak az állításnak a tarthatatlanságát, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus egy és ugyanaz volna. Mint írta, ez volt a marxisták és más radikális baloldaliak legnagyobb tévedése, később a létezett pártállami rendszerek propagandistáinak legnagyobb hazugsága. Engem azóta sem győzött meg az ellenkezőjéről.

Néhány más vitatható állítása, vélekedése mellett sem lehet szó nélkül elmenni. A liberálisok sosem azt bélyegezték „osztogatásnak”, midőn az állam a polgárai által befizetett adóból ellátja közfeladatait, szolgáltat, eleget tesz a társadalmi integráció és a szolidaritás iránti kötelmeinek. Populista osztogatásnak azt nevezik, amikor a kormány ésszerűtlenül, a gazdasági lehetőségektől elrugaszkodva, a szolidaritás szempontjából nem igazolható módon, nyilvánvalóan a választók lekenyerezése és a hatalom megtartása érdekében ilyen-olyan formában a köz pénzét (tehát a mások, a többiek pénzét) tömi az arra rá nem szorulók zsebébe, ezzel végzetesen eladósítva az adófizetőket, gazdasági válságot, káoszt zúdítva a nyakukba. Vagy: a rendszerváltáskori liberális program nem volt egyoldalúan és szélsőségesen piacpárti, libertárius, neo(kon)-liberális. Az akkori SZDSZ-ben ehhez az irányzathoz leginkább Tamás Gáspár Miklós akkori kisebbségi álláspontja hasonlított. Az elitizmus vádjával is csínján bánnék, különösen, ha alig két évvel korábban egyébiránt nagyszerű és igen izgalmas esszét írtam volna arról, hogy a modern tömegdemokráciákban hogyan foszlik szét a mélység és a nagyság lehetősége. TGM az írás vége felé Platón egyik dialógusát idézi: „SZÓKRATÉSZ: Szóval így éli világát napról napra, az éppen jelentkező vágynak hódolva: hol részegeskedik és fuvolazene mellett szórakozik, hol meg vizet iszik és száraz kenyéren él; néha a testét edzi, máskor pedig henyél és semmivel sem törődik; megint máskor úgy tesz, mintha filozófiával foglalkozna. Sokszor államügyekbe ártja magát, s ha ilyenkor felpattan, olyasmit beszél és cselekszik, ami éppen az eszébe jut; ha katonákért lelkesedik, azok mellé szegődik, ha meg pénzemberekért, akkor feléjük fordul. Szóval sem rendszer, sem szabály nincs az életében; de mivel az ilyen életformát kellemesnek, szabadnak és boldognak tartja, mindvégig ezt követi. ADEIMANTOSZ: Ezzel mindenesetre az egyenlőségért rajongó ember életformáját mutattad be.”⁵

De a probléma talán mélyebb. Tamás Gáspár Miklós filozófiai munkásságának az erkölcsi szenvedély csak az egyik alaptónusa. A radikális erkölcsi elköteleződéshez radikális kétely párosul. Nehéz keverék. Már az 1980-as évek végén írott, teljesen más alapállású Búcsú a baloldaltól⁶ című esszéje is azzal a mondattal zárul, hogy teret kell hagynunk a termékeny bizonytalanságnak. Az 1999-ben megjelent Törzsi fogalmak és a mélységről és nagyságról írott 2003-as esszéje meglehetősen egyöntetű a filozófiai fogalmaink megalapozottsága és megalapozhatósága iránti kétkedésben. Előbbiben egyenesen egy anti-nietzschei program és ambíció körvonalai rajzolódnak, számolva és szembefordulva mindazzal a szkepszissel és paradoxonnal, amelyet a radikális anti-filozófia hagyott hátra. E kísérlet megítélése messze túlmegy az én kompetenciámon. Mindenesetre így is magyarázatra szorulna, hogy a forradalom vajon mit változtatna az episztemológiai-filozófiai értelemben általa kissé kilátástalannak tételezett helyzeten. Másfelől a forradalom hirdetése nem filozófiai gondolatkísérlet, hanem kőkemény politikai javaslat. Meghirdetője nem veheti zokon, ha rákérdeznek javaslatának politikai tartalmára és lehetséges következményeire. Nem térhet ki a válaszadás alól azzal, hogy juszt se sétál bele a csapdába, miszerint ha konkrét elképzeléseket vázol, akkor rásütik, hogy utópikus, ha pedig nem, akkor azt, hogy javaslata üres.

Én nem vagyok ennyire borúlátó a liberális demokrácia jövőjét illetően. Az alkotmányosság, a hatalommegosztás, a demokratikus döntéshozatal, a szabadság és az alapjogok intézményei fontos erkölcsi értékeket fejeznek ki, méltóak a védelemre. De nem automatikus megtestesítői ezeknek az értékeknek. A mögöttes ideál és az intézmények aktuális működése között mindig van kisebb-nagyobb szakadék. Ez teret nyit a radikális kritikának is. A liberális elvek kritikai értelemben szembe is fordíthatók a kapitalizmussal és a polgári demokrácia működő intézményeivel. A liberális demokrácia nem nélkülözheti a kritikus önreflexiót, és nem áll fölötte az erkölcsi bírálatnak. Kis János tavaly megjelent könyve az erkölcs és politika viszonyáról többek között erről szól.

Mindazokat a változásokat, amelyek végbementek a liberális demokráciákban az elmúlt évtizedekben, a szabadság intézményei tették lehetővé. Krausz Tamás hozzászólásában szépen csokorba szedte mindazokat a forradalmakat és kísérleteket, a párizsi kommüntől 1917-en át 1956-ig, 1968-ig és 1989-ig, amelyekben meglátása szerint közös volt az önigazgatás, a közvetlen demokrácia és a szocializmus iránti igény. Történészként persze nyilván tudja, hogy ezekben a kísérletekben több volt a különbség, mint a hasonlóság, de ez most mellékes. Én másra hívnám föl a figyelmet, legalábbis, ami 1956-ot, 1968-at és 1989-et illeti, ezekre még talán jobban emlékszünk. Manapság a kritikai baloldalon sokat emlegetik, hogy ezek a demokratikus szocializmus, az önigazgatás eltaposott vagy elvetélt kísérletei voltak. Kevéssé emlegetik, hogy örökül hagytak ránk egy másik, azóta sem érvénytelenített tanulságot, tapasztalatot: szabadság nélkül a szocializmus és az egyenlőség üres fecsegés, szemfényvesztés. Út a szolgaságba.

Jegyzetek

1 Kis János: Szolidaritásról huszonöt év után. Népszabadság, 2005. augusztus 27.; Tamás Gáspár Miklós: Lassú válasz Kis Jánosnak. október 1.; Kis János: Szocializmus, kapitalizmus, politika. október 8.; Krausz Tamás: Alternatíva, utópia, erkölcs – avagy néhány szó az önigazgatásról. október 15.; Tamás Gáspár Miklós: Az utak elváltak – még egy válasz Kis Jánosnak. november 5.

2 A jobboldal számára ez a vita alig létezik, mivel a politikai közösségre vonatkozó keresztény-konzervatív-kommunitárius s a többi erkölcsi előfeltevések és fogalmak más természetűek. Ezzel a kérdéssel most nem foglalkozom, nem mintha amúgy nem lenne fontos.

3 Tamás Gáspár Miklós: Előszó. Törzsi fogalmak. In.: Törzsi fogalmak. Vol. I. 19. o. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1999.

4 Reinhart Koselleck: Critique and Crisis. Enlightenment and the Pathogenesis of Modern Society. Berg, Oxford, 1988. Németül 1973-ban jelent meg először.

5 Idézi: G. M. Tamás: On Depth and Greatness. In.: Ronald Dworkin (ed.): From Liberal Values to Democratic Transition: Essays in Honor of János Kis. CEU Press, Budapest, 2004. Vol I. Az idézet forrása: Platón: Az állam. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. VIII., 561 b-e, 564–565. o. Szabó Miklós fordítása.

6 In: Tamás Gáspár Miklós: Másvilág. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1994.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges