Mink András

Nyomtatóbarát változat

Kreatív nagytőke

A nagytőke, mint a választási eredmény után közzétett, önbizalomtól duzzadó kiáltványaik, fölszólításaik és javaslatdömpingjük jelezte, nem 2002-ben vette át az ország irányítását, amint arról Orbán Viktor a máig emlékezetes és sokakban még mindig hideglelést kiváltó TF előtti nagygyűlésen beszélt úgy négy évvel ezelőtt, a két választási forduló között, hanem 2006 tavaszán. És a nép kicsiny többsége úgy látta, hogy pillanatnyilag ez nem olyan nagy baj.

Nem biztos, hogy tévedtek. Magyarország az elmúlt másfél évtizedben számos örvényt elkerült, amely a hozzánk hasonló posztkommunista országok némelyikét magával ragadta. Nem történt meg a politikai mező és a liberális demokrácia iránt többé-kevésbé elkötelezett centrum szinte teljes dezintegrálódása, mint Lengyelországban, egyelőre sikerült elejét venni annak, hogy a térségben történelmi okokból leginkább fröccsöntött poszt- és kultúrnáci formában mutatkozó politikai szélsőségek tartósan jelentős hatalmi pozícióba kerüljenek. A 2006-os választás eredménye azt sem igazolta, hogy a liberális demokrácia celofánjába csomagolt „vadkapitalizmus” iránti össznépi fölháborodás már-már robbanással fenyegetne. A kapitalizmus-, EU- és globalizációellenes pártok és mozgalmak támogatottsága nyomelemekként mutatkozott, noha nem kétséges, hogy sajátos jobboldali kombinációjuk, mely a kapitalizmusellenességet a liberális alkotmány és a köztársaság burkolt vagy nyílt elutasításával ötvözi, jelentős tartalékhadakat mondhat a magáénak a parlamenten belül és kívül, a Fidesz jobbszárnyától a MIÉP–Jobbik-ig nyúló polkörös homályzónában.

A választók döntése azért sem irracionális, mert a nagytőke és az ő érdekük egy szűk, de nem jelentéktelen metszetben elvileg egybeesik. A sokat emlegetett reformok, az állam szerepének újragondolása, a közpénzek áramlásának átláthatóvá tétele nemcsak az adófizetőket juttathatja több levegőhöz, hanem a tőkét is, anyagi, politikai és erkölcsi értelemben egyaránt. Elvileg a kapitalisták is érdekeltek abban, hogy ne egy korrupt útonálló állammal kelljen huzakodniuk, hogy a politikai rendszer stabilitását, kiszámíthatóságát és üzemszerű működését ne folyamatos „levajazással” kelljen biztosítani. Az erkölcsi alapzat hiánya, a korrupció, a mindent átitató bizalmatlanság, a törvények semmibevétele nemcsak a társadalmi kohéziót rombolja, nemcsak a légkört teszi elviselhetetlenné, de az adófizetők terheit és a kapitalisták tranzakciós költségeit egyaránt növeli.

Nem árt persze szem előtt tartani, hogy milyen tojásból is bújtak elő ezek a tőkés csoportok, legalábbis egy nem jelentéktelen részük, amelynek héja még jócskán ott lehet a fenekükön. A magyarországi tőkefelhalmozás ezer szállal kötődött az államhoz, vagyis ahhoz, amit kreatív újraelosztásnak (a „kreatív” ismét kulcsszó a politikai PR-ban, elég a Demos Magyarország legfrissebb, színes kiadványait a kezünkbe vennünk) lehet nevezni, legyen az az egykori állami vagyon, vagy az azóta termelődött közvagyon találékony elsajátítása. Ebben a szegmensben nem biztos, hogy az újdonatúj tőke közvetlen érdeke valóban az államtalanítás, az adózás és a közjavak elosztásának átláthatóvá tétele, a világos határvonal húzása az állami és a magángazdaság között. Ellenben ennek az állambarát tőkének is érdeke, hogy az elsajátított javakból minél kevesebbet kelljen visszaforgatniuk a közös terhek finanszírozására. A kérdés most már úgy vethető fel: vajon melyik indulatú tőke győzött a mostani választáson, az állam- vagy a piacbarát, és – bármelyik győzött is – vajon ki fogja ezt a győzedelmes nagytőkét kordában tartani? Előfordulhat, hogy a mostani reformelán ismét csak arra fog szorítkozni, hogy a felhalmozódott, legsürgősebb számlákat kifizettetik az adózó néposztályokkal, mielőtt a nemzetközi hitelezők vagy az EU kikapcsolnák a villanyt, majd az akut veszély elhárultával zavartalanul folyik tovább az üzletelés. Ha most is így lesz, és gyanakvásra bőven van okunk, akkor egy tapodtat sem jutottunk előbbre. De tegyük fel, hogy mégsem így lesz. A feladatot akkor sem tekinthetjük befejezettnek. A nép és a tőke érdeke akkor sem esik egybe, ha a kapitalizmus meghaladásáról alkotott elképzeléseket egyelőre utópisztikusnak is tekintjük. A liberális demokrácia, ha nem akar önmaga fölszámolásának eszköze lenni, nem mondhat le sem a népszuverenitás elvéről, sem az igazságosság és az egyenlőség valamiféle ideáljáról. Mindezekről a kérdésekről talán többet fogunk tudni már a közeljövőben. A távolabbi jövő azonban más bizonytalanságokat is tartogat. Ezek egy része specifikusan magyar (történelmi) vonatkozású, ámde összefügg, vagy összefüggésbe hozható, néhány általánosabb, a liberális demokrácia érdemét érintő problémával is. A továbbiakban ezekről ejtenék szót.

Történelmi útvesztések, esélyek

Hiba lenne azt hinnünk, hogy a választásokon részt vevő magyar szavazópolgárok alig kevesebb mint fele kizárólag gyermeteg paternalizmusból, Orbán Viktor iránti rajongásból, atavisztikus érzelmektől indíttatva, merő ostobaságból vagy történeti tévképzetek foglyaként utasította el a szocialista–liberális koalíciót, és szavazott az ellenzékre. A komolyan vehető aggodalmakat és ellenvetéseket komolyan kell vennünk.

Ennek az írásnak a címét nem Arthur Miller hírneves drámájából kölcsönöztem, hanem Kemény Istvánnak a Holmi 2006. februári számában megjelent, recenziónak álcázott Ady-esszéje utolsó soraiból (Komp-ország, a hídról). Íme:

„A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradványország most múlik ki csendesen a szemünk előtt. Nincs itt már önálló kis világ, nincs egek ostromlása. Itt az ember már nem maga jön rá kemény, verejtékes, de valahogy mégsem teljesen fölösleges munkával arra a sok dologra, ami »másutt rég megunt ócskaság már«, hanem a másutt megunt ócskaságokat szépen, sorra – beszerzi. Aki pedig egeket akar ostromolni, az tanul, és elmegy innen. Amit itt hagy, egy vidéki ország. És lehet, hogy így is van jól: a turáni, vagy nem tudom milyen átkot, a túl nagyra törést csak a masszív kisszerűség győzheti le. És utána talán jöhet valami nagyszerű is.

De ha mindebben csak egy csepp igazság van, akkor tényleg Ady Endre volt az utolsó eleven magyar.

Jó, hogy megjelent a Komp-ország poétája. És ha újat nem is tudtam mondani a könyv kapcsán Ady Endréről, mégis örülök, hogy vethettem egy pillantást a parton korhadó komp-országra – a hídról.”

Nincs alapos ismeretem Kemény István politikai szimpátiáiról, de ez az adott szöveg kontextusában lényegtelen. Esszéje nyomasztó nemzedéki látlelet. Ez a nemzedék abból a Kádár-rendszerből érkezett a felnőttkor és a rendszerváltás küszöbére, amely a semmiből jött, és a semmire építkezett. Akkor úgy érezhette, a modern magyar történelem legszerencsésebb generációja, most nemigen találja a helyét. Én optimistább vagyok. Gondolom, Magyarország nem volt, de bevallom, én sem tudom pontosan, milyen lesz.

A fönti sorokban megbúvó rezignáció nem teljesen helyénvaló a megelőző generációkkal szemben. Hogyan is mérhetnénk mostani kiábrándultságunkat ahhoz a kilátástalansághoz, reménytelenséghez és pusztuláshoz, amellyel elődeinknek kellett megbirkózniuk az első világháborút követő években, 1944 tavaszán és őszén vagy 1956 novemberében, decemberében? Hozzájuk képest a sors kegyes volt mihozzánk. De némi rezignációra van ok. Kemény István egy régi és keserű anekdotával kezdi írását. Az anekdota szerint egy második világháborús német filmhíradó afölött lelkendezik, hogy a hős magyar vitézek az ősi „Nobozmeg!” csatakiáltással rohamozzák a bolsevisták állásait. „Nobozmeg. Konkrétan ennyi köze volt a magyar parasztembernek a hősi halálhoz. És ennyi a hozzászólása egy kis népnek a világtörténelemhez.”

A rendszerváltás értelme, túl minden intézményi, gazdasági és társadalmi vállalkozáson, amely benne megtestesült, végső soron mégsem volt más, mint hogy a magyar köztársaság politikai közösségét alkotó emberek a maguk kezébe vegyék a rendelkezést a sorsuk fölött. Evvel kapcsolatban lehetnek rossz érzéseink. A rendszerváltást követő forgatag nem sok időt hagyott a népnek a bámészkodásra: a régi-új és az új politikai osztály villámsebesen fölparcellázta és belakta a parlagon hagyott országot. Sokak számára elfogadhatatlan, hogy az egykori KISZ utolsó garnitúrája a privatizációs surranópályáról beelőzve lép a hatalom csúcsára 2006-ban, új rajongótábor üdvrivalgásaitól és talán kedvetlenebb, de mégiscsak megkönnyebbülést kifejező sóhajoktól övezve. 1989-ben, amikor a kiüresedett KISZ-irodákban látszólag tanácstalanul tébláboló funkcionáriusokat még megmosolyogtuk, ez elképzelhetetlen volt. Az pedig végképp elképzelhetetlen volt, hogy nem egészen másfél évtized múlva nem kevesen közülünk majd ezt tartsuk az elviselhetőbb választásnak. Mások, szintén nem kevesen, úgy érzik, ezzel a rendszerváltás nem egyszerűen véget ért: a rendszerváltásnak befellegzett.

1989-ben nemcsak a békés átmenet kompromisszumkényszere, hanem a XX. század magyar történelmi tapasztalatai is azt diktálták, hogy maradéktalanul helyre kell állítani a jogegyenlőséget. Az új rendszer méltóságához az is hozzátartozott, hogy deklaráltan nem folytatja a kirekesztés és a jogfosztás évszázados hagyományát. Nem vitás, hogy az utódpártban tömörülő érdekcsoportok leleményesen éltek a lehetőséggel. A nagy visszatérés nem most következett be, hanem már 12 évvel ezelőtt, 1994-ben. Ám sem ebből, sem a rendszerváltás étoszából nem következett, hogy a liberálisok (a dolgok jelenlegi állása szerint) az ő oldalukon fognak kikötni. Ehhez más is kellett.

Antall József fatális tévedése volt, hogy amint a kommunizmus betonlapját sikerül odébb tuszkolni, természetes hajlamait követve visszanő a régi és őszerinte mindenekelőtt keresztény Magyarország virágoskertje. Ebből logikusan következett az a félreértés, amely az 1956-os forradalomban nem látott mást, mint a nemzeti érzelmek és az antikommunizmus felszínre törését. A magyar forradalomnak csak ez a szűkített értelmezése tette lehetővé, hogy 1945-öt megkerülve kapcsolatot lehessen teremteni a második világháború előtti (és részben alatti) Magyarország, valamint az 1989 utáni Magyarország között. A csúsztatást az ő szempontjukból az is indokolta, hogy 1956 demokratikus emlékezetének fönntartása a Kádár-korszak évtizedei alatt jellemzően nem az ő köreikhez fűződött. Szükségét látták annak, hogy legyen egy saját ’56-os forradalmuk, amit a „pesti srác” kontra „reformkommunisták” végletesen hamis szembeállításával kívántak előállítani. Azonban 1956-ban az ország nem 1945 előttre, hanem leginkább 1945-höz, a kommunista párt és a szovjet megszállók által elorzott lehetőséghez akart visszatérni. A „régi” Magyarország erkölcsi értelemben nem létezett. Mára Antall szellemi örökéből is csak rikítóra mázolt díszletek, pléh- és papírkoronák látszanak. Az Antall szellemi örökébe lépő Orbán Viktor és csapata már régóta nem országot épít, hanem rezervátumot, legfőképp saját magának, csupa már itthon is rég lejárt szavatosságú ócskaságból.

Ez talán és részben magyarázza a vereségüket, de még nem igazolja a győzteseket. Mára az a helyzet állt elő, hogy egyik politikai tábor erkölcsi tőkéje sem több, mint az ellentábor erkölcsi tőkéjének deficitje. Nemigen lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy a nemzeti hagyományok és újjászületés vagy az európai felzárkózás és modernizáció jelszavai lukratív privatizációs, közbeszerzési és szőlőügyletek fedezésére szolgálnak. Bauer Tamás, aki tavaly őszi javaslataiban nem véletlenül irányozta elő a magyar politika becsületének helyreállítását, a Beszélő március 15-i rendezvényén annak a véleményének adott hangot [a beszélgetés szerkesztett változatát ld. előző számunkban Liberális leltár címen], hogy a politikai tér drasztikus kettészakítottsága bizonyos értelemben pozitív jelenség: az eltérő politikai víziók jól láthatóan elkülönülnek egymástól. Ez rendben is volna. Ugyanakkor a késhegyig menő ideológiai szembenállás mindenekelőtt a magyar politikai osztály dolgát könnyíti meg: ilyen gyenge erkölcsi és politikai teljesítménnyel másképpen nem tudnának ott ragadni a hatalomban. Ilyen kormányzati ciklus után, amilyen a 2002 és 2006 közötti volt, más körülmények között ugyan melyik kormánykoalíció reménykedhetett volna a folytatásban?

Kemény esszéjének sorai mélyebb problémákat is érintenek. Vajon hogyan értendő az „utolsó eleven magyar” kitétel, amely másfelől valószínűleg jól fedi azt, amit Ady Endre maga és nemzete kiválasztottságáról hitt? Magyarország 1526-ban szűnt meg világpolitikai tényező lenni – ennek jó fél évezrede, talán ideje lenne túltennünk magunkat rajta – a XIX. és XX. század fordulóján pedig szembesült azzal a rémlátomással, hogy nem lesz más, mint egyike Kelet-Közép-Európa kisnemzeteinek. Talán valóban Ady volt az utolsó, akinek fájt a magyar történelmi nagyság elvesztésének távlata?

Ez persze így nem igaz. Másoknak is fájt, de ebből a fájdalomból, vele ellentétben, katasztrofális következtetéseket vontak le. Ady nacionalista volt, magyarsága mindenekelőtt bámulatos, e téren felülmúlhatatlan esztétikai teljesítmény. De magyarságtudatát lehetetlen a társadalmi tudata nélkül értelmezni. A nemzet mibenlétéről és a nemzet túlélésének előfeltételeiről gyökeresen mást gondolt, mint kora földhözragadtabb nacionalistái. Szemben állt a Tisza-féle konzervatív-liberális elittel, a kiegyezés második generációjával, amely a túlélés zálogát a Monarchiában, 1848 polgári emancipációs programjának takarékra állításában – és persze saját magában – látta. Ők, vagy legalábbis közülük a jobbak és kevésbé önzők, abban reménykedtek, hogy a Monarchia biztonságot adó langymelegében majd idővel kibontakozik az az asszimilációs és emancipációs folyamat, amely lehetővé teszi a jogkiterjesztést és a demokratizálást. Ady és legközelebbi politikai barátai, mindenekelőtt Jászi Oszkár, pontosan látták, hogy erre nincs idő, és az adott kereteken belül nincs is rá remény, valódi szándék a hatalom birtokosai részéről. De Ady szemben állt a közjogi kérdéssel pisztomáló, szűkös horizontú ’48-as függetlenségi ellenzékkel is. Azt is tudta, hogy a közjogi vita rendezése már semmit sem mentene és semmit sem oldana meg, amint ez az első adandó alkalommal látványosan be is bizonyosodott. Azután jött az első világháború.

A történelmi nagyság erkölcsi formát is ölthet, vagy ölthetett volna. Egy kis nemzet is alkothat nagyot, tiszteletre méltót, tekintélyt parancsolót. Elvileg adva volt a lehetőség, hogy a megcsonkított, de önállóvá vált nemzet önmagát újradefiniálva erkölcsileg is vonzó és példaadó politikai modellé váljon. Az első világháború utáni káosz és Trianon ezt a lehetőséget keresztülhúzta. A forradalmi és ellenforradalmi küzdelmekből győztesen kikerülő, és a nemzeti megújulást kizárólag a területi revízióban elképzelni képes horthysta politikai elit más utat választott, még azon az áron is, hogy revideálták a jogegyenlőség eszméjét, majd fokozatosan feladták az ország szuverenitását, és olyan erőhöz kötötték az ország sorsát, amelynél visszataszítóbbat korábban nem ismert az európai történelem. Kemény írja: „Volt a magyar történelemnek egy évszázada, amikor mesébe illő lehetőséget kapott a sorstól. Nem tudott élni vele. Ez a korszak 1849 nyarától, a zsidó emancipációtól 1944 tavaszáig tartott. Ez a zsidósággal való együttélés korszaka volt. (....) Ha 1944-ben Magyarország képes és hajlandó lett volna megvédeni zsidó állampolgárai életét (amennyire egy világháborúban lehetséges), akkor Magyarország mindörökre beiratkozott volna a világtörténelembe. Nem így történt.”

Mégsem gondolnám, hogy minden elveszett. 1956-ban visszanyertünk valamit a méltóságunkból a világ és a magunk szemében is. A forradalom feledtette a nyilasokat, és lemosta rólunk az „utolsó csatlós” bélyeget, noha 1989 után sokan próbálták azt éppen 1956 revíziója ürügyén a homlokunkra visszaragasztani. 1989-ben pedig az ország visszanyerte a szabad önrendelkezés jogát, 1526 óta talán először. Túl ritka alkalom ez ahhoz, hogy ilyen hamar feladjuk.

A liberális demokrácia, ellenfelei szemében

A magyar liberális demokráciának azonban nemcsak a történelem árnyaival kell megküzdenie, hanem meg kell magát védenie a modern kritikákkal szemben is. A kommunizmus és a hidegháború jó ideig elfödte, hogy a liberális demokráciák súlyos belső világnézeti konfliktusokkal is telítettek. A Szovjetunió bukása után hamar kiderült, hogy még a nagy múltú nyugati demokráciákban sincs igazán egyetértés abban, miben is áll a szabad és demokratikus politikai közösség. A hidegháború idején egyszerűnek látszott az önmeghatározás: polgári és politikai szabadságjogok, szabad piac, szabad beszéd, szabad vallásgyakorlás. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy látható legyen a liberális demokrácia erkölcsi felsőbbrendűsége a kommunizmussal vagy más diktatórikus rendszerekkel szemben. Azóta más kérdések uralják a terepet és feszegetik a liberális rendszerek kereteit: a jóléti állam megrendülésével egyben meggyengült az egyenlőség korábban széles körben elfogadottnak tekinthető doktrínája. A bevándorlás és a migráció növekvő feszültségekkel jár, és megrendült a bizalom a liberális demokráciák kulturális és politikai asszimilációs képessége iránt. Mindez nemcsak új társadalmi konfliktusokkal jár, hanem újra és élesen vet föl voltaképpen régi kérdéseket a politikai közösségek lehetséges társadalmi, politikai és kulturális kohéziója iránt. Megnőtt az igény a kulturális, nemzeti, vallási identitások megerősítésére, és ezek a nem ritkán vallási vagy politikai fundamentalizmusok, antiracionalista miszticizmusok formájában radikalizálódó törekvések szűknek érzik a liberális alkotmányosság kereteit. A posztkommunista térségben ezek a tünetek még látványosabban mutatkoztak meg. Úgy tűnik, szerte a világon a liberális demokráciákban is a vártnál, a korábban észleltnél többen élnek olyanok, akik erkölcsi vagy politikai okokból elégedetlenek a liberális renddel.

„Akárcsak mások, én sem tudok szabadulni a lelkiismeretemtől. Minél többet töprengek, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy helyesen és jól cselekedtem. Ha nem tettem volna meg, amit megtettem, akkor a lelkiismeretem szerint bűnt követtem volna el: nem az abortuszt végzők, hanem a meg nem született gyermekek vére száradna a kezemen. Ha visszarettentem volna a cselekvéstől, ma nem tudnék a tükörbe nézni. Bár az emberek ítélkeztek fölöttem, és halálra szántak, az Úr Jézus Krisztus színe előtt a lelkiismeretem tiszta, és megerősödik hitem, hogy helyesen cselekedtem.” A fenti sorokat (ld. az amerikai Creator’s Right Party honlapját) Paul J. Hill írta 1997 decemberében, miután halálra ítélték több, abortuszt végző nőgyógyász meggyilkolásáért. A háromgyermekes családapa ma egy floridai állami börtönben várja sorsa beteljesülését.

2001 őszén volt szerencsém néhány hónapot az Egyesült Államokban tölteni tanulmányúton. Augusztus végén érkeztem, és akkoriban a sajtó és az elektronikus média nap mint nap beszámolt a radikális életpárti hívők nőgyógyászok elleni támadásairól, melyek közül nem egy halállal végződött. Az egyik televíziós riport nem az elkövetők, hanem azon keresztény fundamentalista prédikátorok nyomába eredt, akik arra szólították fel követőiket, hogy vegyék saját kezükbe a gyilkosok megbüntetését, miután az állam, amely nem hajlandó az abortuszt betiltani, nem teljesíti erkölcsi kötelességét. A riport azt próbálta földeríteni, vajon milyen kapcsolat teremthető a radikális prédikációk és a hatásukra elkövetett terrorcselekmények között. Ma a brit és amerikai titkosszolgálatok és rendvédelmi szervek teszik ugyanezt, amidőn radikális iszlám imámok után nyomoznak Londonban vagy New Yorkban. Ha 2001. szeptember 11-e nem következett volna be, akkor ma nem az iszlám terrorizmusról beszélnénk, és nem arról elmélkednénk, hogy vajon megengedhető-e az iszlám hívőket sértő Mohamed-karikatúrák közlése, hanem meglehet, a keresztény fundamentalista szekták szította terror lenne az érdeklődés fókuszában, és azon töprengenénk, meddig terjed a radikális teleprédikátorok szólásszabadsága egy liberális államban.

Az abortusz kérdése, tágabb értelemben az állam és az egyház viszonya mutatja a legszemléletesebben a plurális világnézeti és véleményközösséget megtestesítő liberális állam és a nem liberális (vagy egyenesen antiliberális) politikai és/vagy világnézeti meggyőződésű állampolgárai, közösségei közötti feszültségeket. A probléma természetesen nem korlátozódik a vallásos hit és a szekuláris állam konfliktusára, csupán annak az alapállapotnak az illusztrációja, amely szekuláris és fundamentalista politikai meggyőződésekre (nacionalista misztika, rasszizmus) is kiterjeszthető. Az alant következő fejtegetéseket az a konferencia ihlette, amelyet május első felében rendezett a Közép-európai Egyetem jogi tanszéke Budapesten a szólás- és a vallásszabadság viszonyáról.¹ Robert Post tanulmánya, melyet e lapszámunkban közlünk, szintén erre a konferenciára készült.

Elöljáróban leszögezném, hogy nem értek egyet azokkal, aki úgy gondolják, hogy a hit gyakorlása merőben a magánszférához tartozik. Úgy gondolom, hogy ez lehetetlen. A vallásos meggyőződésből fakadó erkölcsi és teológiai előírások, amint az abortusz esete ezt nyilvánvalóvá teszi, számos területen alapvető közéleti, politikai elvárásokat is magukban foglalhatnak. Ráadásul a hívőnek gyakran nincs választása, ha erkölcsi integritását meg akarja őrizni, ha komolyan veszi az úr parancsát, az számára kötelező magatartást és követeléseket ír elő a közéletben is. A gyónáshoz nem kell az állam, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kikényszeríthető legyen a gyilkosságnak tekintett abortusz tiltása, és az „elkövetők” megbüntetése. Az egyházaknak mint az állampolgárok spirituális közösségeinek joguk van ahhoz, hogy céljaik elérése érdekében akkora közéleti befolyás megszerzésére törekedjenek, beleértve az állam működésére, törvénykezésére gyakorolt befolyásukat, amekkorára csak képesek. A liberális állam semmilyen alapon nem zárhatja ki őket a közéleti diskurzusból. Mindez persze azt is jelenti, hogy a politikai küzdelemben részt vállaló felekezetek – tudjuk, hogy nem mindegyik ilyen, és teológiai értelemben ez nem is föltétlenül szükségszerű – nem élveznek a politikai bírálatokkal szemben immunitást, nem hivatkozhatnak arra, hogy ők magasabb lelki és etikai szférákban lebegnek, ahová nem ér föl a napi sárdagasztás. Mindazonáltal mindazt megtehetik, amit bármely más állampolgári közösség vagy szervezet megtehet – egy liberális államban.

A probléma nyilván a mondat utolsó részében van. A liberális alkotmány, bár mai ismereteink (a liberálisok meggyőződése) szerint mindenki számára a lehető a legnagyobb szabadságot biztosító politikai konstrukció, számos tekintetben korlátozza erkölcsi és politikai ambícióinkat, így az egyházakét és híveikét is. Sőt, ez a teher rájuk jobban nehezedik. A viszony aszimmetrikus, még akkor is, ha elmondhatjuk, hogy a liberális alkotmány számos olyan elemet kodifikál, amelyek a keresztény, de éppenséggel a mohamedán vallások és felekezetek hitvallásában is inherens etikai normáknak tekinthetőek. De nem adhat teret minden, a hittételekből eredő követelménynek és következménynek.

Kis János Az Állam semlegessége című tanulmányában² amellett érvel, hogy a világnézeti semlegesség a liberális demokrácia olyan származtatott alapelve, amelyet a polgárok morális egyenlőségének kívánalma ír elő, és amely a döntések igazolására, nem pedig a következményeire kell, hogy vonatkozzék. Eszmefuttatása Thomas Nagel és John Rawls fölvetéseiből indul ki.³ John Rawls a Politikai liberalizmus című könyvében oly módon vélte áthidalhatónak a politikai közösségen belüli világnézeti eltéréseket, hogy javasolta: a közéleti döntések csak olyan területekre vonatkozzanak, melyek körül a társadalomban általános nézetazonosság teremthető. Rawls föltételezte, hogy ha a felek zárójelbe teszik azokat a kérdéseket és megfontolásokat, melyekben nincs remény az egyetértésre, így is kellő számú olyan elem marad, amit közösen el lehet fogadni. Az elképzelést több bírálat érte: egyfelől vannak olyan erkölcsi parancsok, amelyeket nem lehet zárójelbe tenni, másfelől semmi sem szavatolja, hogy a kölcsönös zárójelbe tevések után valóban elég muníció marad az egyetértésre. Thomas Nagel elgondolása megoldást kínál erre a problémára. Nem rekesztené ki a diskurzusból azokat a fölvetéseket, melyekben nincs esély az egyetértésre, ám javaslata szerint az érveknek hozzáférhetőeknek kell lenniük azok számára is, aki nem osztják az argumentum mögött megbúvó, csak a hit által hozzáférhető előfeltevéseket. Ennek mintáját követve szögezi le Kis János, hogy az állam, ha meg akar felelni a semleges igazolás kritériumának, akkor hivatalos döntéseit nem alapozhatja személyes hitekre vagy kinyilatkoztatásokra. Az ő megfogalmazásában ez a „nyilvános hozzáférhetőség tézise”. Mi több, hozzáteszi: „A hivatalos megnyilatkozásoknak a polgárok összességével egybevágó (vagy annál tágasabb) tudásközösséghez kell kötődniük.”⁴

Nem kétséges, hogy a semlegesség kritériuma fontos igazolási elve a liberális demokráciának. Ezáltal demonstrálhatja, hogy azért is különb más politikai konstrukcióknál, mert tartja magát az egyenlő bánásmód elvéhez. Minden más esetben a viszony még aszimmetrikusabb volna. A liberális alkotmány nem korlátozza a hívőket abban, hogy a saját életükben, a magánszférájukban erkölcsi meggyőződésüknek tetsző életet folytassanak, pusztán abban korlátozza őket, hogy saját hitelveik alapján másokat is korlátozzanak ugyanebben, olyanokat, akik e hitelvekben nem osztoznak. (Bár a közoktatás például igencsak necces területnek tűnik, hiszen gyermekeink nevelése elismert szülői privilégium, a magánszféra egyik szentélye, miközben az iskolában a szülői hitnek és tanításnak esetleg homlokegyenest ellentmondó ismereteket oktatnak és kérnek kötelezően számon a nebulón, mondjuk a világ keletkezéséről.) Ámde az igazolás és a következmények elválasztása, miközben egyfelől elkerülhetetlen, nem oldja fel a konfliktust. Erkölcsi ambícióinkat aligha elégítheti ki, ha azt látjuk, hogy az eljárás, amely alapján érvényesülésükről vagy korlátozásukról döntés születik, tiszteletben tartja egyenlő emberi méltóságunkat. Erkölcsi meggyőződéseink azért vannak, mert mélyen hiszünk abban, hogy az egyik állapot, végkimenetel helyesebb és igazabb, mint valamely másik. Ismét csak az abortusz példájára utalva: aki a művi vetélést gyilkosságnak tartja, mint a teremtő által létrehozott élet elpusztítását, az sohasem békélhet meg azzal a végállapottal, bármilyen tisztességes vita is folyt, hogy az abortuszt mégiscsak megengedik az állam törvényei.

A liberális állam a világnézeti és erkölcsi meggyőződések közötti áthidalhatatlan ellentéteket a semlegességi doktrína alapján oly módon próbálja áthidalni, hogy lényegében kivonja a vitából azokat az argumentumokat, amelyek mások számára nem hozzáférhetőek. Sőt, úgy tűnik, ez egyenesen előfeltétele az életképes konszenzus megteremtésének egy plurális társadalomban. Ez a korlátozás azonban nem ritkán olyan meggyőződéseket és hitelveket nyilvánít hozzáférhetetleneknek, amelyek a követői és hirdetői számára a legfontosabbak, miközben elvileg nem érinti azokat a politikai-filozófiai alapföltevéseket, amelyek a liberális doktrínát alapozzák meg, hiszen azok definíció szerint racionálisak és szekulárisak, ergo mindenki számára beláthatóak.⁵ E stratégia elkerülhetetlen velejárója, hogy a vitát valamiképpen egyenlőtlenné teszi. Miközben a liberális gondolkodó teljes vértezetében vonulhat ki a küzdőtérre, ellenfele kénytelen olyan pszeudoérvekkel operálni, amelyek számára másodlagosak, vagy amelyek erkölcsi-filozófiai előfeltevései lényegtelenek, vagy egyenesen el is utasítja őket. Kénytelen álcázni magát, elfogadni egy olyan fogalomkészletet, amely számára teljesen idegen. Az álcázás nemritkán elő is fordul – tekinthetjük ezt a liberális demokrácia egyfajta részleges győzelmének is –, midőn a liberális demokrácia ellenfelei az emberi jogok és az alkotmányosság nyelvén fogalmazzák meg elvárásaikat: a holokauszttagadó a szólás- és a tudomány szabadságával érvel, holott legtöbbször szimplán antiszemita, vagy amikor a tolerancia elvére és a vallásos emberek személyes méltóságára hivatkozva igyekeznek tiltani a „vallásgyalázást”, vagyis korlátozni a szólásszabadságot, nem is sikertelenül (l. az Otto Preminger Intézet esetét R. Post tanulmányában a 46. oldalon). De számukra mindez csak kényszerű álca. Az ő szemükben a liberális tételek rendszere mások számára éppúgy hozzáférhetetlen hittételek gyűjteménye. Egy ideológia a sok közül, egy kisebbség véleménydiktatúrája, egy adott társadalmi csoport vagy egyenesen valamely külső gyarmatosító hatalom érdekét szolgáló dogmák együttese, melynek szőrmentén kezelését, ha egyáltalán, akkor kizárólag a fennálló hatalmi erőviszonyok indokolják, és nem bármilyen mélyebben húzódó erkölcsi, politikai-filozófiai alapelvek, melyekben osztoznának. Ebből fakadóan számukra a kardinális kérdés éppen ezen erőviszonyok megváltoztatása: nagyobb médiabefolyás, több pozíció az államhatalom intézményeiben, „kiegyensúlyozás”, nagyobb tér a közoktatásban s a többi.

Végezetül essék szó egy másik, a fentivel szorosan összefüggő érvről, amelyet a semlegesség elvének kritikusai föl szoktak hánytorgatni, ez pedig a trivializálás érve. Az érv dióhéjban: „A semlegesség trivializálja az emberek vitás vélekedéseit, kivált a vallásos hitet, amikor azt kívánja, hogy száműzzék az ilyesmit a nyilvánosság tartományából.”⁶ Érdekes, hogy a trivializálás érve, legalábbis helyzetleírásában, szoros rokonságot mutat a marxista eredetű antikapitalista kultúrkritikai elgondolásokkal. A liberális demokrácia kilúgozza és ellaposítja a közéleti vitákat. Olyan elgondolásokat, kulturális formákat részesít előnyben, éppen a semlegesség kívánalma miatt, amelyek felszínesek, és hiányzik mögülük a mélyebb meggyőződés, amelyek valójában a köz iránt közömbös, tájékozatlan vagy felelőtlen magatartásformák kialakulását segítik elő. (Szélsőséges megfogalmazásban éppen ez a célja, valamely csoport – anyagi – érdekeit elősegítendő.) Nehéz tagadni, hogy ezek a tünetek mindannyiunkat idegesítően jelen vannak a modern társadalmakban. Nemcsak a műveltség, a köz iránti felelősségérzet, a sokat emlegetett polgári erények, hanem valamiképpen az erkölcsi odaadás is leértékelődni látszik. A vallást sokan nemcsak azért tartják tiszteletre méltónak, akár nem hívők is, mert a hittételekben megfogalmazódó erkölcsi előírásokat – szeretet, alázat, az önfeláldozás parancsa – helyeslik, hanem egyszerűen azért is, mert hajlamosak vagyunk föltételezni, hogy a hívő ember mindezeket komolyan gondolja, személyes erkölcsi integritása szilárdabb. Számára a helyes elvek és szabályok követését nem a törvényi előírásokban megmutatkozó kényszer, hanem belsőleg is átélt, belülről fakadó kötelmek és késztetések írják elő. A liberális demokrácia, még ha a liberális elvek önmagukban elfogadhatóak is lehetnek, képtelen arra, hogy felelős polgárokká formálja alattvalóit. Mindennek egy radikálisabb megfogalmazása az a tétel, hogy a liberális demokrácia erkölcsileg üres.

Ez azonban nem igaz. A liberális demokrácia számos nagyon erős erkölcsi kívánalommal lép föl, ilyenek többek között az egyenlőség, az emberi méltóság és a szabadság tisztelete, az önkiteljesítés, a mindenkit egyformán megillető jogok tiszteletben tartása, igaz, ezeket nem transzcendens alapokból származtatja. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a trivialitás érve és a hozzá hasonlóak valójában burkolt történeti-szociológiai érvek, amelyeket semmiféle empirikus tapasztalat, tudás a múltról és a jelenről nem támaszt alá. Valójában történeti, társadalmi és kulturális nosztalgiákat fejeznek ki. Nem igazolható, hogy a kultúra régen jobban virágzott volna, hogy a vallásos alapon nyugvó társadalmak erkölcsösebbek lettek volna, mint ahogy az sem, hogy csak a transzcendens alapokon nyugvó erkölcsi meggyőződés lehet mélyen átélt és következetesen képviselt. Az sem igaz, hogy a kölcsönös önkorlátozás után nem marad vissza elegendő számú olyan erkölcsi útmutatás, amelyet mindenki jó lelkiismerettel fogadhat el a politikai közösség közös alapelveként, illetve amelyre alapozva értelmes vitát lehet folytatni azokról a kérdésekről, amelyekben nincs egyetértés. Ez elméletileg lehetséges, valójában igen kevéssé valószínű. Ami pedig ezen a körön kívül esik, arról nagy valószínűséggel bizonyítható, hogy jóhiszemű erkölcsi érvek nem szólnak mellette.

Mindazonáltal számomra nem kétséges, hogy a semlegesség elve csak korlátozottan lehet érvényes. Nincs okunk arra, hogy minduntalan e pajzs mögé bújjunk, amikor a liberális álláspont mellett érvelünk. Az emberi lét és az emberi önmegvalósítás számára pillanatnyilag a liberális elmélet kínálja a legjobb politikai keretet. Ugyanakkor nem téveszthetjük szem előtt, hogy a liberalizmus nem pusztán absztrakt ideák gyűjteménye, hanem politikai rendszer, amely nem kis mértékben korlátozza polgárainak ambícióit. A politikai rendszer mögöttes elveiről alkotott ítélet pedig nem választható el a politikai rendszer aktuális teljesítményének megítélésétől, vagyis attól, vajon milyen mértékben képes megfelelni a mögöttes ideáknak. A liberális rendszerek jövője nemcsak elméleti, hanem gyakorlati kérdés is. A liberális demokráciák önbizalomvesztése és elbizonytalanodása működési zavarokról árulkodik.

Ha választott politikusaink és közhatalmi szerveink minduntalan csúfot űznek azokból az elvekből – jogegyenlőség és a törvények uralma, igazságosság, szolidaritás, a szabadság és a méltóság tisztelete, hogy csak azokat az evidenciákat említsem, amelyekben föltehetőleg különösebb kétség nélkül kitapintható egy megfelelően széles körű konszenzus –, amelyekre a liberális rend legitimitása épül, akkor elkerülhetetlenül szétmállik a politikai közösség erkölcsi kohéziója. Ha errefelé haladnánk, akkor a legjobb elérhető állapot előbb-utóbb az maradna, amit egykoron James Madison vázolt: a társadalmi békét, a hatalmi egyensúlyt az tartja fenn, hogy a ragadozók, vagyis a hatalommal bíró nagy érdekcsoportok kölcsönösen sakkban tartják egymást. Ettől az állapottól szerencsére még idehaza is messze vagyunk. A közvélemény gesztusa, a 2006-os választás eredményeiből jóhiszeműen kiolvasható választói akarat esélyt ad arra, hogy ne ebbe az irányba sodródjunk tovább. A történelemben valamelyest járatos megfigyelő nem szívesen esik olyan túlzásokba, hogy ez az utolsó esély, de azért nem ártana élni vele.

Jegyzetek

1   Free Speech and Religion: The Eternal Conflict in the Age of Selective Modernization. 14th Annual Conference on the 'Man versus the State'. Central European University, Legal Studies Department, Budapest, May 12–13, 2006.

2   Kis János: Az állam semlegessége. In: uő: Az állam semlegessége. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1997.

3   L. Kis János, i. m., 108–111. A hivatkozott munkák John Rawls: Political Liberalism. New York, Columbia University Press, 1993. Thomas Nagel: Moral Conflict and Political Legitimacy. Philosophy and Public Affairs 16 (1987) 215–240.

4   Kis János, i. m., 116. Fontos leszögezni, hogy Kis János nem vélemény-, hanem tudásközösségről beszél, az előbbi nyilván elérhetetlen, az utóbbi minden további nélkül elképzelhető.

5   Tekintsünk most el attól a lehetőségtől, hogy biológiai, orvosi ismereteink bővülésével természetesen elképzelhetőek olyan világi, racionális érvek, amelyek alapján az abortuszt tilalmasnak fogjuk majd minősíteni.

6   L. Kis János, i. m. 76–77. Továbbá: J. Judd Owen: Religion and the Demise of Liberal Nationalism. The University of Chicago Press, Chicago–London, 2001, 97–128.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges