Robert Post

Nyomtatóbarát változat

Mohamed képmásai

2005. szeptember 30-án a dán Jyllands-Posten magazin tizenkét megrendelésre készített karikatúrát publikált, amelyek Mohamed prófétát ábrázolták.1 Amerikai léptékkel a rajzok prózaiak. Az egyik egy gyermekrajz Mohamedről a sivatagban; egy másik Mohamed arcát mutatja a félhold és a csillag iszlám szimbólumaival borítva; több kép magából az újságból űz tréfát, „PR-mutatványnak” nevezve a rajzokat, az újságírókat magukat pedig „egy rakás reakciós provokatőrnek”. Néhány inkább közönséges szatírát tartalmaz.2 Az egyik képen Mohamed fején bomba alakú turbán látható; egy másik felcseréli Mohamedet Szent Péterrel, aki a mennyország felhős kapujában állva azzal fogadja az öngyilkos merénylők hosszú sorát, hogy: „Állj, állj. Elfogytak a szüzeink.” A rajzok bemutatásának borzalmas következményei lettek. Világszerte tüntetések törtek ki. Egy becslés szerint 139 ember meghalt.3 A rajzolók fejére egymillió dollárt ígérő fatwát tűztek ki.4 Újságok szerkesztőit menesztették5 és börtönözték be,6 újságok szűntek meg,7 és egy olasz miniszternek kellett lemondania azért, mert pólóján a rajzokat viselte.8 A svéd külügyminiszternek távoznia kellett, mert megkísérelte betiltatni azt a honlapot, amely a rajzokat kívánta volna közölni.9

Az iszlámban gazdag történelemmel rendelkezik Mohamed próféta ábrázolása, mégis napjainkban a modern fundamentalista szekták, akik állítólag az iszlám nevében beszélnek, úgy gondolják, tilos Mohamed,10 mások szerint bármely,11 az iszlám által elismert próféta ábrázolása. „Sok muszlim szemében Mohamed képének bármely megjelentetése istenkáromlásnak számít.”12 Ezért nem kétséges, hogy sok olyan résztvevője volt a képek megjelentetése ellen tüntető erőszakos megmozdulásokon, akiket „tagadhatatlanul felháborított az, amit istenkáromlásnak éreztek”.13 Cikkemben azt a kérdést vizsgálom meg, hogy milyen választ kellene adni a jogrendszernek erre a felháborodásra. Miként tudna a törvényhozás a vallás szentsége és a szólásszabadság között egyensúlyt találni?

A kérdésem egy nagyon szűk tartományra érvényes, csakis az állam kényszerítő erejére vonatkozik. Nem foglalkozik azzal az etikai kérdéssel, hogy mikor és hogyan illik beszélni. Nem minden ajánlható etikusan, ami legálisan megengedett. Carsten Juste, a Jyllands-Posten főszerkesztője később úgy nyilatkozott, hogy „ha tudtam volna, hogy dán katonák és civilek élete kerülhet veszélybe, ha tisztában lettem volna ezzel, amikor egy centiméterre volt az ujjam a publikálást engedélyező küldés gombtól, vajon megnyomtam volna? Nem. Ezt egyetlen felelősen gondolkodó főszerkesztő sem tette volna meg.”14 Juste-nek teljesen igaza volt, amikor különbséget tett a jogilag megengedett és az etikailag helyénvaló között. Még ha a Jyllands-Postennek joga is volt olyan rajzokat megjelentetni, amelyek sértőek, provokatívak és erőszakhoz vezethetnek, etikailag nem volt helyénvaló publikálni őket.15 Ebben a tanulmányban pusztán a törvényes jogosultság kérdését elemzem.

Szólás és demokrácia

A jog azért védelmezi a szólást, hogy őrködjön azok felett az értékek felett, amelyeket a szólásszabadság biztosít a társadalomnak. Ezen értékek természete viták tárgyát képezi. Tanulmányomban a szólásszabadság határait azon az előfeltevésen alapulva fogom megvizsgálni, miszerint a szólásszabadság elsődleges értéke a demokratikus legitimáció.16

Mivel a demokrácia definíciója maga eléggé vitatott, kezdjük azzal a véleményem szerint megkérdőjelezhetetlen tétellel, miszerint a demokrácia az „autonómia és heteronómia különbségtételére” utal. A demokratikus államokban a törvényeket ugyanazok az emberek hozzák, akikre azok vonatkoznak (ebből kifolyólag autonóm normák), míg az autokratikus államformákban a törvényhozók különböznek azoktól, akiknek a törvényeket szánják (ezért heteronóm normák).”17

Ezt a definíciót használva nyomban külön kell választanunk a demokráciát és a népszuverenitást, vagyis azt az állapotot, amikor az emberek teljes körű kontrollt gyakorolnak a kormányzati hatalom felett. A népszuverenitás kompatibilis a populáris fasizmus formáival, melyekben egy diktátor a teljes nép valódi és spontán elfogadásával bír.18 Nem egyenlő a demokrácia a többség uralmával sem, ahol az emberek egy többségi csoportjáé a hatalom.19 Habár gyakran elhangzik, hogy „a többség hatalmának bármely kifejezett korlátozása, például a szólásszabadság elve, természete szerint demokrácia- és többségellenes”,20 a választók egy többsége mégis olyan uralmat hozhat létre, amely egyértelműen összeférhetetlen a demokráciával, például megszavazhatja a monarchiát. Ezek a példák azt mutatják, hogy a népszuverenitás és a többség uralma a demokrácia gyakorlásával szorosan összekapcsolódhat, de önmagukban nem definiálják a demokráciát. Ezért nem értelmetlen megállapítani azt sem, hogy a népszuverenitás és a többség uralmának bizonyos gyakorlatai demokráciaellenesek.

A demokrácia abban különbözik a népszuverenitás és a többség uralmától, hogy a demokrácia egy független politikai értékekre vonatkozó irányadó fogalom,21 míg a népszuverenitás és a többség uralma kifejezett döntéshozatali folyamatokra vonatkozó leíró kifejezések. A demokrácia elvébe tartoznak azok az értékek, melyek alapján eldöntjük, hogy bizonyos körülmények között meghatározott döntéshozatali folyamatok demokratikusak-e. A kormányzatok nem pusztán attól válnak például demokratikusakká, hogy választásokat tartanak, ahol a többség dönt. Választásokat tartanak jelenleg Észak-Koreában is. Hogy eldönthessük, vajon ezek a választások Észak-Koreát demokratikussá teszik-e, meg kell vizsgálnunk, hogy ezeket a választásokat oly módon hajtják-e végre, hogy azok demokratikus értékeket szolgáljanak. Komoly hiba lenne összekeverni a demokráciát konkrét döntéshozatali folyamatokkal, illetve elmulasztani azoknak a központi értékeknek a meghatározását, amelyeket a demokrácia mint államforma megtestesíteni törekszik.

Miután ezek az értékek az önrendelkezés22 gyakorlásával kapcsolatosak, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit jelent az embereknek az önigazgatás gyakorlatában való részvétel. Ezt sokszor értelmezik úgy, miszerint az ember alapvetően felelőssé válik az állami döntésekért, akár azáltal, hogy ezen döntéseket maga hozza meg, akár a döntéshozók megválasztásán keresztül.23 Ezt az álláspontot vallja például Alexander Meiklejohn vagy Owen Fiss. Ez nem lehet kielégítő leírása az önigazgatás gyakorlatának. Különböző okokból, melyeket később kifejtek, úgy gondolom, szerencsésebb az a megfogalmazás, hogy az önigazgatáshoz szükséges feltétel az a biztos meggyőződés, hogy az emberek az önigazgatás folyamatának résztvevői.24 A megkülönböztetés azért szükségszerű, mert rámutat a különbségre bizonyos döntések meghozatala és a között a felismerés között, hogy bizonyos döntések a sajátjaink. Az önigazgatás a döntések szerzőségéről, nem pedig a döntések meghozataláról szól.

Érthetővé válik ez a különbség, ha elképzelünk egy olyan helyzetet, amikor az emberek megőrzik kollektív képességüket az ügyek eldöntésére, mégis az egyének a közösségen belül reménytelenül elidegenedettnek érzik magukat a döntésektől. Tegyük fel például, hogy X államban a polgárokat interaktív számítógép-terminálokkal látják el, amelyek segítségével minden reggel kifejezhetik álláspontjukat különböző ügyekben. Reggelente az eldöntendő kérdések napirendje jelenik meg a terminálon (melyet egy megválasztott gyűlés állít össze). X állam polgárainak kell eldöntenie, hogy milyen színű ruhát kell majd hordani aznap; mi legyen ebédre és vacsorára; mi legyen a szomszédos iskola lakóhely szerinti illetékességének határa; legyen-e stoptábla a helyi kereszteződésben; és így tovább. Tegyük fel azt is, hogy X állam polgárainak a számítógépen keresztül minden információ elérhető, ami szerintük szükséges lehet a szavazataikhoz, beleértve azt a tudást is, hogy a többi polgárnak mi a valószínű hozzáállása a különböző ügyekhez.

Képzeljük el még, hogy X államban hiányzik a közbeszéd. Nincsenek újságok, sem sugárzott média. Az állam tiltja a politikai pártokat és szervezeteket. Száműzi a nyilvános demonstrációkat, és megtiltja az egyéneknek, hogy saját nézőpontjukat más polgárok számára közzétegyék. Minden polgárnak izolációban kell döntést hoznia. A döntéseket viszont X államban a közösség többségi szavazatai alapján hozzák meg, és mindenkinek alkalmazkodnia kell hozzájuk: kék ruhát viselni, ebédre csirkét főzni, abba az iskolába járni, vagy megállni annál a kereszteződésnél. X állam egyénei teljesen elidegenedettnek érzik magukat ezektől a döntésektől. Ahelyett hogy azonosulnának vele, úgy érzik, hogy a közösség rajtuk kívül álló ereje kontrollálja és manipulálja őket.

X állam az önrendelkezés példája lenne? Habár X államban az emberek „közösségként, saját sorsukról hoznak döntéseket”,25 vagyis a többség uralma alapján határoznak, igencsak kétlem, hogy X államot demokráciának tartanánk. Sokkal inkább antiutopisztikus zsarnokságként ítélnénk el. Rousseau régen felismerte ezen ítélet okát: a kollektív döntéshozatal mindaddig egyszerűen zsarnoki, amíg hiányzik egy belső kapcsolat az egyének akarata és a közösség akarata között.26

Meglehetősen valószínűtlenül hangzana azt állítani, mint ahogy Rousseau gondolhatta, hogy létezhet tökéletes megfelelés az egyének és a demokratikus állam általános akarata között. Elég, ha az egyének felismerhetik saját szerzőségük lehetőségét ebben az általános akaratban.27 Mikor ez megtörténik, a kollektív döntéshozás demokratikussá válik, mert az egyének önrendelkezésnek érzik. Abban az esetben, ha a polgárok elidegenednek az általános akarattól, vagy attól a folyamattól, ahogyan az általános akarat létrejön, az ügyekről való szavazás nem több a döntéshozatal egy mechanizmusánál, egy gépezetnél, ami könynyen elnyomóvá és demokráciaellenessé válhat.

Mindebből következik, hogy a demokrácia értékét akkor lehet kiteljesíteni, ha folyamatos közvetítés zajlik a kollektív önrendelkezés és az egyes polgárok egyéni önrendelkezése között.28 Amennyiben a demokrácia szükséges feltétele, hogy kormányukat a polgárok sajátjukénak éljék meg, olyannak, ami őket képviseli, akkor azt kell tapasztalniuk, hogy a kormány valamilyen módon válaszol saját értékeikre és elképzeléseikre. Miként lehetséges ez elméletben a változatosság modern körülményei között, amikor az állam polgárai különbözőek, és nem értenek egyet egymással? Tekintsük ezért az állami döntéshozatalok helyett azt a folyamatot, amelyben ezek a döntések felhatalmazást nyernek. A polgároknak úgy kell érezniük, hogy ez a folyamat figyelembe veszi saját értékeiket és elképzeléseiket.

Ezért kell a demokráciáknak védelmezniük a szólásszabadságot – hogy a polgárok részt vehessenek a közvélemény alakításában. Ha az állami döntéshozatal a közvéleményre reagál, benne rejlik a lehetőség, hogy a polgárok a kormányt sajátjukénak éljék meg, még akkor is, ha különböző véleményük van, vagy éppen nem értenek egyet. Ezért mondjuk mi az Egyesült Államokban, hogy az Első Kiegészítés [Az amerikai alkotmány vallás-, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságra vonatkozó kiegészítése – a szerk.], bár korlátozza a többség hatalmát, mégis „demokráciánk őrzője”.29 Hans Kelsen így fogalmazza meg ezt, a demokráciáról írva:

Egy állampolgár politikailag szabad, ameddig egyéni akarata harmonizál a társadalmi rendben kifejezésre juttatott „kollektív” (vagy „általános”) akarattal. Ez a harmónia a „kollektív” és az egyéni akarat között csak abban az esetben garantált, ha a társadalmi rendet azok hozzák létre, akik viselkedését az szabályozza. A társadalmi rend az egyén akaratának rendelkezése. A politikai szabadság, vagyis a szabadság a társadalmi rendben az egyén önrendelkezését jelenti azáltal, hogy részt vesz a társadalmi rend kialakításában…

A közösség akarata, demokráciában, mindig a többség és kisebbség folyamatos vitájában születik meg, bizonyos témák szabályozásával kapcsolatos érvek és ellenérvek szabad megfontolásai alapján. Ezek a viták nemcsak a parlamentben zajlanak, hanem, és elsődlegesen, a politikai gyűléseken, újságok és könyvek hasábjain vagy a közvélemény egyéb csatornáiban. Demokrácia közvélemény nélkül önellentmondás.30

Egy demokráciának meg kell védelmeznie azokat a kommunikációs folyamatokat, melyek során polgárai egy olyan „megegyezésen” dolgoznak, amely „nem kényszerített, és létrejötte során a polgárok szabad és egyenlő felekként tekintenek magukra”.31 Természetesen a modern heterogenitás feltételei mellett a tényleges egyetértés lehetetlen, tehát a megegyezés elve pusztán „szabályozó eszmeként”32 szolgálja a közvélemény alakulását. Ha a „közbeszéd” szót használjuk arra a kommunikatív folyamatra, melynek során a közvélemény kialakul, azt mondhatjuk, hogy a közbeszéd folyamatosan, de sikertelenül próbál közvetíteni az egyéni és kollektív önrendelkezés között, azért, hogy kialakítson egy „közös akaratot, ami párbeszéd során formálódik és diszkurzívan tisztázódik a politikai közszférában”.33

Egy modern demokráciában tehát a polgárok szabadon vesznek részt a közbeszédben azért, hogy az állam reflektáljon az elképzeléseikre és értékeikre abban a reményben, hogy még ha az állam ezekkel az értékekkel és ideákkal inkonzisztens módon cselekszik is, a polgárok fenn tudják tartani azonosulásukat az állammal. A szólásszabadság a demokratikus legitimáció szükséges és nem elégséges feltétele. Amennyiben az állam meggátolja, hogy a polgárok részt vegyenek a közbeszédben, amikor egyébként szeretnének, az állam elveszíti demokratikus legitimációját ezen polgárai szemében, mivel ekkor megakadályozza őket abban, hogy megkíséreljék a közvéleményt saját nézeteikkel összhangban alakítani.

A Mohamedet ábrázoló dán rajzok, amikről beszéltünk, egyszerűen a közbeszéd részei.34 Intenzív közösségi viták tárgykörébe tartoznak. Amikor a dán író, Kåre Bluitgen arról panaszkodott, hogy nem talál egyetlen elég bátor rajzolót sem, aki illusztrálná a Mohamed életéről szóló gyerekkönyvét,35 a Jyllands-Posten kulturális szerkesztője elhatározta, hogy azzal fogja tesztelni az „iszlám radikálisok erőszakától való félelmet”, hogy felkéri a Dán Karikaturisták Társaságának tagjait, ábrázolják a Prófétát saját értelmezésük szerint.36 Ez a félelem olyan fontos közpolitikai kérdéseket érint, mint például a bevándorlás. Ha a közpolitikát intelligensen tájékoztatott közvélemény irányítja, és ha a polgárok azt szeretnék érezni, hogy a közpolitika potenciálisan reaktív az ő véleményükre, akkor szabadon ki kell tudják fejezni és meg kell tudják tárgyalni nézőpontjaikat azokról a kérdésekről, amelyeket a Jyllands-Posten rajzai kifiguráztak.

Az istenkáromlás elfojtása

Mindebből következően, ha a szólásszabadság a demokratikus legitimáció értékét szolgálja, a dán karikatúráknak védettnek kellene lenniük a törvényes cenzúrával szemben. Ez a következtetés még csak az elemzés kezdete. A kérdés az, hogy vajon létezik-e olyan állami érdek, melynek alapján a rajzok tiltása mégis jogosultságot nyerhet. A karikatúrák kontextusában három ilyen érdeket hoztak fel: az istenkáromlás (blaszfémia) elhallgattatása, a vallásos csoportok védelme és a diszkrimináció megelőzése. Ezek mindegyikét sorra fogom venni.

Az államnak érdeke az istenkáromlás elhallgattatása, ameddig érdekében áll megvédeni az Istennek kijáró megfelelő tiszteletet.37 Samuel Johnson a blaszfémiát úgy határozta meg, mint „maga Isten ellen való sértést”.38 Az angol törvények bűncselekménynek tekintették az istenkáromlást azon az alapon, hogy „mivel nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás közösségi jelentősége olyan nagy mértékű, senki nem kérdőjelezheti meg az igazságát”.39 1841-ben a büntető törvények angol biztosainak jelentése szerint „a magánjog Angliában büntetni rendeli a kereszténység igazságának bármely tagadását, utalás nélkül a nyelvre vagy mértékre, mellyel a tagadás megtörtént”.40

Az angol blaszfémiatörvény a XIX. század közepén kezdett formát nyerni. Ahelyett hogy az Istennek kijáró tiszteletet védte volna, inkább a vallásos csoportok érzéseinek és érzékenységének megóvására törekedett. 1881-ben például Lord Coleridge úgy érvelt, hogy függetlenül attól, hogy mit mondtak „a régi esetek”, „a kereszténység igazának puszta tagadása nem meríti ki az istenkáromlás bűnét”.41 Az istenkáromló rágalmazás bűnét ehelyett olyan beszédként határozta meg, amelyet „arra szántak, hogy megsértsék az érzéseit és legmélyebb vallásos meggyőződéseit azon többségnek, akik között élünk”.42 A blaszfémia jelentése megváltozott azért, hogy megelőzhető legyen „azok általános illendőségérzetét sértő gyalázat, akik között élünk”.43 „Ha a vita illemszabályai betartatnak, még a vallás alapjai is támadhatóak anélkül, hogy a szerző az istenkáromlás bűnével lehetne vádolható.”44

Tulajdonképpen ez az istenkáromló rágalmazás bűncselekményének státusa ma Angliában.45 A törvény tilt „bármely sértő, gyalázkodó, obszcén vagy nevetséges megnyilvánulást Istennel, Jézus Krisztussal vagy a Bibliával kapcsolatban”, de megengedi, hogy a kereszténységgel kapcsolatos kedvezőtlen vélemények „tisztességes és mértékletes” módon kifejezhetőek legyenek.46 Ezt a fejlődést azért vettem végig, hogy hangsúlyozzam a különbségtételt az Istennek kijáró tisztelet védelmével, illetve a vallásos csoportok érzéseinek és vallásos meggyőződéseinek megóvásával kapcsolatos állami érdekek között. Az előbbivel ebben a fejezetben, az utóbbival pedig a következőben foglalkozom.

Gyakoriak az Istennek és szentségének kijáró tiszteletet védelmező blaszfémiatörvények, különösen az iszlám országokban. Pakisztánban például halálbüntetés szabható ki arra, aki „gyanúsítható azzal, hogy burkoltan vagy célozgatva, direkt vagy indirekt módon bemocskolja a Szentséges Próféta szent nevét”.47 Egy orvosi főiskola tanárát halálra ítélték, amiért azon elmélkedett, hogy Mohamed szülei nem voltak muszlimok, illetve azon, hogy Mohamed valószínűleg nem borotválta le a fanszőrzetét, mielőtt 40 évesen Isten kinyilatkozásait megkapta volna.48 A pakisztáni keresztények különösen ki vannak téve az ilyen pereknek.49

Néhányan, akik szerint a dán karikatúrákat a jog eszközével kellett volna tiltani, azzal érvelnek, hogy a rajzok istenkáromlók voltak, mivel tiszteletlenek voltak Istennel vagy prófétájával, Mohameddel szemben. Abdullah jordániai király például kijelentette, hogy „a sajtószabadság minden tisztelete mellett, bármit, ami Mohamed prófétát becsmérli, béke legyen vele… el kell ítélni”.50 Az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC), a világ 57 muszlim nemzetét tömörítő csoport, közleményében elítélte „a Szent Próféta képének megszentségtelenítését a médiában”.51 A Hamasz egy parlamenti képviselője kihirdette, hogy „nagyon dühösek vagyunk – nagyon, nagyon dühösek… Senki nem mondhat egy rossz szót sem a prófétánkról.”52

A kérdés az, hogy hogyan egyeztethető össze a demokratikus legitimációhoz szükséges szólásszabadsággal az államnak az az igénye, hogy őrködjön Isten és a prófétáinak kijáró tisztelet felett. Nyilvánvaló a különbség aközött, hogy a közbeszédet minden véleményre nyitottnak hagyjuk, vagy kizárjuk a közbeszédből azokat, akik tagadják a szentséget. Azok számára, akik nem osztoznak azokban a vallásos meggyőződésekben, melyeket a blaszfémiatörvények védenek, és akik ezáltal kiszorulnak a közbeszédből, az állam heteronómmá válik. Az állam elveszti demokratikus legitimációját azok szemében, akik nem hisznek egy blaszfémiatörvény által védett igazságban.

A demokratikus legitimáció ilyen elvesztése elfogadható lehet akkor, amikor egy állam nem törekszik demokratikusan kormányozni a különböző vallásos meggyőződésű embereket. A legtöbb modern állam ugyanakkor illetékességi körét egy adott földrajzi területen élő, különböző meggyőződésű emberek csoportjára nézve határozza meg. Ameddig a demokratikus legitimációt fontosnak tartják azoknak a részéről is, akik nem osztják az adott állam blaszfémiatörvényével védelmezett meggyőződéseket, a demokratikus legitimációban okozott ilyen veszteség elfogadhatatlan.

A vallási csoportok védelme

Semmi kétség, hogy hasonló okból jött létre az angol blaszfémiatörvény a XIX. század közepén, amikor a szent védelmezésére hivatott törvényből a vallási csoportok védelmére hivatott törvénnyé alakult át. Az angol törvény ellentmondásos volt (és ma is az), mivel csupán egyetlen vallási csoport, az anglikánok vallási érzelmeit védelmezte.53 De ha a szólásszabadság elfojtásának ezen indoklását természetes kiterjesztésében értelmeznénk, akkor annak minden olyan beszéd betiltására vonatkoznia kellene, amely bármely vallási csoport érzékenységét megsérti. Számos országban jelenleg ilyen törvények vannak hatályban.

1993-ban az Otto Preminger Intézet v. Ausztria perben az Emberi Jogok Európai Bírósága megerősítette egy ilyen jogszabály alkalmazását. Az osztrák törvény büntetőjogi szankciókat helyezett kilátásba mindenkivel szemben, aki viselkedésével „jogos felháborodást kelt, becsmérel, illetve sérteget egy az ebben az országban bejegyzett egyház vagy vallási közösség által tiszteletben részesített személyt vagy tárgyat, illetve egy ilyen egyház vagy vallásos közösség dogmáját, törvényes szokását vagy törvényes intézményét”.54 Az osztrák hatóságok erre a jogszabályra hivatkozva foglalták le a Liebeskonzil című filmet, amely sértő módon gúnyolta ki a keresztény hitet, az „Atyaistent... mind képben, mind szövegben szenilis, impotens idiótának, Krisztust kreténnek, Máriát, az Isten Szülőanyját pedig ledér nőszemélynek ábrázolva”.55

Az Emberi Jogok Európai Bírósága jóváhagyta a lefoglalást, hivatkozva a „polgárok azon jogára, hogy vallásos érzelmeiket más személyek nézeteinek nyilvános kifejeződése ne sérthesse meg”.56 Érvelése szerint „szélsőséges esetekben a vallásos nézetek ellenzése vagy tagadása azzal a hatással járhat, hogy megakadályozza az ezen nézetekben hívő személyt abban, hogy higgyen bennük, és kifejezze őket”,57 emellett azt is megjegyezte, hogy „a vallásos tisztelet tárgyainak provokatív ábrázolása... rosszindulatú megsértését jelenti a tolerancia szellemének, amely egy demokratikus társadalom alaptulajdonsága kell, hogy legyen”.58

A bíróság érvelésének logikája tehát alapvetően az, hogy az egyéneknek joguk van ahhoz, hogy ne sértsék meg őket a vallásos hitükben, mivel az ilyen sértések megakadályozhatják a vallásgyakorlást, amely alapvető emberi jog. Ehhez hasonló érvelés jelent meg a dán karikatúrák kapcsán kirobbant vitában is. Az OIC elítélte a karikatúrákat, mivel azok „világszerte több százmillió muszlimot” sértenek meg, és „a muszlimok megzavarását és feldühítését célozták”.59 Ezen okból az OIC úgy érvelt, hogy a karikatúrák „nem tekinthetők ártatlan viselkedészavarnak, amely az egyéni nézetek kifejtésének szabadsága alá esik”.60 Ajatollah Ali Khamenei azért ítélte el a karikatúrákat, mivel azok „1,5 milliárd muszlim hitét sértették meg”.61 Doudou Diene, az Egyesült Nemzetek rasszizmussal, faji diszkriminációval, idegengyűlölettel és intoleranciaügyekkel foglalkozó fórumának különleges referense sürgette az ENSZ-t, hogy „a dán karikatúraesethez hasonló helyzeteket... két jog, a véleményszabadság és a vallásszabadság kiegyensúlyozásáról folyó vita részeként kezelje”.62 A referens a tudósítások szerint kijelentette, hogy a „karikatúrák teljességgel sértőek” és „a vallásos hitet nem szabad a vélemény szabadságának leple alatt megalázni”.63

Ha a véleménynek a szentség védelme céljából történő elfojtása nem összeegyeztethető a szólásszabadsággal, mivel az kizárja a közbeszédből azokat, akik vitatják az államnak a szentségről alkotott koncepcióját, akkor az is összeegyeztethetetlen a szólásszabadsággal, ha a vallási csoportok érzékenységének védelme miatt korlátozzuk a vélemények kifejtését, mivel kizárja azokat a közbeszédből, akik meggyőződése sértő a vallási csoportok számára. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezt az ellentmondást annak alapján kívánja feloldani, hogy „a tolerancia szellemének... a demokratikus társadalom alaptulajdonságának kell lennie”.64 Ez számomra hibás érvelésnek tűnik.

A demokrácia által megkövetelt tolerancia a cselekedetre vonatkozik. A demokrácia megköveteli tőlünk, hogy megtartóztassuk magunkat olyan cselekedetektől, amelyek a társadalmi renddel ellentétesek. Nem szabad fellázadnunk vagy gyilkolnunk a nézeteink védelme érdekében. Hagynunk kell, hogy mások békében gyakorolják hitüket. A demokrácia azonban nem követeli meg a toleranciát abban az értelemben, hogy az egyéneknek el kellene vetniük a mások nézeteiről vagy eszméiről szóló nézeteiket. A demokráciának ki kell terjednie azon csoportokra is, amelyek nem kedvelik vagy egyenesen gyűlölik egymást, még ha vallásos alapon teszik is ezt.65 A demokrácia éppen annyira korlátoz engem a nyilvános vélemény formálásában, amennyire megakadályoz más, általam nem kedvelt csoportok tevékenységeinek helytelenítésében vagy elítélésében.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága ennek a kirekesztésnek a demokratikus következményeit kívánja minimalizálni azzal, hogy kijelenti, a vallásos hitek kritikájával kapcsolatos véleményeket csak akkor lehet elfojtani, ha azok „indokolatlanul sértőek másokra nézve” és ha „nem járulnak hozzá a nyilvános vita semmilyen formájához, amely az emberi ügyek előremozdítását szolgálja”.66 Ez az érv azonban megkülönbözteti az „indokolatlan” sérelmet a sérelem más formáitól. Vajon mikor pusztán „indokolatlan” egy sérelem úgy, hogy a nyilvános vita szempontjából nincs szükség rá?

Vegyük dr. Wafa Sultan, a szíriai-amerikai pszichiáter példáját, akit muszlimnak neveltek, de erélyesen elítélte a muszlim fundamentalizmushoz kapcsolódó erőszakot. A jelenlegi ellentéteket a „barbárság és a racionalitás összeütközéseként” jellemezte.67 A muszlim klerikusok ettől fogva „hitetlennek” nyilvánították Sultant, aki szerintük „több kárt okozott az iszlámnak, mint a Mohamed prófétát gúnyoló dán karikatúrák”.68 Egy vallástudományt oktató egyiptomi professzor azzal vádolta, hogy „káromolta az iszlámot, Mohamed prófétát és a Koránt”.69 Sultan „számos halálos fenyegetést kapott”.70

Sultan megjegyzései nyilvánvalóan sértőek. De vajon indokolatlanul sértőek-e? Az erőszak és szektarianizmus ugyanazon eseteire utalnak, mint a dán karikatúrák. Ugyanúgy sztereotípiákat alkotnak a muszlim attitűdökről és cselekedetekről. Sultan vádjai valószínűleg sértőbbek, mint a karikatúrák, mivel jobban alá vannak támasztva, átfogóbbak és találóbbak. De vajon „indokolatlannak” nyilváníthatja-e őket a törvény? Ha így tenne, akkor a törvény eszközzé válna azon vélemények kiirtásához, amelyeket valamely vallásos csoport sértőnek kiált ki. A korábban felhozott okokból kifolyólag ez nem azonos súlyú a szólásszabadság demokratikus legitimációt megalapozó használatával.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése elejtett egy megjegyzést arról, hogy az „indokolatlan” sérelem inkább a kijelentések stílusával és nem tartalmával kapcsolatos. A Sultanéhoz hasonló kijelentések sértenek ugyan vallási csoportokat, mindazonáltal védelem alá esnek, mivel amenynyiben józanok és racionálisak, hozzájárulnak a nyilvános vitához. De a sértő formában kifejezett vélemények, mint például a Liebeskonzil (vagy talán a dán karikatúrák) ezen felfogás szerint nem járulnak hozzá a nyilvános vitához. Alapvetően ez a jelenlegi brit blaszfémiatörvény álláspontja is, amely mindent kimondhatóvá tesz, amíg a „tisztességes vita elemei fellelhetők benne”.71

Amennyiben ez az Emberi Jogok Európai Bíróságának álláspontja, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy a Bíróság hibásan hivatkozott „a polgárok azon jogára, hogy vallásos érzelmeiket más személyek nézeteinek nyilvános kifejeződése ne sérthesse meg”. A polgároknak tolerálniuk kell a józan és racionális véleményeket, mint amilyen Sultané. A polgároknak ugyanakkor nem kell tolerálniuk bizonyos stílusú véleményeket, amelyeket lényegileg sértőnek ítélnek.72 A kérdés az, hogyan különböztesse meg a törvény a lényegileg sértő vélemények stílusait a törvény védelmét élvező véleménystílusoktól.73 Ha a szólásszabadság a demokratikus legitimáció funkcióját szolgálja, akkor az ilyen különbséget csakis úgy lehet meghatározni, hogy az a legcsekélyebb kárt okozza a folyamatban lévő nyilvános vitának.

Ez azt jelenti, hogy a különbséget nem lehet csupán az egyedi vallási csoportok nézeteire alapozni. Az, hogy adott vallási csoportok mit tartanak sértőnek, történelmileg esetleges. A XVII. századi európai vallásháborúk előtt a katolikusok mélyen sértőnek találták a protestánsok puszta létezését is a közösségükben, a protestánsok pedig a katolikusokét. A törvényt nem lehet egy vallási csoport nézeteire építeni anélkül, hogy végtelen és megoldhatatlan ellentmondásokba ne keveredne.

Fontosabb, hogy az egyes vallási csoportok nézetei többé vagy kevésbé kompatibilisek a demokrácia legitimációjához szükséges valamiféle nyilvános szféra fenntartásával. Egy vallási csoport az alapító prófétájára vonatkozó minden negatív hivatkozást tűrhetetlenül sértőnek találhat; mások dühítőnek és istenkáromlónak tartanak a vallással vagy annak követőivel kapcsolatos minden becsmérlést. Amint a vallási csoportok elfogadható vagy elfogadhatatlan nyilvános viták és megjegyzések tárgyává válnak, a publikus szféra a demokráciával összeegyeztethetetlen módon összezsugorodhat.74

A „tisztességes vita elemeit” tartalmazó vélemények és az elfogadhatatlanul sértő vélemények közötti különbséget a vita azon szociális normáira hivatkozva lehet megállapítani, amelyeket a demokratikus állam alkalmaz, részben azért, mert kompatibilisnek tartják őket a demokratikus legitimáció működésével. Ebből következik, hogy ha egy állam érdekében áll, hogy a vallási csoportok védelmét egyeztesse a szólásszabadsággal, akkor az a legkevesebb, hogy az állam megkülönbözteti az „indokolatlanul” és „nem indokolatlanul” sértő véleményeket azon elvek alapján, amelyek a társadalom minden tagját védelmezik, és az udvariasság univerzálisan alkalmazott szabályait tükrözik. A szólást nem lehet pusztán egyes szekták vallási elvei alapján betiltani.

Ez nem jelenti azt, hogy a demokratikus állam nem fegyelmezheti a közbeszédet az udvariasság alapvető normáinak betartatásával. Bár Amerikában az alkotmány első kiegészítését úgy értelmezik, miszerint az megtiltja ezen normák alkalmazását,75 az európai államok jellemzően rendelkeznek olyan törvényekkel, amelyek betiltják a szólás gyalázkodó, illetlen vagy udvariatlan formáit, amelyek bántóak vagy megsértik a tiszteletet és a méltóságot. De ezen törvényeknek véglegesen meg kell határozniuk a megengedhető szólás határait olyan normák alapján, amelyek saját normaként való betartására a világi állam fel van készülve. Ebből az következik, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága helytelenül hagyta jóvá a Liebeskonzil cenzúráját azon az alapon, hogy a film „illetéktelen és sértő” természetét kizárólag a római katolikus „tiroliak túlnyomó többségének vallásos nézeteire” hivatkozva igazolja.76

A következtetés természetesen az, hogy a szólásszabadság értelmezésénél a demokrácia legitimációjának fenntartása élvez elsőbbséget. Ezt a konklúziót akkor nem lehet levonni, ha az állam nem értékeli különösebben az ilyen legitimációt, vagy úgy véli, hogy a „vallásbéke fenntartásának”77 szükséglete bizonyos körülmények között felülmúlja a demokratikus legitimáció szükségességét, vagy ha az állam népességének túlnyomó többsége azonos vallási normákat képvisel, így az állam számára közömbös a demokratikus legitimáció fenntartása a vallási kisebbségek irányában.

A diszkrimináció megelőzése

A dán karikatúrákkal kapcsolatos vita harmadik témája nem érinti a vallás vagy a vallásos érzékenység védelmének témáját, ezzel szemben a diszkrimináció megelőzésére összpontosít.78 Ez a téma a Doudou Diene által a karikatúrákra adott reakcióban fejeződött ki. Az ENSZ különleges referense a karikatúrák publikációját „az iszlamofóbia fejlődéséhez” és a rasszista diszkriminációhoz kapcsolta.79 Azt állította, hogy a karikatúrák „a mindennapi életben megjelenő rasszista és xenofób áramlatok növekvő előfordulását illusztrálták”.80 Akik elítélték a dán karikatúrákat, „Európa növekvő iszlamofóbiájának” tulajdonították az illusztrációkat, amelyek „veszélyesen összekeverik az iszlámot az iszlám terrorizmussal”.81 Szabadságjogokat védő jogászok érveltek azzal Dániában, hogy „egyensúlyra van szükség a szólásszabadság és a rasszista diszkriminációtól mentes élethez való jog között”.82

Az államoknak jelentős érdekük fűződik a muszlimok elleni diszkrimináció betiltásához és megelőzéséhez. Ez a cél különbözik a muszlimok által sértőnek talált vélemények betiltásának és megelőzésének érdekétől. A diszkrimináció betiltása azt jelenti, hogy mindenekelőtt azt a gyakorlatot tiltjuk, amelyik diszkriminál. A diszkrimináció megelőzése ugyanakkor azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a diszkrimináció szociális feltételeit. Ezen feltételek között van a muszlimokat övező félelem és utálat, amelyet újabban az „iszlamofóbia” kifejezéssel jelölnek. Plauzíbilis az az állítás, miszerint az iszlamofóbiát erősítő megnyilatkozások és a diszkrimináció között oksági kapcsolat áll fenn. Ezen kauzális kapcsolat természete és erőssége  történelmileg esetleges. Számos európai állam döntött úgy, hogy a holokauszt szörnyű történetére nézve ez a kapcsolat megfelelőképpen erős, így a holokauszt tagadását büntetőjogi szankciókkal sújtja.

Amerikában az alkotmány első kiegészítése megakadályozza az államokat abban, hogy hasonló okokból korlátozzák a szólásszabadságot. A véleményt a tartalom alapján nem lehet korlátozni kizárólag abból az okból, mert az a jövőben kárt okozhat, csupán akkor, ha a vélemény „közelgő törvénytelen cselekedetekre irányul, azokra bujt fel, vagy azokat előidézi”.83 Ezt a szigorítást szükségesnek látták, mivel egy lazábban meghatározott oksági kapcsolat arra ösztönözné a kormányt, hogy a kauzális kapcsolat ürügyével tiltsa be a véleményformálást. A törvénnyel való ilyetén visszaélés klasszikus példája az, amikor a jogszabályok arra alapozva tiltják a kommunista tanítást, hogy az ilyen nézetek a jövőben forradalmat okozhatnak.

Az európai államok ezzel szemben a szólásszabadság korlátozását a véleményformálás és a potenciális jövőbeni ártalmak közötti jóval szélesebben értelmezhető kauzális kapcsolatokhoz kötik. Ez talán azért van így, mivel az európai államok legitimitása jellegzetesen jóval kevésbé biztosított, mint az amerikai államé, amely folyamatosan az amerikai karakter mély libertariánus áramlatával küzd. Amerikában egységesen állítják, hogy az „emberek” függetlenek; Európában jóval gyakoribb azt állítani, hogy a „nemzet” vagy a „köztársaság” a független. Ennek az a következménye, hogy az Egyesült Államokban Európától eltérően az államot folyamatosan úgy fogják fel, mint amely az emberek tűréshatárának függvénye. Ennek következtében a demokratikus legitimáció az Egyesült Államokban tartósabb és állhatatosabb, mint Európában, ezzel összefüggésben a közbeszéd korlátozása kevésbé népszerű.

Mindazonáltal még az Emberi Jogok Európai Bírósága is fenntartotta azt az álláspontot Európában, hogy a szólásszabadság korlátozza a tagállamok lehetőségeit a rasszista megjegyzések betiltásának terén,84 még akkor is, ha az ilyen megjegyzések és a későbbi rasszista diszkrimináció között van némi kapcsolat. Európában az egyes országok bíróságai jellegzetesen az arányosság követelményét fogalmazzák meg a hasonló szabályozásokkal szemben, amely azt jelenti, hogy az államoknak bizonyítaniuk kell azt, hogy a diszkrimináció miatt elszenvedett ártalom megszüntetésének nincs más módja a szólásszabadság korlátozásán kívül. Ilyen alternatív módszer lehet az iszlám természetéről folytatott közoktatás, a muszlimok munkához, lakhatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, élelemhez való hozzáférését biztosító erőfeszítések, a sértő beszéd azon formáinak korlátozása, amelyek nem számítanak közbeszédnek (például a munkahelyen és iskolában folyó beszéd), és így tovább.

Ha ezek a feltételek teljesülnek, még mindig felmerül a kérdés, hogy az állam milyen jellegű véleményeket tilthat be a rasszista diszkrimináció megelőzése érdekében, és hogy vajon a dán karikatúrák megfelelnek-e a betiltás kritériumainak. Egyes karikatúrák az iszlám sztereotip bírálatát tartalmazzák. Véleményezik a nők elnyomását az iszlámban,85 az iszlám fundamentalista tanítások erőszakot gerjesztő használatát86 és az iszlám kritikájának nyilvánosságra hozatalától való félelmet.87 Ezek olyan gondolatok, amelyeket felhasználták és fel is fogják használni mindazok, akik a muszlimokat diszkriminálják.

Tartalmaznak azonban olyan gondolatokat is, amelyek valóságos és nyomasztó közügyekhez kapcsolódnak. Az iszlám és a nemiség közötti kapcsolat húsbavágó és hevesen vitatott kérdés. Az iszlám fundamentalizmus Európa-szerte aggodalmat kelt. Az iszlám tabuk megszegése miatti bosszútól való félelem mindenütt jelen van; ezért beszélek ma a dán karikatúrákról anélkül, hogy újra közzétenném őket. A valóságos és nyomasztó közügyekről folytatott mindenfajta közbeszéd elvágása elképzelhetetlen. És ha ilyen kérdések megvitatásra kerülhetnek, akkor minden releváns vélemény megjelenítésének védelem alá kell esnie.

Nehéz és bonyolult kérdés, hogy miként húzzuk meg a határt a védelem alá eső véleményformálás és a valószínűleg rasszista diszkriminációhoz vezető, ezért betiltandó véleményformálás között. A legnyilvánvalóbb módszer az lenne, ahogy a gyűlöletbeszédet megkülönböztették, ahogy ezt a különbséget számos ország a pozitív jog részévé tette, így például Franciaország és Németország. Michel Houellebecq francia szerzőt például nemrég a francia Pleven-törvény megszegésével vádolták meg, amely megtiltja az olyan szavak használatát, amelyek „diszkriminációt, gyűlöletet vagy erőszakot váltanak ki egy személy vagy személyek egy csoportja ellen” etnikuma, nemzetisége, rassza vagy vallása miatt.88 Houellebecq a Koránt „középszerűnek” nevezte, és azt állította, hogy „mindegyik közül az iszlám a legbutább vallás”.89 A bíróság azon az alapon mentette fel, hogy megjegyzései „az iszlám tanítások puszta kritikáját” jelentették.90

Hasonló mércével mérve a dán karikatúrák véleményem szerint távol állnak a törvényesen tiltott gyűlöletbeszédtől. Nyilvánvaló közügyekkel kapcsolatban foglalnak állást, és nem képviselik a diszkriminációt, az elnyomást vagy az erőszakot; nem fenyegetnek, nem használnak rasszista jelzőket vagy neveket, nem támadnak személyeket, nem örökítenek meg nyilvánvaló hazugságokat, és nem ábrázolják a muszlimokat az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen módon. Bár bizonyos sztereotípiákat és túlzásokat felerősíthetnek, ez nem ugyanaz, mint a gyűlöletbeszéd. Egyszerűen ilyen a legtöbb vélemény természete.

Hálával tartozom Abha Khanna nagyszerű segítségéért.

Elhangzott a Közép-európai Egyetemen május 12-13-án tartott Free Speech and Religion: The Eternal Conflict in the Age of Selective Modernization című konferencián.

Fordította: Sárosi Péter és Takács István

Jegyzetek

1   A rajzok, illetve számos hasznos információ a vitáról megtalálható a következő címen: http://www.zombietime.com/mohammed_image_archive/jyllands-posten_cartoons/

2   A karikatúrák természetesen sokkal kevésbé rosszindulatúak és rasszisták, mint amilyenek azok az antiszemita rajzok, amelyek rendre megjelennek az arab sajtóban, lásd például Major Anti-Semitic Motifs in Arab Cartoons, http://www.jcpa.org/phas/phas-21.htm; Cartoons From the Arab World, http://www.tomgrossmedia.com/ArabCartoons.htm vagy azok az antiszemita, holokauszttagadó rajzok, amelyeket Irán rendelt meg nemrég. Lásd http://www.irancartoon.com/. Az izraeli Dimona Comix pedig meghirdette saját antiszemitarajz-versenyét, http://drawn.ca/2006/02/14/israeli-anti-semitic-cartoon-contest/, mondván „megmutatjuk a világnak, hogy mi tudjuk a legjobb, legütősebb, legsértőbb zsidógyűlölő rajzokat publikálni, amik valaha voltak a világon! Egy iráni nem múlhat felül minket hazai pályán!” Lásd http://www.boomka.org/

3   Lásd http://www.cartoonbodycount.com/

4   Pakistani Cleric Issues Fatwa Over Cartoons, http://www.foxnews.com/story/0,2933,185202,00.html. Lásd Michael Slackman and Hassan M. Fattah, Furor Over Cartoons Pits Muslim Against Muslim, N.Y. Times, Feb. 21, 2006, at A1. („»Bárkinek, aki a prófétát sérti meg, a karddal kell szembenéznie«, mondta egy imám nemrégen pénteki prédikációja során Jemenben. Egy másik kijelentette, hogy »a kormánynak ki kell őket végeznie«.”)

5   Egy finn kulturális magazin kirúgta szerkesztőjét, Jussi Vilkunát, amiért egy karikatúrát publikált a muszlim fundamentalizmus kommentálása miatti agresszív megtorlásoktól való félelemről. Lásd Editor of Finnish Magazine Fired for Refusing to Remove Muhammad Cartoon, http://www.finlandforthought.net/2006/02/24/editor-of-finnish-magazine-fired-for-refusing-to-remove-muhammad.

     A France Soir párizsi újság menesztette vezető szerkesztőjét azon az estén, amikor megjelentette a dán rajzokat. Raymond Lakah, az újság tulajdonosa kijelentette, hogy tette „komoly jelzés volt minden egyén meggyőződésének és mély hitének tiszteletben tartása érdekében”. Craig S. Smith & Ian Fisher, Temperatures Rise Over Cartoons Mocking Muhammad, N.Y. Times, Feb. 3, 2006, at A3.

     Fleming Rose, a dán szerkesztő, aki először döntött úgy, hogy bemutatja a rajzokat, meghatározatlan időre szabadságra ment a Jyllands-Postentől. Dan Bilefsky, Danish Cartoon Editor on Indefinite Leave, N.Y. Times, Feb. 10, 2006, at A5. Lásd még Monica Davey, Student Paper Prints Muhammad Cartoons, and Reaction is Swift, N.Y. Times, Feb. 16, 2006, at A14.

6   „Öt ország tizenegy újságírója ellen folyik bűnvádi eljárás, amiért bemutattak néhányat a rajzok közül.” Michael Slackman and Hassan M. Fattah, Furor Over Cartoons Pits Muslim Against Muslim, N.Y. Times, Feb. 21, 2006, at A1.

7   Oroszországban két újságot szüntettek meg. Steven Lee Myers, 2nd Russian Paper Shut in Cartoon Furor, N.Y. Times, Feb. 21, 2006, at A10. Egy szaudi újságot szintén leállítottak. Lásd Danish Cartoons International, http://www.brusselsjournal.com/node/872.

8   Ian Fisher, Italian Quits Over Cartoons; 15 Die in Nigeria. N.Y. Times, Feb. 19, 2006, § 1, p. 16. A képek miatt zavargások törtek ki Líbiában, és 11 ember meghalt.

9   Swedish Foreign Minister Quits Over Cartoon Row, http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/4828052.stm.

10  Amir Taheri: Bonfire of the Pieties, Wall St. J., Feb. 8, 2006, at A16. Christopher Reynolds, Muhammad on Museum Walls; Curators Take Care in Presenting Islamic Art and Manuscripts Depicting the Prophet, L.A. Times, Feb. 17, 2006, elérhető a

http://www.calendarlive.com/galleriesandmuseums/cl-et-muslim17feb17,0,1667440.story?coll=cl-art-top-right címen. A Mohamedet ábrázoló művek kitűnő gyűjteményéért lásd a The Mohammad Image Archive-ot, elérhető a http://www.zombietime.com/mohammed_image_archive/islamic_mo_full/ címen.

11  Kareem Fahim, More Than 1,000 Protest Cartoon of Prophet, N.Y. Times, Feb. 18, 2006, at B3.

12  Craig Smith and Ian Fisher, Temperatures Rise over Cartoons Mocking Muhammad, N.Y. Times, Feb. 3, 2006, at A3.

13  Vezércikk, Silenced by Islamist Rage, N.Y. Times, Feb. 25, 2006, at A14. Nyilvánvaló, hogy a tüntetéseket részben a szekuláris Nyugat-ellenes arab kormányok, mint Szíria, részben azok az iszlám extremisták támogatták, akik a mérsékelt arab kormányokat próbálják meg lejáratni.

14  Idézi Alan Cowell, Cartoons Force Danish Muslims to Examine Loyalties, N.Y. Times, Feb. 4, 2006, at A3.

15  Egy amerikai kommentátor megjegyezte, hogy az öncenzúra cenzúra nélkül az, „amely lehetővé teszi nekünk, hogy egy elképesztően vegyes társadalomban éljünk”. „Hogy a cenzúrát távol tartsuk a törvény területéről, öncenzúrát gyakorlunk a morál terén. Néha ez kellemetlen, de rosszabbat is el lehet képzelni.” Robert Wright, The Silent Treatment, N.Y. Times, Feb. 17, 2006, at A23.

16  Eme pozíció védelméért lásd, Robert Post, Reconciling Theory and Doctrine in First Amendment Jurisprudence, 88 Cal. L. Rev. 2355 (2000).

17  Norberto Bobbio, Democracy and Dictatorship: The Nature and Limits of State Power 137 (Peter Kennealy trans., 1989).

18  A demokrácia és a népszuverenitás különbségéről, lásd Robert Post, Democracy, Popular Sovereignty, and Judicial Review, 86 Cal. L. Rev. 429 (1998).

19  De lásd, Robert Dahl, A Preface to Democratic Theory 67 (1957).

20  Frederick Schauer, Free Speech: A Philosophical Enquiry 40-41 (1982).

21  A demokráciáról mint független értékről lásd, Frank Michelman, Brennan and Democracy, 86 Cal. Law Rev. 399 (1998).

22  Hans Kelsen, General Theory of Law and State 284-86 (Anders Wedberg trans., 1961).

23  Lásd például, Alexander Meiklejohn, Political Freedom: The Constitutional Powers of the People (1948).

24  A „biztos meggyőződés” fogalma azt jelenti, hogy az önrendelkezésről való szubjektív meggyőződés nem meghatározó és kizárólagos feltétele a demokratikus értékek megértésének. A meggyőződésnek kritizálhatónak kell lennie, ami annyit jelent, hogy nyitottnak kell lennie mások azon véleményére, hogy a szubjektív önrendelkezés érzete esetlegesen illúzió.

25  Owen Fiss, Liberalism Divided: Freedom of Speech and the Many Uses of State Power 37-38 (1996).

26  Jean-Jacques Rousseau, The Social Contract 58-62 (Maurice Cranston trans., 1968). Ironikus, hogy Rousseau, úgy tűnik, éppen olyan elidegenedési folyamattal magyarázta az általános akarat kialakulását, melyet felvázoltam. „A megfelelően tájékoztatott emberek megfontolásaiból, ha nincsen közöttük kommunikáció, a sok kis különbség együttesen vezet majd az általános akarathoz, amely minden esetben jó lesz.” Uo. 73. Úgy tűnik, Rousseau-nak pontosabb elképzelése volt a demokrácia analitikus előfeltételeiről, mint azokról a szociológiai dinamikákról, melyek megvalósulásához szükségesek.

27  E vélemény teljes magyarázatáért lásd, Robert Post, Meiklejohn's Mistake: Individual Autonomy and the Reform of Public Discourse, 64 U. Colo. L. Rev. 1109 (1993).

28  Máshol úgy érveltem, hogy „a demokrácia alapvető problematikája… az egyéni és kollektív autonómia összeegyeztetésével kapcsolatos”. Robert Post, Constitutional Domains: Democracy, Community, Management 7 (1995). Teljes kifejtését lásd, Robert Post, Between Democracy and Community: The Legal Constitution of Social Form, in Democratic Community, Nomos XXXV 163, 178-79 (John W. Chapman & Ian Shapiro eds., 1993).

29  Brown v. Hartlage, 456 U.S. 45, 60 (1982).

30  KELSEN, op. cit. (note 23), pp. 285-88.

31  John Rawls, Justice as Fairness: Political Not Metaphysical, 14 Phil. & Pub. Aff. 229-30 (1985).

32  J.N. Findlay, Kant and the Transcendental Object: A Hermeneutic Study 241 (1981).

33  Jürgen Habermas, The Theory of Communicative Action, 81 (Thomas McCarthy trans., 1987).

34  Hogy pontosan hol húzzuk meg a határait a közbeszédnek, komplex és bonyolult kérdés. Diszkusszióját lásd, Robert Post, The Constitutional Concept of Public Discourse: Outrageous Opinion, Democratic Deliberation, and Hustler Magazine v. Falwell, 103 Harv. L. Rev. 601, 667-84 (1990).

35  Http://www.zombietime.com/mohammed_image_archive/jylands-posten_cartoons/.

36  Craig Smith, Adding Newsprint to the Fire, N.Y. Times, Feb. 5, 2006, § 4, p. 5. A New York Times egyik szerzője úgy jellemezte a Jyllands-Posten „érzéketlen és gyenge rajzait”, hogy az egy konzervatív újság „kigondolt provokációja, ami kihasználja Mohamed próféta ábrázolásának általános muszlim tiltását azért, hogy az önkifejezés szabadságának néhány olcsó pontot szerezzen”. Michael Kimmelman, A Startling New Lesson in the Power of Imagery, N.Y. Times, Feb. 8, 2006, at E1.

37  Diszkusszióját lásd Robert Post, Cultural Heterogenity and Law: Pornography, Blasphemy, and the First Amendment, 76 Cal. L. Rev. 297 (1988). Angliában a blaszfémia magánjogi bűncselekmény volt, ami a rágalmazáshoz tartozott az obszcenitással, a zendüléssel és a becsületsértéssel együtt. Lásd J.R. Spencer, Criminal Libel – A Skeleton in the Cupboard (1) Crim. L. Rev. 383 (1977). A rágalmazás mind a négy csoportja azt kívánta biztosítani, hogy a beszéd nem sérti meg a tisztelet és illem kialakult normáit. A blaszfémia területe az Istennel szembeni tiszteletlenséget kívánta megelőzni, amely Blackstone szerint megnyilvánulhatott „létezésének vagy gondviselésének tagadásában; illetve szégyentelen megnyilvánulásokban megváltónkról, Krisztusról”. William Blackstone, 4 Commentaries *59.

38  Samuel Johnson, A Dictionary of the English Language n. p. (1756). Benjamin Norton Defoe szerint a blaszfémia „gyarló vagy szégyentelen nyelvezet, mely Isten meggyalázását szolgálja”. Benjamin Defoe, A Compleat English Dictionary n. p. (1735).

39  2 James Fitzjames Stephen, A History fo the Criminal Law of England  475 (1883). Az angol blaszfémiatörvényekkel például a következő szerzőket és műveiket lehetett elítélni: Thomas Paine, Age of Reason, id. at 471-73, Rex v. Williams, 26 Howell's St. Tr. 653 (K.B. 1797); Rex v. Carlile (Richard), 1 St. Tr. N.S. 1387 (1819), Shelley verse, a 'Queen Mab,' Regina v. Moxon, 4 St. Tr. N.S. 693 (1841), és egy korai deista miniszter és a Sydney Sussex College at Cambridge ösztöndíjasának Diskurzusait, amely szerint az Újtestamentum csodáit allegóriának kell venni, nem pedig szó szerint. Lásd, Rex v. Woolston, 94 Eng. Rep. 112, 1 Barn. K.B. 162 (1729).

40  Commissioners on Criminal Law, Sixth Report 83 (1841).

41  Regina v. Ramsay and Foote, 15 Cox C.C. 231, 236 (1883).

42  Regina v. Bradlaugh, 15 Cox C.C. 217, 230 (1883).

43  Uo. 231.

44  Ramsay and Foote, 15 Cox C.C. at 238.

45  Regina v. Lemon, 1979 App. Cas. 617.

46  Wingrove v. United Kingdom, 24 Eur. H.R. Rep. 1, 7 (1996).

47  Diszkusszióját lásd, Donna E. Arzt, Heroes or Heretics: Religious Dissidents Under Islamic Law, 14 Wis. Int’l L. J. 349 (1996).

48  Nicholas D. Kristof, Watch What You Say, N.Y. Times, June 21, 2002, at A21. Arzt egy esetet ír le, amikor „a tömeg egy őrjöngő tagja, inspirálva egy pakisztáni pap által, berohant egy börtönbe, és tüzet nyitott egy emberre, aki tárgyalására várt, amiért a Korán egy lapját elégette – véletlenül megcsúszott, és ráesett egy kályhára, kezében a Szent Könyvvel.” Arzt, supra note 48, at 399 (idézve John W. Anderson, Islamic Vigilante Justice: Critics Say Pakistani Blasphemy Laws Fuel a Rise in Religious Fanaticism, Int’l Herald Trib., June 18-19, 1994, at 1).

49  Salman Masood, Blasphemy Laws and Church Attacks Fuel Strife in Pakistani Town, Christians Say, N.Y. Times, Dec. 11, 2005, § 1, p. 18; Jeanne Moore, World Debriefing, N.Y. Times, Aug. 12, 1999, at A 4; Pakistani Catholic Cleric Buried; Muslims Burn Christian Homes, N.Y. Times, May 11, 1998, AT A8; When Politics Hides Behind Islam, N.Y. Times, Aug. 7, 1994, § 4, p. 16.

50  David E. Sanger, Bush Urges Nations to End Violence; Rice Accuses Syria and Iran, N.Y. Times, Feb. 9, 2006, at A14.

51  Hassan M. Fattah, At Mecca Meeting, Cartoon Outrage Crystallized, N.Y. Times, Feb. 9, 2006, at A1.

52  Craig S. Smith and Ian Fisher, Temperatures Rise Over Cartoons Mocking Muhammad, N.Y. Times, Feb. 3, 2006, at A3.

53  R. v. Chief Metropolitan stipendiary Magistrate ex parte Choudhury, 3 W.L.R. 986 (1990); Anthony Chase, Legal Guardians: Islamic Law, International Law, Human Rights Law, and the Salman Rushdie Affair, 11 AM. U.J. Int’l L. & Pol’y 419-20 (1996). 2006. február 16-án Nagy-Britanniában hatályba lépett a Rasszista és vallási gyűlölet elleni törvény (Racial and Religious Hatred Act of 2006), amely szerint: „Az a személy, aki fenyegető szavakat használ vagy fenyegetően viselkedik, illetve bármilyen írásos anyagot mutat be, amely fenyegető, bűncselekményt követ el, ha ezzel vallási gyűlölet szítása a célja” (29B §). A törvény a „vallási gyűlöletet” úgy definiálja, mint „emberek egy csoportjának vallási hiten vagy vallási hit hiányán alapuló gyűlölete” (29A §). A törvény így bármely vallási csoport és nem csak az anglikánok elleni gyűlöletet felszító fenyegetést tiltja meg.

54  Otto Preminger Institut v. Austria, 19 Eur. H.R. Rep. 34, 25 (1994) (idézet: osztrák Büntető törvénykönyv 188. §).

55  Uo. 16. (idézet az Osztrák Tartományi Bíróság ítéletéből)

56  Uo. 48.

57  Uo. 47.    

58  Uo. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egy fontos határozata jóváhagyta egy brit film cenzúráját, amely egy katolikus szentet a szexuális extázis állapotában mutatott be. Wingrove v. United Kingdom, 24 Eur. H.R. Rep. 1, 7 (1996). A bíróság indoklása mindazonáltal kevésbé határozott, és arra a következtetésre jut, hogy a „Szerződő Államok számára szélesebb döntéskör áll rendelkezésre az erkölcs, és különösen a vallás szférájához tartozó személyes meggyőződést sértő véleményformálás szabályozásának terén.” Uo. 58.

     Az erkölcs területéhez hasonlóan alig, sőt, annál még kevésbé van egységes európai koncepció „mások jogainak védelméről” a vallási meggyőződést ért támadásokkal szemben. Koronként és helyenként jelentősen változik az, hogy mit tekintenek az egyes vallási meggyőződést valló személyeknek okozott lényeges sérelemnek, különösen egy olyan területen, ahol a hitek és felekezetek száma egyre bővül. Mivel az állami hatóságok közvetlen és folyamatos kapcsolatban állnak országuk éltető forrásaival, jobb helyzetben vannak a nemzetközi bíróknál a döntéshozatal során, amikor megállapítják a más személyek jogaival, illetve a legszemélyesebb érzelmeket és meggyőződést komolyan sértő anyagokkal szembeni védelmet szolgáló „korlátozás” „szükségességével” kapcsolatos követelményeknek a pontos tartalmát.

59  Patrick Goodenough, Growing Anger over Mohammed Cartoons, Jan. 3, 2006, CNS News, elérhető: http://www.cnsnews.com/ForeignBureaus/Archive/200601/FOR20060103b.html

60  Uo.

61  In Nazila Fathi, Contest for Cartoons Mocking the Holocaust Announced in Tehran, N.Y. Times, Feb. 8, 2006, at A10. Dr. Abdulaziz Othman Altwariji, az Iszlám Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezet igazgatója „a vallásokat és prófétákat ért sérelmet büntetendő nemzetközi jogszabályok megalkotására” szólított fel, hogy „érvényesüljön a tolerancia az Istentől eredő vallások hívei között abból a célból, hogy megszűnjenek azok az okok, amelyek gyűlölethez és diszkriminációhoz vezetnek, valamint hozzájárulnak a civilizációk és kultúrák közötti konfliktusok kialakulásához”. At the Congress of Imams and Rabbis in Seville, ISESCO Director General calls for: Abidance by a pact of honour among the followers of the divine religions, Feb. 20, 2006, elérhető: http://www.isesco.org.ma/English/press/viewpage.asp?Lien=999699998. Két hónappal azelőtt Altwaijri felszólította a Dán Kulturális és Fejlesztési Intézetet, hogy „tiltakozzon az általa megfelelőnek ítélt eszközökkel ez ellen az újság ellen és minden olyan információ ellen, amely az országban az iszlámról és muszlimokról alkotott képet károsítja, ez következik ugyanis a tolerancia politikájából, ami elutasítja azon vallások megvetését és vallási szentségek profanizációját, amelyben egy és egyharmad milliárd ember hisz a világon. http://www.isesco.org.ma/English/press/viewpage.asp?Lien=9996992

62  Sajtóközlemény, Special Rapporteur on racism tells Committee that Racism and Racial Discrimination Are on the Upswing, Mar. 7, 2006, available at http://www.unhchr.ch/huricane/huricane.nsf/view01/5F30A01100D70D67C125712A006FBE18?opendocument.

63  Idézet, Hasan Cucuk, UN: Denmark Acted Irresponsibly in Cartoon Crisis, Zaman Online, Mar. 19, 2006, http://www.zaman.com/?bl=international&alt=&trh=20060319&hn=31079. Ez a török újság idézi továbbá Diene azon állítását, miszerint „a korlátlan szólásszabadság védelme ellentmond a nemzetközi szabályoknak. Nagy szükség van a szólásszabadság és a vallásszabadság közötti egyensúlyra. Ez a publikáció különösen megmutatja a hívőkkel szembeni megértés és érzelmek hiányát. Az újság elősegítette az iszlámnak a terrorizmussal való azonosítását.” Lásd még The Volokh Conspiracy, Another U.N. Official Demanding Speech restrictions, and faulting Denmark for Protecting Speech Too Much, elérhető: http://volokh.com/posts/1142989233.shtml.

64  Otto Preminger Institute, 47. A bíróság nemrég kísérletet tett ennek az elvnek a kifejtésére, amikor az istenkáromlás ellen eljáró bíróságokat arra kötelezte, hogy mérlegeljék „egyrészről az egyik személy jogát vallásos tanításokkal kapcsolatos véleményének nyilvánosságra hozatalához, másfelől pedig mások jogát a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságához” (lásd Otto-Preminger-Institut, id. mű, p. 20, § 55). Case of I. A v. Turkey, 13 September 2005, 27. Az I. A. v. Törökország-ügyben a bíróság helybenhagyta annak a regényírónak a blaszfémiaítéletét, akinek a kiadott regényében ez a bekezdés szerepelt: „A félelem, az egyenlőtlenség és az inkonzisztencia háromszöge a Koránban egy földigilisztára emlékeztet. Isten azt mondja, hogy küldöttének minden szava tőle származik. Ugyanakkor ezen szavak közül egyeseket az Aisha karjai között átélt gyönyör hullámai inspirálták... Isten küldötte szexuális kapcsolattal szegte meg a böjtöt vacsora után és ima előtt. Mohamed nem tiltotta meg a halottakkal vagy élő állatokkal folytatott szexuális kapcsolatot.” Uo. 13.

65  Az Emberi Jogok Európai Bírósága értelemszerűen elismerte ezt az elvet a Kokkinakis v. Görögország perben hozott 1993. április 19-i ítéletében, amikor elítélte azt a görög törvényt, amely tiltja a prozelitizmust, ami „egy személy vallásos meggyőződésének megzavarására történő bármely közvetlen vagy közvetett kísérletet jelenti különféle vallási meggyőzés (eterodoxos) segítségével és azzal a szándékkal, hogy aláássa mások hitét, ellenszolgáltatás vagy ellenszolgáltatás ígérete, illetve erkölcsi vagy anyagi támogatás fejében, vagy az adott személy tapasztalatlanságának, bizalmának, szükségletének, alacsony intellektuális képességének vagy naivitásának csalárd kihasználása útján.” Uo. 16. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának álláspontja szerint „különbséget kell tenni a keresztény tanúságtétel és a helytelen prozelitizmus közé. Az előbbi az igaz evangelizmussal függ össze, amelyet az Egyházak Világtanácsának 1956-os jelentése bármely egyházhoz tartozó minden keresztény ember alapvető küldetéseként jellemez. Az utóbbi ennek korrupcióját, illetve deformálódását jelenti. Ami ugyanezen dokumentum szerint kiterjedhet arra, hogy egy egyház anyagi ellenszolgáltatásokat vagy szociális juttatásokat kínál új tagok megnyerése érdekében, vagy nem megfelelő nyomást gyakorol az ínséget vagy szükséget szenvedő emberekkel szemben, még az erőszak vagy agymosás eszközével is élhet, avagy nagyobb általánosságban nem egyeztethető össze a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságával.” Uo. 48.

66  Otto-Preminger Institut, 49. Az I. A v. Törökország ügyben hozott határozatában a bíróság elmagyarázza, hogy a szólásszabadság „kötelességekkel és felelősséggel jár. Ezek között a vallási hit kontextusában legitim módon szerepel azon kifejezések használatának elkerülése, amelyek indokolatlanul sértenek másokat és indokolatlanul profánok (lásd például Otto-Preminger-Institut v. Austria, 1994. szeptember 20-i ítélet, Series A no. 295-A, pp. 18-19, § 49, és Murphy v. Ireland, no. 44179/98, § 67, ECHR 2003-IX). Mivel ez így van, szükségesnek minősíthető a vallásos tisztelet tárgyai ellen indított nem megfelelő támadások megbüntetése.” Uo. 24.

67  „Nem láttunk egyetlen zsidót sem, aki felrobbantotta volna magát egy német étteremben. Nem láttunk egyetlen zsidót sem templomot rombolni. Nem láttunk egyetlen zsidót sem, aki mások meggyilkolásával tiltakozott volna… Csak a muszlimok védelmezik a hitüket templomok felégetésével, emberek meggyilkolásával és nagykövetségek felrobbantásával. Ez az ösvény nem vezet semmi eredményre.” Idézi John M. Broder, For Muslim Who Says Violence Destroys Islam, Violent Threats, N.Y. Times, Mar. 11, 2006, at A1. Sultan továbbá elmondja: „Az összecsapás, aminek világszerte tanúi vagyunk, nem vallások vagy civilizációk összecsapása... Ez a középkori mentalitás és a XXI. századhoz tartozó mentalitás közötti összecsapás. Ez a civilizáció és haladásellenesség, a civilizált és a primitív, a barbárság és racionalitás közötti összecsapás.” Uo.

68  Uo.

69  Uo.

70  Uo.

71  A brit különbségtétel a stílus és tartalom között a közbeszéd nyitottságának fenntartását szolgálja. Lásd pl. Jones, Blasphemy, Offensiveness and Law, 10 Brit. J. P. Sci. 129, 142-43 (1980):

A különbségtétel mögött álló szándék egyértelmű. Ha biztosra vesszük, hogy a módot és a dolgot meg lehet különböztetni, a véleményformálást korlátozó törvénynek nem kell megakadályoznia semmilyen fontos álláspont kifejtését. A vélemény szabadsága és a sérelem megakadályozása között fennálló gyakori konfliktust így nagyban el lehet kerülni... A mód–dolog közötti különbségtétel gyengesége abban rejlik, hogy feltételezése szerint ugyanazon állításokat ki lehet fejezni sértő vagy kevésbé sértő formában, miközben a jelentésük azonos marad. Az állítások kifejezésének módját úgy kezeli, mintha csupán verbális csomagolópapír volna, amelynek tulajdonságai nem befolyásolnák a csomag tartalmát. Egyes esetekben ez a feltevés megalapozott lehet... Még gyakrabban azonban a mód és dolog olyan integránsan kapcsolódik egymáshoz, hogy képtelenség megkülönböztetni a kifejezés sértő módját az állítás sértő tartalmától. Még az Emberi Jogok Európai Bírósága is felismerte azt a végletes nehézséget, amelybe minden olyan szabályozás ütközik, ami éles különbséget tesz a véleményformálás stílusa és tartalma közé. Lásd pl. Jersild v Denmark, 19 Eur. H.R. Rep. 1, 31 (1994) („A bíróság emlékeztet, hogy a 10. cikkely nem csupán a kifejezésre juttatott eszmék és információk tartalmát védelmezi, hanem az azokat hordozó formát is”).

72  Az I. A v. Törökország-esetben a bíróság megerősítette az istenkáromlás elleni büntetőjogi eljárást, mivel „a jelen eset nem csupán sértő vagy sokkoló megjegyzéseket vagy »provokatív« véleményt foglal magába, hanem egy visszaélésszerű támadást az iszlám prófétájával szemben. Bár kétségtelen tény, hogy a magát szigorúan szekuláris elvekhez tartó török társadalomban némi tolerancia uralkodik a vallási tanítások kritikájával szemben, a hívők legitim módon érezhetik magukat illetéktelen és sértő támadások célpontjának az alábbi sorok következményeként: »ezen szavak közül egyeseket az Aisha karjai között átélt gyönyör hullámai inspiráltak... Isten küldötte szexuális kapcsolattal szegte meg a böjtöt vacsora után és ima előtt. Mohamed nem tiltotta meg a halottakkal vagy élő állatokkal folytatott szexuális kapcsolatot.« Uo. 29.

73  Angliában a XIX. században Lord Denman ezt a különbséget a következőképpen határozta meg: Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon istenkáromló-e vagy sem, a következő megfigyelést tettem… mégpedig azt, hogy a kérdés nemcsak véleményről szól, hanem nagyrészt a tónus, a stílus és a szellem kérdése, amelyben az ilyen tudakozódást megfogalmazták. Mivel a véleménykülönbség nem csupán keresztények különféle szektái között állhat fent, hanem magukkal a kereszténység nagy tanításaival kapcsolatban is; …még az e tárgyban folyó vita sem lehet tárgya büntetőjogi eljárásnak, ha józan és illedelmes stílusban folyik, még az ilyen vitákat is tolerálni kell, mindenféle büntetőjogi következmény nélkül; de ha a tónus és a szellem sértő, gyalázkodó és gúnyolódó, amely a véleményt nem hagyja szabadon kibontakozni, és nem a józan emberi ítélőképességre hagyatkozik, hanem az emberi elme vad és illetlen érzelmeire, különös tekintettel a közösség fiatalabb tagjaira, a bíróság nehezen dönthet úgy, hogy az ily módon kifejtett véleményekre nem alkalmazható az [istenkáromlás] vádja.

     Regina v. Hetherington , 4 St. Tr. N.S. 563, 590-91 (1841).

74  Történelmi tény, hogy a keresztény Nyugat toleranciája csak akkor kezdődött, amikor a „versengő vallásos ortodoxiáknak nem sikerült megnyerniük tanításaik és elveik számára a népesség nagy részét,” így „először vonakodva bár, de elkezdték elfogadni azt a realitást, amelyet saját kudarcuk teremtett”. Steve Bruce, A House Divided: Protestantism, Schism, and Secularization 99-100 (1990). Ezért kezdték azt mondani, hogy „a vallás, bármely vallásról legyen is szó, a liberális demokrácia ellensége, amennyiben nem vesztette el a befolyását, és nem privatizálták. A vallás, bármely vallásról is legyen szó, meglehetősen nyíltan a választásról és kizárásról szól.” Benjamin Beit-Hallahmi, The Return of Martyrdom: Honour, Death and Immortality, in Religious Fundamentalism and Political Extremism (Leonard Weinberg and Ami Pedahzur eds., 2004), at 32.

75  Lásd Robert Post, Community and the First Amendment, 29 Ariz. St. L. J. 473 (1997).

76  Otto-Preminger Institut, 56. Lásd még uo. 52. Ez a következtetés jelentette nagy valószínűséggel az Emberi Jogok Európai Bírósága által a Kokkinakis v. Görögország-perben hozott ítélet alapvető premisszáját. Ebben az ítéletben a bíróság azt a kézenfekvő feltételezést vonta le, hogy a görög ortodox egyház, amely „az uralkodó vallás Görögországban,” Kokkinakis, 13 (idézve az 1975-ös görög alkotmányt) a bíróság által védelmezett prozelitizmust „erkölcsileg visszataszítónak” találja. Kokkinakis, 17 (idézve a görög Symvoulio tis Epikratias Legfelsőbb Bíróságának ítéletét).

77  Uo. 56.

78  Lásd pl. Ruti Teitel, No Laughing Matter. The Controversial Danish Cartoons Depicting the Prophet Mohammed, and Their Broader Meaning for Europe's Public Square, Findlaw, Feb. 15, 2006, lásd http://writ.news.findlaw.com/commentary/20060215_teitel.html.

79  Lásd 62. jegyzet.    

80  Uo.

81  Smith and Fisher. Idézik a vallástudományok dán professzorának állítását, miszerint „a Törökországból, Pakisztánból és az arab világból, Afganisztánból, Iránból és legújabban Szomáliából érkező bevándorlókkal szemben nagyon éles idegengyűlölet és iszlamofóbia tapasztalható”. Cowell. Lásd Laurie Goodstein, U.S. Muslims Try to Ease Europe’s Discord, N.Y. Times, Feb. 13, 2006, at A6. (Amerikai muszlimok „a globális iszlamofóbia hullámának részeként látták a karikatúrákat, és az európai muszlim csoportokat is arra biztatták, hogy használják ugyanezt a fogalmat”.)

82  Alan Cowell, More European Papers Print Cartoons of Muhammad, Fueling Dispute with Muslims, N.Y. Times, Feb. 2, 2006, at A12. A dán hatóságok megtagadták a Jyllands-Posten újság elleni büntetőeljárás megindítását rasszista beszéd miatt. World Briefing: Europe: Denmark: Paper Faces No Charges over Muhammad Cartoons, N.Y. Times, Mar. 16, 2006, at A16.

83  Brandenburg v. Ohio, 395 U.S. 444, 447 (1969) (per curiam).

84  Jersild v. Denmark, 19 Eur. H.R. Rep. 1 (1994).

85  Az egyik karikatúra Mohamedet bekötött szemmel ábrázolja, két nő előterében, akiknek minden testrészét fátyol takarja, kivéve a szemüket.    

86  Az egyik karikatúra bomba alakú turbánnal a fején ábrázolja Mohamedet.

87  Az egyik karikatúra az egyik karikaturistát ábrázolja, amint attól retteg, hogy megfesse-e Mohamed karikatúráját.

88  Lásd Susannah C. Vance, The Permissibility of Incitement to Religious Hatred Offenses Under European Convention Principles, 14 Transnat’l L. & Contep. Probs. 201, 221-26 (2004).

89  Quoted in Sara Rimensnyder, Sins of the Author: Hate and Free Speech, Reasononline, Dec. 2002, elérhető: http://reason.com/0212/ci.sr.sins.shtml.

90  Vance, 202-03. Lásd Salman Rushdie, Gagged in Paris, Wash. Post, Oct. 2, 2002, at A17. („Houellebecq a bíróság előtt azt az egyszerű, de alapvető megjegyzést tette, hogy az emberek ideológiája vagy meggyőződése elleni támadás nem jelent támadást maguk ellen az emberek ellen. Ez bizonyosan egy nyitott társadalom egyik alapelve. A polgároknak joguk van arra, hogy az őket ért diszkrimináció miatt panaszkodjanak, de nem a nézeteikhez fűzött eltérő vagy erősebben fogalmazva, udvariatlanul eltérő vélemények miatt. Nem lehet kerítést húzni eszmék, filozófiák, attitűdök vagy nézetek köré.”)

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges