Mink András

Nyomtatóbarát változat

Kedves Olvasók! Az alábbiakban az ún. megfigyelési ügyről lesz szó. Szeretnék mindenkit előre figyelmeztetni, hogy amennyiben arra számít, hogy jelen sorok írója az a szerencsés kiválasztott, aki rendelkezik azokkal az információkkal, amelyek alapján megválaszolhatóak az eddig megválaszolatlan kérdések, fény deríthető az ügy gondosan homályba burkolt részleteire, akkor csalódni fog. Bevallom, jómagam is sokáig úgy gondoltam, ezt a cikket egyszerűen nem érdemes megírni. Két okból mégis meggondoltam magam. Az egyik, hogy a megismert adatokból, legyenek azok bármennyire manipuláltak és torzítottak, valamint azokból a kérdésekből, amelyekre a mi életünkben már valószínűleg nem fog válasz születni, mindezekből a félinformációkból és az információk beszédes hiányából is levonhatóak fontos következtetések, tanulságok, amelyek összegzése és rögzítése nem teljesen haszontalan, bár nem is valami szívderítő foglalatosság. A másik ok az, hogy valamiképpen mégiscsak jelét kívánom adni annak a megütközésnek, amely az ügy szemlélőjeként lépten-nyomon eltölt.

Mit tudhattunk meg biztosan a megfigyelési ügyből, anélkül hogy valójában bármit is tudnánk róla?

Nos, dióhéjban a következőt. A szereplők jelenlegi és volt miniszterek, bankvezér, pártvezetők és dúsgazdag üzletemberek, alkalmazásukban egykori és mai, aktív, valamelyik kurzus által lapátra tett, ezért sértett és a másik oldalhoz szegődött, avagy nyugdíjas titkos-szolgák. Adatokat gyűjtenek, megfigyelnek, számon tartanak, törvényes és törvénytelen eszközökkel, egymásért és egymás ellen, a tudatlan körüllakók, azaz a Mi hátunk mögött. Bár láthatóan ádáz harcot folytatnak egymással, közös bennük, hogy olyasmit tudnak egymásról, amit mi nem tudhatunk róluk. Ez a közös kiváltságuk, amely láncként fűzi össze őket, és közös érdekük, hiszen ennek révén őrzik kiváltságaikat. Céljaik elérése érdekében olyan eszközökkel rendelkeznek, és olyan eszközökkel élnek, amilyeneket elképzelni sem tudunk. Vagyis, ha mást nem is tudhattunk meg az elmúlt hetek történéseiből, azt alaposan az orrunk alá dörgölték, hogy újra vannak – mint régen, a világ e táján talán már időtlen idők óta – ŐK. Hiszen az is összeköti őket, hogy mélységesen lenéznek bennünket. Azt hiszik, hogy megelégszünk mindenféle maszlaggal, legendával, ahogy a titkosszolgálati zsargonban a fedőtörténetet nevezik, felfogóképességünk és tehetségünk másra nem érdemesít bennünket. Amit tudatni kívánnak velünk, azt a régi időkben parasztvakításnak hívták. Mindazok, akik ebben az ügyben eddig exponálták magukat, egy dologról tettek egyöntetűen tanúbizonyságot: nem demokraták, nem tekintenek bennünket magukkal egyenrangúaknak, nem méltatnak bennünket arra, hogy megosszák velünk mindazt, amiről állampolgárként jogunk van tudni. Ez tehát az egyik, amit megtudtunk.

Tudjuk még ezen felül, hogy ez a megfigyelési ügy nem az első az új magyar demokrácia történetében. Nem a kedvelt vesszőparipára, az Orbán miniszterelnök által bedobott ügyre gondolok, amelyről akkor azt tudtuk meg, hogy blöff volt, mellesleg mindenféle politikai és erkölcsi következmény nélkül, noha a folyamatok összességét és a mostani közállapotokat figyelembe véve valójában már abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban csak blöff volt. Volt még előtte a Nyírfa-ügy, amelyből az derült ki, hogy különbféle pártokhoz tartozó helyi politikusok, rendőrök, vámtisztek satöbbi voltak megfigyelve, állítólag törvénytelenül, ámde mégsem teljesen eredménytelenül, de a jogi megalapozottság hiányára való tekintettel az ügy felderítésére létrehozott parlamenti bizottság jobb híján kénytelen volt eltemetni az ügyet. Elnézést kérek, de momentán nem emlékszem, hány évtizedre titkosították az aktáit. Aztán volt az olajgate elnevezésre hallgató gigantikus lopás- és csalássorozat, amelynek anyagait unokáink sem fogják látni, annyi mégis lesüllyedt a mi szintünkre, mint afféle gesunkenes Kulturgut, hogy a kérdéses ügyletek a megfelelő rendőrségi, vámhatósági segedelem és a szükséges jogszabályi és törvényi háttér nélkül, melynek biztosításához parlamenti és miniszteriális személyek aktív közreműködése kellett, nem jöhettek volna létre, és nem folyhattak volna majd egy évtizedig. Valamint azt is tudhatjuk, mi, kívülállók, hogy mindezek az ügyek, meg a többi soha teljes egészében fel nem tárt korrupciós botrány, síbolás eddig több ezer milliárd forinttal károsította meg a magyar állampolgárok összességét. (Kéretik összevetni ezt az összeget bármelyik költségvetési tétel nagyságrendjével.) A körüllakó mindebből nem juthat más következtetésre, mint hogy a magyar politika alvilágiasodása töretlen és kiterjedt folyamat: szekularizáció helyett securizálódás.

A megfigyelési ügy kirobbanása óta eddig egyetlen szerző, a második Kenedi-féle iratfelmérő bizottság tagja, Varga László történész utalt az ÉS 2008. október 10-i számában (A vizsgálat lezárult) a nyilvánvaló összefüggésre: mindannak, amivel a megfigyelési ügy alkalmából szembesülni vagyunk kénytelenek, közvetlen előzménye a pártállami titkosszolgálatok iratainak évtizedes elsinkófálása. Nem csak abban az értelemben tekinthető ez előzménynek, hogy az egykori hálózatok és kapcsolatrendszerek, a közvagyonhoz és közjavakhoz vezető információs monopóliumok zavartalanul vészelhették át a rendszerváltás futó záporát, majd zavartalanul ágyazódtak be a pártok és közhivatalok körül kijegecesedő klientúrahálózatokba. A volt állambiztonsági iratok és hálózatok körüli ködfújást tekinthetjük e kárhozatos folyamatok előfeltételének, átvitt értelemben is. A magyar közvéleményt eluraló zavart tunyaság annak a kitartó altatásnak köszönhető, amelyet politikusaink és médiamunkásaink jelentős része ebben a kérdésben fáradságot nem kímélve folytatott az elmúlt lassan két évtizedben. Közvetve pedig azt tanulhatta meg ennek révén ebben az országban mindenki, hogy amiképp a múltbéli, úgy a jelenbéli tetteknek sincs sem morális, sem politikai tétjük, a büntetőjogiról nem is beszélve. E nélkül a módszeresen kimunkált közöny nélkül ma nem folyhatna az országban mindaz, aminek tanúi vagyunk.

A következőkben elnézést kell kérnem azért, hogy viszonylag hosszabban idézek sok évvel ezelőtt íródott szövegeimből. Erre részben a restség késztet. Bőven idézhetnék másoktól is, akik nálam mélyrehatóbb erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne így alakuljanak a dolgok: maroknyi ember nagyon sokszor és sok betűt írt a volt állambiztonsági iratok és hálózatok feltárásának szükségességéről, mint a magyar demokrácia minősége szempontjából kulcsfontosságú kérdésről. A jelek szerint egyelőre teljesen hiábavalóan, noha ma már senki épeszű megfigyelő számára nem lehet kétséges, hogy mennyire igazuk volt. Továbbá, azért is fordulok korábbi szövegeimhez, hogy jelezzem elkeseredésemet. Nem látok új helyzetet, és nem remélek fordulatot, így kénytelen vagyok egyszeri papagájként ismételni magamat. A szövegek 2000-ből és 2004-ből valók, a Beszélőben megjelent publicisztikáimból: „Napnál világosabb, hogy az állambiztonsági akták elzárása sosem szolgált más célt, és ma sem szolgál mást, mint hogy ezek az emberek számunkra továbbra is láthatatlanok maradjanak.” „Ezek az emberek... ma is ott ülnek a parlamentben, a minisztériumokban, az önkormányzatokban, a szerkesztőségekben, az egye­temi tanszékeken, a kuratóriumokban, a különféle bizottságokban és igazgatótanácsokban, és továbbra is döntéseket hoznak, mirólunk, ki tudja, milyen szempontok alapján és kinek a sugalmazására.” „Mindaddig, amíg ebben az ügyben a törvényhozók nem teremtenek tiszta helyzetet, nem lehet világos számunkra, hogy valójában kik és pontosan mi célból kormányozzák Magyarországot.”

Vessünk ezek után egy fölszínes pillantást arra, mit láttunk az elmúlt másfél hónapban! Előrebocsátom, hogy mivel nem érdemesítenek arra, hogy minimálisan épkézláb és összefüggő válaszokat kapjak az önként adódó kérdésekre, nincs más választásom, mint hogy spekulálok. Azt is meg kell mondanom, hogy miközben nincs kétségem afelől, hogy az ellenzék fő ereje és a mögötte álló csoportok nem ártatlan bárányok, és mindaz, ami kiderült velük kapcsolatban, nem sok jóval kecsegtet a leendő kormányzásuk szándékait és erkölcsi alapjait illetően, megrögzött liberálisként kénytelen vagyok hangsúlyosabban szólni a hatalom jelenlegi gyakorlóit illető kételyeimről. A történések menete is azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom képviselői mérhetetlenül nagyobb erőforrásokkal és képességekkel bírnak, mint ellenzékük – legyen az bármilyen erős és képességes –, ezért nagyobb veszélyt jelentenek a szabadságunkra.

Dávid Ibolyának értelmes választ kellene adnia arra a kérdésre, hogy milyen úton jutott hozzá a döntő pillanatban a kérdéses CD-hez, és milyen más, nyilvánvalóan kompromittáló információkkal rendelkezett (vagy osztottak meg vele), amelyeket nem osztott meg a nyilvánossággal, noha nyilvánvalóan megosztott pártbeli kihívójával, aki ennek hatására pánikszerűen visszalépett. Arról is végre hiteles beszámolót kellene tartania, mi köze volt az MDF finanszírozásához az utóbbi években azoknak a köröknek, akik a Tisztelet Társasága mögött állnak, és mit kaptak a pénzért cserébe.

(Friss hír, hogy kilépett az MDF-frakcióból Vas János, akinek személyében – idézem az elnök asszony komünikéjét – egy „felkészült, nagy tudású embert ismertünk meg”. A nyilvánosan hozzáférhető életrajzi adatok fényében efelől semmi kétségünk. Vas Jánosnak egyenes útja vezetett a Kincstári Vagyoni Igazgatóság főosztályáról – néhány gyümölcsöző ingatlanügylet után – a Leisztinger Tamás érdekeltségi körébe tartozó ingatlancégeken keresztül a Tisztelet Társaságán át az MDF frakciójába, ahonnan „külső nyomásnak” engedve volt most kénytelen távozni. Még frissebb hír, hogy a nyilván hasonlóan felkészült és nagy tudású, politikai tehetségét sokáig a Fidesz-frakcióban csillogtató Lengyel Zoltán (a frakcióból egy randalírozás és állítólagos, feszület előtti meztelenkedése miatt volt kénytelen távozni) belépett az MDF-frak­cióba, ezzel megmentve a frakció létét, miközben a pártelnök asszony háborút hirdetett a politikába be­avatkozni akaró „oligarchák” ellen. Íme, a normális Magyarország, és annak utolsó védőbástyája, a következetesen konzervatív, polgári erő.)

Almássy Kornélnak meglehetősen sután hangzó emberrablási történetek helyett arról kellene beszélnie, hogy miről szólt a pártelnökével folytatott rövid, ámde fölöttébb drámai disputája, és hogy tudomása szerint mi köze volt ennek az egésznek Csányi Sándorhoz, illetve más befolyásos mágnásokhoz. A Fidesz vezetőinek pedig a mostaninál érdemibb magyarázatot kellene adniuk arra, milyen formális és informális nexusban voltak azzal a biztonsági céggel, amelynek fő megrendelője az OTP volt. Róluk ennyit.

Távol álljon tőlem, hogy elkövessem azt a módszertani hibát, amely az összeesküvés-elméletek gyártóinak sajátja: nem biztos, hogy az mozgatja a bábokat, aki a következmények haszonélvezője. Mégis, ha a történtek politikai következményei felől közelítjük az elmúlt másfél hónapot, szembetűnő, hogy elsősorban a miniszterelnök húzott hasznot a fejleményekből. Nem is jelentéktelent. Augusztus végén pártján belül is ingott a pozíciója, az SZDSZ pedig új koalíciós ajánlattal igyekezett nyomást gyakorolni a szocialistákra, hogy a miniszterelnököt lecseréljék. A „szakértői” kormány politikai szakértők által sokat és teljesen fölöslegesen fitymált ajánlata valójában ezt az üzenetet csomagolta volna – meglehet, ügyetlenül és átlátszó módon – sztaniolpapírba. A javaslatot kísérő vitának nem arról az álkérdésről kellett volna szólnia, hogy van-e olyan, hogy „szakértői” kormány (nincs, naná!), hanem arról, hogy Gyurcsánnyal van-e esély a kormányzás értelmes folytatására, és ha vele nem, akkor ki más jöhet egyáltalán szóba.

Október közepén a miniszterelnök pozíciója megingathatatlan a pártján belül. A Fidesz egyelőre búcsút mondhat jól bejáratott információs csatornáinak, és magánhálózatának lelepleződése nem jelentéktelen árnyékot vet rá. Az MDF feltűnően jó ütemérzékkel javasolta a parlament önfeloszlatását szeptember közepén, amelyhez Gyurcsány és a szocialista frakció boldogan csatlakozott, hiszen így besöpörhették a liberálisok szavazatait, mielőtt egy­ál­­talán elkezdődtek volna velük a tárgyalások a kormány támogatásának feltételeiről. Ezzel a húzással az SZDSZ-t sarokba szorították.

A megfigyelési botrány időközben majdnem teljesen szétzilálta az MDF sorait is. Az MDF-ből abban a pillanatban sikerült kilőni Almássyt – gondoljunk bármit amúgy képességeiről –, amikor fölmerült a halvány esélye annak, hogy olyan ember veszi át a párt vezetését, aki az őszi szavazások alkalmával igen komoly kellemetlenségeket okozhat a kisebbségi kormánynak a parlamentben. Az a bizonyos CD, egy nyilvánvalóan még folyamatban lévő titkos nyomozás dokumentuma, nem kerülhetett ki máshonnan, mint a titkosszolgálatoktól, és ez nem történhetett meg a miniszter, netán a miniszterelnök tudta és engedélye nélkül. Szilvásy György miniszter ezt követően a vonatkozó törvényi előírásokat megsértve tette hozzáférhetővé azt a másik CD-t, amely a bizottsági ülés után rejtélyes módon néhány órára az internetre is fölkerült, majd villámgyorsan le is került onnan. A miniszter egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tett, egymás után sorban: először titoksértéssel vádolta fideszes ellenlábasait, amiért azok a rájuk vonatkozó lehallgatott telefonbeszélgetéseket nyilvánosságra hozták. Majd a titkosságra és a folyamatban lévő nyomozás érdekeire hivatkozva nem közölte, hogy hány további beszélgetést rögzítettek, és azok mit tartalmaznak, noha akkurátusan adagolt félinformációk lehallgatott ügyvédi irodákról, homályos fegyverügyletekről és egyéb turpisságokról továbbra is csordogáltak. Legutóbb pedig azt állította, hogy az általa átadott CD-n nem voltak minősített adatok, ezért ő nem is követhetett el jogsértést.

Ez utóbbi állítása fényében különösen érdekes, hogy mind a mai napig nem állt elő azokkal a bizonyítékokkal, amelyek megalapozzák a vádat, miszerint a Fidesz vezető politikusai törvénysértő módszerekkel történő adatgyűjtésre adtak megrendelést, amelyet a kérdéses cég törvénysértő eszközök alkalmazásával igyekezett is teljesíteni. Az eddig nyilvánosságra került hangfelvételek ezt a vádat nem támasztják alá. Azokból csak annyi derül ki, hogy rendszeres kapcsolat volt a két politikus és a cég vezetője között. A felvételek a legcsekélyebb módon sem támasztják alá azt sem, ami ugyan nem mondatott ki, inkább sugalmazták, hogy a Fidesznek és két érintett politikusának köze lenne azokhoz a (titkos) nyomozás tárgyává tett egyéb köztörvényes ügyletekhez, amelyekben a gyanú szerint a cég érintett volt. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter egy még le nem zárult, titkosszolgálati eszközökkel folytatott nyomozás meglehetősen szelektíven adagolt adataival lépett a nyilvánosság elé a kormány túlélése szempontjából kritikus politikai szituációban. Fellépése döntő hatással volt a kormány közvetlen sorsát érintő politikai folyamatokra. Ha mindezt megtette, bár nem volt rá törvényi felhatalmazása, akkor többé nem tarthat vissza információkat arra hivatkozva, hogy közzétételük sértené a nyomozás érdekeit. Állításait a nyilvánosság előtt kell bizonyítania. Nyilvánosságra kell hozni azt is, hogy milyen adatok alapján és pontosan milyen bírósági felhatalmazással indult az UD Zrt. elleni titkos nyomozás, amely végül elvezetett két ellenzéki politikus mobiltelefonjáig. Ennek hiányában ugyanis lehetetlen megítélni, hogy a két politikus lehallgatásával vagy a lehallgatás tényének elhallgatásával nem követett-e el a miniszter, avagy a titkosszolgálata már eleve törvénysértést.

Ha már kérdezik: azt viszont egyáltalán nem gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc és kormánya állna a globális pénzügyi válság hátterében. Pedig úgy látszik, legalábbis rövid távon, nagyon jól jött nekik.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges