Skip to main content

Túl a nemzetállamon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Második, befejező rész


5. Multinacionalizmus

Három fontos problémát szeretnék röviden áttekinteni: a nyelvhasználat, az iskolaügy és a területi közigazgatás kérdését. Ebben a rendben haladok.

Liberálisok között egyetértés van abban, hogy mindenkit megillet az anyanyelv használatának joga. Olyan jog ez, mellyel minden állampolgár egyformán rendelkezik, függetlenül attól, hogy melyik nyelvi-etnikai csoporthoz tartozik. De mit is jelent az anyanyelv használatához való jog, például a hivatalos érintkezésben? Többet annál, mint hogy az állam senkinek nem tiltja saját nyelvének használatát. Többnyelvű közösségben az egységes közigazgatás működtetése külön kommunikációs költségekkel jár, s a különféle szabályozások más és más módokon osztják el e költségeket. Tegyük fel, hogy első lépésben kijelölnek egy és csakis egy államnyelvet; azt, amelyiket a többség anyanyelveként beszél. Ezzel megtörténik a költségek elsődleges elosztása: minden terhet a kisebbség tagjai viselnek, azáltal, hogy egy számukra idegen nyelven kell a közhivatalnokokkal beszélniük, továbbá azáltal, hogy hátrányos helyzetben versenyeznek a köztisztviselői állásokért (hisz azok betöltéséhez az államnyelv tökéletes birtoklása szükségeltetik). Most pedig tegyük fel, hogy a következő lépésben a kisebbség elnyeri az anyanyelv hivatali használatának jogát. Ily módon az eredeti költség (a kisebbség tagjait sújtó kommunikációs hátrány és versenyhátrány) lényegesen csökken, de nem úgy, hogy magától elenyészik, hanem úgy, hogy másfajta költségre váltódik át. Hisz mit jelent a jog, hogy közhivatalban minden állampolgár szabadon használhatja az anyanyelvét? Vagy azt, hogy minden hivatalnoknak beszélnie kell a kisebbség nyelvén, vagy azt, hogy a kisebbségi nyelvet nem beszélő hivatalnokkal tolmács útján lehet közlekedni. Mindkét megoldásnak ára van. Ha az előbbit megkövetelik, akkor ezt az árat a többséghez tartozó hivatalnokok fizetik meg. El kell sajátítaniuk a kisebbségi nyelvet, s le kell mondaniok versenyelőnyük egy részéről. Ez nem kifogásolható megterhelés, hiszen csak az elsődleges szabályozással járó méltánytalan előnyök egy részét fizettetik meg velük (ha többnyelvűségre kötelezik őket), vagy veszik el tőlük (ha alulmaradnak kisebbségi versenytársukkal szemben). De ez a megoldás nem minden esetben működik. Képzeljük el, hogy egy régióban a többség három-négy kisebbségi népcsoporttal él együtt. Ilyen helyzetben nem várható el, hogy minden hivatalnok minden nyelven beszéljen; ezért gyakran nem marad más, csak a tolmács igénybevételének joga. A tolmács odaszervezése, munkadíjának megfizetése azonban költséget okoz. A kérdés megint csak az, kit terheljen ez a költség? Méltányos-e, ha az állam a hivatalnokai nyelvét nem beszélő polgárra hárítja a tolmácsállítás terheit? Aligha, hisz többségi polgártársa máris igazolhatatlan előnyt élvez vele szemben: a hivatali kommunikáció úgy van megszervezve, hogy egyikük azonnal s minden nehézség nélkül meg tudja értetni magát a hivatalnokkal, egyenrangú félként tud közlekedni vele, a másik azonban nem. Indokolt tehát, hogy a tolmácsállítás esetében is a többség fizessen nagyobb árat, csak most nem a hivatalnokok, hanem az adófizetők általában (akiknek a pénzén a tolmácsot foglalkoztatják).

Egyszóval, az anyanyelv hivatali használatának joga mindkét esetben túlmegy azon a valamennyi állampolgárt megillető jogon, hogy szabadon beszélje nyelvét a hivatalokban. Magában foglalja a kisebbségi állampolgároknak azt a további jogát, hogy az állam teremtse meg számukra az anyanyelvi közlekedés feltételeit. Magában foglalja a jogos követelést, hogy a kommunikáció biztosításának terheiből a többség vállalja a nagyobbik részt. Vagyis feltételezi, hogy a kisebbség tagjait egy különleges, csoporthoz kötött jog is megilleti az állammal és a többség tagjaival szemben. E kiváltság nélkül az ő esetükben az anyanyelv használatának állampolgári joga csupán annyit tartalmazna, hogy szabad olyan hangokat kiadniuk a közhivatalokban, melyek a tisztviselő fülének értelmezhetetlen zörejek. A „nyelvérzék nélküli” törvény az állam működésének kommunikációs költségeit a kisebbséggel fizetteti meg. Vagy másképpen szólva: a „nyelvérzék nélküli” törvény szülöttje a kisebbségi nyelv iránti érzéket nélkülöző hivatalnok.

Ez a csoporthoz kötött jogok legegyszerűbb típusa. Akárcsak az általános állampolgári jogok esetében, a jog alanya itt is az egyén, ő maga – egymagában – gyakorolja; a sajátosság annyi csupán, hogy a jog birtokosa az állampolgárok körénél szűkebb csoporthoz (az anyanyelvi kisebbséghez) tartozik.

Az iskolaügy már bonyolultabb kérdéseket vet föl.

A kisebbség joga az iskoláztatáshoz megint csak megfogalmazható általános, állampolgári jogként: mindenkinek joga van hozzá, hogy anyanyelvén tanuljon, s elsajátítsa anyanyelvi közösségének kultúráját és hagyományait. Olyan országban, ahol az állam ingyenes alap- és középfokú oktatást biztosít valamennyi polgára számára, ez a jog magában foglalja, hogy az államnak kisebbségi iskolákat is fönn kell tartania. De megállapításunk még semmit nem mond arról, hogy milyen feltételek közt működnek a kisebbségi iskolák. A közoktatással kapcsolatos kötelezettségének úgy tesz eleget az állam, hogy egy-egy osztály elindításához kvótát állapít meg, például azt mondja, hogy önálló osztály akkor indítható, ha legalább harminc jelentkező van. Három eset lehetséges. Először: mind a többségi, mind a kisebbségi iskolákban harminc fő a küszöb. Másodszor, a többségi iskolákban a küszöb harminc fő, a kisebbségi iskolákban harmincnál magasabb. Harmadszor, a többségi iskolákban harmincfős a küszöb, a kisebbségi iskolákban ennél alacsonyabb. Az az állam, mely a törvény előtti egyenlőséget úgy értelmezi, hogy minden egyén kizárólag az összes többit is megillető, állampolgári jogokkal rendelkezhet, a kvóták kisebbségre hátrányos megkülönböztetését el fogja utasítani. De ugyanígy el kell vetnie a kvóták kisebbségpártoló megkülönböztetését is.

Nos, hová vezet az, ha az osztályindítási küszöböt egységesen állapítják meg? Gondoljunk bele az alábbi, nagyon is kézenfekvő lehetőségbe. A többség sűrű városi tömbökben él együtt, míg a kisebbség ritkás, falusi halmazokban szóródik szét. A többség minden településen kiállítja a harmincfős osztályokat, a kisebbség sehol. Ilyen viszonyok között nemcsak az sújtja hátránnyal a kisebbséget a többséggel szemben, ha az általános küszöbnél magasabbat állítanak elé, hanem már az is, ha az általános kvóta betartását követelik meg tőle. A méltányosság a kisebbség javára megkülönböztetett szabályozást kíván.

Kétségtelen, a küszöb leszállításának ára van: ha a többi költségtényező nem módosul, akkor egy-egy diák iskoláztatásának költségei az osztálylétszámmal fordított arányban változnak. A kérdés most is az: ki viselje a többletterheket. Ha a kisebbség harmincnál alacsonyabb létszámú osztályokat indíthat, akkor a költséget az állam (s rajta keresztül az adófizetők összessége, tehát nagyobbrészt a többség) vállalja magára. Ám ha a kisebbségre a többség demográfiai viszonyaihoz igazított kvótákat alkalmazzák, akkor a többletterhek reá hárulnak; vagy úgy, hogy a kisebbségi gyerekek nagy távolságokról kényszerülnek bejárni, órákat utazva tanítás előtt és után, vagy úgy, hogy anyanyelvi oktatásuk a szüleikre marad, vagy pedig úgy, hogy a kisebbség magániskolákat hoz létre, és megfizeti az iskolafenntartás árát. Egyszóval, az állam csak két lehetőség között választhat: vagy megteremti a feltételeket a kisebbség iskolázódása számára is, miként a többség számára megteremti, tudomásul véve, hogy a kisebbség iskoláztatása többe kerül, vagy nem hajlandó többet fordítani a kisebbség, mint a többség gyermekeinek iskoláztatására, és akkor tovább halmozza a kisebbség induló hátrányait. Az utóbbi a „nyelvérzék nélküli”, egyenlő állampolgári jogok politikája. Az előbbi az állampolgári jogokat csoporthoz kötött, kisebbségi jogokkal társító politika.

Akárcsak az anyanyelv használatához való jogot, az anyanyelvű iskolázódáshoz való jogot is maga az egyén gyakorolja. De ez a jog két sajátossággal bonyolultabb az anyanyelvhez való jognál. Először, a tanulók ugyan maguk élnek vele, de csak társaikkal együtt, és csak akkor, ha a jelentkezők száma eléri a kisebbség számára megállapított küszöbértéket. Másodszor, a kisebbségi helyzethez igazított kvóta jogának alanya nem maga az egyén, hanem a közösség. Az egyén joga arra terjed ki, hogy kisebbségi osztályba jelentkezzen, s ha kitellik a létszám, akkor – de csakis akkor – társaival együtt oda is járjon. Ahhoz nem fűződik joga, hogy ezt a lehetőséget tizenöt, húsz- vagy harmincfős osztályban biztosítják-e a számára. A küszöb meghatározásával kapcsolatos jogok értelmes módon csupán a kisebbség egészére vonatkoztathatók. Csak az anyanyelvi közösségről mondhatjuk, hogy joga van a kedvezményezett kvótához, így hát az iskolaügy átvezet abba a tartományba, ahol a kollektív jogok kezdődnek.

Az embereket együttesen megillető jogok gondolata nem újdonság, persze. Az egyesüléshez való jog például az egyén joga ugyan, de arra irányul, hogy másokkal együtt tegyen meg bizonyos dolgokat Ez nem okoz nehézséget hiszen az egyesülési jog minden állampolgárt megillet, egyesületi tag pedig csak az lesz, aki önként csatlakozik egy szervezethez. Mi több, maguk az egyesületek jogi személyiségre tehetnek szert, s ebben a minőségükben már olyan jogok is megillethetik őket, melyeket a tagság együttesen sem (csak az egyesület tisztségviselői útján) gyakorolhat: ezek tehát nem az alapító vagy csatlakozó egyének közös jogai. De itt sincs nehézség, hisz a jogi személyt a tagok hozzák létre és szüntetik meg, önkéntes elhatározással. Abban a tartományban, ahol ezek a feltételek teljesülnek, az állam beérheti azzal, hogy minden egyént felruház a másokkal közös cselekvés jogával, kialakítja a társulás szabályait és a létrehozott szervezetekhez telepített jogokat, majd a polgárokra bízza, hogy társulnak-e egymással, s ha igen, milyen társulásokat hoznak létre. Az állampolgárok összességénél szűkebb csoportoknak semmiféle közjogi elismerést nem kell adnia. Ez a gyakorlat jól kezelhető az állampolgári jogok, valamint a közügyek és magánügyek közötti elhatárolás klasszikus technikájával.

Az iskoláztatáshoz fűződő kisebbségi jogok nem ilyen természetűek. A jogosultak köre itt szűkebb, mint az állampolgárok összessége, de nem is önkéntes társulás útján válogatódik ki. Nem mondhatjuk, hogy a kisebbségi osztály indítása azok joga, akik ezt a lehetőséget együttesen igénybe veszik. Először is, nem szükségszerű, hogy kizárólag kisebbségi szülők gyermekei járjanak kisebbségi osztályba. Különféle okokból a többségi népcsoporthoz tartozó házaspárok egy része is kisebbségi iskolát választhat gyermekei számára. A kisebbségi osztályok tanulóinak együttese tehát nem okvetlenül valódi részhalmaza a kisebbségi népességnek; az pedig végképp megindokolhatatlan állítás volna, hogy kisebbségi és többségi családoknak joguk van a kisebbségi oktatáshoz. Ráadásul ez a jog nyilvánvalóan megilleti azokat a kisebbségi családokat is, melyek nem élnek vele, ők pedig nem sorolhatók az önkéntesen együttműködők közé. De akkor hogyan jelölődik ki a jog alanya? Egyesülés útján semmiképp: a kisebbség joga nem alapulhat azon, hogy meghatározott számú ember összejön és szervezetet alapít. Maga a kisebbség nem ezen a módon keletkezik, nem társult egyének összessége. Egyszerűen van, azáltal, hogy az állampolgárok egy részét mindennapi kultúrájuk, a kölcsönös elismerés és a kívülállók tekintete oda sorolja. Ezért aztán, ha megilleti a lehetőség, hogy kedvezményezett feltételekkel indítson anyanyelvi tanosztályokat, akkor ezt az államnak közjogi aktus révén kell elismernie. A joggal felruházott kollektívum nem maradhat a magánszféra része, az állam nem érheti be annyival, hogy azok a polgárok, akik élnek az egyesülés jogával, létrehozhatnak önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezeteket.

Összefoglalva: a kollektív jogokat két ismérv különíti el a társult egyének közös jogaitól. Először, alanyuk nem egyesülés útján keletkezik, hanem egyszerűen csak adva van, és másodszor, az államnak hivatalosan el kell ismernie ahhoz, hogy jogalannyá válhasson.[1] További jellemzőikre később még visszatérek.

Előbb azonban szeretnék néhány szót szóli harmadik problémánkról, a területi közigazgatás ügyéről. Etnikailag megosztott országban minden polgár számára előnyt jelent, ha lakóhelyén az ő csoportja a többség. Még nagyobb az előny, ha a közigazgatás önkormányzati rendszerű. Tovább növeli a helyi többség birtoklásának értékét, ha a központi államhatalom a lehető legtöbb hatáskört adja le a helyi önkormányzatoknak. Ahol azonban az állam területén élő népcsoportok lélekszáma és területi eloszlása egyenlőtlen, ott ezek az előnyök mást jelentenek az országos többség, s mást az országos kisebbség számára. A központi államhatalom szintjén az országos többség mindenképpen helyzeti előnyben van. Ha helyben is ő a többség, akkor tagjai halmozott előnyt élveznek. Ha viszont helyben (már ahol jelen vannak) az országos kisebbség tagjai teszik ki a többséget, akkor az arányok megfordulása – az önkormányzati rendszerrel és a hatáskörök decentralizálásával párosulva – valamelyest ellensúlyozza a hátrányt, mely a központi államhatalom szintjén menthetetlenül osztályrészükül jut. Képviselőiknek szava lesz a helyi iskolaügyben, a helyi kulturális költségvetés elosztásában, abban, hogy milyen gazdasági vállalkozások betelepülését támogatja a helyi közösség, és még sok minden másban. Ezért a kisebbségek jövője szempontjából szinte semmi nem olyan fontos, mint az önkormányzatiság, a decentralizáció. Azonban ennyi nem elég. Ahhoz, hogy az erős önkormányzat jó legyen a kisebbségnek, a közigazgatási határokat számára kedvező módon kell meghúzni. Mert ha a határok úgy szabdalják át az ország területét, hogy az országos kisebbség helyben is mindenütt kisebbségben van, akkor hiába az önkormányzati rendszer és az erős helyi hatalom. Ha viszont a belső határok egységes egészként különítik el azokat a területeket, ahol a kisebbség tömbjei összpontosulnak, akkor a helyi önkormányzat a kisebbségi autonómia eszközévé válhat.

Megint csak három eset van: a közigazgatási határokat az etnikai arányokkal nem törődve húzzák meg; úgy húzzák meg őket, hogy a kisebbség helyi autonómiája eleve lehetetlenné váljék; vagy úgy húzzák meg őket, hogy előmozdítsák a helyi kisebbségi autonómiát. A jogegyenlőség hagyományos felfogása elutasítja azokat a praktikákat, melyek a belső határok átrajzolásával a kisebbség helyi autonómiáját igyekeznek szétverni. De elutasítja azt a gyakorlatot is, mely a belső határokat a kisebbségi autonómia számára legkedvezőbb területi egységekhez igazítaná. Mindkettőt egyaránt rossznak tűnteti föl, mert egyik sem tesz eleget a követelménynek, hogy az állam „nyelvérzék nélküli” eljárásokat és csakis ilyen eljárásokat kövessen.

Ez méltányos megoldásnak tűnik, hiszen az etnikailag semleges belső határok nagyjából olyan arányban hoznak létre az országos többség által uralt és az országos kisebbség által uralt közigazgatási egységeket, amilyen arányban a két csoport a teljes népességen belül képviselve van. Csakhogy ily módon az országos többség előnye helyben is változatlan arányban termelődik újra. A „nyelvérzék nélküli” nemzetállam az államalkotó nemzet politikai előnyeit változatlanul megújító állam. Ha ezek nem méltányolható előnyök, akkor a tisztesség azt kívánja, hogy az aránytalanság fenntartása helyett az állam az erőviszonyok kiegyenlítésére törekedjék.

Így tehát liberális államban, mely minden polgárát, tekintet nélkül hovatartozására, egyenlőkként kezeli, a nyelvi-etnikai kisebbségeket meg kell illesse a jog, hogy a közigazgatási határok a területi autonómiájuk számára legkedvezőbb módon osszák föl az ország területét. Ez, technikai értelemben, már tisztán kollektív jog: nem egyének az alanyai (külön-külön senkinek nincs joga hozzá, hogy a számára legkedvezőbb népesség-megoszlású településen lakjon), és nem is maguk az egyének gyakorolják, akár külön-külön, akár együttesen (nincs értelme arról beszélni, hogy a kisebbség tagjai magukhoz idomítják a közigazgatási határokat; ez csak államhatalmi döntéssel hajtható végre). Továbbá, kollektív jog ez abban az értelemben is, hogy nem társult egyének élvezik, azzal a feltétellel, hogy kinyilvánítják együttműködési szándékukat, hanem nyelvi-etnikai közösségek, azon az alapon, hogy az állam elismeri őket kiváltságok kollektív alanyaiként

Foglaljuk össze, mire jutottunk. Etnikailag megosztott társadalomban a minden polgárát egyenlőkként kezelő állam nem lehet nemzetállam: társnemzeti állam kell legyen. Nem azonosulhat egyetlen kitüntetett nemzettel, hanem a területén élő etnikumok politikai közösségét kell sajátjának tekintenie. Valamennyiük kultúráját, valamennyiük hagyományait a magáénak ismeri el. Számol vele, hogy a különböző népcsoportok nem egyenlő induló eséllyel küzdenek a hivatalos elismertetésért és a közhatalomból való részesedésért, s a hátrányos helyzetű csoportok tagjainak megkülönböztetett segítséget ad az egyenlő pozíció megközelítéséhez. Az ilyen kiváltság óhatatlanul tartós (mivel az államalkotó csoportok erőviszonyai közötti különbségek is tartósak), és jogokban is testet ölthet. Ezek minden esetben csoporthoz kötött jogok, bár nem minden esetben kollektív jogok (abban az értelemben, hogy alanyuk a közösség volna, és a közösség nevében lehetne gyakorolni őket). Egy részük azonban kollektív jog, a szó szigorú értelmében.

Kollektív jogokon, nekem úgy tűnik, manapság területi autonómiát szoktak érteni, területi autonómián pedig föderalizmust. Ám ez végletes – s a mindenkori többség és kisebbség közötti politikai vitát aggasztóan kiélező – leegyszerűsítés. A területi autonómia csupán határesete a kollektív jogoknak, a föderalizmus pedig a területi autonómiának. A kisebbségi helyzet hátrányainak kiegyenlítésére latba vethető, előnyös megkülönböztetések tárháza jóval gazdagabb ennél, és az is kell legyen. A való világ igényeihez közelítve temérdek esetleges tényt kell figyelembe venni. Másfajta jogokra van szüksége egy kisebbségnek, ha abszolút lélekszáma pár tízezer főt tesz ki, mint ha több milliót; másfajta jogokra, ha a többséghez képest elenyésző arányú, mint ha az országlakosok számottevő hányadát adja; másokra, ha tagjai a társadalmi hierarchia legalján csoportosulnak, mint ha szociológiai eloszlásuk hasonló a többségéhez; másokra, ha van anyaországa az állam határain kívül, mint ha nincs, és folytathatnánk tovább. Ezért úgy gondolom, célszerű világossá tenni, hogy a multinacionalizmus programja nem kötődik egyetlen intézményi elrendezés (a föderális állam) követeléséhez, hanem, a helyzetek bonyolultságának megfelelően, változatos megoldásokban ölthet testet. Általánosságban csupán annyit kell leszögeznünk, hogy az összes egyént megillető állampolgári jogok tisztességes érvényesítése nem elegendő; nyelvi-etnikai szempontból megosztott társadalom fölött csak akkor emelkedhet minden polgárát egyenlőkként kezelő állam, ha az általános, állampolgári jogok mellett adva vannak csoporthoz kötött – egyéni és kollektív – jogok is.

De vajon összefér-e ez a megállapítás a liberalizmus politikai elveivel? Lehetséges-e liberális multinacionalizmus? Vizsgáljuk meg az ellenvetéseket.

6. Liberális multinacionalizmus

Három fő érvet szokás liberális oldalról a társnemzeti állam eszméjével szembeszegezni. Először: sérti az állampolgári jogegyenlőséget, hogy az összlakosság egy része külön törvények alatt álljon. Másodszor, valamely közösség kollektív jogainak elismerése más közösségekhez tartozó egyének állampolgári jogainak korlátozásához vezet. Harmadszor, a közösség kollektív jogai korlátozhatják a hozzá tartozó egyének jogait is, a kollektív jogokkal felruházott közösség zsarnokává lehet tulajdon tagjainak.

Ezek az aggályok nem teljesen alaptalanok. A kollektív jogokra támasztott igényt gyakran értelmezik úgy, hogy az konfliktusban van a szabadság és egyenlőség liberális eszméivel. A jogok mindig valamilyen érdeket védenek. Az egyén jogai egyéni érdekeket, a kollektív jogok – mi sem látszik természetesebbnek – a közösség érdekeit. Az ember és polgár jogai az egyén különleges erkölcsi státusát ismerik el; azt, hogy képes önálló elgondolás szerint vezetni az életét, s hogy érdekében áll e képességének gyakorlása. Önként kínálkozik a gondolat, hogy ha vannak kollektív jogok, akkor viszont ezek a közösségek különleges erkölcsi státusán alapulnak; más szóval, azt ismerik el, hogy a közösségeknek is saját élete van, melyet saját kultúrájuk értékeit követve, maguk kívánnak alakítani. S innen már csak egy lépés az állításig, hogy a közösség morális rangja magasabb, mint az egyéné, hogy a közösség jogai megelőzik, és konfliktus esetén lerontják az egyén jogait. Hiszen a közösségek más viszonyban vannak az őket alkotó személyekkel, mint az egyesületek, szövetségek vagy vállalatok. Nem úgy keletkeznek, hogy emberek összejönnek, és valamilyen előzetesen adott célra társulnak egymással, hanem már adva vannak az egyének számára, amikor ezek megfogalmazzák céljaikat. Nem korlátozott célok megvalósítását szolgálják, hanem a legkülönbözőbb célok kitűzéséhez és végrehajtásához adnak keretet, s fennállásuk értelme nem meríthető ki a lehetséges célok felsorolásával. Nem úgy viszonyulnak az egyén céljaihoz, mint a kivitelezés eszközei; már a célok elgondolásához is ők adnak anyagot. Az egyén ugyanis csak valamilyen készen talált kultúrát elsajátítva válhat autonóm életvezetésre képes személlyé – tehát önálló céljai csak akkor lehetnek, ha már adva van, saját kultúrájával együtt, a közösség, melynek gyermekeként felnövekszik.

Ha ez az értelmezés helytálló, akkor valóban választani kell liberalizmus és kollektív jogok között. Én azonban azt gondolom, hogy ez nem az egyedül lehetséges, s nem is a legjobb elmélete a kollektív jogoknak. Íme egy másik – liberális – értelmezésük és megindoklásuk vázlata.

Kétségtelen, a közösségek szerepe az egyén életében más, mint az önkéntes társulásoké. Az egyén csak a társadalmi környezetében készen talált kultúrát elsajátítva válhat autonóm személlyé. Ebből azonban nem következik, hogy a kultúrát hordozó közösség ugyanúgy végső forrása volna erkölcsi követeléseknek, mint az egyén. Először is, csak az egyénnek vannak szándékai, csak ő képes szenvedni és örülni, csak ő alkot elgondolást jóról, szépről, igazról és helyesről. Csak az egyén olyan lény, akinek önmagában érdekek tulajdoníthatók; a közösségnek tulajdonított érdekek származtatottak. Akkor mondhatjuk, hogy egy közösségnek érdeke fűződik a fennmaradáshoz, kultúrája megőrzéséhez és felvirágoztatásához, ha az is elmondható, hogy a közösséget alkotó egyéneknek érdekében áll közösségük fennmaradása, kultúrájuk megőrződése és virágzása. Ha nincs senki, aki a maga számára jót remélne a közösség fennmaradásától, akkor nem állítható értelmesen, hogy a közösség fennmaradásához érdekek fűződnek.

Másodszor, hogy a közösségek fontos keretei az egyén életének, ez a megállapítás nem tartalmazza, hogy okvetlenül egyetlen átfogó közösséghez kellene tartoznunk, sem pedig azt, hogy hovatartozásunkat ne tehetnénk vizsgálódás és kritika tárgyává. Az egyén a maga személyes kultúráját sokféle közösség – és közösséget, csoportot nem alkotó kapcsolatháló – keresztezési pontjában sajátítja el, sokfelől szívja magába a személyisége felépítéséhez szükséges szabályokat, ismereteket, érzelmi és viselkedési mintákat. Szüksége van társadalmi viszonyokra, de nem világos, hogy miért éppen egy bizonyos közösségre volna szüksége. Fejlődése során eljut arra a pontra, amikor képessé válik választás tárgyává tenni (megerősíteni vagy elvetni) kötődéseit, s bár mindent egyszerre nem vizsgálhat felül, elvben bármit felülvizsgálhat (miközben sok minden mást, éppen akkor, vizsgálódás nélkül elfogad); és az a jó neki, ha ezt a képességét szabadon gyakorolhatja is.

Ez a belátás megerősíti iménti állításunkat: ha egy közösséggel senki nem azonosul, ha tradícióiról senki nem hajlandó többes szám első személyben beszélni, akkor annak a közösségnek nincs létjogosultsága. Amikor azt mondják, hogy a közösségnek jogai vannak tagjaival szemben, s hogy e jogoknak az egyéni jogokat lerontva is érvényt szerezhet, valójában azoknak az egyéneknek az igényeiről beszélnek, akik meg akarnak maradni a közösségben, s azt a jövőben is változatlannak kívánják látni, azokkal az egyénekkel szemben, akik távozni szeretnének, vagy változtatni a közösség hagyományain, belső és külső viszonyain. Abból, hogy nyelvi-etnikai közösségeknek, tagjaik védelmében, kollektív jogokkal kell rendelkezniük, nem következik, hogy olyan előjogok is megilletik őket, melyek a tagok egy részének érdekeit kényszerítik ki más tagok szabadságának rovására. Erre a pontra még rövidesen visszatérek. Egyelőre annyit szeretnék leszögezni, hogy a kollektív jogok, végső elemzésben, szintén egyéni érdekeket védelmeznek, a közösséget alkotó egyének (és sokaságaik) érdekeit.

De ha ez a helyzet, nem volna akkor kevésbé félrevezető az úgynevezett kollektív jogokat is mindjárt egyéni jogokként meghatározni? Nos, az volna – feltéve, hogy lehetséges. Vannak azonban egyéni érdekek, melyek eléggé fontosak ahhoz, hogy a társadalom jogokkal bástyázza körül őket, de amelyeket nem lehet úgy védeni, hogy a jogot közvetlenül az egyénre ruházzák. Tekintsük a következő példát. Minden kisebbségi egyénnek egyik legalapvetőbb érdeke, hogy a népcsoport, mellyel őt magát azonosítják, államában elismert és megbecsült, a többséggel egyenrangú közösség legyen. Ehhez egyebek között arra van szükség, hogy az állam ugyanúgy a saját hagyományai között tartsa számon e csoport tradícióját, mint a többségét. Így például, ha van az országnak nemzeti múzeuma, akkor ott a kisebbség kultúráját és történetét bemutató teremnek is lennie kell (persze, ez már „társnemzeti múzeum” volna). Azt mondhatnánk: a kisebbségnek joga van a helyhez a nemzeti múzeumban. De hogyan fordíthatjuk le ezt a jogot a kisebbséget alkotó egyének jogainak nyelvére? Nem állíthatjuk, hogy külön-külön joguk volna a nemzeti múzeum kisebbségi részlegéhez. Nem is világos, mit jelentene ez a jog. Talán azt, hogy ők is kiállíthatnak ott valamilyen tárgyat? Ilyen jog senkit nem illet meg; a múzeumokat hivatalnokok és megbízott szakemberek útján igazgatják. Vagy netán arról lenne szó, hogy bármikor ingyen fölkereshetik? Ez a kisebbségi kiállítás rendeltetésének teljes félreértése volna. Természetesen a kisebbséghez tartozó egyénnek jó az, ha személy szerint tapasztalja, hogy az állam elismeri kultúráját és történetét. De legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb a számára, hogy közösségének többi tagja, sőt, a többség is tapasztalja! A kisebbségi egyénnek elsősorban nem ahhoz fűződik érdeke, hogy a nemzeti múzeumba látogatva ő maga lássa kultúrája és története emlékeit, hanem ahhoz, hogy tudhassa: más emberek, akik oda látogatnak, látni fogják. Nem abból merít büszkeséget, hogy vasárnaponta elzarándokol a múzeum kisebbségi termébe (talán soha nem is járt ott), hanem abból a tudatból, hogy az állam minden polgárának megüzente: a kisebbség története és kultúrája ugyanolyan fontos, mint a többségé. Neki, mint egyénnek, elsődleges érdeke fűződik az önbecsüléshez, s ezt az érdekét az állam azzal védi, hogy közösségének biztosítja a jogot a nemzeti múzeumban (és a kulturális hagyományok elismerésének más térségein) való jelenléthez.

Hogy megfelelően védeni lehessen a kisebbséget alkotó egyének érdekét, mely közösségük egyenlő elismeréséhez fűződik, az érdek védelmére megalkotott jogok egy részét a közösséghez kell telepíteni.

Ebből az értelmezésből a kollektív jogok másfajta elmélete következik, mint abból, amelynek illiberális voltára joggal gyanakszunk. Nevezetesen, ha a kollektív jogok az egyén egyenlő szabadságát és méltóságát védik, akkor létezésük csak olyan esetben igazolható, tartalmuk és kiterjedésük csak olyan esetben fogadható el, amikor ugyanazokon a morális elveken nyugszanak, melyek az egyén állampolgári jogait is igazolják. Kollektív jogokra szükség lehet a kisebbségek méltánytalan hátrányainak ellensúlyozására, de ez nem állhat abban, hogy akár a kisebbségi egyének, akár velük szemben a többség tagjai, megfosztatnak az általános állampolgári jogok teljességétől. Kollektív jogokról csak azon a korláton belül beszélhetünk, hogy – tekintet nélkül nyelvi-etnikai hovatartozására – minden egyén ugyanazokkal az alkotmányos jogokkal rendelkezik, ugyanazon polgári törvénykönyv, büntető törvénykönyv, családjogi kódex, szerződési jog hatálya alatt áll. A liberális értelmezés szerinti kollektív jogok többletlehetőségeket teremtenek a többlethátrányok ellensúlyozására, de az egységes jogrend korlátai között, nem áttörve azokat, így tehát az első, a törvények egységével érvelő ellenvetés nem állja meg a helyét a kollektív jogok liberális elméletével szemben.

Nem következik a liberális felfogásból az sem, hogy a kisebbség számára fenntartott kiváltságok a többséghez tartozó egyéneket jogaik gyakorlásában korlátoznák. Kétségtelen, amikor az állam biztosítja a nyelvi kisebbség tagjai számára a hivatali tolmácsolást, vagy a szokásosnál alacsonyabb létszámú osztályok indítását engedélyezi a kisebbségnek, vagy neki kedvező közigazgatási határokat állapít meg, akkor olyan előnyöket kínál, melyeknek ára van, s ez az ár elsősorban a többséget terheli. Mindig föltehető a kérdés, hogy igazságos-e (nem aránytalanul nagy-e) a teher, melyet a többségnek viselnie kell. De az a kérdés nem tehető fel értelmesen, hogy a kisebbség megkülönböztetett támogatása nem sérti-e a többséghez tartozó egyéneknek azt a jogát, hogy ne járuljanak hozzá az adagosnál nagyobb arányban a tolmácsolás vagy a kisebbségi iskoláztatás költségeihez, s ne viseljék a kisebbség számára előnyös közigazgatási határok hátrányait. Ilyen jogok ugyanis nincsenek. Kinek jutna eszébe azt mondani, hogy az adórendszer csak akkor működik igazságosan, ha az adófizetők abban az arányban járulnak hozzá a rendőrség fenntartási költségeihez, amilyen arányban rászorulnak a rendőri védelemre (tehát a veszélyeztetett körzetek lakosai többel, a nyugodt övezetekben élők kevesebbel). Ki állítaná, hogy a közoktatás költségeihez minden kereső polgártól iskolás korú gyermekei számának arányában indokolt hozzájárulást beszedni. S ugyanígy: minden állampolgárnak joga van hozzá, hogy maga válassza meg lakóhelyét, de ki állítaná, hogy azt is joga van meghatározni, hol húzódjanak lakóhelyének közigazgatási határai, és ki alkossa ott a többséget. A többséghez tartozó egyénnek éppúgy nincs joga erre, ahogyan – láttuk – egyénenként nincs joga rá a kisebbség tagjainak sem.

Végezetül, a kollektív jogok léte – liberális értelmezésükben – azt sem vonja maga után, hogy a kedvezményezett közösség fennmaradása és virágzása elfogadhatóan indokolná a közösséghez tartozó egyének jogainak korlátozását. Mit is jelentene ez? Tegyük fel, hogy a kisebbségi osztályok induló kvótája 15 fő, de évek óta mindenütt 14 jelentkező akad csupán. Ebben a helyzetben az állam, elvben, a következőket teheti. Tudomásul veszi, hogy a kisebbségi osztályok iránt nincs megfelelő igény. Vagy tovább csökkenti a kisebbségi osztályok indulási kvótáját, emelve az egy diák taníttatásához való költségvetési hozzájárulást. Avagy kötelezi a kisebbségi szülőket, hogy gyermeküket anyanyelvi osztályba írassák, s ily módon biztosítja az oktatás folyamatosságát. Vegyük észre, a második út nem folytatható vég nélkül.

Ezt a legkönnyebben úgy láthatjuk be, ha abból az esetből indulunk ki, amikor a kisebbségi iskolák látogatottsága nem népességfogyás következtében csökken, hanem azért, mert egyre több kisebbségi házaspár irányítja át többségi iskolába a gyermekeit. A kisebbségi oktatás iránti igény hanyatlása ilyen körülmények között – feltéve, hogy a többség sem fogyatkozik – együtt jár a többségi oktatás iránti igény növekedésével. Ha a művelődésügyi tárca költségvetése nem bővíthető, akkor a többségi és kisebbségi iskolák között egyre élesebb lesz a verseny az állami erőforrásokért. Eljöhet a pillanat, amikor azt kell mondani, hogy a zsugorodó kisebbségi oktatás egyre nagyobb mértékű támogatása már nem igazságos, mert aránytalanul nagy áldozatot kíván a többségtől. Ez az a pillanat, amikor fölvetődik a kérdés, kötelezheti-e az állam a kisebbségi szülőket, hogy gyermeküket anyanyelvi osztályba írassák. A kollektív jogok illiberális értelmezése kétségkívül megengedi az ilyen gyakorlatot. Liberális értelmezésük azonban kizárja. A kisebbségi közösség fennmaradása nem öncél; addig cél, ameddig a kisebbséget alkotó egyének kívánják. A valóságban, persze, mindig az a helyzet, hogy a kisebbségi egyének egy része kívánja, más részük pedig nem: kifele törekszik a közösségből (miközben olyanok is akadnak, akik a többségből vagy egy másik kisebbségből befelé asszimilálódnak). A megmaradni (és a befelé asszimilálódni) vágyók sokaságának együttes érdeke elégséges indok a kisebbség megkülönböztetett támogatására, ameddig a szükséges kiváltságok nem sújtják méltánytalanul nagy teherrel a többieket. De a kisebbséget elhagyni szándékozók visszakényszerítésére nem szolgál elfogadható indokkal a megmaradni vágyók érdeke. A kényszeralkalmazás azt jelentené, hogy a távolodókat azért fosztják meg a szabad választás lehetőségétől, hogy így biztosítsanak kellő lélekszámú, életképes közösséget a maradni kívánóknak. Azonban senkinek nincs joga hozzá, hogy legyen elegendő másik ember, akivel együtt még életképes közösséget alkothat. Senki nem követelheti az államtól, hogy a távozni akarókat a maradni vágyók életprogramjának puszta eszközeként kezelje. S ezen a nyelvi-etnikai közösségek liberális elmélete magában foglalja azt a határesetet, amikor a közösség nem azért szűnik meg, mert kiirtják, szétkergetik vagy erőszakkal beolvasztják, hanem azért, mert az állam útján mozgósítható erőforrások méltányos elosztása esetén sem marad elegendő tagjuk, aki önként a megmaradást választaná. A kritikus határ alá süllyedés tragikus veszteség a megmaradni vágyóknak, de ennek a tragédiának a lehetőségétől az állam – mások jogainak durva megsértése nélkül – nem védheti meg őket.

A liberális multinacionalizmus nem abban különbözik a liberális nacionalizmustól, hogy míg az utóbbi bizonyos körülmények között helyesli az asszimilációt, addig az előbbi minden körülmények között elutasítaná, és bármi áron útját kívánná állni. A különbség két pontban foglalható össze. Először, a liberális nacionalizmus az asszimilációt erénynek, állampolgári érdemnek tartja, a liberális multinacionalizmus pedig az egyén személyes ügyének. És másodszor, a két elgondolás más és más meghatározást ad arról, mi számít az állam útján mozgósítható erőforrások méltányos elosztásának, mikor mondhatjuk tehát, hogy az állam (vagy rajta keresztül a többség) nem kényszeríti beolvadásra a kisebbség tagjait, hogy a csatlakozás esetei szigorúan önkéntesek.

7. Politikai közösség többkultúrájú társadalomban

Arra a belátásra jutottunk, hogy sem a csoporthoz kötött jogok általában, sem a sajátosképpen közösségi jogok nem ellentétesek a politika liberális alapelveivel. Lehetséges társ-nemzeti állam, mely óvja az egyén szabadságát, és védi a polgárok közötti jogegyenlőséget. De az is lehetséges-e, hogy az ilyen állam együvé tartozó emberek állama legyen, akik szolidárisak egymással és lojálisak a közhatalom iránt, melynek felségterületén élnek? Lehetséges-e társnemzeti állam, melynek polgárai politikai közösséget alkotnak?

A nacionalizmus szerint nem lehetséges. Csak az az állam számíthat rá, úgymond, hogy a területén élők jóban-rosszban hűségesek lesznek hozzá, melynek alattvalói minden további nélkül felismerik egymásban az „öveiket”. E természetes azonosításhoz nem elegendő a politikai magaskultúra énekeinek közössége; a mindennapi érintkezésben kell működnie. A társnemzeti állam több mindennapi érintkezési kultúrát (nyelvet, szokásokat) fog át, s ezen alattvalói nem válhatnak egyetlen természetes közösséggé.

Okunk van gyanakvással kezelni ezt az érvelést, hiszen láthattuk, hogy a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése és a beolvasztásuk érdekében alkalmazott kényszer következik belőle. Mindazonáltal nem tagadható, hogy nagy intuitív erővel rendelkezik. Talán érdemes lesz azzal kezdeni, hogy megvizsgáljuk, miből meríti meggyőző erejét.

Nem abból, mintha igaz volna, hogy a nyelvi-etnikai kultúra eleve kijelöli a mindenki mással szemben egymást választó egyének közösségét. Mint már említettem, amit nemzetnek neveznek, valójában másodlagos alkotás, a nyelvi-etnikai hagyomány értelmezésének és átalakításának műve. A nacionalista tézist, véleményem szerint, az teszi hihetővé, hogy összekeveredik két további megállapítással, melyek valóban igazak, de függetlenek tőle.

Az első így szól: olyan emberek, akik egyáltalán nem értik egymás szokásait és életmódját, nem alkothatnak közösséget. A számunkra teljesen idegen és megfejthetetlen kultúrákat tolerálhatjuk ugyan, de nem tudjuk a saját hagyományunk részéül elfogadni. Itt húzódik a politikai közösség lehetőségének alsó határa. Ám ez az igaz megállapítás nem tartalmazza a nacionalista tételt, mely szerint a határ annyira szűk volna, hogy csak ugyanazon nyelvi-etnikai közösség tagjai alkothatnának politikai közösséget. Nem igaz, hogy a másik kultúra csak akkor lenne érthető a számunkra, ha nem is egy másik kultúra volna; nem igaz, hogy két különböző kultúrához tartozó ember között csak akkor létezhet közösség, ha a két kultúra valójában egy és ugyanaz.

A modern társadalmakat racionalizált intézmények fogják össze: a piac és a különféle bürokráciák. Azok a kultúrák, melyek e közös intézményi alaphoz nem képesek hozzáigazodni, legföljebb zárványként létezhetnek tovább. A nagy, teljes társadalom alkotására képes közösségek kultúrája kivétel nélkül magában foglalja a piaci és a bürokratikus viselkedés szabályainak, szokásainak, énekeinek és eljárásainak roppant készletét. A piac és a bürokráciák pedig hozzák-viszik a javakat és magatartási mintákat egyik kultúrából a másikba. Kiterjedt, közös altalajt teremtenek, melyen a sokféleség virágozhat. Ugyanazok a foglalkozási ágak, ugyanazok a fogyasztói javak, ugyanazok a technikai készségek, a személytelen érintkezés ugyanazon formái uralják őket, bármilyen etnikai hagyományokkal párosuljanak is. Minden modern közösség kultúrája magába építi ezt a racionalizált alapszerkezetet, és óhatatlanul hozzáidomul. Ezért a modern kultúrák többnyire hasonlíthatatlanul átláthatóbbak egymás számára, mint a modern kor előtti világ kultúrái voltak. A kölcsönös megértés lehetősége akkor is adva van, ha nincs egyetlen közös nyelv, egyetlen, mindenre kiterjedő közös szokásegyüttes.

Ha pedig két kultúra érthető egymás számára, akkor hordozóik között létrejöhet az összetartozás érzése. Emberek szolidáris közösséget alkothatnak egymással akkor is, ha nyelvük, elemi szokásaik nem közösek, ha tehát nem látják meg azonnal – nem éreznek rá „ösztönösen” –, hogy együvé tartoznak. Hisz mit is jelent az, hogy egy állam polgárai politikai közösséget alkotnak? Azt jelenti, hogy valamennyien saját hazájuknak tekintik az állam felségterületét, saját intézményeiknek az állam jogrendszerét, saját jelképeiknek az állam felségjelvényeit – mégpedig nem külön hazájuknak, intézményeiknek és jelképeiknek, hanem olyan javaknak, melyekben az összes többi állampolgárral közösen részesednek. Ehhez nincs szükség arra, hogy közös politikai házuk megalkotása előtt, attól függetlenül is együvé tartozzanak. A nemzetállam ideológiája, jelképrendszere és történelmi emlékezete csupán egy a lehetséges kulturális elbeszélések sorában, melyek segítségével a politikai közösség tagjai kiválogatódhatnak, elképzelhetik és értelmezhetik összetartozásukat. Nem világos, miért ne volnának lehetségesek ideológiai, szimbolikus és történeti eligazodást kínáló rendszerek, melyeket a polgárok nem kötnek egyetlen kitüntetett nyelvi-etnikai csoporthoz.

Ilyesvalamire gondolt Jürgen Habermas, amikor azt írta, hogy a modern demokratikus államok polgárainak hazafisága nem etnikai sajátosságokhoz, hanem az alkotmányhoz való lojalitáson nyugszik: „alkotmányos patriotizmus”.[2] Azt akarta mondani, hogy nyelvi-etnikai szempontból megosztott társadalomban a polgárok közös politikai java nem egy-egy etnikai kultúra, hanem maga az alkotmányos berendezkedés, mely együttélésüket lehetővé teszi, és igazolható módon szabályozza. A politikai közösség ebben a felfogásban – mely az enyém is – az állampolgárok összességének közössége, s az igazságosság és a közjó meghatározására és valóra váltására irányuló, közös erőfeszítések tartják össze.

Persze, az alkotmány helyeslése nem meríti ki a közösségi érzést, amit a „patriotizmus” szóval jelölünk. Csakhogy nem az alkotmány elvont szövegéről van szó. Az alkotmányos berendezkedés létrehozása és megszilárdítása történeti folyamat, sokféle embercsoport közös erőfeszítéseiből áll elő, azokból az összehangolt cselekedetekből, melyek kijelölték az állam felségterületét, és megalkották belső rendjét. A politikai közösség – akár nemzethez kötött, akár nem – közös hagyomány, közös cselekvés, közös értelmezés, közös emlékezés (és felejtés) műve. Minden embersokaság, mely politikai közösséggé szerveződik, senki máséval nem azonos politikai küzdelmek és társadalmi változások sorozatában jut el a berendezkedéshez, melyet azután mint értéket véd és fejleszt tovább. A politikai értékek tartalma univerzális, nem függ az állam egyszeri történetétől, s ezért, ha egyszer valahol már megfogalmazódtak, akár másolás útján is tovább terjedhetnek. Itt, a szovjet világrendszer utódállamaiban néhány év alatt temérdek alkotmánymásolat készült; némelyikük ugyanabból a műhelyből származik. De még ha az alkotmányos rendelkezések másolhatók is, a történelem, melynek során egy állam berendezkedése kialakul, s keretei megszilárdulnak, a történelem maga egyszeri és megismételhetetlen, egy bizonyos közösség alkotása. Azok az emberek, akik ugyanarról a történetről mondják, hogy „a miénk”, egyazon politikai közösség tagjai, feltéve, hogy egymást is kölcsönösen elfogadják a „mi” részesének. Közös javuk a politikai értékek, melyek történetük során felhalmozódtak, továbbá a magaskultúra, melynek segítségével ezeket az értékeket értelmezik és vitatják; megalkotják, újraalkotják, bírálják és védelmezik a múltról szóló elbeszélésüket, s meghatározzák és vitatják a történet folytatásának lehetőségeit, értékelik a cselekvési alternatívákat, megfogalmazzák a döntés tétjét, és feldolgozzák a korábbi választások tanulságait.

A politikai közösség egykultúrájú – nemzeti karakterű – lesz, ha az egy területen élő nyelvi-etnikai csoportok versenyében és harcában jön létre, oly módon, hogy az egyik csoportnak sikerül birtokba vennie az államot. Többkultúrájú lesz a politikai közösség, ha az együtt élő nyelvi-etnikai csoportok összefogásából keletkezik. Hivatalos jelképei, ünnepei, az iskolában áthagyományozott kultúrjavai és történeti emlékezete az összes népcsoport hagyományából felszívnak valamit, úgy, hogy mindenki megélheti, hogy az állam az ő közösségének állama is; ugyanígy mindenki megélheti azt is, hogy az állam nem az ő közösségének kizárólagos vagyona, hanem együtt birtokolja más államalkotó közösségekkel.

Itt azonban magától adódik egy további ellenvetés; ez a második megállapítás, mely a nacionalista tézisnek meggyőző erőt kölcsönöz. Talán a politikai közösségnek, ha már létrejött, valóban nincs szüksége egyetlen nyelvi-etnikai jelrendszer közös alapzatára. De ha nem rendelkezik vele, akkor alig van esélye a kialakulásra. Kézen fekvőbb, hogy a különböző csoportok rivalizáljanak az állam útján megszerezhető erőforrásokért, mint hogy egymással összefogva osztozkodjanak rajtuk. A többi versenytárs kirekesztésének előnyei oly nagyok, hogy az együttműködés egyidejű, összehangolt választására alig van esély. A népek közös története tele van a konfliktus és harc precedenseivel, ezek pedig kölcsönös gyanakvást és elutasítást szülnek, nem bizalmat és kiszámítható együttműködést. S nincs rá garancia, hogy legyen olyan pillanat, amikor az összefogás előnyei annyira nyilvánvalóak, hogy feledtetni tudják a múlt sérelmeit, megadván a kezdő lökést a folyamatnak, mely azután elvezet a többkultúrájú politikai közösség kialakulásához.[3]

Ez az érv afelé mutat, hogy a társnemzeti állam stratégiája nem elképzelhetetlen ugyan, de nem is komoly vetélytársa a nemzetállami stratégiának; aki népét sikeresnek akarja látni, annak – tetszik, nem tetszik – nacionalista megoldásokon kell törnie a fejét. Mi több, ha az argumentum helytálló, akkor a belőle származó következmény még ennél is súlyosabb. Arra a belátásra kell vezessen, hogy a multinacionalista program – minden jó szándék ellenére – valójában nacionalista program, csak nem viszonylag nagy nemzetállami egységek létrehozására, hanem a már kialakult keretek felbomlasztására, a nemzetközi államrendszer folyamatos szétaprózására irányul. Hisz semmi mást nem ér el, mint az úgy-ahogy létrehozott politikai közösség szétverését, az egységes állampolgári öntudat egymással vetélkedő etno-politikai öntudatokra hasítását. Semmi kétség, ez a félelem az egyik legfőbb indítéka a multinacionalizmussal szembeni ellenkezésnek.

Azonban ne siessünk a következmény levonásával. A francia forradalom óta eltelt két évszázadban a nacionalista stratégia kétségkívül fölényben volt a nem nacionalista stratégiákkal szemben, ám a nacionalizmus két évszázada egyszersmind a szuverén államok egymásmellettiségének kora is volt. Abban a világban, ahol a nemzetközi államrendszer a korlátlanul szuverén területi államokon kívül csak a dinasztikus és gyarmati birodalmak eseteit ismerte, bármely nyelvi-etnikai csoport számára egyértelmű előnyt jelentett, ha kizárólagos ellenőrzést szerezhetett állama fölött (vagy államot szerzett magának, mely fölött kizárólagos ellenőrzést gyakorolhat), s ez valószínűvé tette, hogy a konfliktus és harc maga mögé utasítja a kiegyezést és összefogást. Csakhogy a korlátlan szuverenitású államok világa átmeneti; a jövő a nagyobb tömörüléseké, melyek magukhoz vonzzák a felségjogok egy részét. Európa nyugati és északi részén már komoly haladást tett ez a folyamat. Az Európai Uniónak parlamentje van, jogrendszere van, bírósága van, költségvetése van, rövidesen pénze lesz. A területi államok köztes szintté válnak – nagyon fontos szintté, de csak az egyik szintté – az unió és az alacsonyabb közigazgatási egységek között. Kötetlenebbé válik a mozgás a határokon át. Megnövekszik a határokat átfedő régiók gazdasági és politikai jelentősége.

Minél tagoltabb lesz az államrendszer vízszintes és függőleges irányban, annál kevésbé igaz, hogy valamely nyelvi-etnikai csoport számára egyértelmű előny az állam fölötti rendelkezés kisajátítása. Ha az állam osztozkodás nélküli birtokba vétele következtében lényegesen romlanak a magasabb szerkezetekben és a regionális integrációkban rejlő lehetőségek kiaknázásának esélyei, akkor a nemzeti kizárólagosság előnyből hátránnyá válik, ígéretesebb stratégia lehet az, amely az egymást átfedő rendszerek előnyeinek együttes optimalizálását célozza meg, azon az áron is, hogy egyik rendszert sem próbálja egyedüli birtokaként kizsákmányolni.[4] Ez a nem nacionalista stratégia, a konfliktus korlátozásának, az együttműködésből származó előnyök keresésének stratégiája.

A mi térségünkben viszonylag kevés országban váltak a nyelvi-etnikai kisebbségek (a határok durva átigazítása, százezrek, milliók kiirtása és elűzése következtében) elhanyagolható mennyiséggé. Kissé megkaparva a felszínt még ezekről az országokról is azt találjuk, hogy távolabb vannak az egy nemzet-egy állam ideáljától, mint önmagukról hiszik. Ha igaz, hogy etnikailag megosztott népességet nemhogy politikai közösséggé gyúrná, inkább politikailag is megosztja az egyik etnikum államalkotó nemzetté s az állam nemzetállammá válása, akkor a szuverenitás korlátozása javítja az állami szintű politikai közösség kiformálódásának esélyét. Szlovákok és magyarok, románok és magyarok könnyebben válhatnak társakká egy közös politikai haza felvirágoztatásában, ha államuk nem kizárólagos úr a területe fölött.

A 19. századi magyar liberalizmus a nemzeti kérdést a szuverén államok nemzetközi rendszerében gondolta el; az idős Kossuth Dunai Konföderációja az ábrándok világába tartozott. Ezen a kereten belül a politikai nemzet eszméje valóban nagyvonalú ajánlatnak számított, a legnagyvonalúbbnak, amit a többség kivajúdhatott magából. Nem számítva az olyan akciókat, mint Teleki László és Czartoryski párizsi megállapodását Magyarország föderalizálásáról, amit senki nem vett komolyan, ennél jobbat csak olyanok képviselhettek – kételyeinek és félelmeinek mélypontján Széchenyi István, gondolati pályája csúcsán Eötvös József –, akik a Habsburg birodalomban nem kényszerű realitást láttak, hanem a magyar nemzet számára előnyös államkeretet, melyen belül a történelmi Magyarország a kisebbségek durva diszkriminálása nélkül is fenntartható. A politikai nemzet elgondolása kétségkívül hatalmas magánéleti térségeket kínált a nemzetiségeknek, ahol sajátosságaikat ápolhatták, cserében a magyar közéleti hegemónia elfogadásáért. Azonban, mint 1848–49 válsága, majd az 1918 utáni katasztrófa megmutatta, a nemzetiségek látószögéből nézve ez az ajánlat nem volt komolyan vehető, s nem csupán azért, mert a magyar nemzetiségi politika gyakorlata nem volt összhangban a politikai nemzet retorikájával. Mint ahogy az utódállamokban élő magyarok számára sem volna elfogadható (noha a jelenleginél sok szempontból kedvezőbb helyzetet teremtene), ha az ottani többség ugyanezzel az ajánlattal fordulna hozzájuk.

Trianon előtt ritka gondolkodói nagyság kellett ahhoz, hogy magyar politikus túllásson az egységes nemzetállam programján, s akiben megvolt ez az emelkedettség, az biztos elszigetelődésre számíthatott. Hetvenöt évvel Trianon után már nem kíván különleges szellemi teljesítményt, hogy felismerjük: a magyarság nemzeti érdeke ahhoz fűződik, hogy térségünkben megtörjön a nemzetállami modell egyeduralma.

A mai magyar liberalizmus számára létkérdés, hogy végre tudja-e hajtani ezt a fordulatot a nacionalizmustól a multinacionalizmus felé. A liberálisoknak, miként a Tamás Gáspár Miklós által kiváltott vita is mutatja, komoly identitási gondot okoz a nemzeti kérdés kezelése. Nem azért okoz identitási gondot, mert a keresztény-nacionalista jobboldal nemzetietlenséggel szokott vádolni bennünket. A magyar közvéleményt ez a vád nem érdekli; a választók Magyarország liberális pártját hazafias pártnak tekintik. A nemzeti kérdés kezelése azért okoz identitási gondot a magyar liberálisoknak, mert nincs kellően tisztázva, hogy mi legyen a viszonyunk a 19. század liberális nacionalizmusához. Zavarnak bennünket a liberális nacionalizmus belső ellentmondásai, de hiányzik a komoly kísérlet ezek meghaladására. Ez a mostani vita legfőbb tanulsága.

Cikkem megpróbál szembenézni a nehézségekkel, melyeket a nemzeti kérdés a liberális politikai gondolkodás számára okoz. Tézise úgy szól, hogy a liberalizmus alapelveivel összhangban álló nemzeti politika akkor és csak akkor lehetséges, ha a nemzetállammal szemben a társnemzeti államot, a politikai nemzettel szemben a többkultúrájú politikai közösséget, az állampolgári jogok kizárólagosságával szemben a csoporthoz kötött – egyéni és kollektív – jogok lehetőségét, s a szuverén államok egymás mellettiségével szemben az Európai Uniót választjuk.

Az is vita tárgya, persze, hogy az alapelveken, melyekkel a liberális nemzeti politika összhangban kell legyen, mit értsünk. Ezért első lépésben azt próbáltam meg tisztázni, hogyan gondolták el a régi liberálisok szabadság és egyenlőség politikai összeegyeztetését, és mi a baj ezzel az elgondolással etnikailag megosztott társadalmakban. Innen próbáltam meg továbblépni szabadság és egyenlőség viszonyának vonzóbb és védhetőbb elgondolásához, mely a mai világról és a történelemről szerzett ismereteink fényében tarthatónak bizonyul. S erre alapoztam a közelítést, ahogyan – mai magyar liberálisok – a nemzeti kérdést megválaszolhatjuk.

Ez a cikk a Tamás Gáspár Miklós cikkei által felkavart vitából indult ki. TGM javaslata, hogy a demokratikus köztársaság étoszát a múlt századi liberalizmus „politikai nemzet”-fogalmára alapozzuk, mélyen megalapozott a szerző gondolkodásában. Tamás a rendszerváltás kezdete óta kitartóan hangoztatja, hogy az új magyar liberalizmusnak vissza kell kanyarodnia a magyar 19. század szabadelvű hagyományához. E cikk szerzője majdnem ugyanennyi ideje állítja, hogy a 19. századi szabadelvű hagyomány történeti közelítéssel és körültekintő kritikával folytatandó. A különbség nem retorikai. Miként a politikai nemzet ügyében fellobbant vita mutatja, a visszakanyarodás nem megoldás a mai magyar liberalizmus problémájára, hanem maga is a probléma része. Csak az alapkérdések újbóli végiggondolása teheti világossá, hogy miben áll s hogyan értelmezendő a kötődés, mely az új magyar liberalizmust a régi folytatásává teszi.

Jegyzetek

[1] A kollektív jogoknak ebből a sajátosságából két nehéz technikai probléma adódik: hogyan lehet a jogokkal felruházott kisebbség határait önkény és kényszer nélkül kijelölni, és hogyan lehet kijelölni azt az instanciát, mely a kisebbség nevében a kollektív jogokat gyakorolhatja. Mivel azonban ez a cikk az elvi alapkérdésekkel foglalkozik, ezen a ponton megállok: nem bocsátkozom technikai részletkérdésekbe.

[2] J. Habermas: „Staatsbürgerschaft und Nationale Identitaet”, l. Habermas: Faktizitaet und Geltung, Frankfurt/Main 1992, 642. o.

[3] E cikk szerzője 1989–90 gyönyörű telén bízott benne, hogy a szovjet világrendszer összeomlása ilyen pillanat lesz. Kis J.: „Jókedvünk tele”, l. Beszélő 1990/1. sz., 4–5. o. Hamar kiderült, hogy nem az; de hogy semmit ne hozott volna, azt szintén hiba lenne kijelenteni.

[4] Önként adódik Nagy-Jugoszlávia felbomlásának borzalmas ellenpéldája. Fontos lesz végiggondolnunk, hogy miért nem volt képes sem az Európai Unió, sem a NATO időben reagálni a jugoszláv föderáció válságára, s 1991–92-ben miért Szlovénia és Horvátország, majd Bosznia-Hercegovina elismerését választották ahelyett, hogy ragaszkodtak volna valamilyen laza konföderáció megőrzéséhez. De a tanulságok végiggondolása nem változtat az általános irányzaton, mely a nagyobb és tagoltabb integrációk felé mutat, sem a nemzeti konfliktusok logikájának módosulásán, amit a változás maga után von.


























































































































Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek