Konrád György

Nyomtatóbarát változat

Van-e Európa szellemi-szimbolikus értelemben? Nem nagyon megy a szuverenitások megosztása. Gazdasági valóságként Európa inkább van. A kultúra integrációja is természetes, és valószínűleg könnyebben megy, mert privát aktorok tranzakcióiról van szó. Érdemes európai kultúrpolitikával elősegíteni az integrációt az értékek, az ízlések és az információk világában. Kell valami minimális konszenzus az alapvető értékekről ahhoz, hogy békében élhessünk. Demokráciák egymás közt nem háborúznak, diktatúrák igen. A diktatúrák hajlamosak a fegyveres fenyegetőzésre, ugyanazt a kellemetlen arcukat mutatják kifelé, mint befelé, és igyekeznek katonai parádékkal megfélemlíteni a környezetüket. Az európai társulásnak egyik alapfeltétele a nemzetközi megállapodás arról, hogy a hatóságok mit engedhetnek meg maguknak a polgáraikkal szemben, és mit nem engedhetnek meg maguknak. Ha háborús konfliktus van, akkor tűrhetetlenül sokat megengednek maguknak. A volt Jugoszlávia területén valamennyi harcoló hatóság szinte mindent megengedett magának a civil lakossággal szemben. (Ha a posztkommunista országok tartósan nem lesznek integrálva, akkor kis ressentiment-diktatúrák jönnek létre. Elterjed a kihagyottak savanyú a szőlő ideológiája, a mellékszereplők bosszúja, a mellőzöttek zavarossága. Nem jó integrálatlanul hagyni országokat, magányukban hajlamosak a megbolondulásra.) Ilyenekben a politikai osztályok szorosan összeszövődnek az új gazdasági elittel, és annál is inkább hajlamosak a lokálfasiszta megmerevedésre, mert nem sok rokonszenvet tapasztalnak maguk iránt. Ezért az értetlen külvilág ellen lázadnak. Legkedvesebb passziójuk Európa szidalmazása azért, mert ők egymást fojtogatják. A németeket is integrálni kellett transznacionális szervezetekbe, hogy megbízható demokráciává váljanak. Ugyanez történt a dél-európai volt diktatúrákkal. Kell egy átmeneti idő, de nagy a regresszió kísértése az átmenet korában. Ha nem lehet a „Mag-Európába” (Kern-Europa) bevenni az új demokráciákat, akkor a társulást gradualizálni kell, és fokozativá kell átalakítani az igen-nem kérdéseket. Ez a Nyugat kreatív önfelfogását igényeli. Ma nincsen más univerzális politikai eszme, mint az alapvető nyugati eszmék: az individuum szabadsága, integritása, és a politikai államba szerveződő plurális társadalom szolidaritása. Hogy a demokrácia a harmadik világ számos országában nem tud létrejönni, vagy ha létre is jön, hamar átadja a helyét egy katonai diktatúrának, az semmi többet nem jelent, mint azt, hogy középosztály nélkül nem lehet demokráciát csinálni. Hogy az államok hogyan bánnak az állampolgárokkal, a kisebbségekkel, az nem az államok belügye. Az állampolgárokat, a kisebbségeket a nemzetközi közösségnek kell védelmébe vennie a rendelkezésére álló eszközökkel, amelyek szélső esetben katonaiak is lehetnek. Az európai kulturális együttműködés célja az értékeinket párbeszédbe vonni, és egymás megismerését előmozdítani. A harmadik évezred utópiája egy olyan emberiség, amely otthon van a Földön.

A szovjet fenyegetéssel szemben is a demokráciák szövetsége állt fel, csakúgy, mint a második világháborúban a hitleri koalíció ellen. A demokraták szövetsége győzött. Ha ezt a győzelmet befejezettnek tekintik, akkor a status quo megmerevedik, és létrejönnek szép lassan, visszarendeződve a bipoláris struktúrák. A hetvenes években volt egy idológiai gap, alulmaradás a Nyugat hátrányára, és akkor úgy látszott, hogy a demokráciák hátrálnak, hogy a Nyugat visszavonul, mert transzcendencia-, ideológia- és projekthiányban szenved. És akkor előtérbe lépett az emberi jogok ideológiája, amelyet a hivatalos Nyugat is a magáévá tett, és ettől az ideológiai erőeltolódás a kommunizmus hátrányára alakult. Az emberi jogok retorikája bement a helsinki tárgyalások harmadik kosarába, és egész Európában, az összes EBESZ-tagállamon számon kérhető közös norma lett. Ez mindig a legfontosabb, hogy legyenek megvitatott, de számon kérhető közös értékek, mint például az, hogy az egyes embernek joga van az otthonra, az életbiztonságra, a szabadságra, a polgári méltóságra. Az alapvető nyugati eszmék többek, mint európaiak, éppúgy otthon vannak a két, de főként az északi Amerikában, Ausztráliában, és Japánnal kezdődően számos ázsiai és afrikai országban. Helyesebb talán a demokráciák szövetségéről beszélni. Velük szemben elvi alternatívaként ma csak az iszlám fundamentalizmus és a kínai kommunizmus áll. Mi is az a nemzetközi közösség? Az ENSZ? A Biztonsági Tanács? A NATO? Az EBESZ? Az EU? Az Európa Tanács? A politikusoknak számos nemzetközi testülete van, de ezek nem fedik a nemzetközi közösség fogalmát. A jelenlegi nemzetközi struktúrák, ha vannak ilyenek, egy-egy politikus pontatlan és téves ítéletét óriási erővel támaszthatják alá, valósággá tehetik, és ezzel sok szenvedés okozói lehetnek. Ma az euro–amerikai együttműködésnek csak katonai szervezete van. Indokolt, hogy a NATO ne csak katonai szervezet legyen. Fura lenne, ha egyszersmind kulturális szervezet is volna? Mert végül is politikai ügyeket kell rendeznie, amihez nem csak a katonai erő ad felhatalmazottságot. Az EBESZ azért lenne jó, mert nem hozza létre a kihagyottak koalícióját, a ressentiment koalícióját. Ha a kihagyottak összeállnak, akkor Moszkva és a Nyugat feszültsége felesleges energiákat kötne le. Oroszország demokráciával vemhes, de nem szüli meg egyszerre. Az EBESZ azért jó, mert az európai térség összes állama benne van, de azért alkalmatlan, mert akár egyetlen makacs államfő is megvétózhatja a határozatokat. Ha inkább arról beszélünk, hogy ki a szuperhatalom, az a kérdések remilitarizálását jelenti. Akkor az erő nem a gazdasági-kulturális színvonalat jelenti, hanem a katonai ütőerőt. Ha az orosz társadalom mindenekelőtt szuperhatalomként definiálja magát, akkor ismét zárt társadalommá válik. Fölösleges globális visszaesés volna az ostoba huszadik századba, ha a nyugati és a keleti kereszténység elválasztó vonala egyszersmind katonai határvonallá görcsösödne.

---

A jugoszláviai politikai probléma kialakulásához a nyugati politikai közösség, és ezen belül a német külpolitika is hozzájárult – egy létező állami közösség rendezetlen szétdarabolásának az elfogadásával. Az európaiak a háború kezdetén elutasították azt, amit végül is elfogadtak, hogy bizonyos területeken, ahol ortodox délszlávok élnek, ők is rendelkezhessenek politikai szuverenitással, nemcsak a katolikus és a muzulmán délszlávok. Mikor az amerikai katonai csapás a szerb túlhatalmat, Dayton pedig az egységes boszniai köztársaság illúzióját megtörte, létrejött a realitások alapján az olyan, amilyen béke, az a zavaros és nehézkes állapot, amely talán a következő nemzedékek életében létre fogja hozni valami más alakban a normális jugoszláv kooperációt. Addig azonban a mesterséges széttagoltság sok értelmetlen keserűséget okoz az egykori jugoszláv polgároknak. Kiengedték az etnikai szeparatizmus szellemét a palackból, és nem tudták visszadugni oda. Törvényesítették az egyoldalú kiválásokat, és nem igényelték az elismerés feltételéül az érdekeltek tárgyalását és kölcsönös egyezségét. Nem lehetett volna a fegyveres harcot a valósághoz igazodó alkotmányos megoldások preventív javaslatával megelőzni? Ha elismerték a katolikus délszlávok nemzeti önrendelkezését, ha elismerték a muzulmán délszlávok nemzeti önrendelkezését, miért nem lehetett elismerni az ortodox-keresztény délszlávok nemzeti önrendelkezését? Ha el lehetett ismerni Daytonban, miért nem lehetett elismerni négy évvel korábban, amikor még nem haltak meg százezrek, és nem lettek földönfutóvá milliók? Mili-tarizálódott az euro–amerikai kooperáció, tankokban dübörög az atlanti eszme Boszniába. Ez sokkal többe kerül, mint amibe a politikai-kulturális prevenció került volna. Mivel az új államok keletkezése hatással van a helyben lakó más nemzetiségek biztonságára, el kellene fogadni azt az elvet, hogy egy új partner befogadása az önálló nemzetek családjába sokkal nagyobb felelősség, hogy sem a külügyminisztériumoknak erre automatikusan felhatalmazása legyen. A közelebbi vizsgálat rendszerint kideríti, hogy a radikális szétválást nem a nép sürgeti, hanem a helyi politikai osztálynak egy türelmetlen szárnya, amely a szétválás révén magas állami hivatalokhoz juthat. Demokráciák nem kötelesek de jure elismerni olyan politikai képződményeket, amelyek gyakorlatukkal nem bizonyították, hogy tiszteletben tartják állampolgáraik integritását. Ha nincs esélyük arra, hogy a demokratikus államok elismerjék őket, akkor a kritériumoknak eleget tenni nem tudó vagy nem akaró politikai mozgalmak nem fogják magukat egyoldalúan önálló nemzetállamnak kikiáltani, és inkább a törvényes kompromisszum útját fogják keresni. A nemzetközi jogrendnek biztosítania kell minden egyes polgár életét és szabadságát. Ha van politikai idealizmus, annak erre kell törekednie: az erőszak csökkentésére a valóságos színpadokon, a létező konfliktusok enyhítésére, a vallási, ideológiai, nemzeti, etnikai konfrontációk feloldására, mérsékelésére, a retorikai eszkalációk dezeszkalációjára, és igenis a nemzetközi értelmiségi elit befolyásának tágítására a globális folyamatban. Amikor a vasfüggöny leomlott, Nyugat-Európa keletre nézve megborzongott, és merevebb lett. Mert, ugye, Jugoszlávia kellemes nyaralóhely volt? Bosznia meg a mai nemzedéknek valami erkölcsi vulkán, amelyen át a pokol ösztönei felszínre törtek. Lehet, hogy a kellemes arcok mögött ez lakik? Lehet, hogy a szomszédom holnap tömegsírba lő?

---

Az emberek törekednek arra, hogy megtudják, mi van a határon vagy a tengeren túl. Az eredendő kíváncsiság legalább akkora erő, mint a begubózó félénkség. Mindenki túlmegy azon a területen, ahol honos. Az expanzió normális. Ha mindenki terjeszkedik, és úton van, akkor kell valami közlekedési rend annak érdekében, hogy ne menjünk egymásnak, hogy a terjeszkedés ne vezessen erőszakhoz. Mindannyian terjeszkedő lények vagyunk, de regresszív állapotainkban bezárkózunk. Én most két napra elfoglalom Stockholmot, lesznek svéd beszélgetőtársaim, svéd utcákon svéd vendéglőkben svéd ételeket fogok enni; szemmel, szájjal, orral, füllel fogyasztom Svédországot, de ezzel az én magánimperializmusommal, azt hiszem, Stockholmban és a svéd kultúrában semmi kárt nem teszek. Beláthatatlanul sok egyén mozog a legkülönfélébb európai színtereken, és ezzel a máris zajló ismerkedéssel kialakul a kölcsönös megbízhatóság élménye és a hajlandóság közös vállalkozásba fogni. Ez nagyszabású folyamat: az egyenrangúság alapján felebaráttá tenni a többieket. Az európai színpad ezzel nagyszabású civilizáló hatást is gyakorol, mert a feszültségeket a fegyvertelen versengés területére csatornázza. Voltaképpen a kommunizmus is azért bukott meg, mert a kommunisták sem hitték már el maguknak, hogy ők egy gyökeresen más civilizációt építenek, tökéletes más minta és mérték szerint. Rájöttek, hogy a nyugat-európai kollégáik értékei és normái voltaképpen tetszenek nekik, hogy önmagukat is úgy látnák normálisnak, ahogy az emberek az európai demokráciákban élnek, nem állítva önmagukat ellenségesen szembe a többiekkel, és nem adva teret többé egyetlen európai nemzet szuperioritásának sem. Voltaképpen birodalomalakulásról van szó; a hálózatok európai összekapcsolódása ellenállhatatlan folyamat, a homológ intézmények felveszik egymással a kapcsolatot, a kollégák megkeresik egymást, már a most létező európai piac is összehozza az európaiakat egymással. Ki milyen érdekességgel tud részt venni az európai konverzációban? Az eddigi történelem során mindig előállt valamilyen európai nemzet, amelynek kedve támadt a többieket maga alá gyűrni, voltak a nagyszabású kísérletek, amelyek után Európa elterült a padlón. Németország két világháborúban kikapott, mert azt hitte, hogy boldogul a feladattal, Oroszországot is megkísértette a hübrisz. Az Európa fölötti uralom megszerzésének kísérletével mind a franciák, mind a németek, mind az oroszok megbuktak, mert nincs, és nem lehetséges dominancia Európa felett. De ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek valóságos erőviszonyok. Hipokrízis lenne nem elismerni a tényleges erőviszonyokat, amennyiben a piac erőfölméréseit legitimnek tartjuk, és amennyiben a versenynek a nemzetek között nemcsak a fegyverkezés és a háború a médiuma. Európa azzal a kihívással és eséllyel szembesül, hogy egy érintkező civilizációba hozza össze egymással és önmagával Amerikát és Oroszországot, annak érdekében, hogy itt több háború ne lehessen. Az integritásnak, amely szabad országban jár az egyénnek, kisugárzó hatása van. Nem lehet nem exportálni más országokba, ahol kereslet van rá. Vonz egyéneket az iszlám országokban és Kínában, ahol a rendi és a demokratikus viszonyok normái mérkőznek és keverednek.

---

Az európai nemzetek nagyok és kisebbek egyenrangúakként vannak tételezve, de a nagyobbak nagyobb helyet igényelnek. A nagyobbak – mind együtt – megbízhatónak látszanak. De hogy külön-külön? Ez meggondolandó. Hogyan lehet összeegyeztetni az európai egyének egyenrangúságával a hatalmak egyenlőtlenségét? Az európai integrációban az az érdekes, hogy a mennyiségi fölényeket folyamatosan áthívja a minőségi verseny területére. Európa elsősorban minőségi vállalkozás, minőségek cseréje. Túl a vallási, nemzeti és ideológiai elhatárolódásokon, világi eszmék alapján létrejön egy társulás, amely az európai térségről ki akarja iktatni a háborút, és az embervédelmet teszi meg a legfőbb értékének. Ez a lényege az európai társulásnak, hogy az európai egyéneknek nagyobb fokú életbiztonságot ad. Mint minden változásnak, ennek is meglesznek az árnyoldalai. Valószínűleg ellentét alakul ki azok között, akik bármilyen tudásukkal, tőkéjükkel, munkájukkal boldogulnak az európai piacon, és azok között, akik csak szűkebb keretek között találják meg a vevőiket, híveiket, vagy még ott sem. A lokalitástól a globalitásig nagyon sokfokú lépcső vezet, és hogy éppen mi terjed el mindenütt, nincsen szoros összefüggésben (aminthogy ellentétben sincsen) a produktum minőségével. Szükségképpen feszültség és lelki konfliktus is lesz a nemzeti és az európai mező aktorai között, és lesznek hangos populizmusok, amelyek az elzárkózó egyneműséget fogják választani az európai sokféleséggel szemben. És mint az ilyenkor lenni szokott, a szemben álló felek mind hatásos érveket fognak tudni felsorakoztatni egymás ellen. Valószínű azonban, hogy az elitek zöme, tehát az európai szinten piacképes áruval, tudással, tőkével, művel rendelkezők elérik, hogy a józan Európa-retorika felülkerekedjen. Lesznek emberek, akik sok nyelvet fognak beszélni, de egyiket sem tisztességesen, akik sok helyen élnek, de sehol sem fogják valóban otthon érezni magukat, és erről sokat fognak beszélni. Meg fognak jelenni új családszerkezetek, amelyeknek a vegyes házasságok láncolata lesz a jellemzője, és ennélfogva olyan gyerekek nagy sokasága, akiknek mind a négy nagyszülője más nemzetiségű. Az otthonos kalandozásnak a lehetőségéből biztosan passzió is lesz, sokan fogják főhivatásuknak tartani ezt az európai bolyongást. Nem nagyon lesz olyan falu, amely ne látna más nemzetbelit, és csökkenő divatossága lesz annak az érzületnek, hogy aki nem idevaló, az hitványabb. De az európaiak többsége nem bolyong, és nem szeret messzire költözni az övéitől. Abból a kis faluból, ahol nyaraimat töltöm, kevesen házasodnak messzire, a rendszeres összejövetelekhez igazodva félórás autóutak távolságáig szélednek szét. A falvaktól a nagyvárosi bérházakig a lakók többsége állandó, az emberek együtt élnek a mitológiájukkal, és akiről beszélnek, azt a többiek is ismerik. Pletykálni csak közös ismerősökről lehet, a nemzeteket összetartja a vérmes pletykaközönség. Az otthon és a távollét dilemmája az egyesülő Európában mind kevésbé drámai, egy érzelmesség-forrással kevesebb, új drámákat kell kieszelni. Egy magyar Stockholmban, egy svéd Budapesten normális. Ez a kitágult normalitás minden bizonnyal nagyobb toleranciát is teremt a másfélével szemben, és ezzel párhuzamosan ellenhatásképpen idegenellenes reakciókat is, a fő áramlat azonban az európai változatosság elfogadása.

Európának ahhoz, hogy sem az amerikaiak, sem az oroszok mint valóban nagy nemzetállamok ne uralhassák, egyesülnie kellett. A kisebb és a közepes nagyságú nemzetek összefogóztak, és létrejött egy félmilliárdos politikai unió, amely nem tud nem növekedni. Az Európai Unió az európai béke érdekében kénytelen az eddigieknél hatékonyabb befolyást gyakorolni a peremtérségekre. Európa tágulásra van ítélve, talán mert túlságosan sűrűn lakott. A közeli szomszédságot megkívánja, és bekebelezi. Ha ez megvan, akkor jöhet a szomszéd szomszédja. Egyszóval, ha Magyarország benne lesz, akkor jön Románia, ha Lengyelország benne lesz, akkor jön Litvánia és Ukrajna, és ki fog derülni, hogy a Kaukázuson túl keresztény katedrálisok mellett verses lovagi eposzokat költöttek a nyolcadik században. Továbbhatolásaink ironikus árnyékot vetnek naiv önérzetünkre. Nem tudjuk, hogyan dönt Oroszország, de az orosz elit minden bizonnyal szeretne normális európaivá lenni, és nem látszanak jelei annak, hogy az orosz szellemi életben a nyugatellenes kommunista-fasiszta retorika uralkodó tendenciává tudna válni. Lehet, hogy az iskolázatlanabb rétegek egy ilyen elnökjelöltet vetnek föl a felszínre, de azzal is meg fog történni az a metamorfózis, ami számos orosz vezetővel megtörtént, hogy a Nyugattal való érintkezés őket otthon a nyugatosodás ágenseivé tette. Az érintkezés Európával kívánatossá teszi a fesztelenebb és kiterjedtebb érintkezést, és sem önmaguk túlbecsülése, sem megalázkodó lekicsinylése nem lesz tartósan vonzó lélekállapot az orosz eliteknek. Ahogy tehát a németek normális európaiak lettek, úgy előbb-utóbb az oroszok is normális európaiak lesznek, persze a maguk különösségeivel. Ha netalán egy durcásan Nyugat-ellenes jelölt nyerné is meg az elnökválasztást, hivatalviselése során ő is közeledne a Nyugathoz, ahogy az eddigi szovjet vezetők is fokozatosan mind inkább ezt tették. Számolni kell azzal, hogy Oroszországnak nem a Nyugattól, hanem a harcos iszlámtól és a rohamosan gazdagodó Kínától van inkább tartanivalója. Valójában érdekelt abban, hogy a nyugati kapcsolatai rendezettek legyenek. Lehetséges, hogy az európai-atlanti kapcsolatok szereplői már csak versengő féltékenységből is azon lesznek, hogy az arányeltolódás az amerikaiak csendesóceáni kapcsolatainak a javára valamelyest lefékeződjék, és az atlanti kapcsolatok új dinamikát nyerjenek. Az észak-amerikai gazdasági térségnek a táguló európai gazdasági térséggel való politikai és kulturális összekapcsolódása is egyre banálisabb része lesz a jövő század horizontjának. Amerikaiak és európaiak gyakran látják egymást, és fokozódó görcstelenséggel mozognak egymás tájain. A metropolitán jelenségek populista szapulása nem hinném, hogy meghatározó lesz. Természetes, hogy a tanultabbak mozgékonyabbak lesznek a munkapiacon. Tartósan lesznek szegényebb és gazdagabb térségek Európán belül, ahogy ma is vannak egy-egy országon belül, és közöttük nem kell bürokratikusan szabályozni az emberek mozgását, hiszen a munka-, az áru- és a lakáspiac szabályozza azt. A legnagyobb szenvedély a nyelvtanulás lesz, szokásos lesz több nyelven beszélni, de valamennyi nemzet féltékenyen fogja őrizni a maga nyelvét, sőt, logikusan várható a jelenlegi nemzeti államokon belül is a kisebbségi nemzetiségi nyelvek felélénkülése.

Ha eltűnnek az állampolgárok mozgását megkötő szabályok, akkor olyan keveredés áll elő, amilyen az Osztrák–Magyar Monarchiában volt az első világháború előtt. Alattvalói jöttek-mentek, keresztül-kasul házasodtak, sokfelé szerencsét próbáltak, és ez nem volt ellentétes azzal, hogy nemzeti kultúrákat fejlesztenek, de azzal sem, hogy nem egy városban többnyelvű kultúra létezett. Az egyneműsítés, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet beszélje, a tizenkilencedik századi nacionalizmusok szegényítő effektusa volt. Az előre haladó európai társulás hangulatában a nemzeti begubózás az államhatárok közé nem lesz különösképpen vonzó javaslat. Egymásba nyílnak a piacok, ez meglódítja, és új irányokba serkenti az elkényelmesedett gazdaságokat. Felerősödnek majd a nemzeti populizmusok, annál is inkább, mert az államok eladósodása miatt Európa minden szögletében a kormányok – akár jobboldaliak, akár baloldaliak – igyekeznek jóléti kiadásokat csökkenteni. Valószínű, hogy kialakul majd az európai öntudatok lépcsőzetes vagy éppen koncentrikus szerkezete, amelyben összefér a falusi és az európai otthonosság. Más távlatból nézzük a múltunkat, és ez óhatatlanul átértékelést is jelent. Lehet, hogy az utókor elődeink házasodását jobb szemmel fogja nézni, mint harcaikat a szomszédok ellen. A harciaskodás groteszk emlékét nem fogja bearanyozni a hősiesség pátosza. Egymás tekintetének a tükrében fogjuk látni önmagunkat. Valószínű, hogy az európai tudatba beépülnek az egyesülés és a szétválás, a bekapcsolódás és a kihúzódás paradox tendenciái, sem a tágító, sem a szűkítő nézőpont nem fogja kizárólagosan uralni a szemléletünket, és ez a kettősségeinket tudomásul vevő és kiegyensúlyozni is tudó intelligencia fölénybe kerül a csak egyirányú, merevebb gondolkodásmóddal szemben. Európa a részek abszolutizálását humorisztikus megvilágításba helyezi. Ez a nézőpont az egymással szemben ellenséges kollektív tudatokat olyasféleképpen szemléli, mintha rákos daganatok lennének, amelyek a szervezet halálát is okozhatják. A nacionális akkor lett égetően aktuális, amikor már kialakult a transznacionális horizont. Ehhez hasonlóan Európa akkor vált az utolsó pillanatban sürgető feladattá, amikor már kialakult a transzeurópai horizont. Európát csinálni nem avantgárd dolog, hanem megkapaszkodás a nagy világerők sodrában. Hogyan is lehetnénk egy ország? Az USA egyik sarkából a másik sarokba átköltözni nem olyan nehéz; úgy van összekötve, nyelvvel, televízióval, cégekkel, jelképekkel, tárgyakkal, ételekkel, hírességekkel és értékekkel az ország, hogy a vándorló polgár hazulról hazulra mozog ezer mérföldeken át. Aki Amerikában törvényesen megtelepszik, az amerikai, annyira az, amennyire kell. Hiszen esküt tett az alkotmányra! Viszont bármennyi időt tölt is a bevándorló az európai országokban, külföldi marad; persze, szép, hogy idegen létére megtanulta az ország nyelvét. A nemzeti kultúrák és a helyi rokoni szövevények ellenállóbbak a bevándorlóval szemben, noha méltányolják a tartós vendéget. Befogadás és rugalmas kitolás a ritmusa a folyamatnak, a jövevény sosem lesz egészen otthon, és nem lesz egészen egy velük.

De hát kell-e egészen megotthonosodni? Az ember emlékeiben lassan kialakul egy imaginárius otthon, amely olyan szobákból és utcákból áll, amelyek különböző falvakban és városokban találhatók. A nyelvhez kötött európai kulturális családok szorosabban körülfognak, zártabbak. A közös múlt olyan fintorokban és kézmozdulatokban ölt testet, nem szólva a kiejtésről, amelyeknek hiánya a máshonnan való házastársak között is rezignált idegenséget támaszt. A keletről nyugatra tartó migráció Európában bőségesebb, mint a fordított irányú, és most, hogy már nincsen pátosza, mert nem az üldöztetés elől menekül a migráns, hanem csak szeretne egy kicsit jobban élni, a befogadó környezet mind kevésbé rokonszenvez az ő jelenlétével, a bevándorló a hazaiak terhére, velük versengve van náluk. Miért van még mindig itt? – hallani a kérdést. Azt hiszem, egyszerre fog erősödni az európaiakban a vándorút és a hazatérés igénye. A vágyódás messze földre, és aztán haza. Inkább a vándorút és a visszatérés lesz kísértő, nem az emigráció; és mind gyakoribb lesz az ingázás egymástól távol eső pontok között nagy sebességű közlekedési eszközökkel. Jogunkban áll szeretni ezeket a választott, nekünk fontos városokat, nagyokat, kicsiket, mindegy; a magunk mitologikus városgalériáját. Róma az enyém, mert történetesen itt írom ezeket a sorokat a Római Magyar Akadémia egyik vendégszobájában: négynapi sétával enyém lett ez a város, és az emléke csak aludni fog bennem, de nem alszik ki belőlem. Ahol derű járta át anonim perceinket, ahol lehetett merő jókedvünkben vadidegenekkel mosolyt cserélni, a város, amelynek az egyéniségében barátságosan éreztük magunkat, fogva tartja öntudatunk egyik tartományát, egyik részünkkel odavalósiak lettünk. Ahogyan van otthonosságunk hosszú idő után viszontlátott hajdani barátnőinkkel és barátainkkal, úgy van otthonosságunk egy téren is, ahol negyedszázaddal korábban álltunk a szökőkút körül forgolódva. Ezek a viszontlátások az önszeretetünket támogatják, mert talán szívesen gondolunk akkori magunkra, aki itt bámészkodott. Feltűnik az ismerős ajakzug és utcasarok, az utánozhatatlan mosoly, amely a ráncokon is áthatol, az utánozhatatlan fény azon a rozsdabarna házfalon, és visszazuhanunk abba az önmagunkba, aki itt volt, aki az ő társaságában voltunk. Odamégy egy másik városba, és eszedbe jut az ottani régi életed, így emlékezel mindazokra, akik a hely emberei voltak, és akikkel együtt időztél. Mintha fölemelnéd egy csomagmegőrzőben rád váró koffer födelét. Hogy nem vagyunk egymáséi mindörökké egy szeretővel vagy egy térrel? Hát istenem! Hogyan is lennénk? Múló emlékek vagyunk egymásnak, többnyire elhalt emberek emléke, vagy eltávolodottaké, elhagyottaké, elfeledetteké, elővarázsoltaké. A városok csöndes elfoglalásához hozzátartozik a csöndes kienyészés belőlük.

Előadásom szövegét éppen Rómában írva, az Economistban azt olvasom, hogy talán búcsút lehet mondani a közös európai pénz ötletének; pedig jó lenne, ha lenne, de igen erősek az ellene szóló tényezők. Mondják, ha egy ilyen sarokötlet elesik, akkor talán az európai föderáció ötlete is elesik, és akkor jönnek a széthúzó erők. Kiéleződik az európai integráció alapkérdése: lesz-e pénzügyi unió, lesz-e közös európai pénz. Sokan azt mondják, hogy ha nem lesz közös pénz 1999-ben, akkor nem lesz közös piac sem, és akkor háború lesz. Nem jó ötlet az európai integráció folyamatát egy-egy projekttel azonosítani. Tény, hogy a tagállamok közvéleménye ragaszkodik a nemzeti szuverenitáshoz, és vonakodik áttekinthetetlen instanciákra átruházni a hatalmat. A gazdag nemzetek lakossága nem lelkesedik a közös pénz ötletéért, jó neki a meglévő. A szegényebbek pedig félnek, hogy a közös pénz még hangsúlyosabbá fogja tenni az ő viszonylagos szegénységüket, és megszünteti a nemzeti gazdaságpolitikák fékező, oltalmazó párnahatását. Lehet, hogy az azonos áraknak a szegényebb országok szegényeire nézve elkeserítő hatása lenne. Nem lesz könnyű játszma az európai integráció. Benne van a geopolitikai térségben az integráció igénye, a „nagy tér” ábrándja, és a Római Birodalom vagy a Német–római Császárság óta ez az idea időközönként visszakísért. Ha nincs önkéntes-demokratikus társulás, akkor szokott lenni, és talán lesz is megint alávetés. Akkor elkezdődik a nemzetek és nemzetiségek új drámája. Nagy kérdés, hogy felül tudnak-e kerekedni önmagukon az európai vezetők, képesek-e meghaladni önmagukat, van-e bennük valami az európai transzcendencia szenvedélyéből. Nem szerencsés apokaliptikusan nagyokat mondva azonosítani Európa valóságát, tényleges integrációját valamely politikai intézménnyel, szerződéssel. Az integrációs reálfolyamatok zajlanak. Európa így is, úgy is lesz, meglesz. Az akarót vezeti, a nem akarót vonszolja a sors. Természetes, hogy a politikusok szimbólumokban gondolkoznak. Úgy képzelik, hogy az európai monetáris unióval vagy a maastrichti szerződéssel – az ő műveikkel és bálványaikkal – áll vagy bukik Európa. Szeretnek mindent kiélezni, és vagy-vagy kérdésekre redukálni. A felülkerekedés, a meghatározó befolyás, más szóval a hatalom vágya ma is megvan a különböző elitekben, mint minden időkben. A modern harcosok is szeretnek exkluzív fogalmakban gondolkozni: klubokban, szövetségekben, tömbökben, melyeknek az az alapkérdése, hogy ki van benne, és még inkább az, hogy ki nincs benne. Az ellenség minden bizonnyal azok közül lesz kiválasztva, akik nincsenek benne az elfogadottak társaságában. A politikusoknak ez a szövetségkötési manőverezés rendkívüli fontosságot kölcsönöz, kettős távlattal, mert akik benne vannak, azoknak a szövetség tágulás, akik nincsenek, azoknak fenyegetés. Az európai integráció az európaiaknak valóságos érdeke, és ezért lehetne célja is, mert alternatívája az európai háború.

Nincsenek izolált szigetlakók, nincsenek feltáratlan kontinensek, mindenhova eljut a többi ember. A kérdés csak az, hogy a többiek fegyveresen vagy barátságosan jönnek-e. Történetfilozófiai cél lehet, hogy erős jogrend védelmezze a Föld minden polgárát fegyveres bandáktól vagy saját hatóságaitól. A jugoszláv esettanulmány a példa, hogy a szomszéd népek akár egy államban is egymásnak eshetnek, és egymás bestiális gyilkosai lehetnek, ha az érintett politikai főszereplőknek zavarosak az értékei, és irreálisak a céljai. Jöhetnek a mániás alakok, akik létező sérelmeket felnagyítanak, eltúloznak, aktuális döntéseket végzetes jelentőségűvé forralhatnak föl. Ha például nem lesz közös pénz a század végére, akkor megfordulhat a hangulat, és sok forrófejű túlszimbolizáló azt mondhatja, hogy semmi sem lesz közös! Maradjunk csak külön! És akkor ismét beköszönt a nemzeti sündisznóállások divatja. Az európai gyanakvó idiotizmus visszatérése ellen nincsen biztosíték. Európa nevében senki sem tud ma még hitelesen beszélni. Kár, hogy Európának nincsen elnöke. Ha a közös pénz tervének egy újabb nacionalista militarizációs periódus lenne az alternatívája, ez újabb nagy visszaesés lenne, és időpazarlás az európai iskolában. Ennek az iskolának az a fő tantárgya: hogyan tudnánk elviselni egymást, és a személyes összetartozás-érzés olyan fejlesztése, amely többek között az egyénre bízza annak az örökúj kérdésnek a megfogalmazását, hogy mi ez a társaság, amely ilyen nagy tarkasággal és sűrűséggel összejött ezen az aránylag kicsi, de megművelt félszigeten. Nem tudsz olyan különös lenni, hogy ne légy éppen ezzel a mással, ezzel a nóvummal európai, teljes jogú tag a különbözőek klubjában. Meg kellene végre csinálni Európát, hogy a családunkat ne fenyegesse háború a mai fegyverekkel. Nem szabad megengedni, hogy felelőtlen alakok veszélyesen handabandázhassanak. Aki az európaiak testi-lelki épségét veszélyezteti, az legyen kitiltva a vezetői pályáról. Fegyveres bandák vezetőinek tudniuk kell, hogy nemzetközi rendőri erő fogja elkapni a gallérjukat. Ha az individuális gyilkos büntethető, akkor a közösség nevében fellépő gyilkosnak is büntethetőnek kell lennie, különösképpen annak, aki védteleneket ölt és öletett, vagy másokat erre biztatott. A vezéreknek nem szabad védve lenniük legalább az európai közvélemény előtti felelősségre vonástól az ő ártalmas tetteikért. Szükség van egy európai transznacionális felügyelő hatalomra, amely nem engedi kibontakozni a helyi zsarnokságokat. Az Európai Unió arra való, hogy biztosítsa az európaiak biztonságát, szabadságát és méltóságát. Ez az összefogás első és mindent felülmúló cél-oka. A gazdasági érdekek egyeztetése, a piacok egybenyitása helyénvaló, de alárendelt cél. Ha az Európai Unió elgondolásából és megvalósításából az európai humanizmus kimarad, ha nincsen szellemi távlatot nyitó elgondolás Európáról, akkor az Európai Unió nem fog megvalósulni. Nem fog, mert a széttartó különérdekek nyomatékosabbak. Nem ártana tisztázottabb értékfogalmakkal lépni a huszonegyedik századba ebből a huszadikból, amelyre a nagyképű felelőtlenség volt a leginkább jellemző. Meggondolatlan radikalizmusok dühöngése okozta az erőszakos emberhalál zömét. Eszmék, elképzelések, metaforák vezette radikalizmusoké, amelyek hízelegtek a többes szám első személynek, és gyűlöletesnek ábrázoltak némely többes szám harmadik személyt.

Lehet, hogy a szavahihető és értelmes európai demokrácia megteremtése egy tizennyolcadik századi eszme megvalósítása, de ez nem szégyen. Kell, hogy legyen az európai integrációnak hatalommal bíró politikai valósága. Kell, hogy az európai elnök szavának súlya legyen. Amíg ez nem lesz, addig az amerikai elnök dönt, és az ő szavának van súlya. Ami nem baj, de hogy ki lesz az amerikai elnök, az esetlegesebbnek látszik, mint az, hogy egy európai föderáció kit emelne az első posztra. Egyelőre az amerikai elnök emberei nem voltak ügyetlenebbek kritikus helyzetekben, mint az európai politikusok. Hogy földrészünk nemzetei háborúk sorozatában egymásnak estek, ez az euroidiotizmus példás bizonyítéka. Valószínűleg eljutottunk az európai felvilágosodás újabb fázisához, amely abban különbözik nemes tizennyolcadik századi elődjétől, hogy kiismerte az elképzelések és a valóságos alakulás zaklatott viszonyát. Az európai felvilágosodás a tizenkilencedik században elbizonytalanodott, és teret adott az európai romantika két áramlatának, két populizmusnak, az államnacionalizmusnak és az államszocializmusnak, amelyeknek radikális változatai a fasizmus és a kommunizmus a huszadik században megmutatták a bennük rejlő morális tartalmat, amelynek nevében a felvilágosodás elitizmusát elvetették. Mindkét áramlat szertelen etatizmust eredményezett, és a nemzeti bürokráciák kizárólagos hatalmát; a nemzet, illetőleg a munkásosztály nevében felszámolták a független polgárok szerveződéseit, s velük az értelmiségi önállóságot. Az európai szövetkezésnek az a legelső céloka, hogy ezen a földrészen ne lehessen többé eszmei igazolással védtelen embereket tömegsírba lőni. A társulás éppenséggel a kockázatos esetlegességek korlátozására való. Ellenőrző, fékező, lengéscsillapító intézményeket teremt a hibák láncreakciójának megállítására. Az európai integráció az európai humanizmus érvényesülése. Európa csak önmagával kiengesztelődve tudja a maga globális hivatását teljesíteni, napról napra összeszövögetni a világot, ha ideiglenes, szakadékony egyezségekkel is, amihez sok bátorság és sok alázat kell.

Elhangzott a svéd kormány előadótermében, Stockholmban, 1996 februárjában.

• Játéktér