Kis János

Nyomtatóbarát változat

Egész térségünkben megindult a föld. Októberben az NDK következett, novemberben Bulgária és Csehszlovákia, decemberben Románia. Nincs többé berlini fal, nincs többé román kommunista párt. Akik nemrég még attól féltek, hogy a népszavazással Magyarország túlságosan előre szalad, most kezdik úgy látni: túlfutott rajtunk a történelem.

Jaltának vége, az utolsó kontinentális birodalom szemünk láttára esik szét. A gazdasági válsággal küszködő, belső gondjai által lefoglalt szovjet állam nem képes újból kézbe venni külső – kelet-európai – birodalmát. Akkor sem, ha a belső birodalom megrázkódtatásai netán erőszakos rendcsinálási kísérletekbe torkollnak a Baltikumban vagy másutt. Akkor sem, ha Gorbacsov netán belebukik a belső birodalom válságába. A Brezsnyev-doktrína halott; térségünkben a Szovjetunió megrendült hegemóniáját katonai beavatkozás többé nem állíthatja helyre.

Új világrend van kialakulóban.

Ha nem állítják vissza a határzárat a két Németország között – márpedig erre nincs sok esély –, akkor az NDK a nem is távoli jövőben betagozódik a Szövetségi Köztársaságba. A két német állam kölcsönös gravitációja elkerülhetetlenné teszi az Európát megosztó katonai tömbök párhuzamos felszámolását; helyükbe valamilyen páneurópai biztonsági rendszernek kell lépnie. A kelet-európai övezetben a Szovjetunió gyengülő túlsúlyát mindinkább kiegyensúlyozza az erősödő német befolyás. Harmadik tényezőként megjelennek az atlanti hatalmak: Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok.

Helyrebillen tehát az európai egyensúly, melyet az I. világháború háromnegyed évszázadra felborított. De ez mégis új hatalmi rend lesz.

Mindenekelőtt, más lesz az új Németország, mint az imperialista Reich volt. A bismarcki Német Birodalom úgy jött létre, hogy a junker-etatista Poroszország lenyelte a nyugati német államokat. A jövő Németországában viszont a diadalmaskodó nyugati részek olvasztják magukba a fejlődésben megrekedt keleti részeket. S az új egység nem fogja elidegeníteni Németországot az atlanti demokráciáktól.

Igaz, az újraegyesítés kilátása meglassítja a (nyugat-) európai közösség politikai összeolvadását, hiszen 1992 terve feltételezte, hogy a vasfüggöny bár elvékonyodik, de mégis tartósan fennmarad. Az új helyzetben az NSZK nem mehet bele olyan integrációs lépésekbe, melyek a német egyesülés útjába állhatnak, vagy akadályozhatják Németország keleti irányú gazdasági terjeszkedését. Másfelől azonban az NSZK nem vállalhatja az Európai Közösség felrúgását sem: gazdasági és politikai stabilitása az atlanti térségben kialakult rendhez kötődik. Így hát Németország számára nem marad más, mint szorgalmazni a Közös Piac és a hozzá kapcsolódó politikai intézmények fokozatos kiterjesztését egész Európára. Németország, mely a XX. században két európai háború kirobbantója volt, a század végén a páneurópai egység létrehozásának fő mozgatója lesz.

A Szovjetunió sem fog visszavedleni a hagyományos orosz birodalommá. A cárok birodalma már a század elejére anakronizmussá vált, s csak a bolsevik forradalom mentette meg a széthullástól. Bomlását a peresztrojka kísérlete sem tartóztathatja fel. Ha az átalakítási kísérlet kudarcot vall, a birodalom azért omlik össze, mert nem képes állni a világhatalmi versenyt. Ha azonban sikerül a kísérlet, akkor a siker vet véget a birodalomnak, mert piacosodó, demokratizálódó társadalmakat nem lehet birodalmi szervezetbe szorítani. A balti köztársaságok kiválása elkerülhetetlennek látszik. Kérdéses, meg tudja-e tartani Moszkva Besszarábiát és Bukovinát. Az ukrán és belorusz nemzeti mozgalom mindenképpen akkor lesz csak kezelhető, ha a szovjet állam egyenrangú köztársaságok laza konföderációjává alakul át.

Így hát jó esély van rá, hogy Kelet-Európa kis és közepes országai a Nyugat vonzáskörébe tartozó Németország és a Kelet felé visszahúzódó Oroszország között elégséges mozgásteret nyerjenek az önálló állami létezéshez. Az igazi nehézséget a térség belső rendje fogja jelenteni.

Nagyhatalmi önkény kijelölte határok szabdalják darabokra az itt élő nemzeteket. E határokat a térség népeinek soha nem volt módjuk szabadon vitatni, tehát szabadon elfogadni sem. A nyertes államok példátlan nemzetiségi elnyomással, erőszakos népességmozgatással és kényszerű beolvasztással igyekeztek megkérdőjelezhetetlenné tenni területi integritásukat. A vesztes államok az I. világháború után az elszakított területek visszahódításának igézetében alakították politikájukat. A II. világháború után a szovjet hegemónia elfojtotta a határvitákat, föld alá szorította a nemzeti kérdést. Ám a feloldatlan ellentétek a mélyben tovább mérgeződtek, tovább folyt a nemzetiségek üldözése, a határok továbbra sem váltak legitimmé. A következményekkel most kell szembenéznünk.

Lipcsében és másutt máris magasba emelkedtek az 1937-es határok visszaállítását követelő transzparensek. A litvániai lengyel kisebbség mozgolódását ellenséges gyanakvás fogadja. Belgrádban mámoros szerb tömegek ünneplik az albán többségű Koszovó bekebelezését…

Vannak azonban ígéretes fejlemények is. Még pár hónapja attól lehetett tartani, hogy a legsúlyosabb konfliktusokba éppen a magyar nemzet, a két világháború első számú vesztese bonyolódik bele. Hisz az elmúlt negyedszázadban mind Szlovákiában, mind Romániában példátlan méreteket öltött a magyarság elleni tömegérzelmek mesterséges szítása. Félő volt, hogy az államhatalom megingásának pillanatában ellenőrizhetetlen indulatok szabadulnak egymás ellen, s a demokratizálódás újabb nacionalista hullámmal párosul.

Nem így történt. A szlovákiai magyarok új, demokratikus mozgalma beágyazódott az össz-szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomba. A romániai forradalmat temesvári magyarok önvédelmi ellenállása indította el; Tőkés László nevét Erdély-szerte együtt skandálták román, magyar, német ajkú tüntetők. A magyar állam polgárai saját forradalmukként élték meg Románia népeinek felkelését, és elsőként siettek a szomszéd ország megsegítésére. A történelemben először szomszédaink nemzeti megújulása nem a magyar nemzettel való konfliktusban, hanem a magyarsággal összefogva következik be.

Magyarország ma abban a lélektani állapotban van, hogy önként kimondhatja a megnyugtató szót: tiszteletben tartjuk az utódállamok területi integritását. Tanultunk a történelemből. Tudjuk, hogy az egykor igazságtalanul meghúzott határokat ma már csak újabb igazságtalanság árán lehetne módosítani, újabb revíziós igényeket gerjesztve, ezúttal a másik oldalon. A magyar nemzet sorsának rendezését nem a határok megváltoztatásától, hanem megnyitásuktól várjuk.

A szomszéd népek, az egymásra találás kivételes pillanatában, kedvezően fogadhatják ezt a bejelentést. 1920 óta először képesek lehetnek őszintén elfogadni, hogy ha mi lemondunk a határrevízióról, nekik viszont biztosítaniuk kell a nemzetiségi sorba került magyarok érdekeinek egyenlő védelmét. Anyanyelvi oktatást a bölcsődétől az egyetemig, az anyanyelv hivatalos használatának jogát, szabad anyanyelvi művelődést, szabad kapcsolattartást az anyaországgal, a nemzetiségi területek megóvását a szétmorzsolódástól, kulturális és – ahol lehet – területi autonómiái, megfelelő részvételt a politikai hatalomban. Ha ebben sikerül egyetértésre jutni, akkor a történelmi határviták valóban a múlté lesznek.

Trianon nemcsak megcsonkította Magyarországot, de ellenséges államok gyűrűjébe is fogta. A magyar revíziós törekvésektől rettegő Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia újra meg újra kész volt összefogni ellenünk. A kisantanttól rettegő Magyarország újra meg újra hajlamos volt rossz nagyhatalmi patrónus oltalmát keresni. Most végre túljuthatunk Trianonnak ezen a következményén is.

Ellenségeink igazi szövetségeseinkké válhatnak. S ezzel megnyílhat az út az I. világháború előtti európai egyensúly utolsó hiányzó tényezőjének visszaállítása felé.

A Habsburg-monarchia, mely a német és az orosz birodalom közötti térség nagyobbik részét uralta, természetesen nem állítható helyre. De a mai (nyugat-) európai közösséghez hasonló, laza államközösség létrejöhet a helyén, az egységesülő Európa keretein belül. E közösség természetes centruma a Bécs–Prága–Budapest háromszög volna. Errefelé kell tájékozódnia Lengyelországnak is, ha közvetlen szomszédaitól nem Moszkvában akar védelmet keresni. Magyar érdek, hogy a formálódó államközösség kiterjedjen Romániára, esetleg Jugoszláviára is.

Csakhogy mindez merő ábrándozás, mondják máris a szkeptikusok. A páneurópai egység létrejöttének egyéb akadályairól nem is beszélve, nem remélhető komolyan, hogy a térségünkön belüli nemzeti konfliktusok feloldódjanak. A forradalmi testvériesülés pillanata elmúlik, s a szomszéd országokban megint felülkerekedik a régi hagyomány: a területi integritás féltése s az ebből táplálkozó magyarellenesség. A magyargyűlölet pedig kiváltja az irredentizmus ismert reflexét idehaza, s újból beindul az ördögi kör…

Nos, nincsenek illúzióink, a múltat nem lehet egyetlen mozdulattal, végképp eltörölni. De abból sem indokolt kiindulnunk, hogy újból a régi forgatókönyv ismétlődik meg. Nemcsak Németország és Oroszország változott, a köztük lévő térség sem ugyanaz, ami szovjetesítése előtt volt. Társadalmaink iparosodottabbak, városiasabbak, műveltségi tagozódásuk kiegyenlítettebb, a hagyományos úri rétegek eltűntek, és leolvadtak a hagyományos szolgarétegek. Egy szóval: szociálisan érettebbek vagyunk a demokráciára. S míg a két világháború között a fasiszta Olaszország és a náci Németország kínált régiónknak politikai mintát, ma az egyedüli követhető példát a demokratikus Nyugat-Európa jelenti. A demokratizálódás nem lesz sima folyamat, de a jövő mégis az övé, s ez remélnünk engedi, hogy a nemzeti és nemzetiségi konfliktusok kezelhetővé válnak.

Ha van ok szkepszisre, egészen más miatt. Kelet-Európa téli forradalma éles fénnyel világít rá a magyarországi demokratikus átmenet gyengeségére. Németországban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában a felkelt nép söpörte el az ancien régime-et; csak közvetlenül ezután kezdődött el az egyezkedés az átmenetről a bukott rendszer örököseivel. Ebből a képből már Lengyelország is kilóg, mert ott a népmozgalom és a tárgyalások idejét nyolc év elnyomás és ellenállás választja el. Magyarország a varsói kerekasztal-tárgyalásokat imitálta, de azok történelmi előzményei nélkül. Nálunk legföljebb 1956 emlékének egyre bizantinusabb ünneplésével próbálták odavarázsolni a forradalom fantomját az egyezkedések mögé. A népszavazás volt az egyedüli alkalom, amikor szélesebb rétegek valóban bekapcsolódtak a régi rend felszámolásába. Előtte is, utána is elitek birkóztak egymással, távol a mindennapi élet színtereitől.

Ezért, hogy oly sokan máris csömörrel beszélnek a demokráciáról. Ezért, hogy miközben az állampárt összezsugorodott, a hozzá kötődő érdekcsoportok meg tudják őrizni hatalmi pozícióikat. Ezért, hogy a társutas szerveztek – a KISZ, a népfront, meg a többi –, melyek másutt megszűnnek, nálunk átalakulnak. Ezért, hogy a történelmi demokratikus ellenzék, mely a legtöbb helyen az átalakulás vezető ereje, nálunk a második párttá is csak egy év késéssel tudta kinőni magát. Ezért, hogy eleve veszélyben van az új parlamentáris intézmények legitimitása. Ezért tűnik kétségesnek, hogy lesz-e Magyarországnak négy hónap múlva szilárd, vezetni képes kormánya.

A nép megmozdulását kierőszakolni nem lehet. Azonban lássunk tisztán: a magyar demokrácia, a magyar nemzet, s vele az egész közép-kelet-európai államközösség jövője azon múlik, hogy a nép nálunk is megmozdul-e.

• Beszélő