Kis János

Nyomtatóbarát változat

Reménytől új reményig


Magyarország végrehajtotta történelmének egyik legnagyobb fordulatát. Alkotmányos demokrácia lettünk.

A magyar demokrácia még nem szilárd, és fölöttébb kényes a magyar gazdaság állapota. De ha összevetjük helyzetünket a többi volt szocialista ország helyzetével, megállapíthatjuk: Magyarország jutott a legmesszebbre az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtésében. Egyedül nálunk van igazi többpártrendszer. Egyedül nálunk van kiterjedt magánvállalkozói szektor. Jó esélyünk van rá, hogy a belátható jövőben kilábaljunk a szovjet rendszerű államgazdaságtól örökölt válságból.

Magyarországnak minden oka megvan rá, hogy önbizalmában megerősödött, jövőjében biztos ország legyen. És mégis meg kell állapítanunk: nem telt bele fél év az első szabad választások után, és a bizakodás szertefoszlott. A magyar társadalom rosszkedvű és hitevesztett.

A társadalomnak vissza kell nyernie a hitét abban, hogy a demokrácia és a gazdasági felemelkedés együtt járnak.

Az SZDSZ szerint az ezredfordulóig megteremthető egy erős, fejlődő, európai Magyarország.

Kézbe lehet venni az ellenőrizhetetlenné vált gazdasági folyamatokat. Fel lehet gyorsítani az áttérést a magántulajdonon alapuló piacgazdaságba. Ez átmenetileg áldozatokat is kíván. Nem megy az életszínvonal átmeneti süllyedése nélkül; nem megy a munkanélküliség átmeneti növekedése nélkül. A legelesettebb rétegeket azonban az állam megvédheti a teljes elnyomorodástól. És széles rétegek helyzete azonnal javulhat. Mindenki nyer azon, ha a kormány határozott inflációellenes politikát folytat. Ugrásszerűen javulhatnak a vállalkozás esélyei. Biztonságosabbá válhat a sikeres gazdálkodásra képes nagyvállalatok dolgozóinak helyzete. Egyszóval: nem igaz, hogy felelős gazdasági program kizárólag vért és könnyeket ígérhet.

Gazdasági fordulatot azonban csak akkor lehet elérni, ha a demokrácia megszilárdul. Csak egy demokratikus Magyarország számíthat a Nyugat támogatására. Csak a polgárok bizalmát élvező kormány lehet képes végrehajtani a szükséges intézkedéseket. Csak olyan társadalom tudja mozgósítani a benne szunnyadó tehetséget és energiákat, amely bízik maga választotta vezetőiben.

Kis János ezután az MDF és a kormány felelősségéről beszélt. „Az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség, majd a benzinárválság kellett hozzá, hogy a kormánykoalíció tudomásul vegye eddigi politikájának kudarcát.”

Az SZDSZ felelőssége

Az SZDSZ győztesen került ki az önkormányzati választásokból. Az ország második pártjából – helyi szinten – az első párttá lettünk.

Választási sikerünk nem csupán saját pozícióinkat erősíti meg. Biztosíték arra, hogy az önkormányzat valódi hatalmi ellensúlyt jelentsen a központi kormánnyal szemben. Lehetetlenné teszi a hatalmi piramis újjáépítését; kizárja, hogy a vezető közszolgálati tisztségeket a minisztériumoktól a legtávolabbi település iskolájáig és művelődési házáig a kormányzó pártok klienseivel töltsék be. Jó okunk van tehát arra, hogy a parlamenti választások óta folytatott politikánkat igazolva lássuk.

Mégis azt gondolom, nem azzal kell foglalkoznunk, amivel elégedettek lehetünk. Olyan választást nyertünk meg, ahol a polgárok kétharmada távolmaradásával tüntetett. Nem mi szereztünk új szavazókat; az MDF tavaszi választóinak egy része maradt otthon. Hiba volna azzal áltatni magunkat, hogy az elégedetlenség csak a kormánykoalíciónak szól. A közvélemény növekvő része a parlamenttel, a pártokkal fordult szembe. Ahelyett, hogy minden felelősséget a kormányra hárítanánk, azt javaslom, nézzünk szembe azzal a felelősséggel is, amelyet – mint a legnagyobb ellenzéki párt – mi viselünk a társadalom és a politika közötti szakadék mélyüléséért.

Az MDF–SZDSZ-megállapodásról
 
Kis János ezek után felidézte az MDF és az SZDSZ tavaszi megállapodása körül kialakult vitát, s újra elemezte a „paktum” szükségességét.

(Előnyei ellenére a megállapodás csak részben bizonyult sikeresnek. Az MDF szélsőségesei kimaradtak a kormányból, a kormány mégis az ő foglyuk maradt.) Ez a helyzet megzavart bennünket. Természetes, hogy mint szabadelvű párt, kötelesek voltunk válaszolni a liberális demokráciát sértő fellépésekre. Magatartásunknak azonban nem voltunk urai. Feszélyezettségünkben hol elmulasztottunk szólni, hol meg túlreagáltuk a helyzetet. Végül is belesodródtunk egy áldatlan szócsatába, amelyből a kívülálló már csak annyit értett, hogy az ország bajával foglalkoznánk. A közvélemény egyre inkább a terméketlen ideológiai polémiák egyik résztvevőjeként azonosította az SZDSZ-t. Hagytuk, hogy elfelejtse: mi vagyunk az a párt, amelynek komoly mondanivalója van a gazdasági kibontakozásról.

A radikalizmus jövője

Zavarunknak volt egy másik, eredendőbb oka is. Az SZDSZ kialakulásának és felemelkedésének idején két fő jellemzővel határozta meg önmagát. Mint liberális párt, tehát az emberi jogok és a magántulajdonú piacgazdaság híve. És mint radikális párt, a pártállami rendszer legkövetkezetesebb ellenfele. Liberalizmus és radikalizmus akkor még harmonikusan megfért egymással, hiszen a liberális demokrácia igazi híve az volt, aki a totalitarizmus utolsó maradványait is el akarta takarítani.

A választások után azonban új helyzet keletkezett. Mi ezt a rendkívüli küldöttgyűlésünkön úgy fogalmaztuk meg, hogy a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé válunk. Már nem a rendszeren kívüli, hanem a rendszer részét alkotó, parlamenti ellenzék vagyunk. Nem kell az ablakon át bekiabálnunk a házba; szépen lenyomhatjuk a kilincset, és bemehetünk beszélgetni. A reflexek azonban nem változnak ilyen gyorsan, egyik napról a másikra. Tagjaink és választóink jó része úgy értette a változást, hogy bemegyünk a házba, és bent folytatjuk a kiabálást. Hallatlan nyomás nehezedett az SZDSZ parlamenti frakciójára és pártvezetésére, hogy mondjon oda a kormánynak, legyen a mögöttük álló rétegek türelmetlenségének hangos szócsöve. Ezt a nyomást, ismerjük el, hosszú ideig nem tudtuk jól kezelni. Nem lehettünk ilyen élesek, hogy híveinket igazán kielégíthettük volna. Mások előtt mégis úgy tűntünk fel, mintha a minimálisan szükséges türelmet sem adnánk meg a kormánynak.

A benzinárválság

Nem szeretném, ha a mondottakat úgy értenék, hogy az SZDSZ-nek el kell szakadnia radikális hagyományától. Radikalizmusunknak nemcsak a pártállami rendszer elleni küzdelemben köszönhetünk sokat. Ennek tudható be az is, hogy a benzinárválság idején a pártok között elsőként – s voltaképpen mindvégig egyedül – éreztünk rá, hogy a blokád mögött milyen hatalmas társadalmi támogatás rejlett.

A kritikus pillanatban egyedül tiltakoztunk a rendőri erőszakkal való fenyegetés ellen, támogatásunkról biztosítva a tiltakozómozgalom résztvevőit. A belügyminiszter azóta maga is elismerte, tiltakozásunknak szerepe volt abban, hogy a kormány lemondott az erőszakos megoldásról. Márpedig a rendőrség bevetésének beláthatatlan következményei lettek volna.

Kimondtuk, hogy a kormány, amely nem tudott mit kezdeni a gazdasági válsággal, nem tud mit kezdeni az elhibázott áremelés nyomán kirobbant politikai válsággal. Kimondtuk, hogy kormányváltozásra van szükség. Ezért az MDF azzal vádolt bennünket, s a vádat sajnos a Fidesz is átvette, hogy alkotmányellenes módon, az utcán akarjuk megbuktatni a kormányt. Helyes lesz tehát ezúttal is leszögezni: az SZDSZ nem szólította fel a blokád résztvevőit a kormány megbuktatására. Mi arra szólítottuk fel őket, hogy őrizzék meg mozgalmuk békés jellegét. Egyszersmind tárgyalásokat sürgettünk a kormány és az érdekeltek között. Talán célszerű lett volna már akkor, a válság napjaiban beszélni arról, hogy a polgári engedetlenség – bár a demokráciákban jól ismert és tudomásul vett tiltakozási mód – mégiscsak legvégső eszköz, amelynek latbavetése nagy veszélyeket is magában rejt. Azonban az idő múlása se feledtesse velünk: a blokád példásan békés volt. Az igazi veszélyt azokban a napokban a kormány tárgyalásképtelensége, a szétesettséget leplező, indokolatlan magabiztosság és a hatósági erőszak bevetésének fontolgatása jelentette.

Mindazonáltal nem árt leszögeznünk, hogy az SZDSZ magáénak vallja a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét; a kormányt befolyásolni és majdan egy másikkal felváltani kizárólag alkotmányos eszközökkel kívánja. Nem tartjuk kívánatosnak, hogy az ország nehéz helyzetében engedetlenségi mozgalmak sorozata borítsa fel az intézményes rendet.

Arra kell törekedni, hogy a kormány és az érdekeltek képviselői között folyamatos tárgyalás legyen. Nem akkor, amikor a válság már kitört, hanem akkor, amikor kölcsönös megegyezéssel a válságnak még elejét lehet venni. És ezt kívánja az SZDSZ előmozdítani a következő, kritikusnak ígérkező hónapokban.

Az SZDSZ szellemi arculata

A külső megfigyelők mostanában sokat beszélnek arról, hogy a szabad demokraták balra tolódnak, a szociáldemokrácia üresen tátongó helyére pályáznak. Liberális és szociáldemokrata irányzatokat emlegetnek az SZDSZ-en belül, és feszült érdeklődéssel figyelik, hogy melyik fog felülkerekedni.

Nos, én úgy gondolom, nem volna tragédia, ha létezne két irányzat az SZDSZ-ben, egy liberális és egy szociáldemokrata. Ténylegesen azonban nem létezik.

Vannak közöttünk, akik talán a vállalkozói szabadságot tartják fontosabbnak; vannak, akik a hátrányos helyzetűekkel való szolidaritást. De valamennyien liberálisok, szabadelvűek. A szociáldemokrata hagyományban oly erős vonzódás az állami tulajdonhoz és az állami beavatkozáshoz mindannyiunktól idegen. Hogy sokat emlegetett neveket is mondjak: Tamás Gáspár Miklós és Bauer Tamás nézetei között valóban jelentős különbségek állapíthatók meg, de ezek a különbségek belül vannak a szociális elkötelezettségű szabadelvűségen. Nincs két párt egy pártban; nincs okunk elmozdulni a politikai palettán.

Ezután Kis János azt fejtette ki, hogy csak a keresletkorlátozó-restriktív gazdaságpolitikától követelhetünk, ami azonban átmenetileg szegénységet és munkanélküliséget jelent. Az alternatíva a gazdaság szétzilálódása. A keserű választáshoz azonban megfelelő kormány kell.

Közvetlenül a blokád után Antall József ilyen kormányt ígért. Elismerte, hogy az ország gazdasági helyzete drámai, és fájdalmas intézkedésekre lesz szükség Azt ígérte, hogy átalakítja kormányát, s hogy új alapokra helyezi a kormány és az ellenzék közötti viszonyt.

Azóta eltelt egy hónap, és a kormányátalakítás még mindig várat magára. Egyre valószínűbb, hogy a miniszterelnök nem válik meg leginkább kompromittálódott minisztereitől. Tovább folyik, sőt, most már a nagyközönség előtt, a gazdasági kabineten belüli huzakodás. November vége van, és a jövő évi költségvetést, melynek rendes körülmények között már októberben a parlament előtt kellett volna lennie, még mindig nem terjesztették be. Zűrzavar honol az adórendszer esetleges reformja körül.

Az SZDSZ viszonya a kormányhoz és az MDF-hez

Az elmúlt hetek során két jellegzetes vélemény fogalmazódott meg a szabad demokraták közötti vitákban. Az egyik közel áll ahhoz, amit a Fidesz képvisel: a kormány gyenge, de tudomásul kell vennünk, hogy fennmarad. Hiszen parlamenti többségét nem veszítette el, még ha a mögötte lévő társadalmi támogatás le is morzsolódott. Márpedig abban teljes az egyetértés pártunkban, hogy ha most új választásokat írnának ki, az végzetes lehet a demokráciára nézve. Az SZDSZ tehát nemigen tehet többet, mint hogy igyekszik rászorítani a kormányt, hogy végre kötelezze el magát valamilyen egyértelmű gazdaságpolitika mellett, és segít abban, hogy ez a politika minél ésszerűbb legyen.

Mások a vészhelyzetben nemzeti egységkormány alakításában látják a megoldást.

Ez a kormány elsősorban szakértőkből állna: pártokon kívüli és pártokhoz tartozó szakemberekből. Nem okvetlenül képviseltetné magát benne valamennyi parlamenti párt, de gazdasági programját valamennyi parlamenti párt paktumban biztosítaná támogatásáról. Csatlakoznának a paktumhoz az érdekegyeztető tanács tagszervezetei is. A kormány addig működne, ameddig kitűzött feladatát nem teljesíti; ennek határidejét a paktumban megjelölték, s amikor az lejárt, új választásokat írnának ki.

Ezzel az elgondolással szemben is komoly aggályok fogalmazhatók meg. A nemzeti egységkormány gondolatát a szélesebb közvélemény alighanem rokonszenvvel fogadná, de a politikai pártok között nem érett meg a helyzet a felvetésére. A kormánykoalíción belül jelenleg egyetlen erős álláspont létezik, Antall Józsefé, aki ragaszkodik az MDF, a kisgazdák és a kereszténydemokraták kiskoalíciójához. Márpedig egészen addig, ameddig magán az MDF-en belül nem érik meg a koalícióváltás gondolata, csupán a politikai feszültséget növeljük, ha azt követeljük, hogy azonnal hozzanak létre nemzeti egységkormányt. Ráadásul az egész konstrukció az MDF és az SZDSZ együttműködésén áll vagy bukik, márpedig Antall azt is világosan megmondta, hogy véleménye szerint a két párt távolabb van egymástól, mint valaha.

Egyik út sem látszik járhatónak. De van-e akkor egyáltalán cselekvési tér az SZDSZ számára? Igen, van. Gyors erózió, jelentős erőátrendeződés indult meg az MDF pártköreiben. Nem a mi dolgunk, hogy politikai ellenlábasunk belső viszonyait a nyilvánosság előtt elemezzük. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy komoly változás van kilátásban. Az MDF-et mélyen megrázta féléves kormányzásának kudarca.

Nem kizárható, hogy azok kerekedjenek felül, akiket Antall tavasszal sikertelenül próbált háttérbe szorítani. De nagyon jó esély van arra, hogy ennek az ellenkezője történjék.

Ha a fórumban azok kerekednek felül, akik a jó tanulságokat vonják le ebből a két sokkból (helyhatósági választások, benzinválság), akkor csak a jó szándékon és a kölcsönös tapintaton múlik, hogy az MDF–SZDSZ-viszony rendeződjék. S ha köztünk normalizálódni tud a viszony, akkor létrejöhet a hat parlamenti párt között az a fajta konszenzus, amely minden demokrácia működőképességének alapja.

A szabadelvű minimum: az egyetértés alapja

Minden nyugati demokráciában a liberális eszmék egy bizonyos minimuma az, amin a pártok konszenzusa nyugszik. Ebben a liberális minimumban ott a konzervatívok és szociáldemokraták is osztoznak. Ilyen liberális minimum Magyarországon is megfogalmazható. Nagyon egyszerű dolgokat tartalmaz.

Először is azt, hogy a hit, a világnézet, az életstílus kérdései a magánügyek világába tartoznak. A magyar társadalom vallási, ideológiai, ízlésbeli, életmódbeli kérdésekben megosztott, és ezt a megosztottságot mint tényt kell tudomásul venni. Az államnak semlegesnek kell lennie ezekben a kérdésekben, a pártoknak nem szabad azzal az igénnyel fellépniük, hogy az általuk képviselt válaszok az egyedül nemzetiek, míg a többi idegen a nemzettől.

Másodszor, a liberális minimum jelenti annak elfogadását és készséget annak garantálására, hogy az állam felhagy a sajtó irányításának szándékával, intézményesen gondoskodik a közszolgálati médiumok pártatlan működéséről, felszámolja a pártállamtól örökölt sajtóvagyont, mégpedig anélkül, hogy politikai érdekek szolgálatában irányítás alá vonná a sajtó privatizációját.

Harmadszor: a szocializmustól örökölt gazdasági válságot csak egyféleképpen lehet meghaladni; a magántulajdonú piacgazdaság gyors és következetes bevezetésével. Magában foglalja mind a privatizációval, mint a külföldi tőkével szembeni előítéletek elvetését, azt a nyilvánvaló közhelyet, hogy számunkra csak a világpiachoz való felzárkózás kínál esélyt.

Negyedszer: a liberális minimum tartalmazza azt a belátást, hogy a gazdaság stabilizálásával járó társadalmi konfliktusokat nem lehet a népszerűtlen döntések halogatásával elkerülni. Határozott cselekvésre van szükség, de az érdekeltekkel való előzetes egyeztetés alapján.

Végezetül, a piacgazdaságra való áttérés sokak számára jelent újabb megpróbáltatásokat; a legelesettebbeket egy valóban szociális szemléletű kormánypolitikának meg kell védenie a teljes elnyomorodástól. De növekednék azoknak a köre, akiknek a számára azonnali javulást hozna egy ilyen fordulat. Nemcsak a vállalkozók tartoznak ide, hanem mindazok a dolgozók is, akik olyan vállalatoknál dolgoznak, amelyek sikeresen tudnának alkalmazkodni az új helyzethez. Márpedig ilyen vállalat nagyon sok van Magyarországon.

Új nyitás

Máris elértük, hogy az MDF és az SZDSZ ideológiai ellentétei legalább ne mérgeződjenek tovább. Meg lehet találni a Fórumban azokat az embereket, akik képesek pragmatikus módon kezelni a hozzánk való viszonyukat, felülemelkedve ideológiailag fűtött érzelmeiken, és vannak köztük olyanok is, akik kifejezetten magukévá teszik a tolerancia elvét.

Különösen jó terepet kínálnak számunkra az önkormányzatok. Igaz, az MDF országos vezetősége nem javasolta a helyi fórumos frakcióknak, hogy elfogadják az SZDSZ kínálta együttműködést, s azok a legtöbb helyen ki is tértek előle. De ajánlatunkat fenn lehet tartani. A szabad demokrata polgármesterek kötelessége olyan légkört teremteni, hogy a helyhatóság ne hivatal legyen, ahová az emberek félnek bemenni, hanem az ő szolgálatukra rendelt jóindulatú szolgáltatóház.

Rengeteg a tennivaló a független szakszervezetek és más érdekvédelmi szervek létrehozása körül. Jól tudjuk: csak olyan szociális partnerek tudnak a társadalom által is elfogadott kompromisszumot kötni a kormánnyal, akiket az érdekeltek a saját képviselőiknek ismernek el. Az érdekegyeztető tanáccsal ma az az egyik legfőbb gond, hogy tagszervezeteinek legitimitása kétes. Erős, alulról szerveződő szakszervezetekre van szükség, hogy az érdekegyeztetésnek hitele legyen.

Ahol az SZDSZ erősen képviselve van, ott kezdeményezhetjük, hogy az önkormányzat hívja össze a területén működő érdek-képviseleti szervezetekből a helyi érdekegyeztető tanácsot. Ha ezek az egész országban megalakulnak, az lökést adhat az érdekvédelmi szervezkedésnek, és valódi infrastruktúrát helyezhet az egyelőre még a levegőben lógó Országos Érdekegyeztető Tanács alá.

Önkormányzatokban és azokon kívül a szabad demokraták sokat tehetnek azért, hogy a vállalkozás, a nyitott lehetőségek országa legyünk. A Demszky Gábor által Budapesten létrehozandó, vállalkozást segítő szolgálatok mását minden városban, a legkisebb községben is megalkothatjuk. A munkanélküliség elleni küzdelemnek az új állások megteremtése éppoly fontos terepe, mint a szociális védelem.

Ezen a ponton olyasvalamihez érkeztünk el, ami talán a legfontosabb munkánk lehet ezen a hétvégen. Egy új nyitás körvonalai bontakozhatnak ki. Nyitás a bezáródni látszódó gazdasági és politikai helyzetben; nyitás a többpárti, parlamenti politikai rendszer válsága ellen, amelyet részben maga a történelem menete, részben a kormány eddigi alkalmatlansága okozott, de amelyet oldani az ellenzéknek is lehetősége és kötelessége: önvizsgálattal, a politikához és a társadalomhoz való viszony megújításával. A szabad demokratáknak, akik serénykedtek a politikai rendszerváltásban, akik ma pártpolitikában és önkormányzatokban egyaránt ellensúlyát képezik a tekintélyelvűségnek, a türelmetlenségnek, a jövőben elsősorban abban kell segítenünk, hogy a nemzet megszabaduljon a tehetetlenség mind nyomasztóbb érzésétől.

A tavaszi választásokon az volt a jelmondatunk: „Van kiút.” Van kiút a pártállam romjai alól, van kiút a szocialista gazdaság válságából. Ma is csak azt mondhatjuk: van kiút. A magyar demokrácia válsága nem végzet.

A magyar nép sikerre vágyik. Azt szeretné, ha ugyanúgy élhetne, mint az osztrákok a Lajtán túl: állandó politikai izgalmak nélkül, nyugodt jólétben. Mutassuk meg, hogy ez lehetséges. Mutassuk meg, hogy Magyarország sikeres, erős, magabiztos országgá lehet.

• Beszélő