Kis János

Nyomtatóbarát változat

Nagy Sándor megmutatta vasöklét. Rozsdásnak találtatott. Ám a rozsda, mint tudjuk, vérmérgezést okozhat.

Január 29-én volt évtizedek óta az első igazi éhségtüntetés Magyarországon. A szakszervezeti vezérek, szónoki kötelességüket letudván, faképnél hagyták a sokaságot, hadd forogjon keserű levében. Tanulhatunk tőlük hidegvért.

A január végi tüntetés nyilvánvalóvá tette, amit amúgy is sejteni lehetett: egyre nő a szakadék a politizáló osztályok és a társadalom mélyrétegei között. A Kossuth Lajos téren összegyűlt tízezrek azt üzenték be a Parlamentbe, hogy mindenből elegük van. Elegük van a kormányból, amely egyre szorosabbra húzza rajtuk a nadrágszíjat. Elegük van a pártokból, melyek nem fogják le a kormány kezét. Elegük van a szákszervezetekből, melyek évtizedeken át asszisztáltak a pártállam katasztrófapolitikájához. Senkinek nem hisznek, nem bíznak senkiben. Magukban sem. Tehetetlen haragjukban, tehetetlen kétségbeesésükben csak rázzák az öklüket. Németh Miklósra, aki nem jön ki, és Nagy Sándorra, aki bemegy. Azokra, akik nem állnak az élükre, és azokra, akik úgy tesznek, mintha az élükre állnának.

Sokan sokféleképpen próbálják meglovagolni ezt a mélyről felszakadó indulatot. A Hazafias Népfront a partvonalról mutogat az elkeseredett sokaságra: íme a pártokon kívüli többség, íme a nép, mely nem kér a pártokból; ki képviselje, ha nem mi, akik nem vagyunk párt, hanem maga a nép(front) vagyunk? Csakhogy Kukorelli István óvatos duhaj ám, ő nem próbálja ki, követi-e az utcára a pártonkívüli többség. Inkább alapít egy 13 tagú pártot Hazafias Választási Koalíció néven, tagfelvételi zárlatot rendel el, majd bejelenti a tizenhármak igényét százezer híján tízmillió magyar képviseletére. Mint egykor, midőn még vala a Párt és vala a Népfront, az ő szíjáttétele. Midőn, akinek a Párt végképp nem kellé, arra a Népfront zubbonyát húzták vala rá. A 60-as és 70-es években azért, hogy ne ugráljon. A 80-as években azért, hogy ha már ugrál, a pártállam tornatermeiben tegye. Közben összeomlott a Párt, de a Népfront meg akar maradni. Vezetőivel, alkalmazottaival, épületeivel, költségvetési százmillióival. Ennyi.

Aztán ott van a mindenéből kiforgatott régi-új MSZMP. Az MSZP, tudatik, Grószék–Bereczék pártján hajtotta végre a népszavazás ítéletét. A kádári kommunista párttal azonosságot vállaló MSZMP-től az utolsó vadászházat is el kellett venni, hisz törvénytelenül jutott hozzá. Más kérdés, hogy a nép nem okvetlenül az MSZP-re gondolta testálni a pártvagyont. Mindenesetre, a nagytakarítás után nem maradt más az MSZMP-nek, csak a volt munkásőrök, a volt pufajkások, a volt belügyesek, az egykori téeszszervezők, a már Kádár alatt lecsúszásnak indult egykori káderek kissé elaggott csapata. Hát persze, hogy az MSZMP is megpróbálja a dühös többség szószólójaként visszaszerezni elveszett pozícióit. Hajtogatja, amíg bírja, a pártszemináriumon bemagolt szöveget a kizsákmányoló újburzsoáziáról, az imperialista extraprofitról meg a munkásárulókról. Ennyi.

Vagy ott van maga az MSZP. Igaz, egyelőre főként az köti le, hogyan különböztesse meg magát mind népszerűtlenebb kormányától, hogyan keltse azt a látszatot, mintha nem az ő vezetőit informálták volna a lehallgatók a lehallgatottakról, hanem a lehallgatottakat őróluk, hogyan tartsa kézben a televíziót agit-prop. osztály nélkül is, finom pártalkuk segítségével, hogyan hitesse el, hogy a kommunista múlt erkölcsi örökségével való szakítás elégséges jogcímet ad az anyagi örökség megtartására. Mégis, ha hihetünk Vastagh Pál elnökségi tagnak, az MSZP vezetői már számolnak a választási vereséggel, s alig várják, hogy az ellenzék padsoraiból mozgósítsák majd a tömegindulatokat a nem kommunista kormány ellen. A népvezérség azonban, megjósolhatjuk, éppoly rosszul fog állni nekik, mint a bukott rendszer többi örökösének.

Persze nemcsak őket, nemcsak a hatalomátmentésben érdekelt csoportokat kísérti meg a lehetőség, hogy a politikaellenes indulatok tüzével játsszanak. Ott az MDF, mely maga is kisebb tüntetést rendezett az infláció ellen, ott az MSZDP, mely támogatta a hivatalos szakszervezetek hirdette demonstrációt. Ám a Fórum túlságosan közel érzi magát a kormányhatalomhoz: ezért aztán csak félszívvel enged a tagságára – valamennyi komoly párt tagságára – átcsapó, keserű haragnak. A szociáldemokraták pedig nem elég erősek ahhoz, hogy a szakszervezetektől független tényezőként lépjenek föl. Nagy Sándorék meg: mint fent.

Akkor hát minek az aggodalmak?

Hogy minek? Épp elég baj önmagában is, ha tovább mélyül a szakadék a politikai elitek és a politikával szembeforduló sokaság között. Baj azoknak az embereknek, akiket megnyomorít a jelen, s akiknek semmit nem ígér a jövő; akiknek a tehetetlen dühön kívül semmi nem maradt. És baj az országnak, amely nem leli meg a politikai stabilitáshoz és a gazdasági felemelkedéshez szükséges konszenzust.

A szabad demokraták tartózkodnak attól, hogy a választási siker kedvéért teljesíthetetlen követeléseket dobjanak be az arénába. De a hallgatás nem lehet az egyedüli üzenetünk. A jelenlegi válságból egyetlen kiút kínálkozik: ha a dühös tömegek megszerveződnek, ha öklüket rázó sokaságból tárgyalóképes szervezetté válnak. Mi tehát nem azt mondjuk nekik, hogy ne követeljenek. Igenis, követelniük kell, de nem vezetés nélküli csődületként, hanem szervezett erőként, melynek vezetése le tud ülni a tárgyalóasztalhoz, és a tagság nevében értelmes kompromisszumokat tud kötni.

A kommunista szakszervezetek nem azért veszélyesek, mert a munkásság hallgat rájuk, hanem azért, mert betöltik az érdekvédelmi szervezkedés terét. Ahhoz elég erősnek bizonyultak, hogy a független szakszervezet alakítására tett kísérleteknek ellenálljanak. Ahhoz soha nem lesznek elég erősek, hogy elfogadtassák a munkavállalókkal az átmeneti áldozatokat. Nincs politikai tekintélyük, nincs erkölcsi hitelük. Amíg azonban övék a munkavállalók érdekvédelmének monopóliuma, addig a többség szervezetlen marad, egyezkedésképtelen marad.

A szabad demokraták hadat üzennek a kommunista szakszervezeteknek.

• Beszélő