Kis János

Nyomtatóbarát változat

Április 29-én, pár napos intenzív tárgyalássorozat után, megállapodás született a kormányalakító MDF és az ellenzék fő erejét adó szabad demokraták között. Az egyezség két legfeltűnőbb pontja, hogy a Fórum elfogadta Göncz Árpád köztársasági elnökké jelölését, míg az SZDSZ hozzájárult az alkotmányerejű – s ezért csak kétharmados többséggel elfogadható – törvények körének szűkítéséhez. Első pillantásra úgy tűnik föl tehát, hogy a következő csereügyletről van szó: mi nagyobb működési szabadságot adunk az MDF vezette kormánynak, s ennek fejében az MDF átengedi nekünk a köztársasági elnöki posztot.

A hír sokakat meglephetett. A köztársasági elnöki tisztség túlságosan nagy árnak látszik a kétharmados elv korlátozásáért. Igaz, a kormány – valamennyi ezután következő kormány – számára rendkívül fontos lesz, hogy az alkotmányerejű törvények szerencsétlenül tág meghatározása leszűküljön. Hisz jelenleg még adótörvényt is csak kétharmados többséggel, tehát az ellenzék kifejezett hozzájárulásával lehet hozni. Nincs a világon kormány, amely ilyen körülmények között működni tudna. De éppen ezért a kétharmados elv olyan fegyver, amely az ellenzékre is veszedelmes. Ha minden lehető alkalommal bevetnénk, az a – jogos – vád érne bennünket, hogy megbénítjuk a kormányt, szétverjük az államot. Ha viszont csak módjával alkalmaznánk, akkor vég nélküli, áttekinthetetlen vitát provokálnánk arról, hogy mikor indokolt élni vele, és mikor nem szabad. Nekünk is érdekünk, hogy a helyzet mindjárt a kezdet kezdetén tisztázódjon: azaz, hogy egyetlen nagy megállapodással elválasszuk a kétharmados elv hatálya alá tartozó törvényeket azoktól a törvényektől, melyek esetében elégséges az egyszerű, abszolút többség. Ha csak a kétharmados elvről lenne szó, álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy az államfői posztot kérhetjük.

Mi több: ha kizárólag a kétharmados elvről lenne szó, az MDF-nek nem is kellett volna az SZDSZ-szel tárgyalnia. Az alkotmányerejű törvények körének szűkítéséhez nélkülözhetetlen többséget elnyerhette volna úgy is, hogy folytatja a Fidesszel már megkezdett dialógust, és csöndben megszerzi a Pozsgay vezette MSZP-képviselőcsoport egy részének támogatását. Nyilvánvaló, hogy ez a megoldás sokkal kevesebbe került volna.

A megállapodás igazi értelmét akkor fejtjük meg, ha választ találunk a kérdésre, hogy miért éppen a szabad demokratákkal kívánt egyezségre lépni az MDF. Véleményem szerint azért, mert a következő kormányt jóval nagyobb veszélyek fenyegetik, mint az, hogy parlamenti ellenzéke netán visszaél a kétharmados elvvel. Ezek a veszélyek – közvetlenül vagy közvetve – mind összefüggenek az MDF és az SZDSZ viszonyával. Másképp, mint e viszony rendezése útján, nem háríthatók el.

Először is, a kormány kényelmes többséggel rendelkezik ugyan, de nem biztos, hogy e többség kormányzóképes is. Nem mintha a koalíció tagjai húzódoznának a miniszteriális felelősség vállalásától – inkább túlságosan is sok az igény, túlságosan is nagy a tülekedés. Bizonytalan körvonalú pártok magabiztos vezéralakjai lökdösődnek a bársonyszékek körül. A kormány csak akkor lehet szilárd, ha függetleníteni tudja magát ezektől az ambícióktól, ha a miniszterelnök nincs kiszolgáltatva a kormánypártok ásatag nézeteket valló, zavaros beszédű demagógjainak.

Másodszor, tömegével menekülnek a szakemberek az államigazgatásból. A Minisztertanács gazdasági szakértői egy emberként távoztak. Kilépett a Pénzügyminisztérium munkatársainak harmada, rengetegen hagyták ott a Tervhivatalt. A tapasztalt szakemberek menekülése zűrzavart okozhat; mindenképpen hiányozni fog az államgépezet rutinja, mely rendes körülmények között semlegesíteni szokta a kezdő miniszterek balfogásait.

Harmadszor, a választások óta erősen romlott az MDF nemzetközi megítélése. Igaz, némely fórumos nyilatkozat az SZDSZ rovására írja az MDF kedvezőtlen nyugati sajtóját. Nem hiszem azonban, hogy az efféle vádakat egy percnél tovább komolyan lehetne venni. Az SZDSZ erős párt, de nem annyira, hogy dróton rángathatná a világsajtót. Különben is, sajnos az újságírók nincsenek egyedül. Tudvalévő, hogy budapesti diplomáciai körök és nyugati kormánykörök is aggodalommal néznek az MDF–kisgazda–kereszténydemokrata kormányzás elébe. S a nyugtalanság rövid idő alatt elérte a pénzvilágot: a választások óta érezhetően akadozik a rövid lejáratú hitelek beáramlása, és arról is vannak hírek, hogy külföldi befektetők sietve vonják ki pénzüket a Nemzeti Bankból.

Végül, rosszkedv és aggodalom lett úrrá a hazai közvéleményen. Ünnepnek kellene lennie, de nem volt ünnep egy pillanatig sem. Ehelyett majd’ mindenki azt kérdezi, mi lesz itt még, ha megtörténhetett, ami a választások két fordulója között történt. Márpedig félelemből nem lehet demokráciát, nem lehet országot építeni.

Ha a kormány nem tud függetlenedni a kormánypártok hordószónokaitól, ha az államgépezet szétesik, ha az üzleti és politikai világ Magyarországba vetett bizalma nem áll helyre, ha nem oszlik el a magyar társadalmat fogságában tartó félelem, akkor hamarosan csőd lesz rendezett fejlődés helyett. Véleményem szerint ez az MDF igazi gondja, nem a kétharmados szabály. Ezért kellett a szabad demokratákkal tárgyalni.

A helyzet kulcsa ugyanis az MDF és az SZDSZ viszonya. Az MDF-ben mindig is jelen volt az az áramlat, amely úgy képzelte el a pártállami rendszer utáni rendet, hogy az SZDSZ-t felmorzsolják, és a Fórum gyakorlatilag egyedül marad a színen („Nincs szükség álliberális pártocskákra” – hallhattuk Csurka Istvántól már tavaly augusztus 20-án). Ez a hang megerősödött a népszavazás előtti hetekben, majd, miután kudarcot vallott az MDF bojkottfelhívása, valamelyest alábbhagyott. A képviselő-választási kampány idején azonban teljesen eluralta a Fórum politikáját; az utolsó két hétben az SZDSZ elleni totális uszítássá fajult.

Vegyük azonban észre: a választásokat az MDF egésze megnyerte, de az SZDSZ felőrlésére játszó szárnya elvesztette. A szabad demokraták, a mandátumok csaknem egynegyedével, a második legerősebb pártként kerültek be a parlamentbe. Egymagunk jóval erősebbek vagyunk, mint a Fórum koalíciós partnerei együttvéve. Tovább folytatni az SZDSZ kiszorításával való próbálkozást, azzal a veszéllyel járna, hogy a választásokon győztes párt a kormányzáson mindent elveszíthet.

Mert a kormány ki lenne szolgáltatva a kormánypártok demagógjainak, ha nem számíthatna a legnagyobb ellenzéki párt felelős magatartására. Mert a jó igazgatási szakemberek nem térnek vissza az államapparátusba, ha az MDF-kormány nem válik el világosan a Magyar Fórum-stílusú uszítástól, amelyben SZDSZ, szakértelem, nemzetközi pénzügyek, világsajtó, zsidóság és bolsevizmus egymás szinonimái. Mert a közvélemény félelmek rabja marad, amíg a több mint egymillió választópolgárnak – az SZDSZ híveinek – úgy kell éreznie, hogy kitaszíttathatnak a nemzetből. Mert a diplomáciai és üzleti világ bizalma nem áll helyre, amíg nem szigetelődnek el a koalíciós pártok nagyhangú hordószónokai, amíg az államapparátus nem nyugszik meg, amíg a közvélemény le nem csillapodik.

Ha az MDF nem rendezné viszonyát az SZDSZ-szel, a Magyar Köztársaság első választott kormánya talán az őszt sem érné meg. Lássuk világosan: ez nemcsak a kormányalakító párt számára volna végzetes; az lenne az egész induló demokráciára is. Végképp szétfoszlana a demokratikus rendbe vetett – amúgy is gyönge – hit, megnyílna az út a tekintélyelvű diktatúra hívei előtt. Közös érdek, hogy ezt az utat eltorlaszoljuk, hogy a demokratikus rend megszilárduljon. Közös érdek, hogy rendeződjék a kormányalakító párt és a legnagyobb ellenzéki párt viszonya.

Erre teremtett lehetőséget az április 29-i megállapodás. Azzal, hogy egyáltalán létrejött. Azzal, hogy egyetértéssel tisztázott egy sor vitás közjogi kérdést, kezdve azon, hogy a köztársasági elnököt az Országgyűlés választja, egészen odáig, hogy a nemzetiségek parlamenti jelenlétét nem a „behívás” intézményével kell biztosítani. Azzal, hogy a tömegtájékoztatás felügyeletének rendjére olyan megoldást javasol, mely az SZDSZ-nek is elfogadható. De mindenekelőtt a köztársaságielnök-jelölt személyével. Göncz Árpád indítása azt jeleníti meg ország-világ előtt, hogy az SZDSZ ellenzéki párt, de nem a politikai rendszerből kitaszított párt: nagy tekintélyű részese a parlamentáris hatalomnak.

Úgy gondolom, az MDF-nek nem volt könnyű rászánnia magát erre az ajánlatra – de jó egyezséget kötött. Nem volt könnyű nekünk sem belemenni a tárgyalásokba – de mi is jó egyezséget kötöttünk. Jót az egész ország, s jót az SZDSZ szempontjából. Ha a megállapodás valóban hatályba lép, akkor jogainkban biztos parlamenti ellenzékké váltunk. Nem kell folyvást azért hadakoznunk, hogy az ellenzéknek helye legyen a magyar politikában. Megadhatjuk az induláshoz szükséges türelmi időt a kormánynak, szigorú szemmel figyelve, hogy merrefelé indul el. Nekiláthatunk, hogy a napi politikában képviseljük programunkat, a szabadság és szolidaritás programját.

Kezdetét veheti az ellenzék mindennapi élete.

• Beszélő